Ma már ismeretes, hogy az egy nappal korábban Kassán megalakult csehszlovák kormány 1945. április 5-i programját, mely a csehszlovákiai magyarság három-négyéves törvényenkívüliségének nyitánya, az ellene irányuló sovén indulatok elszabadulásának törvényesítése volt, hosszú előkészítés, a diplomáciai tárgyalások és a legkülönbözőbb szinteken történő egyeztetések sorozata előzte meg. Magának a kormányprogramnak az alapelveit, illetve német- és magyarellenes cikkelyeit is már 1944-ben kidolgozták, bár szentesítésükhöz még ki kellett várni a megfelelő történelmi pillanatot. Így történhetett, hogy noha Benes londoni (polgári) emigráns kormánya és Gottwaldék moszkvai (kommunista) emigrációja között eleinte léteztek vitás pontok a nemzetiségi, főleg a magyarkérdés megoldását illetően a háború utáni Csehszlovákiában, a kommunisták irányítása alatt álló, s az alig néhány hét alatt elbukott, ám Szlovákiát a fasizmus terhe alól mentesítő szlovák nemzeti felkelésben megalakított Szlovák Nemzeti Tanács már 1944. szeptember 6-án meghozta első magyarellenes rendeletét. E szerint - igaz, a rendeletet néhány hónapig nem követte több - bezárják és megszüntetik az országban a magyar iskolákat, feloszlatják a magyar egyesületeket és pártokat, s megtiltják a magyar nyelvhasználatot az élet minden területén, így az istentiszteleteken is. Meglehetősen tudathasadásos helyzet állt elő így, melyről néhány évtizeddel később, az iskoláira emlékező szép esszéjében Koncsol László festett érzékletes képet: "A front után, már valamikor 1945 elején, mind a két iskolában [értsd: a szerző szülőfaluja, Deregnyő két iskolájában - T.L. megj.] megkezdődött a tanítás. Az egyháziban a magyar kántortanító irányításával indult ismét a munka, mégpedig magyarul, de oktatónk egy napon [...] behozott egy újságot, s fölmutatta. Az újság a szlovák Pravda volt. Szépen megmagyarázta nekünk, hogy a cím igazságot jelent, hogy ezentúl ez lesz a mi újságunk és nyelvünk, s aznap már csak szlovákul szólt hozzánk, de szokatlanul szelíd és jóságos modorban. Csak néztünk, és semmit sem értettünk az egészből. Lám, ezt is megjegyeztem magamnak, mert rendkívüli pillanat volt, s tanítónk is szokatlanul viselkedett. Az istentiszteleteken azonban, amelyeken továbbra is ő orgonált, míg mi, gyerekek mögötte és körülötte csoportosultunk, hogy egymást váltva tapossuk a fújtatót, minden vasár- és köznapon eljátszotta és elénekelte, a gyülekezet egyik részének rémületére, másik részének kaján vagy tiszta örömére a magyar himnuszt, ezt a szép, fájdalmas és szelíd imádságot. Skizofrén állapotba került hát, mint a háború után az egész csehszlovákiai magyarság, de őbenne a skizofrénia hallható és látható klinikai formát öltött. [...] Oktatásunk és nevelésünk ügye egy fiatal szlovák tanítónő kezébe került, mi pedig, gyerekek, egyszeriben a célszerűtlenség, a természetellenesség, a pedagógiai irracionalizmus és abszurd világába csöppentünk, mert egy árva kukkot sem értettünk mindabból, amit a szegény, magyarul nem tudó tanítónő mondott vagy magyarázni próbált. (Isziná, iduká... címmel megrázó elbeszélésben írta meg ugyanezt a helyzetet Koncsol egy évvel fiatalabb szlovákiai pályatársa, Gál Sándor is.)
     A Szlovák Nemzeti Tanács szóban forgó rendelete az 1938. október 6-a előtt is működött népiskolák kivételével valamennyi magyar iskolára vonatkozott, sőt azt is megtiltották, hogy a magyar iskolák diákjai megkapják évvégi, vagy az érettségi bizonyítványukat.
