Ha az emberi közösség megmaradásának és fejlődésének erőátviteli irányát jeleznénk, azt, hogy mik a közösséginek a fokozatai s azt, hogy az erkölcs nem csak mint alapelv, hanem mint a tettek sokasága hogyan gyümölcsözik az emberek között és javára, erre a fokozatosságra jutnánk: erkölcs - politika - esztétikum - közélet. E témán gondolkodva mintegy ijedten érti meg az ember, hogy váratlanul magával az emberi létezés mélységével és kiterjedésével kerül szembe.
     Hogy az erkölcs tett vagy tett-értékű magatartás, azt ma már csak az nem tudja s látja, aki nem akarja. Az erkölcs, helyesebben az ember erkölcsisége abban áll, hogy az ember fölismeri s kiválasztja a tömkelegből azt, ami jó, szép és igaz, majd megteszi, igyekszik megtenni, mivel helyesnek tartja s nem teszi meg, mivel helytelennek tartja a hazugot, az igaztalant, a rosszat. A személyek erkölcsiségéből adódik össze a közösség erkölcse, s így elkerülhetetlenül születik meg az erkölcsös, azaz életrevaló közösség. Más közösség nincs is. Létre se jöhet. Vagy ha úgy tesz, mintha létrejönne, azt csak a drill, a félelem, az erőszak sugallja, amíg tudja. Az erkölcs az egyetlen közösség- teremtő erő, s ennek ember-származástani, filozófiai és a leghétköznapibb módon objektív okai is vannak. A lényegi oka az, hogy az embereket csak egy náluk nagyobb, ősibb, elemibb vagyis törvény-hatást kifejtő, a szívre, a belső melegre irányuló személyes eszme képes egybegyűjteni.
     Ebből következik, hogy ahol ilyen erő nincs, ott a látszategység is megszűnik s a család, a céh, a társaság, a társadalom, az egy célra rendelt csoportok darabokra hullanak. A közösség testi-lelki-szellemi védelmétől megosztott, magányos egyedek pedig mindenféle áleszmék, áligazságok, elleplezett célok martalékává lesznek. A legrégibb, a leghatásosabb, a legidőtálóbb erkölcsi közösségek vallásiak, melyek egyensúlyban tartják az egyes emberekben éppúgy, mint magában a közösségben a hit és a tudás, a magány és az együttlét, a tehetség és a szolgálat, a szabadság és az engedelmesség értékeit, a nemzeti és a nemzetközi testvériséget, állapotokat, ismereteket és tetteket.

A nagy koponyák nem szoktak lelkendezni. Nem bocsátkoznak az "egyfelől" és a "másfelől" sejtelmes partjai közt kanyargó nyilatkozatokba akkor sem, vagy akkor még kevésbé, ha a hitről vagy a hitükről van szó. Az indiszkrét hencegés a hitben mindig kétes lelkiségre vall, amelyet az evangéliumok szelleméből sohasem lehet levezetni.
     Einstein kivált talányos volt, ha a személyes hite felől kérdezgették. Ismeretes, hogy egy alkalommal, amikor a véletlent, mint személyiség-történeti eseményt feszegették, ezt mondta: "Isten nem kockajátékos!" Máskor alázatosan és fönntartás nélkül beszélt Istenről, a Nagy Művészről, aki megsejthető a zeneművekben. Így ír a "vallás kozmikus élményéről" (Fohászok, vallomások, Vigilia Könyvek, BP., 1988.): "A misztikum élménye a legmélyebb és legmagasztosabb érzés, amire képesek vagyunk. Egyedül ebből eredhet igazi tudomány. Ha ez az érzés idegen, ha valaki már nem tud csodálkozni, nem képes ámulatától elveszni a tiszteletben, az lelkileg máris halott[...] Az én vallásosságom, egy magasabb természetű végtelen szellemi lény alázatos imádásában áll, amely lény apró részletekben ad hírt magáról, s ezeket mi elégtelenül s gyöngén, de érzékletesen képesek vagyunk fölfogni."
     Néha magáról is ejtett néhány mondatot: "Jólét és szerencse számomra sosem volt öncél. Ez még egy disznókonda számára sem az. Az előttem lebegő[...] áthatolhatatlan értékek töltöttek el engem életem minden szakaszában életkedvvel, újra és újra." Philipp Frank írja a tudósról: "Az Einsteinről alkotott első benyomás ellentmondó volt. Mindenkivel egyformán viselkedett[...] Amikor másokkal tárgyalt, úgy tetszett, mintha mulatott volna rajtuk[...] A mélyről jövő, kitörő, harsány nevetése egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt. Környezete számára ez a nevetés valami élénk és örömteli forrásból érkezett, de azt is érezni lehetett, hogy a mögötte rejtőző irónia, sőt kritika másokat kellemetlenül érinthetett."
     Legendás feledékenysége, hatalmas bozontja s bohócéhoz hasonló, húsos, kicsit mindig fáradt arca s gyakori és váratlan elnémulásai arra mutattak: a személyes hit még akkor is titokkal terhes, ha szólunk, hát még ha hallgatunk róla.

