Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 9.sz.
 "Szeretem a csendet... amikor a hó
hullását is meg lehet hallani..."
Simon Tibor riportja Balla András fotóművésszel   
 
 

- Elismert művész vagy, ismernek városunkban, városunk határain kívül, sőt országhatárainkon túl is. Azt hiszem, célszerű beszélgetésünket azzal indítani, hogyan is kezdődött?
     - Szándékaim szerint nem készültem fotográfusnak. Nagyon tisztességesen elvégeztem a kertészeti egyetemet, mint kertépítő és tájrendező mérnök dolgozgattam, aztán egyre több problémát okozott, hogy az elkészült tervekből különböző okok miatt nem lesz semmi. Akkor gondoltam arra, hogy valami olyasmit kellene csinálnom, ami úgy is valósul meg, ahogy eltervezem. Először grafikákat készítettem, utána kezdtem a fotózással foglalkozni, de nem igazán művészi szándékkal, inkább csak alkotási vágyból.
     - Korábban egyáltalán nem fotóztál?
     - Nem, egyáltalán nem fotóztam. Az egyetemen olyan szakra jártam, ahol nagyon jól kellett tudni rajzolni, és grafikai versenyeket nyertem, festegettem, de a grafika volt az erősebb oldalam.
     - Ezek után nem gondoltál arra, hogy komolyabban foglalkozz a grafikával?
     - Nem. Nagyon jól éreztem volna magam kertépítészként, hogyha rendesen tudom csinálni azt. Ígyhogy 1984-ig egyfolytában kertépítészként dolgoztam.
     - Tehát a grafika nem a művészi önkifejezés eszközeként jelentkezett nálad, hanem inkább szakmai feladatként?
     - Hát, azért azok a grafikák önálló művek voltak. Viszont a kertépítészethez kitűnő rajzkészség és technika szükséges, tehát én magában a kertépítészetben megtaláltam volna az önkifejezés lehetőségét. De nem olyan rózsás a kertépítészet helyzete.
     - Így tudom, azért a családban voltak hagyományai a fotózásnak.
     - Igen. Édesapám fotográfus is, meg botanikus is. Rengeteg képet készített és engem is próbált rávenni. Nem igazán érdekelt a dolog.
     - És amikor mégis így döntöttél, örült neki?
     - Akkor már el sem hitte, akkor már mindegy volt. Nem, akkor már őt nem érdekelte. Azt hiszem, azt szerette volna, ha jóval előbb elkezdem.
     - Amikor Esztergomba kerültél, még nem fotóztál. Tegyünk egy kis kitérőt, hogyan lettél esztergomi polgár?
     - Nagyon régen, még az egyetemen kezdődött. Elhatároztam, hogy kinézek magamnak egy várost, ahol letelepszem és örökké ott maradok. Többször eljöttem Esztergomba, körülnéztem és nagyon tetszett. Nekem egy olyan város kellett, ahol minden van: hegy, víz, erdő, síkság, egy nagyon régi vár. Magyaror- szágon tulajdonképpen nincs is több ilyen helység. Így választottam.
     - Tudatosan és tervszerűen. És ha ennyi év után visszanézel, úgy érzed, ugyanígy döntenél?
     - Persze, ez biztos.
     - Térjünk vissza a fotózáshoz. Amikor elkezdted, voltak-e konkrét elképzeléseid, például stílusban, irányzatban?
    - Voltak. Mint az előbb mondtam, kezdetben nem a fotografálásban akartam a megfelelő kifejezőeszközt megtalálni, mert hittem, hogy a kertépítés elég lesz nekem. Akkor kezdtem tudatosan törődni a fotografálással, amikor már láttam, hogy e területen nem igazán tudom elképzeléseimet megvalósítani. Először nem fényképezőgépet vettem, hanem mindent elolvastam ezzel kapcsolatban. Fotóalbumokat néztem, a kiállításokra elmentem, és amikor úgy éreztem, hogy ez az, ami kell nekem, elhatároztam, hogy ezt csak magas szinten fogom csinálni. Akkor nekirugaszkodtam. Feleségem mondta is, hogy nagyképű vagyok, mert kijelentettem, egy éven belül szövetségi tag leszek, aztán még abban az évben Alaptag... Tudtam, hogy így lesz, és így is lett.
     - Határozottság és következetesség ismét egy döntésben. Máskor is meghatározói e jellemvonások életednek?