     Egy korabeli feljegyzés szerint a rendelkezés 38 középiskolát (7945 tanulóval), 34 polgári iskolát (10 105 tanulóval, 2 mezőgazdasági népiskolát (183 tanulóval), valamint 36 tanonciskolát (4070 szakmunkástanulóval) érintett. Egy másik dokumentum viszont megjegyzi, hogy a népiskolák engedélyezése is csak "minden magyar nemzetiségű tanítót, arra való hivatkozással, hogy nemzetisége magyar, jogigény vagy végkielégítés nélkül elbocsátottak". A magyar tanítók által kézhez kapott elbocsátólevél szövege a következő volt:
     "A Szlovák Nemzeti Tanács Iskolaügyi Megbízottja, Pozsony
                                                                Pozsony, 1945. jún. 25.
     5.405/45-II-1/a. sz.
     A Szlovák Nemzeti Tanács a Törvények és Rendeletek Tárának 44/45. számú törvény 1.§. második bekezdésének értelmében a Szlovák Nemzeti Tanács mint magyar nemzetiségűt 1945. jún. 30-ai hatállyal minden jogigény nélkül elbocsátja Önt az állam szolgálatából.
     Fenti napon beszüntetjük mindenféle illetményét.
                                                  Az iskolaügyi megbízott helyett.
     Igaz, az elbocsátott tanítóknak később lehetőségük nyílott visszavételük kérelmezésére, ám legtöbbjüktől - mintegy háromnegyed részüktől, s különösen azoktól, akik korábban népművelői tevékenységet is folytattak - megtagadták az igazolást. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy 1945. november elejéig a magyar népiskolák egyharmada sem kezdhette meg működését, így a fentiek mellett további 106 653 gyermek maradt anyanyelvi iskola nélkül. A magyar kormánynak a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz ez ügyben intézett szóbeli jegyzéke szól arról is, hogy a csehszlovák hatóságok erőszakos nyomásgyakorlással igyekeznek elérni, hogy "a magyar diákokat a szülők a magyar intézetek helyébe létesített szlovák középiskolákba írassák be", ellenkező esetben a szülőket az országból való kiutasítással fenyegették.

Ilyen körülmények között, 1945 júniusában sor került az egyik legpatinásabb dél-szlovákiai intézmény, a komáromi magyar (bencés) gimnázium azonnali hatályú bezárására is. Pedig a gimnáziumban a háborús veszély elmúltával folytatódott a tanítás, mire a szlovák hatóságok felelősségre vonták Bíró Luciánt, az iskola jeles igazgatóját, hogy milyen címen kezdte meg az oktatást és hogy merészkedett magyar nyelven tanítani, mikor "Szlovákiában magyar nyelvű iskola nem lesz". Az igazgató az orosz katonai városparancsnokság engedélyére hivatkozva indokolta lépését. Bíró Lucián - aki személyesen járt közben az ügy érdekében a pozsonyi iskola- és népművelésügyi megbízotti hivatalban (minisztériumban) - még arra sem kapott engedélyt, hogy a július végéig esedékes érettségi vizsgákat megtartsák, s többek között a magyar külügyminisztérium segítségét kérte ahhoz, hogy "sürgős intervencióval biztosíttassék az érettségi vizsgálatok megtartása". Az igazgató június 6-án kelt kérelmének elutasítását az iskola- és népm-velésügyi megbízotti hivatal a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-ai nevezetes rendeletére hivatkozva utasította el, mondván, hogy a kérdéses napon, a rendelet életbe lépésével a gimnázium megszűnt, minek következtében Lebben az intézetben a tanítás kihágás, amelyet az idézett rendelet 3.§-a szerint kell büntetni, és hogy az intézet tanulóinak az esetleges más intézkedésig nem lehet erről az iskolaévről bizonyítványt kiadni.  
