|
"Szeretem a
csendet... amikor a hó
hullását is meg lehet
hallani..."
Simon Tibor riportja
Balla András fotóművésszel
- Elismert művész vagy, ismernek
városunkban, városunk határain kívül, sőt országhatárainkon túl is. Azt
hiszem, célszerű beszélgetésünket azzal indítani, hogyan is kezdődött?
- Szándékaim
szerint nem készültem fotográfusnak. Nagyon tisztességesen elvégeztem a
kertészeti egyetemet, mint kertépítő és tájrendező mérnök dolgozgattam,
aztán egyre több problémát okozott, hogy az elkészült tervekből különböző
okok miatt nem lesz semmi. Akkor gondoltam arra, hogy valami olyasmit kellene
csinálnom, ami úgy is valósul meg, ahogy eltervezem. Először grafikákat
készítettem, utána kezdtem a fotózással foglalkozni, de nem igazán művészi
szándékkal, inkább csak alkotási vágyból.
- Korábban
egyáltalán nem fotóztál?
- Nem, egyáltalán
nem fotóztam. Az egyetemen olyan szakra jártam, ahol nagyon jól kellett
tudni rajzolni, és grafikai versenyeket nyertem, festegettem, de a grafika
volt az erősebb oldalam.
- Ezek
után nem gondoltál arra, hogy komolyabban foglalkozz a grafikával?
- Nem. Nagyon
jól éreztem volna magam kertépítészként, hogyha rendesen tudom csinálni
azt. Ígyhogy 1984-ig egyfolytában kertépítészként dolgoztam.
- Tehát
a grafika nem a művészi önkifejezés eszközeként jelentkezett nálad, hanem
inkább szakmai feladatként?
- Hát, azért
azok a grafikák önálló művek voltak. Viszont a kertépítészethez kitűnő
rajzkészség és technika szükséges, tehát én magában a kertépítészetben
megtaláltam volna az önkifejezés lehetőségét. De nem olyan rózsás a kertépítészet
helyzete.
- Így tudom,
azért a családban voltak hagyományai a fotózásnak.
- Igen. Édesapám
fotográfus is, meg botanikus is. Rengeteg képet készített és engem is próbált
rávenni. Nem igazán érdekelt a dolog.
- És amikor
mégis így döntöttél, örült neki?
- Akkor már
el sem hitte, akkor már mindegy volt. Nem, akkor már őt nem érdekelte.
Azt hiszem, azt szerette volna, ha jóval előbb elkezdem.
- Amikor
Esztergomba kerültél, még nem fotóztál. Tegyünk egy kis kitérőt, hogyan
lettél esztergomi polgár?
- Nagyon régen,
még az egyetemen kezdődött. Elhatároztam, hogy kinézek magamnak egy várost,
ahol letelepszem és örökké ott maradok. Többször eljöttem Esztergomba,
körülnéztem és nagyon tetszett. Nekem egy olyan város kellett, ahol minden
van: hegy, víz, erdő, síkság, egy nagyon régi vár. Magyaror- szágon tulajdonképpen
nincs is több ilyen helység. Így választottam.
- Tudatosan
és tervszerűen. És ha ennyi év után visszanézel, úgy érzed, ugyanígy döntenél?
- Persze,
ez biztos.
- Térjünk
vissza a fotózáshoz. Amikor elkezdted, voltak-e konkrét elképzeléseid,
például stílusban, irányzatban?
- Voltak. Mint az
előbb mondtam, kezdetben nem a fotografálásban akartam a megfelelő kifejezőeszközt
megtalálni, mert hittem, hogy a kertépítés elég lesz nekem. Akkor kezdtem
tudatosan törődni a fotografálással, amikor már láttam, hogy e területen
nem igazán tudom elképzeléseimet megvalósítani. Először nem fényképezőgépet
vettem, hanem mindent elolvastam ezzel kapcsolatban. Fotóalbumokat néztem,
a kiállításokra elmentem, és amikor úgy éreztem, hogy ez az, ami kell nekem,
elhatároztam, hogy ezt csak magas szinten fogom csinálni. Akkor nekirugaszkodtam.
Feleségem mondta is, hogy nagyképű vagyok, mert kijelentettem, egy éven
belül szövetségi tag leszek, aztán még abban az évben Alaptag... Tudtam,
hogy így lesz, és így is lett.
- Határozottság
és következetesség ismét egy döntésben. Máskor is meghatározói e jellemvonások
életednek?