     - Azt hiszem, igen. Fontos kérdésekben, miután döntöttem.
     - Tehát fotográfus, mégpedig fotóművész lettél. Beszélj művészi önmagadról, művészi stílusodról!
     - Ez azért bonyolult, mert úgynevezett eklektikus művész vagyok. Tehát elég sok mindennel foglalkozom a fotográfián belül. Az én stílusom, úgy gondolom, kreatív stílus.
     Az elnevezés azért veszélyes, mert kitalált képekre utal. És ilyen alapon ezeket a fotósokat nem is nagyon nevezik fotósoknak, mivel ugyanúgy megálmodják az alkotásukat, mint egy képzőművész. Beállítanak jeleneteket, összeállítanak csendéleteket vagy egy aktkompozíciót. A képeim nem úgy készülnek, hogy megyek az utcán, na most megláttam valamit. Nem vagyok riporter alkatú fotós. Egyértelműen az úgynevezett kreatív ágazathoz tartozom, ami Magyarországon kb. 20-30 ember, akiket számon tartanak a világban. Ez a stílus Pesthez kötődik, vidéken nehezen fogadják el. Hál' Istennek itt, Esztergomban van még két alkotó, aki ilyen stílusban dolgozik.
     A kreatív fotósok fekete-fehérben gondolkodnak. Én a színeket is alkalmazom, ami elég veszélyes a fotográfiában. Az alkotás könnyen giccses vagy reklámízű lesz. Úgy érzem, sikerült olyan monochrom színvilágot felépítenem, melynek a színei alig észrevehetőek, nem támadnak, tolakodnak. Ettől függetlenül koncepciózusan készítek úgynevezett "érthető" képeket is, például az itáliai és a francia reneszánsz és barokk kertekről. Ez mindenkinek tetszik. Vagy a magyar kertekben látható objektumok, giccsek s a többiek...
     Ez is mindenkinek tetszik, csak másért, mint amiért én csinálom.
     Volt is e kiállításommal kapcsolatban aggodalom. Sok helyen azért nem állították ki, mert hátha követendő példát látnak benne a nézők. Ilyesmik előfordulnak, de mint mondtam, a kreatív vonalhoz tartozom, ami magyarul "csinált" képeket jelent.
     - Ha már a "csinált" képeknél tartunk, egy időben igen divatos volt az experimentalizmus. Mi erről a véleményed?
     - Tulajdonképpen az experimentalizmus összefügg ezzel, mert az kísérleti fotográfia, és egy ideig ezt az egész dolgot kísérleti fotográfiának fogták fel. Azt mondták, hogy ami nem egyértelmű, nem azonnal érthető, az csak kísérlet lehet. Pedig ezek nem kísérletek, csak nehezebben megfogható dolgok. Egyébként az experimentális fotográfia megtalálta Esztergomban a helyét, hiszen a fotóbiennálék erről szólnak.
     - Még egy dolgot hadd kérdezzek meg a kívülálló számára: ott van a természet és ott van az alkotó... És közben egy kis gép. Mennyit csinál az ember és mennyit a gép?
     - Ez nagyon érdekes dolog. A fényképezőgép szerepével, a fényképezéssel kapcsolatban rendkívül sok félreértés van. Nos általában mindenki tud írni. Ugye mindenki meg tud írni egy táviratot. Egy távirat meg egy epigramma kinézete azonos, mégsem mondja az, aki táviratot írt, hogy ő író. Viszont őrületes tévedések vannak a fényképezés terén. Naivság azt hinni, hogy aki egy gépet elkattintott, máris művészi alkotást készített. Nem az a lényeg, mi a gép szerepe. Egyébként is, a művészetek más területein is, például a rézkarcban olyan folyamatok játszódnak le, amik gépek és vegyszerek nélkül nem valósíthatók meg. Vagy ott a film, a video, a hangszerek stb.
     - Teljesen igazad van. Viszont akkor azt is meg kell kérdeznem, hogy látod a vegyszerek szerepét?