Ahol nincs kereszt, ott szeszélyes pusztulás van. Ahol kereszt van, ott mindig szenvedés is van, melyben azonban félreérthetetlenül megnyilvánul a Krisztussal való kapcsolat. És amikor megnyilvánul, nyomban el is rejlik.

Fájdalmas tapasztalatunk, hogy a költészettől mennyire elidegenülnek az emberek. Ha rákérdezünk, megmagyarázzák a jelenséget, de minden magyarázatnak mentség-íze van. Nem az a baj, hogy a költészet - mint hangoztatják lépten-nyomon - válságban van. Először is nincs válságban. Nem a költészet van válságban. A költők írnak, általában termékenyek s ha éppen nem, hosszabb-rövidebb morális vagy esztétikai nehézségeiket, szüneteiket vészelik át. És nemcsak írnak a költők, hanem olykor remekműveket is. A költészetnek úgy általában nem is lehet válsága, legföljebb egy-egy költő költészetének; a válság mindenképpen gyöngélkedés, konkrét kínokkal, különben blöff az egész. Így van ez, mióta világ a világ. A szerves életnek, az élet szerves szerkezeteinek vannak nehéz szakaszaik. A költők is válságaikon át haladnak előre, még akkor is előre, ha vissza-visszaeséseikből épp ezt az irányt nem lehet meggyőzően bizonyítani. És kérem tisztelettel, ha nem volna válságban a költészet, akkor a kedves olvasók kapkodnának a versköteteik után? Aligha. Mi van tehát válságban, amit a költészet is megszenved?
     Az ember, mi vagyunk válságban, egyénileg és tömegesen, mind mélyebben, hovatovább gyökeresen. A válságban lévő ember pedig kívül-belül sápad, silányul, egyre távolabbra kerül önmagától. Idegenként szemléli - ha szemléli - az emberi értékeket, tulajdon szellemét, már-már a józan eszét, magát a jót, amit nemrég még fontosnak talált, a lelkületét és helyette csak a testét ápolja - s egyidőben rombolja is -, mely országos méretekben fölösleges, sőt ártalmas növekedést mutat. Az az ember, aki ridegen utasítja el magától a szellemét, a szellemet, a műveket, a művészetet, mert útjában áll, állnak a harsány, csupafény, ám fasisztoid újbarbárosodásnak, ez az ember brutálisan értetlen a hittel, s benne az igazsággal szemben; az előbbit babonás hiedelemnek tartja, az utóbbit nemlétezőnek: minek az? Marhaság, morogja. És az a gondolkodás is, a filozófia, az ismeretek elméletei, a szellem története. S végül mély megvetéssel fordít hátat mindennek, ami személyes, testvéri és emberi. Az elidegenedett ember mindentől elidegenedik az elidegenedésen kívül.
     Épp a költészettel tenne kivételt, amely az emberi szellem legösszetettebb sajátossága, befogadó és kisugárzó viszonyrendszere, alapállapota? Igen, az, mivel gyökereiben azonosul magával a létezéssel. Heidegger tudta, ha a létet akarja jeleiben fölfogni és szemlélni, akkor a költészethez, kifejezetten a versekhez kell fordulnia. Ha a költészet ma sokakat nem érdekel, az egyszerűen azt jelenti, hogy ugyanúgy nem érdekel sokakat a saját létezésük, a lelkük, az igazról megszerezhető tudásuk sem. Látjuk, hová vezet ez.