Amint a komáromi bencés gimnázium esete is példázza, a rendelkezések - jogsértő módon - nem kímélték az egyházi iskolákat sem. A komáromi magyar iskolák - köztük az irgalmas nővérek által vezetett tanintézet - sorsáról például a városból kiutasított Csaba M. Claudia irgalmas nővér 1945. június 25-ei, feletteseinek szóló, először három évvel ezelőtt épp az Új Forrásban közzétett jelentése, illetve Gregorovits Lipót esztergomi prelátus-kanonoknak a miniszterelnöki hivatalhoz küldött helyzetjelentése fest hiteles képet. Amikor a csehszlovák közigazgatási szervek 1945 tavaszán megérkeztek Komáromba, az ideiglenesen megalakult tanfelügyelőség felszólította a tanítókat, hogy kérvényben folyamodjanak további alkalmaztatásukért. Ennek megtörténte után a tanfelügyelőség jóváhagyta, hogy Csaba M. Claudiáék mint rendes tanerők tovább dolgozzanak az iskolában, és hatvan nappal meghosszabbította a tartózkodási engedélyüket. Június 6-án azonban - egyes források szerint 7-én - a csehszlovák hatóságok váratlanul bezáratták a város valamennyi magyar iskoláját - a népiskolát, a polgárit, valamint a bencés gimnáziumot és tanítóképzőt -, a szülőkkel pedig közölték, hogy új beíratást rendelnek el a szlovák iskolákba. A lázongó szülők két napon át tanácskoztak és tüntetést rendeztek az orosz katonai parancsnokság előtt. A város orosz katonai parancsnoka magához rendelte Komárom magyar tanítóságát - ötvenketten jelentek meg nála -, s megbeszélésük eredményeként utasítást adott a gimnázium újbóli megnyitására, s azt a többi magyar iskolára nézve is engedélyezte, amire június 9-én került sor. A június 12-14-e között - orosz kívánságra - megtartott beiratkozáson a komáromi szülők látványos kiállással a magyar iskola mellett döntöttek, s ennek eredményeként 850 - egy másik forrás szerint 808 - tanulót írattak be a magyar, s mindössze 38-at a szlovák elemi iskolába, akiknek nagy része ugyancsak magyar volt, s szinte semmit nem tudott szlovákul. A magyar polgári iskolába 386, a szlovákba pedig csupán 9 gyermek jelentkezett, akik közül kettő egyáltalán nem, hét pedig csak valamit tudott szlovákul. A szlovák hatóságok erre bosszúból - így az irgalmas nővér -  megvonták a magyarországi tanerőktől a további tanítás jogát, sőt június 23-án éjfélkor tizenkét fegyveres katona állított be hozzájuk a zárdába, hogy - meghosszabbított tartózkodási engedélyük dacára - a három magyarországi tanerőt kitoloncolják az országból. A nővérek kérdésére, hogy erre miért éjjel kerül sor, az volt a válasz, hogy különben a város fellázadna a kitoloncolások láttán. A három irgalmas nővér további negyven kitoloncolásra váróhoz csatlakozva indult el a fegyveresek kíséretében a magyar határ felé: LSzomorú menet volt ez - emlékezik vissza a tragikus éjszakára Csaba M. Claudia. - Magyar kálvária-járás. Az öregeket, akik járni sem tudtak, a katonák vitték. A lázas betegek fájdalmasan vonszolták magukat. Volt köztük olyan, aki 40 fokos lázzal, priznicbe csavarva hagyta el az ágyat. [...]ilyen csúfos és alattomos módon tettek át minket a magyar határra. Azt hiszem, erre nincs példa a magyar történelemben, hogy apácákat fegyveres katonák kísérjenek. Örökre szégyenfoltja lesz ez a szlovák államnak.