     - A grafikának és a fotográfiának rendkívül  sok a kapcsolata, hogyha a vegyszereket nézzük is. Két olyan műfaj, ami rendkívüli egységet mutat bizonyos maratások, savazások, bizonyos színezések folyamán. Az átlagember, aki bead egy filmet előhívni, csak sejti, hogy milyen folyamatok játszódnak le, ugyanakkor azok a fotósok, akik maguk alakítják a képeiket, borzasztó mérgezéseknek vannak kitéve. A vegyszerekkel úgy változtatják a kép tónusait, színértékét, mint egy grafikus, aki például egy rézkarcot két-három színnyomással készít el. Egyébként még tálakat is azonosakat használunk, meg salétromsavat, sósavat... És gyakran konzultálunk is a grafikusokkal. Nem véletlen, hogy az esztergomi fotóbiennálén rendkívül sok grafikus, festő vesz részt, mert a pályázati kiírásnak megfelelően, hasonló eljárásokkal készítik képeiket.
     - Engem meggyőztél, hogy mindezek valóban csak eszközök, egyre több műfajban használt segédeszközök, és művészetté az eredmény attól válik, hogy ihletett kezű-e az ember vagy sem. Menjünk tovább. Amikor Esztergomba kerültél, pezsgő fotóélet fogadott. Beszélj egy kicsit erről.
     - A fotóéletre én akkor nem igazán figyeltem. Egyből a képzőművész szakkörbe jelentkeztem, s tetszettek is a dolgaim nekik. A fotósokkal közben ismerkedtem meg, de megmondom őszintén, nem nagyon izgatott a munkájuk. Aztán azt vettem észre, hogy ott valami nagyon jó kis pezsgés van, és így szép lassan áttértem a fotóklubhoz. Örömmel fogadtak.
     - Mai napig is létezik ez a pezsgő élet?
     - Az országban sem létezik semmiféle pezsgő élet. Ugyanakkor elég szerencsésnek mondható Esztergom, mivel az egyetlen vidéki város, ahol 10-12 fotóművészeti szövetségi tag van. Azért ez nagy dolog, hogyha belegondolsz. Hetente összejövünk most is, de ez nem az a fajta klubélet, ami régen volt. Nem a munkáról, hanem a pályázati, kiállítási lehetőségekről beszélgetünk, és hát közben megiszunk egy-két fröccsöt... Ötöt-hatot.
     - Még mindig emlékezzünk: STB.
     - Volt ilyen. Nagyon sikeres volt, még a párizsi Magyar Műhely is megemlítette a dolgainkat. Sipeki, Tamási, Balla - három olyan név, amelyik beíródott a magyar experimentális fotográfia nagykönyvébe. Ez a csoport nem azt csinálta, amit külön-külön, hanem a fényképezés öröméért együtt ökörködtünk, mert ezt másképp nem lehet megfogalmazni.
     - Emlékszem néhány nagy visszhangot kiváltó alkotásotokra, az irónikus fricskákra. De lépjünk tovább, és most beszéljünk a fotóbiennálékról!
     - Olyan politikai viszonyok között jött létre, amikor min- dentől tartottak, tehát az újfajta fotográfiát is gyanakodva nézték. Pesten, a Fiatal Művészek Klubjában voltam a fotó- szekció vezetője. Rendkívül sok érdekes kép gyűlt össze. Az ottani kiállításunk elég zártkörű volt, tehát művészek a művé- szeknek. Szerettük volna, ha ezek a képek kilépnek a falak közül, azonban sehol sem lehetett helyet találni. A Balassa Bálint Múzeum fölismerte akkor ennek a jelentőségét és megengedett egy kiállítást. Szakmailag igen nagy siker volt, viszont, sajnos, félreértések miatt annyira kikezdték a megyei lapban, hogy a következőt már nem lehetett megrendezni. Akkor Veszprémbe került. A siker hatására elhatároztuk, hogy rendszeresítjük. És 2-3 év múlva elkezdődött a fotóbiennálé, minden anyagi támogatás nélkül. Azóta, te is tudod, kinőtte magát. Tavasszal Helsinkiben rendeztem meg, most éppen Plovdivból jöttem, ahová szintén meghívták a biennálé anyagát. Közben járt Tallinban, Finnország több városában. A mostani biennálé márciusban Prágába megy, a vár lovagtermében állítják ki. Ez ma már elismerten az ország legnagyobb, legjobb fotókiállítása. Olyannyira, hogy a Műcsarnok a '96-os évre 30 ezer dollárt tett félre azért, hogy ott megrendezzem a kortárs magyar fotográfia kiállítást, ami a 10 eddigi biennálé összes résztvevőjének 5-5 legjobb képéből állna össze. Persze azért Esztergomban is lenne kiállítás, továbbra is pályázati, most a síkfilm témában.
