Tudománytörténeti közhelynek számít, hogy hagyományosan (tehát a politikai-közigazgatási határokat leszámítva) a folyók nem elválasztják, hanem sokkal inkább összekötik a két parton élő népeket. Ezek a népek, legalábbis Közép-Európában, a folyók két oldalán általában persze azonos nyelvet beszélnek. A nyelvhatár (sőt a kulturális határok sem!) sosem esik egybe egy-egy folyó vonalával. Amennyiben mindenáron a folyókkal akarnánk a kulturális határokat jellemezni, akkor inkább azok vízválasztói szoktak többé-kevésbé kulturális határt is jelenteni (ez a határ természetesen sosem vonalhatárként, hanem határsávként jelölhető ki!). Még az olyan hatalmas folyam, mint a Duna sem jelentett akadályt például, hogy a Felső-Csallóköz Duna-melléki falvainak a legelői ne a a folyó túlsó partján legyenek. Timaffy László munkássága nyomán ennek szép példáit ismerjük. Az Ipoly, a Garam és a Vág völgyéből is számtalan példát mutathatnánk be, amikor a falu kataszterének egy része a folyó túlsó partján terült el, s amíg abban államhatár nem akadályozta az ottlakókat, az összes mezőgazdasági munkát - a termények behordásával bezárólag - meg tudták híd nélkül is oldani. Ezek a bevezetőként felvetett példák arra nézve bizonyítékok, hogy a partján lakó ember nem élt ellenséges viszonyban a folyóval. A mai ember szemében nagyobbrészt leküzdhetetlen akadálynak látszó hatalmas vizek eleink számára korántsem voltak átjárhatatlanok.
     Jelen esetben előadásom tárgya viszont elsősorban nem az, hogy azt bizonygassam, mennyire voltak átjárhatóak az ottlakók számára folyóvizeink, hiszen akárhogy is vesszük, mégiscsak akadályoknak számítottak - még ha le is tudták azokat küzdeni. Most a folyók (elsősorban a Duna, s a Kisalföld szlovákiai részén beletorkolló Vág, Nyitra és Garam) azon szerepéről szeretnék szólni, amely igenis pozitív irányban segítette elő az egyes tájegyegységek közötti, illetve nagytájakon belüli természetes munkamegosztást, s ezen belül is a termékek és termények cseréjének lebonyolítását. Előtte azonban nézzük a térség rövid természetföldrajzi jellemzését.
     A Dévénynél a Kárpát-medencébe jutó Duna a Kisalföldet kettévágva a Börzsöny-Pilis hegyek közrefogta szűk völgyben hagyja el azt, annak délkeleti sarkában. A folyamtól északra elterülő síkság, a Kisalföld északi, szlovákiai része (a régebbi cseh-szlovák munkák Szlovák Alföldként, az újabbak Dunamenti Síkságként emlegetik, a déli, Magyarország területén maradt részeitől mesterségesen elválasztva). A Dunából Pozsony alatt szakad ki a Kis- vagy Érsekújvári Duna, amely Gútánál a Vággal egyesülve, Vág-Dunaként ömlik Komáromnál az Öreg Dunába, s ezzel Európa legnagyobb folyami szigetét, a Csallóközt zárja körül. Komárom és Esztergom között északról még a Nyitra, Zsitva és a Garam egyesül a Dunával, ezzel észak-déli irányú víziutakat biztosítva. A Kisalföld szlovákiai része, ezen belül is főleg a Csallóköz a múlt század végi folyószabályozások és lecsapolások előtt mellékágakkal szabdalt, kisebb-nagyobb tavakkal, erekkel tarkított, rendkívüli mértékben vízjárta terület volt. A 18. században csak Nagymegyer határában például több mint harminc tavat írtak össze! (A Tónak elosztása az 1789-dik esztendőben címen e tavak megnevezései is reánk maradtak, mint például Hollómillér, Heczer nagytó, Mélynagytó, Alsónagytó, Szabószigeti nagytó, Kígyósmillér, Jánosmillér, Kőmillér stb.). Az István bácsi naptára című népszerű kalendáriumban 1857-ben az alábbiakat olvashatta az olvasó Gúta mezővárossal kapcsolatban: "Ingoványos hely, hol bejárhatatlan nád és káka tenyészik, nádfarkasok és vidrák fészke. Szántóföld itt kevés van, csak rétség. Határában száraz évben sok széna terem, mellyel egész felső Csallóközt ellátják. Esős időben tenger az egész vidék, azért a gútaiakra nincs nagyobb átok, midőn azt mondják nekik »a szárcsa verje fel magát templomotok előtt«". Erdélyi Pál Jókai Mór életútját bemutató szép munkájában érzékletesen jellemzi a szülőváros, Komárom és annak környéke természetföldrajzi sajátosságait is a nagy író gyermekkorában: "Régi térképeink Csallóközt kék (vizet jelentő) vonalakkal és foltokkal szövik át. A két Dunából táplált folyások, számtalan érben vesznek el s az amúgy is mélyföld csak itt-ott dombosodik ki az átitatott talajból. Vak semlyékesek, szélesen lapuló tavak, alulról fakadó tocsogók, kisebb-nagyobb kopolyák, sekély tisztásokból alakul ez a magyar ezertó országa. A mélyföldön álló vizeket sűrű milérek kötik össze s a kiemelkedő partok mellett torlódó folyásokban tűnnek elé és belőlük másutt kiszakadva új vízjárásokat okoznak. A morotvák alatt megsüremlett víz új medret váj magának vagy sarkantyútól törve más irányba csap. A buckák völgyeiben örvénylő tószemek alakulnak, mintegy különálló tavacskák, melyek azonban alsó fakadással a többivel mégis összetartoznak.