     A Csaba M. Claudia jelentésében említettek mellett egyéb példák is ismeretesek a komáromi - de nemcsak a komáromi - orosz katonai városparancsnokság és a szlovák hatóságok közötti ellentétekre a magyarkérdés tárgyában. Belejátszottak ezekbe a határkérdés körüli kezdeti - s egészen a párizsi béketárgyalásokig elhúzódó - bizonytalanságok is, s hogy eleinte maguk az oroszok sem tekintették ezt a kérdést megoldottnak, különböző nyilatkozataikon kívül az is bizonyítja, hogy például Komáromban a Szlovák Nemzeti Tanács szerveit, rendelkezéseit - arra hivatkozva, hogy a városban mindössze 153 szlovák él - kezdetben szinte teljesen mellőzték. Előfordult például, hogy megakadályozták azon magyar tisztviselők kitoloncolását, akiknek - lévén hogy 1938. október 6-a után jöttek a visszacsatolt területekre - el kellett volna hagyniuk az országot. Így történt ez a vasutasok esetében is, akiknek tartózkodási engedélyét 1945. május 15-e helyett harminc nappal meghosszabbították. De olyan is volt, hogy az orosz városparancsnok csak azoknak a tisztviselőknek a távozását engedélyezte a hídon át, akik ezt maguk kérelmezték.
     Hasonlóképpen a várost megszálló orosz katonaság lépett föl a komáromi magyar bencés gimnázium bezárása miatt tüntető szülőkkel szemben kivezényelt szlovák katonák ellen, s lefegyverezve és a kaszárnyába visszaszorítva őket - mint említettük - a gimnáziumot újból megnyittatták. Aminek az lett az eredménye - legalábbis az esztergomi egyházi főhatóságokhoz annak híre jutott el -, hogy a szóban forgó orosz katonai városparancsnokot a szlovák hatóságok nyomására rövid úton elhelyezték Komáromból. Ezekben a napokban még nem járt eredménnyel a szlovák hatóságoknak az a törekvése sem, hogy a fenyegetett magyar diákokat szlovák iskolába kényszerítsék, hiszen a létesítendő szlovák gimnáziumba egyelőre csak heten jelentkeztek.
     Ennek ellenére mindenütt óriási nyomás nehezedett a tanulókra, szülőkre és pedagógusokra egyaránt. A felekezeti iskolákat sorra államosították, a tanítókat, tanárokat állásukból elbocsátották, miközben olyan nyilatkozatot írattak velük, hogy arról önként, saját elhatározásukból mondtak le és távoztak az országból. De fokozatosan gyengült a szülők ellenállása is, s a színmagyar vidékeken is egyre több tanulót írattak be szlovák iskolába. Közben a magyar diplomácia is fokozott erőfeszítéseket tett a csehszlovákiai magyar iskolák megmentésére; egymásután juttatták el ez ügyben készült jegyzékeiket a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz - például 1945. szeptember 14-én is -, nem sok eredménnyel.
     Kétségbeesett kísérletek más oldalról is születtek. Így - nem más, mint Ladislav Novomesky, szlovák iskolaügyi megbízott (miniszter) sugalmazására - felvetődött az ötlet, hogy ha a magyar művelődési és közoktatási tárca szlovák gimnáziumot indítana Békéscsabán, újból meg lehetne nyitni a komáromi magyar gimnáziumot. Az ügyben Szalatnai Rezső és Peéry Rezső járt közben Teleki Géza kultuszminiszternél azon budapesti jószolgálati útjuk során, melyet szeptember 12-14-e között szerveztek egyes magyar kormányzati és közéleti tényezőknek a csehszlovákiai magyar helyzetről való tájékoztatására. A jószolgálati út, valamint a két gimnázium tárgyában folytatott alku körülményeiről és eredményéről másutt már részletesebben szóltam, itt elég annyi, hogy míg Novomesky ajánlata értelmében az újdonatúj békéscsabai szlovák gimnáziumban röviddel ezután már csak a jelentkezők hiánya volt az akadálya a tanítás megindulásának, a komáromi magyar gimnázium megnyitására még éveket kellett várni.