- Azt hiszem,
igen. Fontos kérdésekben, miután döntöttem.
- Tehát
fotográfus, mégpedig fotóművész lettél. Beszélj művészi önmagadról, művészi
stílusodról!
- Ez azért
bonyolult, mert úgynevezett eklektikus művész vagyok. Tehát elég sok mindennel
foglalkozom a fotográfián belül. Az én stílusom, úgy gondolom, kreatív
stílus.
Az elnevezés
azért veszélyes, mert kitalált képekre utal. És ilyen alapon ezeket a fotósokat
nem is nagyon nevezik fotósoknak, mivel ugyanúgy megálmodják az alkotásukat,
mint egy képzőművész. Beállítanak jeleneteket, összeállítanak csendéleteket
vagy egy aktkompozíciót. A képeim nem úgy készülnek, hogy megyek az utcán,
na most megláttam valamit. Nem vagyok riporter alkatú fotós. Egyértelműen
az úgynevezett kreatív ágazathoz tartozom, ami Magyarországon kb. 20-30
ember, akiket számon tartanak a világban. Ez a stílus Pesthez kötődik,
vidéken nehezen fogadják el. Hál' Istennek itt, Esztergomban van még két
alkotó, aki ilyen stílusban dolgozik.
A kreatív
fotósok fekete-fehérben gondolkodnak. Én a színeket is alkalmazom, ami
elég veszélyes a fotográfiában. Az alkotás könnyen giccses vagy reklámízű
lesz. Úgy érzem, sikerült olyan monochrom színvilágot felépítenem, melynek
a színei alig észrevehetőek, nem támadnak, tolakodnak. Ettől függetlenül
koncepciózusan készítek úgynevezett "érthető" képeket is, például az itáliai
és a francia reneszánsz és barokk kertekről. Ez mindenkinek tetszik. Vagy
a magyar kertekben látható objektumok, giccsek s a többiek...
Ez is mindenkinek
tetszik, csak másért, mint amiért én csinálom.
Volt is e
kiállításommal kapcsolatban aggodalom. Sok helyen azért nem állították
ki, mert hátha követendő példát látnak benne a nézők. Ilyesmik előfordulnak,
de mint mondtam, a kreatív vonalhoz tartozom, ami magyarul "csinált" képeket
jelent.
- Ha már
a "csinált" képeknél tartunk, egy időben igen divatos volt az experimentalizmus.
Mi erről a véleményed?
- Tulajdonképpen
az experimentalizmus összefügg ezzel, mert az kísérleti fotográfia, és
egy ideig ezt az egész dolgot kísérleti fotográfiának fogták fel. Azt mondták,
hogy ami nem egyértelmű, nem azonnal érthető, az csak kísérlet lehet. Pedig
ezek nem kísérletek, csak nehezebben megfogható dolgok. Egyébként az experimentális
fotográfia megtalálta Esztergomban a helyét, hiszen a fotóbiennálék erről
szólnak.
- Még egy
dolgot hadd kérdezzek meg a kívülálló számára: ott van a természet és ott
van az alkotó... És közben egy kis gép. Mennyit csinál az ember és mennyit
a gép?
- Ez nagyon
érdekes dolog. A fényképezőgép szerepével, a fényképezéssel kapcsolatban
rendkívül sok félreértés van. Nos általában mindenki tud írni. Ugye mindenki
meg tud írni egy táviratot. Egy távirat meg egy epigramma kinézete azonos,
mégsem mondja az, aki táviratot írt, hogy ő író. Viszont őrületes tévedések
vannak a fényképezés terén. Naivság azt hinni, hogy aki egy gépet elkattintott,
máris művészi alkotást készített. Nem az a lényeg, mi a gép szerepe. Egyébként
is, a művészetek más területein is, például a rézkarcban olyan folyamatok
játszódnak le, amik gépek és vegyszerek nélkül nem valósíthatók meg. Vagy
ott a film, a video, a hangszerek stb.
- Teljesen
igazad van. Viszont akkor azt is meg kell kérdeznem, hogy látod a vegyszerek
szerepét?