Az erkölcsileg megalapozott közösség életereje politikai formációkba áramlik. A közösségi elgondolás tervei és szabályai bennük kapnak határozott kifejezést, elismerést és érvényes- séget. A politikumot itt államtudományként értelmezzük, közmegegyezésen alapuló kormányzásként s világos, hogy ez éppúgy nem nélkülözheti az erkölcsiséget, mint az a közösségi életerő, amely megteremti a kormányzás szerveit, a jogot, a törvényeket, a szociális védelmet, mindazt, ami ennek az életerőnek kifejlődését, növekedését, helyét a (nép)közösségek között kijelöli, kapcsolatokba fűzi és fönntartja.
     Ha az eddig elmondottak igazak, akkor a közösség érdeke az, hogy a legfőbb hatalom az erkölcsé legyen, illetve azoké a személyeké, akiket - épp erkölcsiségük okán - a közösség a hatalom gyakorlására fölavat. Ha tehát politikán valaki nem a magasrendű erkölcs mindennemű képviseletét érti, amely a politika választottaitól természetesen követeli meg a hitben, a tudásban, a tehetségben, a gyakorlatban és a rátermettségben megmutatott jártasságot, hanem politikán a praktikák, a csűrt-csavart érdekek, az "elbűvölő" szélhámosság és a színeket játszó tudatlanság összjátékát érti, azt a közösség búcsúztassa el a politika fórumától.
     Mai világunkban ezeket az evidenciákat meg lehet mosolyogni, le lehet sajnálni, sőt kifejezett erőszakkal meggátolhatják, nevetségessé tehetik őket. Olyan is a világunk. Amennyire hazug, annyira finomkodó. Lezser, közönséges, cinikus. Nem csoda, hogy bonyolult és mesterségesen túlbonyolított világunkban garmadával fakadnak föl képtelen, javíthatatlan helyzetek, melyeknek megoldásához vagy legalább a csillapításához mély belátásra volna szükség. Ha nem az erkölcsiségé a hatalom, akkor a pénzé, minden álnéven s lehetséges formában. Ha a pénzé, akkor a fegyvereké, azaz a könnyűvérű gyűlöleté. Ha a gyűlöleté, akkor így vagy úgy mindnyájan halálra vagyunk ítélve; egyikünk azért, mert barát, a másikunk azért, mert nem barát.

Az üdvösség szó forrongó világunkban, amely nem képes sem rendeződni, sem kiengesztelődni, oly idegenül cseng, mintha egy komputer-központban ezt a szót kiáltoznám: Balzsamillat! Balzsamillat! Az nem igaz, hogy a földi, azaz a történeti üdv szöges ellentétben van az örök üdvvel. Ha ezt hisszük, az annyi, hogy a földi üdvtől elfordulunk, az örök üdvöt pedig vagy nem hisszük vagy rosszul értelmezzük. Ez a "vagy-vagy" nem-keresztény dualizmust állít, amely el akarja hitetni, hogy az - egységes! - ember "testből s lélekből áll" -, és az égi szerelemnek meg a földi szerelemnek nincs köze egymáshoz; ha szerelem, akkor az egy és egységre bontakoztat ki. Ha nem, akkor az nemcsak az embert, az ember életét, hanem istent is kettészakítja.
     Holott mindenfajta szeretet, amely ezt a nevet érdemli meg, Istentől jön, mert "Isten szeretet". Ezért a világot a "mennyeivel nem szembeállítani kell, hanem alárendelni neki, ami távolról sem erőszak: magától is odatörekszik, ha hagyják. A világot nem kell és nem is lehet vallásos munkatáborrá gyúrni, hanem minden erőszak alól föl kell szabadítani, ideértve a vallásos erőszakot is. A nyűgeitől és nyűgöseitől megszabadított világ önként fogja szolgálni Istent, mert megérti, hogy a jóban, a szellemiben, rányílva a végtelenre spontán módon növekszik az ember. Szabadság és szelídség rokon fogalmak.