Ezekre az erőfeszítésekre a tavasz óta csak szaporodó, egyre riasztóbb és aggasztóbb előjelek ismeretében került sor. Több bizalmas jelentésben tájékoztatta a magyar miniszterelnökséget az 1945 nyarán tapasztalható csehszlovákiai helyzetről egy F. G. monogram mögé rejtőző személy, aki a magyar tannyelvű iskolákkal, oktatással kapcsolatban a következő nyugtalanító észrevételeinek adott hangot: "Minden előjel szerint szeptemberben nem nyílnak meg a magyar népiskolák sem. A tanítók hivatalos felszólításra beadott kérvényei elintézetlenül feküsznek az egyes tanfelügyelőségeken és a tanfelügyelők »további intézkedésekre« várnak. A magyar iskolák eddig semmiféle hivatalos utasítást sem kaptak, hogy készüljenek elő a jövő iskolai évre. Az iskolákat rendbe kellene hozni, a felszerelést pótolni kellene, beosztásról, tantervről, tankönyvekről stb. kellene gondoskodni, de eddig semmi sem történt. [...] A beíratások megtörténtek ugyan a magyar községekben, s az eredmény magyar szempontból kielégítő. Az oda kinevezett szlovák igazgatók azonban eddig semmiféle utasítást nem kaptak arra, hogy az iskolák meg is nyíljanak. Ha ezek a rendszabályok folytatódnak, akkor a magyar falvakban megszűnik a magyar oktatás és a magyar hitélet.

Az események azt mutatták, hogy a legrosszabb előérzet is igaznak bizonyult: a csehszlovákiai magyarság történetének legnagyobb egzisztenciális és lelki válságát élte a kérdéses napokban, hetekben, hónapokban, években. A szóban forgó kisebbség teljes ellehetetlenítésére irányuló csehszlovák államnacionalista törekvéseknek csupán egyik - jóllehet a legsúlyosabb következményeket hozó - ágát jelentették a magyar nyelvű oktatás felszámolását célzó intézkedések. Az 1945/46-os esztendő fordulójára a helyzet mindenütt mélypontra jutott; a komáromiakhoz hasonlóan több helyütt is tapasztalható iskolamentési kísérletek csak a kezdet kezdetén hoztak ideiglenesnek tekinthető eredményt, később azonban lehetetlenné vált minden ilyen irányú kezdeményezés.
     "Komáromban a helyzet vigasztalan. A magyarság, főképp a középosztály, lelkileg teljesen letört - állapítja meg az egyik, a magyar külügyminisztérium számára készült titkos feljegyzés. Határozatban ítélte el a balparti, történelmi városrészben, illetve Szlovákiában történteket a magyar miniszterelnöknek küldött, 1946. november 28-án kelt levelében és támogatja a magyar kormányt a csehszlovákiai magyarság helyzetének javítására irányuló törekvéseiben a kettészakított város Magyarországhoz tartozó jobbparti része. A Komáromi Városi Nemzeti Bizottság szóban forgó levele tudtommal az alábbiakban lát napvilágot nyomtatásban először:

"Komárom Város Nemzeti Bizottságától.
        Magyar Köztársaság Miniszterelnökségének
                                                               Budapest

Komárom Város Nemzeti Bizottsága 1946. év november 28-án tartott rendkívüli ülésén foglalkozott a Szlovákia területén élni kényszerült több mint 600 000 főnyi magyarság szomorú helyzetével. A Duna másik oldaláról naponta érkező jelentések egybehangzóan megerősítik, hogy az ott élő magyarságot dúvad módjára üldözik, megfosztják legelemibb emberi jogaitól és az embernek veleszületett jogától, vagyonából kiforgatják és elkobozzák, és a középkori állapotokat megcsúfoló rabszolgasorsra ítélik.