- A grafikának
és a fotográfiának rendkívül sok a kapcsolata, hogyha a vegyszereket
nézzük is. Két olyan műfaj, ami rendkívüli egységet mutat bizonyos maratások,
savazások, bizonyos színezések folyamán. Az átlagember, aki bead egy filmet
előhívni, csak sejti, hogy milyen folyamatok játszódnak le, ugyanakkor
azok a fotósok, akik maguk alakítják a képeiket, borzasztó mérgezéseknek
vannak kitéve. A vegyszerekkel úgy változtatják a kép tónusait, színértékét,
mint egy grafikus, aki például egy rézkarcot két-három színnyomással készít
el. Egyébként még tálakat is azonosakat használunk, meg salétromsavat,
sósavat... És gyakran konzultálunk is a grafikusokkal. Nem véletlen, hogy
az esztergomi fotóbiennálén rendkívül sok grafikus, festő vesz részt, mert
a pályázati kiírásnak megfelelően, hasonló eljárásokkal készítik képeiket.
- Engem
meggyőztél, hogy mindezek valóban csak eszközök, egyre több műfajban használt
segédeszközök, és művészetté az eredmény attól válik, hogy ihletett kezű-e
az ember vagy sem. Menjünk tovább. Amikor Esztergomba kerültél, pezsgő
fotóélet fogadott. Beszélj egy kicsit erről.
- A fotóéletre
én akkor nem igazán figyeltem. Egyből a képzőművész szakkörbe jelentkeztem,
s tetszettek is a dolgaim nekik. A fotósokkal közben ismerkedtem meg, de
megmondom őszintén, nem nagyon izgatott a munkájuk. Aztán azt vettem észre,
hogy ott valami nagyon jó kis pezsgés van, és így szép lassan áttértem
a fotóklubhoz. Örömmel fogadtak.
- Mai napig
is létezik ez a pezsgő élet?
- Az országban
sem létezik semmiféle pezsgő élet. Ugyanakkor elég szerencsésnek mondható
Esztergom, mivel az egyetlen vidéki város, ahol 10-12 fotóművészeti szövetségi
tag van. Azért ez nagy dolog, hogyha belegondolsz. Hetente összejövünk
most is, de ez nem az a fajta klubélet, ami régen volt. Nem a munkáról,
hanem a pályázati, kiállítási lehetőségekről beszélgetünk, és hát közben
megiszunk egy-két fröccsöt... Ötöt-hatot.
- Még mindig
emlékezzünk: STB.
- Volt ilyen.
Nagyon sikeres volt, még a párizsi Magyar Műhely is megemlítette
a dolgainkat. Sipeki, Tamási, Balla - három olyan név, amelyik beíródott
a magyar experimentális fotográfia nagykönyvébe. Ez a csoport nem azt csinálta,
amit külön-külön, hanem a fényképezés öröméért együtt ökörködtünk, mert
ezt másképp nem lehet megfogalmazni.
- Emlékszem
néhány nagy visszhangot kiváltó alkotásotokra, az irónikus fricskákra.
De lépjünk tovább, és most beszéljünk a fotóbiennálékról!
- Olyan politikai
viszonyok között jött létre, amikor min- dentől tartottak, tehát az újfajta
fotográfiát is gyanakodva nézték. Pesten, a Fiatal Művészek Klubjában voltam
a fotó- szekció vezetője. Rendkívül sok érdekes kép gyűlt össze. Az ottani
kiállításunk elég zártkörű volt, tehát művészek a művé- szeknek. Szerettük
volna, ha ezek a képek kilépnek a falak közül, azonban sehol sem lehetett
helyet találni. A Balassa Bálint Múzeum fölismerte akkor ennek a jelentőségét
és megengedett egy kiállítást. Szakmailag igen nagy siker volt, viszont,
sajnos, félreértések miatt annyira kikezdték a megyei lapban, hogy a következőt
már nem lehetett megrendezni. Akkor Veszprémbe került. A siker hatására
elhatároztuk, hogy rendszeresítjük. És 2-3 év múlva elkezdődött a fotóbiennálé,
minden anyagi támogatás nélkül. Azóta, te is tudod, kinőtte magát. Tavasszal
Helsinkiben rendeztem meg, most éppen Plovdivból jöttem, ahová szintén
meghívták a biennálé anyagát. Közben járt Tallinban, Finnország több városában.
A mostani biennálé márciusban Prágába megy, a vár lovagtermében állítják
ki. Ez ma már elismerten az ország legnagyobb, legjobb fotókiállítása.
Olyannyira, hogy a Műcsarnok a '96-os évre 30 ezer dollárt tett félre azért,
hogy ott megrendezzem a kortárs magyar fotográfia kiállítást, ami a 10
eddigi biennálé összes résztvevőjének 5-5 legjobb képéből állna össze.
Persze azért Esztergomban is lenne kiállítás, továbbra is pályázati, most
a síkfilm témában.