     - Emlékszem, hogy az utóbbi időben mindig tematikusan volt a fotóbiennálé meghirdetve.
     - Eleinte már az tematika volt, hogy Esztergomba küldünk képeket, mert tudták, hogy ezeknek másmilyeneknek kell lenniük, mint egyébként. No, de annyi jó alkotó kezdett küldeni és annyiféle műfajban, hogy már kezdett szedett-vedetté válni az anyag. Arra gondoltunk, kordában kéne tartani s így lett egyszer önportré, vagyis önkifejezési "dolgok", vagy a múltkor a színezett fotográfiák, most pedig a fotogram a meghirdetett tematika. Ez utóbbinak a nagy érdekessége, hogy egyáltalán nem hiszik el - a most kiállított képekről -, hogy egyetlen egy sem készült fényképezőgéppel. Mind úgy lett, hogy érzékeny papírra ráraktak tárgyakat. Ezt nem hiszik el, pedig ez így van.
     - Én elhiszem. Ezeket is hasonló értékű fotóművészeti alkotásoknak érzed?
     - Még nagyobb értékűnek, mert még jobban rákényszeríti az embert a gondolkodásra. Tehát nem ösztönös. Meg kell rendezni, ismerni kell az anyagok érzékenységét, lehetőségét, árnyékolását, fényátbocsátó képességét, meg hát azokat a bizonyos színezési eljárásokat, amikkel az szebbé tehető.
     - Kiállítások. Beszélgessünk erről is. Mikor volt az első?
     - Nem tudom. Nagy bajban vagyok ezzel, mert egyszerűen lusta vagyok nyilvántartást vezetni. A nagyokat azért tudom. A legemlékezetesebbek az ösztöndíjak: a római, a párizsi. Nagy egyéni kiállításaim: Bambergben, Rómában, Párizsban, Helsinkiben és Espooban. Most pedig Rambouillet-ban, ahová 10 európai ország egy-egy művészét hívták meg, Magyaror- szágról engem. Nagyon szeretem a csoportos kiállításokat, mert sokkal kisebb teher nehezedik az emberre. De úgy igazán nem nagyon érdekelnek már ezek, inkább képeket készítek. Ettől a mostanitól viszont nagyon félek. Tudod, most lesz az 50 éves visszatekintő kiállításom. A katalógusban 65 kép lesz, és még mindig csak 30 kép helye biztos. El vagyok szörnyülködve, hogy 25 éve fotózom, és évente 2 jó képet nem tudtam összeszedni?! Melyik lesz még az a 35? Tudod, ami isten bizony nagyon jó. Készülnöm kell, mert szinte már a jelen ez a kiállítás, de a jövőt is meghatározza, mert lezárok egy életszakaszt. Nagyon fontos sok emberben, a művészeti életben tudatosítani azt, hogy a most új dolgoknak tűnőket esetleg már 20 éve megcsináltam. Utána már soha nem szeretném ezeket a képeket kiállítani.
     - További terveid?
     - Elképzeléseim vannak, nem terveim. Ha úgy adja a sors, ezeket meg is valósítom. A technikai felszerelésem most már megvan hozzá. Csak nagyfilmekre fényképezek, hogy úgy mondjam, ilyen írkalapnyi negatívokra, amilyenek előtted vannak. Ez rendkívül igényes időben is és anyagiakban is. Viszont az eljárás nagyon érdekes, hiszen 100 éve is így fényképeztek, csak közben az anyagok nagyon jók lettek.
     - Beszéltünk a fotózásról, a fotóművészről. Alig volt szó viszont az emberről. Balla András, a magánember is érdekes, színes, összetett egyéniség. Sok barátod és ismerősöd van.
     - Igen. A gond csak az, hogy a barát megfogalmazása nem olyan egyszerű. De azt hiszem, hogyha a hétköznapi értelemben vesszük, akkor rendkívül sok barátom van. Ápolom is a barátságokat. Nagyon fontos, hogy ezek nem barátságnak nevezett munkakapcsolatok, mert én a barátságért barátkozom. A fő gondom az, hogy Esztergomban is van 3-4 olyan baráti kör, amelyik nem igazán érintkezik egymással, és én mindegyikben benne vagyok. Nagyon sajnálom, hogy ezek nem találkoznak egymással, pedig tudom, hogy nagyon jól éreznék magukat együtt. Hát, gondolom, majd egyszer, a temetésemen összejönnek... "Haláljó" társaság lesz!