     Szlovákiai magyar véreinkkel szemben, osztály, felekezet és pártkülönbség nélkül elkövetett brutalitások minden magyar részéről a legélesebb tiltakozást váltja ki, embertelennek, a civilizáció és demokrácia legsúlyosabb arculcsapásának minősíti.
     Komárom Város Nemzeti Bizottsága amidőn a legélesebben elítéli a szlovákiai magyarság ellen elkövetett brutalitásokat és üldözést, a kormányhoz fordul, hogy a szlovákiai magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos események megszüntetése tárgyában, minden rendelkezésére álló eszköz igénybevételével hasson oda, hogy ezek az állapotok mielőbb megszűnjenek. A magyar kormányt ebben a törekvésében az egész nemzet osztatlan támogatása kíséri.
     Komárom, 1946. év. november hó 28.
           Varecha József sk.                    Szabó Mihály s.k.
     Nemzeti Bizottság elnöke        Nemzeti Bizottság jegyzője
                      Kiadmány hiteléül: Lepsényi Erzsébet"
     Az általános elkeseredésben és vigasztalanságban azonban olyan jelek is tapasztalhatók, melyek azt bizonyítják, hogy egészében a csehszlovákiai magyarok életkedvét, gerincét, magyarságát - így a komáromiakét is - a mégoly súlyos és embertelen intézkedésekkel sem sikerült megtörni. A már idézett, s a helyzet kilátástalanságáról szóló jelentés egyúttal a város papjainak, lelkészeinek helytállásáról is beszél, akik "példaadó módon látogatják éppen a szegényebb sorban lévő híveiket, és így tartják bennük a lelket". Az is kiderül a jelentésből, hogy a lelkészek szerint "a kisemberek töretlenek magyarságukban és bíznak igazságukban", továbbá "Komáromban teljes a magyar egység és [...] törhetetlen még a bizalom". A bencés tanárok - Bíró Luciánnal az élen - "gyönyörűen viselkednek, hiszen minden tilalom ellenére illegálisan tovább oktatják a diákokat, s azt is megszervezték, hogy a közvetlenül érettségi előtt állók a város Magyarországhoz tartozó részében tegyenek - átszökdösve a Dunán - érettségi vizsgát. A hiteles tanú szavaival szól erről az időszakról Hites Kristóf bencés szerzetes, paptanár: "Pincehelyiségekben, a Duna partján, fák-bokrok sűrűjében készítettem föl a diákokat a vizsgákra. [...] Csempészcsónakokon jártunk át a magyar oldalra, mivel a hidakat mind fölrobbantották. Sokszor egészen a Vág torkolatáig húzódva vártuk a magyarok fényjeleit, hogy a tizenhat diákkal éjszaka átkelhessünk a rohanó vízen vizsgázni". (Az ilyen esetek természetesen másutt is elfordultak, amikor állásukból elbocsátott magyar tanítók, papok titokban foglalkoztak tovább régi, vagy új tanítványaikkal.)

A komáromi események egyik központi szereplője tehát - mint a fentiekből is kiderült - Bíró Lucián bencés rendi paptanár, gimnáziumi igazgató volt. Amikor 1989-ben a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma neki ítélte az egyik Márton Áron-emlékérmet, az indoklásban többek között a következőt lehetett olvasni: "Szinte lehetetlen felsorolni mindazt, amit tanárként, tankönyvíróként, ifjúsági cserkészvezetőként, a kisebbségi magyar kulturális élet és sajtó szervezőjeként vállalt és teljesített - olykor eljutva az »ahogy lehet« végső határig is.
     De ki is volt ez a nagy munkabírású, hosszú időn keresztül elhallgatott és háttérbe szorított jeles személyiség?