- Emlékszem,
hogy az utóbbi időben mindig tematikusan volt a fotóbiennálé meghirdetve.
- Eleinte
már az tematika volt, hogy Esztergomba küldünk képeket, mert tudták, hogy
ezeknek másmilyeneknek kell lenniük, mint egyébként. No, de annyi jó alkotó
kezdett küldeni és annyiféle műfajban, hogy már kezdett szedett-vedetté
válni az anyag. Arra gondoltunk, kordában kéne tartani s így lett egyszer
önportré, vagyis önkifejezési "dolgok", vagy a múltkor a színezett fotográfiák,
most pedig a fotogram a meghirdetett tematika. Ez utóbbinak a nagy érdekessége,
hogy egyáltalán nem hiszik el - a most kiállított képekről -, hogy egyetlen
egy sem készült fényképezőgéppel. Mind úgy lett, hogy érzékeny papírra
ráraktak tárgyakat. Ezt nem hiszik el, pedig ez így van.
- Én elhiszem.
Ezeket is hasonló értékű fotóművészeti alkotásoknak érzed?
- Még nagyobb
értékűnek, mert még jobban rákényszeríti az embert a gondolkodásra. Tehát
nem ösztönös. Meg kell rendezni, ismerni kell az anyagok érzékenységét,
lehetőségét, árnyékolását, fényátbocsátó képességét, meg hát azokat a bizonyos
színezési eljárásokat, amikkel az szebbé tehető.
- Kiállítások.
Beszélgessünk erről is. Mikor volt az első?
- Nem tudom.
Nagy bajban vagyok ezzel, mert egyszerűen lusta vagyok nyilvántartást vezetni.
A nagyokat azért tudom. A legemlékezetesebbek az ösztöndíjak: a római,
a párizsi. Nagy egyéni kiállításaim: Bambergben, Rómában, Párizsban, Helsinkiben
és Espooban. Most pedig Rambouillet-ban, ahová 10 európai ország egy-egy
művészét hívták meg, Magyaror- szágról engem. Nagyon szeretem a csoportos
kiállításokat, mert sokkal kisebb teher nehezedik az emberre. De úgy igazán
nem nagyon érdekelnek már ezek, inkább képeket készítek. Ettől a mostanitól
viszont nagyon félek. Tudod, most lesz az 50 éves visszatekintő kiállításom.
A katalógusban 65 kép lesz, és még mindig csak 30 kép helye biztos. El
vagyok szörnyülködve, hogy 25 éve fotózom, és évente 2 jó képet nem tudtam
összeszedni?! Melyik lesz még az a 35? Tudod, ami isten bizony nagyon jó.
Készülnöm kell, mert szinte már a jelen ez a kiállítás, de a jövőt is meghatározza,
mert lezárok egy életszakaszt. Nagyon fontos sok emberben, a művészeti
életben tudatosítani azt, hogy a most új dolgoknak tűnőket esetleg már
20 éve megcsináltam. Utána már soha nem szeretném ezeket a képeket kiállítani.
- További
terveid?
- Elképzeléseim
vannak, nem terveim. Ha úgy adja a sors, ezeket meg is valósítom. A technikai
felszerelésem most már megvan hozzá. Csak nagyfilmekre fényképezek, hogy
úgy mondjam, ilyen írkalapnyi negatívokra, amilyenek előtted vannak. Ez
rendkívül igényes időben is és anyagiakban is. Viszont az eljárás nagyon
érdekes, hiszen 100 éve is így fényképeztek, csak közben az anyagok nagyon
jók lettek.
- Beszéltünk
a fotózásról, a fotóművészről. Alig volt szó viszont az emberről. Balla
András, a magánember is érdekes, színes, összetett egyéniség. Sok barátod
és ismerősöd van.
- Igen. A
gond csak az, hogy a barát megfogalmazása nem olyan egyszerű. De azt hiszem,
hogyha a hétköznapi értelemben vesszük, akkor rendkívül sok barátom van.
Ápolom is a barátságokat. Nagyon fontos, hogy ezek nem barátságnak nevezett
munkakapcsolatok, mert én a barátságért barátkozom. A fő gondom az, hogy
Esztergomban is van 3-4 olyan baráti kör, amelyik nem igazán érintkezik
egymással, és én mindegyikben benne vagyok. Nagyon sajnálom, hogy ezek
nem találkoznak egymással, pedig tudom, hogy nagyon jól éreznék magukat
együtt. Hát, gondolom, majd egyszer, a temetésemen összejönnek... "Haláljó"
társaság lesz!