Micsoda szeme lehetett a jobb latornak, hogy a mellette fölfeszített Ártatlanban megpillantotta Istent! E pillantáson múlott az üdvössége. Valóban volt szeme... Pedig ez az ember nem élt olyan életet, amely mind szelídebbé, mind figyelmesebbé tette őt. Alighanem lassan-lassan kívül-belül elkérgesedett, különböző kényszerek egyre bozótosabb mellékösvényekre kergették, és váratlanul elkövette azt a tettet, amelyet a védekező társadalom bitófával büntetett. Talán ő maga is így gondolkodott erről.
     Az éhsége maradt meg. A lelke, a kiírthatatlan lelke éhe valami, valaki után, akit, amit nem talált meg, de tudat alatt, gaz tettek és szánalmas tévedések szövevényében is tovább várt. S hogy a megfeszítettetése kínjai közt sem mondott le róla, ez azt mutatja: épp akkor éhezett a legkeservesebben. És ezen a mélyponton fölismeri azt, Akit addig hiába keresett. Többé nem fenyegetheti meg senki semmivel. Többé senki sem büntetheti. Bukása pillanataiban szabadul meg az ember. Most már leszakad elgyötört létéről minden nyomorúsága, bűne, keserűsége, igaztalanságai. Élete sűrű sötétjén áttör egy pillanat, mint a villám, s az Ártatlan, aki ugyancsak bukásra ítéltetett, magával ragadja őt: még ma vele lesz a Paradicsomban. Összeölelkeztek. A szentet nem érdekli a méltóság, a méltatlanság, a mellékes. Egyedül az emberi szív, mely legyen bármilyen beteg, szeretni akar.
     Legalább ennyit tudnunk kéne egymásról.

A fordulat neve - Isten. Az élet, a csönd, a belső fejlődés, a szó, az emberiség sorsa is - végső következtetésben - Isten. Akik az idők jeleit figyelik, már nem is mondják ki a nevét, tudják, minden szenvedő, a gazdátlanok, az elherdált teremtés őt sóvárogja. A gyárnegyedek, a tömeg, a magányos ember is. Rá kell fektetnünk fülünket az időre, mint indián az anyaföldre, hogy meghallhassuk a jeleket, amelyek alant dörömbölnek, fölöttünk meg suhognak.

Az erkölcsnek nincs ellenoldala. Az erkölcs nem vagylagos, mert semmivel, semmi mással nem egyenlő, csak önmagával. Ahol az erkölcsé a hatalom (ismerünk ilyen közösségeket), ott a megszólalás, a gondolkodás, a végrehajtás önmagától fedezi föl az esztétikai formát, mint a beszéd, a légkör, a személyes magatartás legelfogadhatóbb megjelenését; ott az ember nemcsak igazat mond s jót tesz, hanem szépen is cselekszik. Másként se nem akarja, se nem tudja. Ahol az erkölcsiség önként választott életkeret, ott terjed és nő a termékenység; "Isten ragályos." S nemcsak mint mód, mint mű is. Maga a közösségi életmód lesz művé, igazra törekvő emberek szép életévé. Az erkölcseiben magára ismert közösség nem politizálhat rosszul.