     - Úgy tudom, sokat utazgattál és nem feltétlenül első osztályon. A világlátásnak a bakancsos, hátizsákos formáját is igencsak próbáltad.
     - Valóban sokat utaztam, meg utazom. Valamikor stoppal jártam be Európát, akkor az volt a divat. Borzasztóak - jó és rossz értelmében is -, és rendkívül meghatározóak voltak ezek az utak. Azokkal a barátaimmal, akikkel együtt barangoltunk a világban, most is tartom a kapcsolatokat. Ma már biztos nem tudnám végigcsinálni. Egyébként utazni már nem annyira szeretek, de a kiváncsiság - mert rendkívül kiváncsi vagyok - még sok helyre elvisz. "Külföldből" újabban csak a mediterrán lét és táj érdekel, valamint a határainkon túli magyarlakta területek.
     - Életfilozófiád? Ha meg akarod fogalmazni.
     - Boldognak lenni. Megpróbálok boldognak lenni, minden ellenére. Indiai mondás: "Fordulj szembe a Nappal és minden árnyék mögéd kerül!" Megpróbálok így élni. Mert meggyőződésem, hogy csaknem minden dolognak van jó és rossz oldala is, az emberek és az egész élet esetében is.
     - Érzékeny vagy?
     - Nagyon érzékeny vagyok. Sőt meg is tudok sértődni, ha kell. És sebezhető is, nagyon sebezhető. Ez ellen sokféleképpen próbálok védekezni, az ellenkezőjével, hogy talán nem is úgy látszik, meg mindig vidám próbálok lenni, akkor is, amikor nagyon nem vagyok az.
     - Ugyanakkor azt is tudom, hogy önzetlen, jószívű barát is tudsz lenni.
     - Igyekszem. Úgy hiszem, hogy valóban így van. Szeretném. Talán azért van ez az érzékenység, mert a művészember olyan, mint egy tévé, amelyik 200 programot fog, amíg az átlagember mondjuk kettőt. Akit több benyomás ér, sokkal többet tud a világ jóságáról, meg a rosszaságáról is. Úgy érzem, sokkal több dolgot észreveszek, mint az átlagember, mert érzékenyebb és állandó készenlétben van a szemem, a fülem, az agyam. Mondok egy példát: valamelyik nyáron a szigeten, a Faház környékén fülemülék énekeltek. Rendszeresen kijártam oda. A nagy többség csak csodálkozott, hogy mit figyelek, és nem hallotta. Szóval azt hiszem, ezért érzékeny az ember, mert az impulzusok nagyon agresszíven érik és ezeket fel kell valahogy dolgozni, a jót is és a rosszat is.
     - Fontos szerepe van életedben a zenének is.
     - A zenészeket rendkívül irigylem, mert a zenész és a táncos a legnagyobb jóknak van kitéve. Olyan élményrétegeket érhet el, ami keveseknek és a legritkább alkalmakkor adatik meg. Sokféle zenét szeretek és ezt nem mindenki érti. Barcsai Tibor barátom például nem érti, hogy lehet az, hogy valaki az operát is, és a bluest is, meg ezeket a "rossz" dzsesszeket is szereti - mert ő így mondja. Én meg azt nem értem, hogy nem lehet szeretni mindent, ami a maga nemében jó, ami tényleg színvonalas.
     - Úgy tudom, zenéltél is?
     - Igen, a régi szép időkben, még Veszprémben. A Blue Birds, majd Pesten a Blues Birds együttes basszusgitárosaként. De ahhoz a szinthez, amit a csapat el akart érni, annyit kellett volna gyakorolni, hogy a harmadik év után abbahagytam. Nekem fontosabb volt a nagyon jó államvizsga és a diploma.
     Szeretném egyébként megemlíteni, hogy nemcsak a zenéhez, hanem a hangokhoz is nagyon kötődöm. Például az a fajta hóesés, amit meg lehet hallani, amikor leérkezik. Ha olyan csönd van. Az csodálatos. Mártélyon, kinn a pusztán, egyszer eltévedtem, mert rámsötétedett. De az a hang akkor, ahogy a hó hullott a földre... Azt sose felejtem el. Szeretem a hangokat is, a csöndet is. És nagyon szeretek Napot látni, napsugarakat.