- Úgy tudom,
sokat utazgattál és nem feltétlenül első osztályon. A világlátásnak a bakancsos,
hátizsákos formáját is igencsak próbáltad.
- Valóban
sokat utaztam, meg utazom. Valamikor stoppal jártam be Európát, akkor az
volt a divat. Borzasztóak - jó és rossz értelmében is -, és rendkívül meghatározóak
voltak ezek az utak. Azokkal a barátaimmal, akikkel együtt barangoltunk
a világban, most is tartom a kapcsolatokat. Ma már biztos nem tudnám végigcsinálni.
Egyébként utazni már nem annyira szeretek, de a kiváncsiság - mert rendkívül
kiváncsi vagyok - még sok helyre elvisz. "Külföldből" újabban csak a mediterrán
lét és táj érdekel, valamint a határainkon túli magyarlakta területek.
- Életfilozófiád?
Ha meg akarod fogalmazni.
- Boldognak
lenni. Megpróbálok boldognak lenni, minden ellenére. Indiai mondás: "Fordulj
szembe a Nappal és minden árnyék mögéd kerül!" Megpróbálok így élni. Mert
meggyőződésem, hogy csaknem minden dolognak van jó és rossz oldala is,
az emberek és az egész élet esetében is.
- Érzékeny
vagy?
- Nagyon érzékeny
vagyok. Sőt meg is tudok sértődni, ha kell. És sebezhető is, nagyon sebezhető.
Ez ellen sokféleképpen próbálok védekezni, az ellenkezőjével, hogy talán
nem is úgy látszik, meg mindig vidám próbálok lenni, akkor is, amikor nagyon
nem vagyok az.
- Ugyanakkor
azt is tudom, hogy önzetlen, jószívű barát is tudsz lenni.
- Igyekszem.
Úgy hiszem, hogy valóban így van. Szeretném. Talán azért van ez az érzékenység,
mert a művészember olyan, mint egy tévé, amelyik 200 programot fog, amíg
az átlagember mondjuk kettőt. Akit több benyomás ér, sokkal többet tud
a világ jóságáról, meg a rosszaságáról is. Úgy érzem, sokkal több dolgot
észreveszek, mint az átlagember, mert érzékenyebb és állandó készenlétben
van a szemem, a fülem, az agyam. Mondok egy példát: valamelyik nyáron a
szigeten, a Faház környékén fülemülék énekeltek. Rendszeresen kijártam
oda. A nagy többség csak csodálkozott, hogy mit figyelek, és nem hallotta.
Szóval azt hiszem, ezért érzékeny az ember, mert az impulzusok nagyon agresszíven
érik és ezeket fel kell valahogy dolgozni, a jót is és a rosszat is.
- Fontos
szerepe van életedben a zenének is.
- A zenészeket
rendkívül irigylem, mert a zenész és a táncos a legnagyobb jóknak van kitéve.
Olyan élményrétegeket érhet el, ami keveseknek és a legritkább alkalmakkor
adatik meg. Sokféle zenét szeretek és ezt nem mindenki érti. Barcsai Tibor
barátom például nem érti, hogy lehet az, hogy valaki az operát is, és a
bluest is, meg ezeket a "rossz" dzsesszeket is szereti - mert ő így mondja.
Én meg azt nem értem, hogy nem lehet szeretni mindent, ami a maga nemében
jó, ami tényleg színvonalas.
- Úgy tudom,
zenéltél is?
- Igen, a
régi szép időkben, még Veszprémben. A Blue Birds, majd Pesten a Blues Birds
együttes basszusgitárosaként. De ahhoz a szinthez, amit a csapat el akart
érni, annyit kellett volna gyakorolni, hogy a harmadik év után abbahagytam.
Nekem fontosabb volt a nagyon jó államvizsga és a diploma.
Szeretném
egyébként megemlíteni, hogy nemcsak a zenéhez, hanem a hangokhoz is nagyon
kötődöm. Például az a fajta hóesés, amit meg lehet hallani, amikor leérkezik.
Ha olyan csönd van. Az csodálatos. Mártélyon, kinn a pusztán, egyszer eltévedtem,
mert rámsötétedett. De az a hang akkor, ahogy a hó hullott a földre... Azt
sose felejtem el. Szeretem a hangokat is, a csöndet is. És nagyon szeretek
Napot látni, napsugarakat. |
|