Az idők jele az is, hogy az emberek túlnyomó többsége nem önmagára akar hasonlítani (azaz bizonyos értelemben nem a krisztusira önmagában, amennyiben mindenkiben ez a személyes, ez mutat a teremtés előtti ősformára), szóval nem önmagára akar hasonlítani, hanem valaki-valami másra, s ez hamarosan sikerül is neki. Az egyed valami más lesz. Elcsavarodik. Átcsavarodik. A másság álszent tisztelete a másságot szentségi rangra emeli; mindenki más lesz. Mássá lesz. Önmagává legkevésbé. Mesterséges erőfeszítései nyomán gyorsan elöregszik, élete szeszei által szétmaródik a személyisége, s végül a mai ember nem valamilyenné lesz s lett, hanem tipikusan átmenetivé, a ki-tudja-honnanból a ki-tudja- hovába tartó, már-már semmilyenné.
     Aki Krisztusra akar hasonlítani, az ezt szeretetből teszi s mert ráismer az ember legmélyéről fölhangzó hívásra, mintegy könyörgésre: az ember csak a rajta túliban tud befejeződni, csak ott "elegendő", csak annak hihet, csak úgy képes itt állni, megállni, ha oda ér föl a feje, helyesebben a szíve, azaz emberi teljessége. Miközben küzdi le magát az ember, aközben nő meg, míg egymás után mond le erőpazarló túlmozgásáról, azalatt szedi össze az erejét; az ember ellentmondónak látszó törvények mentén élheti át személyes jó-létét és szabadságát. Egyszerre nincstelen és dúsgazdag. Pál apostol ezt így fejezi ki: minden a tiétek, ti azonban Krisztusé vagytok. Aki pedig az Atyáé. Itt tehát egyetlen birtokos van; ő azonban Semminek látszik. Az ember tragédiája az, hogy nem hajlandó tisztességes bérlőnek elszegődni, holott az; inkább belepusztul.

De ki nem Krisztusé? A tőle látszólag legtávolabbra esőt nem épp ő tartja leginkább a magáénak? Azt, aki már senkinek sem kell? Vigyázzunk minden lépésünkre: istenien relativizált terepen járunk. Ezért miután itt már valaki egyszer s mindenkorra biztosat mondott, mi maradjunk üdvös bizonytalanságban. Ha belső érzékenységünk csak annyi s olyasmi, mint a maradék mosópor a doboz sarkaiban, s már a világ külső megtapasztalására is alkalmatlan, egyre-másra ítélni fogunk, és csak ízetlen tőmondatokra telik; Jézus átható, nem kirekesztő.

Nemcsak jó, rossz, hanem örömtelen stílus is van. Ez talán a legrosszabb stílus. Művelője a folytonos leleplezés után liheg, ez csap ki megszólalásaiból, a hadarásából, izzadtságos igyekezetéből, a félig sem takarható manipulálások miatti izgalmaiból; ez a stílus szükségképpen dilettáns, s ha mutogat, színészkedik is, nyomban rajtakapják. Mielőtt a száj, előbb az értelem. Mielőtt az értelem, előbb a lélek. Különben az ember akar, nyög, ő-zik, látványosan könnyed, de vagy mégis hamis; erőlködik, s nem tud.

Se ezek, se azok ne féljenek. Ne akarja senki, hogy a másik féljen. Nem  tudni pontosan, mi önveszélyesebb. Félni vagy félelmet kelteni. Talán nem is két dolog ez. Az kelt félelmet, aki fél. Az nem fél, aki tudja, hogy félelem helyett mit kell tennie.

Ahol az erkölcs és az esztétikum hatja át a politikumot, ott a közösségi élet öntisztuláson megy át. Nem hangosan, hanem csöndben, de folyamatosan. Az öntisztulás fölszabadítja a rejtőző életerőket, a kedélyt, a munkakedvet. A tisztuló közösség a jó politikum következménye és eredménye is.

Ó, szabidúria! Ó, bölcsesség! Aki elég bátor ahhoz, hogy örüljön, hogy merjen örülni, abban szellemi erő van, melynek lényege a "lúz", a lélek eltitkolhatatlan fénye. Ezt sem bekapcsolni, sem észrevenni egymásban, egymáson önműködően nem lehet. Ezt minden nap újra föl kell fedeznünk. A "lúz"-ban hinni annyi, mint világítani.