     Bíró Lucián 1898-ban született a mátyusföldi Zsitvaújfalun. Innen, az elemi iskola elvégzése után az esztergomi bencés gimnáziumba, majd Pannonhalmára vezetett az útja, ahol pappá szentelték és magyar-latin szakos tanári oklevelet is szerzett. 1922-ben a pannonhalmi főapát küldte az akkor már Csehszlovákiához tartozó Komáromba, ahol a gimnázium ebben az időben - mivel a csehszlovák hatóságok állampolgárságuk elismerésének megtagadásával egymásután utasították ki a bencés tanárokat (is) az országból (Komáromban tizenötből tízet) - puszta fennmaradásáért küzdött, s Bíró Luciántól - szülei szlovákiai illetőségűek lévén - nem tagadhatták meg az állampolgárságot. A fiatal paptanár megérkezése után azonnal nagy lendülettel vetette bele magát az iskolai és az iskolán kívüli munkába, s a két háború közti csehszlovákiai magyar kisebbségi művelődés egyik fontos résztvevője lett. Tevékenyen kivette részét a cserkészmozgalom szervezéséből és irányításából, a komáromi Jókai Egyesület igazgatósági tagja és a közművelődési szakosztály elnöke, a Katolikus Akció helyi főtitkára, a Komáromi Katolikus Kör főtitkára, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület Felügyelő Bizottságának tagja, a Szlovenszkói Magyar Cserkész Alosztály sajtóreferense volt, megszervezte a Magyar Középiskolai Önképzőkörök Szövetségét, lapokat szerkesztett (Virágoskert, Tábortűz), tankönyveket (Magyar nyelvtan I-III., Magyar helyesírás szótára) és misekönyvet, illetve dogmatikakönyvet írt, Liturgikus lexikont adott ki, könyveket szerkesztett. 1939-ben - Szlovákia déli részeinek, így Komáromnak is Magyarországhoz való visszacsatolása után - a pannonhalmi főapát a pápai gimnáziumba helyezte igazgatónak, ahonnan a háború vége felé küldte ismét Komáromba, "hátha sikerül megmentenie a magyar iskolát". Az 1943/44-es háborús tanévet még a bencés gimnázium épületében tartották Komáromban, ám azt 1944 őszén már megszállták a katonák, így amikor 1945. április 7-én - két nappal a kassai kormányprogram kihirdetése után - újrakezdték a tanítást, arra a bencés rendházban kerülhetett csak sor.
     De nemcsak a fentebb taglalt iskolamentési kísérletek, s nemcsak a tanítás folyamatossága - akár illegális módon történő - fenntartásának igyekezete fűződik az 1945-1948 közötti időszakban Bíró Lucián nevéhez. A magyar szó - sajtó- és könyvkiadás - általános tilalma idején talán egyedülálló példaként - kijátszva a hatóságok éberségét - magyar nyelvű imakönyvet és kalendáriumot is sikerült Komáromban megjelentetnie. A Miatyánk és a Kalendárium (Római katolikus naptár) az 1948. szökőévre így a szünetelő csehszlovákiai magyar könyvkiadás folytonosságát jelentik az 1945-1948-as gyászos esztendőkben. S bár a két kiadvány egyikében sincs - az imakönyvben annak jellegénél fogva nem is nagyon lehetett - egyetlen utalás sem az üldöztetésekre, az adott helyzetre, s a kalendárium is csak különböző hasznos ismereteket ad és nem kevésbé hasznos, béketűrésre, szeretetre, keresztényi alázatra intő vagy éppen gyakorlati tanácsokat közöl, de ezt - s az egészben ez volt a lényeg, ez volt a bátor kiállás, a lázadással felérő szembeszegülés - magyar nyelven, szép, ízes, szabatos magyar beszéddel teszi. Bíró Lucián ki is vívta vele a szlovák hatóságok haragját, a szlovák sajtó gyűlöletteljes kirohanásait. (Az egyik szlovák újságban a következő hír jelent meg vele kapcsolatban: "A Párkányi és a Komáromi járás községeiben magyar nyelvű kalendáriumot terjesztettek illegálisan, amelyet a komáromi nyomdában nyomtattak ki. A nemzetbiztonsági szervek nyomozást indítottak az elkövető személyének felderítésére.)
     Nem csoda hát, ha az 1948-as kommunista fordulat után a következményeket, a megtorlást Bíró Lucián sem kerülhette el. Őt a besztercebányai püspökség felügyelete alá tartozó znióváraljai plébániára helyezték át - színszlovák környezetbe -, s ez az áthelyezés egy internálással is felért: "Komáromból úgy vittek el bennünket 1949-ben - emlékezik vissza erre az időszakra volt tanítványa kérdésére már túl a kilencvenen -, mintha rabok lettünk volna, akikre vigyázni kell, hogy meg ne szökjenek. Igaz, nekünk volt is egy sor bűnünk: értelmiségiek voltunk mint tanárok, hívők is, sőt papok, s ami még rosszabb: szerzetesek, no és persze magyarok. Később az ugyancsak szlovák Malinovára került - büntetésből, mert Znióváralján megtagadta, hogy részt vállaljon a szövetkezetesítésben -, majd a hatvanas években bekövetkező oldódás folytán - a nagyszombati püspökség kérésére, hogy a gondjaira bízott magyar híveknek is legyenek "kétnyelvű" papjaik - tizenöt esztendőre a csallóközi Balony lett Bíró Lucián működésének színtere, ahol további három falu - Medve, Nyárad és Szap - hívei tartoztak hozzá. 1960-tól újból lehetősége nyílt a szerkesztésre, a Nagyszombatban székelő Szent Adalbert Társaság kiadójának magyar nyelvű egyházi könyveit gondozta.
     1968 után azonban - mivel az augusztusi orosz megszállást megelőző időszakban a vallásszabadság helyreállításának tekintélyes szavú követelői közé tartozott - megfosztották ettől a lehetőségtől, s hetvenkét éves korában - 1970-ben - kényszernyugdíjazták. Ekkor újból Komáromban telepedett le, ahol - kijárva a szomszédos Őrsújfalura és Csallóközaranyosra is - egészen 1990 májusában, kilencvenkét éves korában bekövetkezett haláláig lelkipásztorkodott.
     Halála után a pozsonyi Új Szó rövid nekrológgal búcsúztatta őt, mely a következő szavakkal zárult: "De szép is lenne, ha szelleme továbbra is hatással lehetne városunk ifjúságára, és emléke hozzájárulna az egykori bencés rendház és gimnázium mielőbbi helyreállításához, egy olyan klasszikus iskola újjáélesztéséhez, ahol a latin és görög nyelv ismét helyet kaphat az általános európai műveltséget nyújtó tantárgyak között." Nos, a közelmúltban arról adott hírt a sajtó, hogy Komáromban a szorgos életű, s a legnehezebb időszakban is bátor kiállású bencés paptanár és szerzetes nevét viselő alapítvány jött létre, amely első lépésnek is tekinthető annak érdekében, hogy Bíró Lucián neve és szellemi-erkölcsi hagyatéka az elkövetkező időkben is fennmaradjon és megőrződjön. Amire Bíró Lucián már az 1945-1948 közötti tiltott magyarságmentő tevékeny- ségével is rászolgált, amit aligha lehet csupán ennek konkrét - első pillantásra is látható - eredményeivel mérni. Hiszen valószínűleg igaza van egykori tanítványának, Cornides Istvánnak abban, hogy például, "ha Bíró Lucián '45-ben nem ragaszkodott volna a magyar tanítási nyelvhez" a komáromi gimnáziumban - vállalva a "kényszerkitele- pítést" is -, nemigen kerülhetett volna sor arra, hogy 1950-ben magyar középiskola kezdje meg működését a komáromi bencés gimnázium épületében, s kicsit annak nemes hagyományait is folytatva, néhány éven belül Szlovákia egyik - nemcsak a magyar tannyelvűek közt - legjobb gimnáziumává váljon.