     A vizek melléke nádas, kákás, dzsindzsás zsombék vagy rét, egyformán csalóka akkor is, ha víz alatt áll, akkor is, ha nem látni rajta vizet. A káka és a nádszigetek lába vízben áll, a zsombék víz fölött lebeg s látható vag a növényzet alatt megbújó kopolyták messzire terjedve buja, zöld szőnyeget mutatnak. Körös-körül gazdag növényzet és tölgy-, szil-, topolya-, fűz- és égerfa erdők között tiszafa csoportok is láthatók. Tavaszi jegesár, nyárvégi zöldár idején az egész határ víz alá kerül s a vizeket levezető árkok partján szűkölve remél a farkas. Ez a terület még nem szany, de nem is szárazföld. Titokzatos és érdekes, csalóka és veszedelmes s csak a benne élő csíkász, pákász és halász nép tud rajta eligazodni. Emberei kivételesen edzettek és igénytelenek, flórája és faunája rendkívül gazdag, élete zárkózott s fölötte száz meg száz különös esemény játszódik le, amely nótában és mesében él tovább. A csúfolkodás ide talál, a bennszülöttet azzal ugrasztja, hogy kezén és lábán úszóhártyával született, kukkónak nevezi, a kecskebéka hangját utánzó szóval. A falvak dombra épülnek s a menyasszony móringleveléből nem hiányozhat a ladik...
     Még hosszasan folytathatnám a táj jellemzését szebbnél-szebb idézetekkel, ám most nézzük inkább először dióhéjban, mi mindent kínált az ottlakóknak ez a vízjárta terület, majd azt veszem szemügyre, hogy milyen terményeket-termékeket szállítottak a vizek hátán messze földre. Végezetül, kissé részletesebben, a tutajosokat mutatom be.

A rendkívül sok álló- és folyóvíz elsősorban természetesen a halászatnak kedvezett. A térséget bemutató íróink sosem felejtik el hangsúlyozni a vizek bámulatos halbőségét. Oláh Miklós már 1536-ban is említi a gútai vizafogókat, de számtalan más példát is idézhetnék. A komáromi halászattal maga Herman Ottó is foglalkozott a helyszínen végezve kutatásokat, s nagy halászati összefoglalásában külön fejezetet szentelt e város híres halászélete bemutatásának. Alapy Gyula néhány évtizeddel később egy összefoglaló történeti-néprajzi munkában mutatta be a csallóközi halászatot. A komáromi hal (s ezen belül a Fekete-tengerből ívni felúszó hatalmas viza) keresett cikk volt a budai, pozsonyi és bécsi piacokon. A halkereskedők (fisérek) előszeretettel keresték fel Komárom halpiacát, ahol a 18-19. században "80 és még több vályu mellett árulták, mérték és vágták ki a szebbnél szebb halakat a napbarnította halászok és a tűzről pattant menyecskék, körülöttük a vásárolók sokasága tolongott, a háttérben meg a külföldi és vidéki halkereskedők ólálkodtak és lesték az idő elteltét, hogy ők is rávethessék magukat a komáromi Duna ízes halára, mellyel messze vidéken virágzó kereskedést űztek... (Komáromi Lapok 1904/14.)
     Szintén fontos szerepet töltött be a vidék lakossága megélhetésében a bő szénatermés, a gyümölcs, a zöldség, amit hajóval, vizi úton szállítottak messze földre. A negyedi káposztatermelők életmódját, árucsere-kapcsolatiakat, dereglyén történő áruszállításukat Krupa András mutatja be szépen egy dolgozatában. Ugyanígy a víz hátán jutottak el a híres komáromi ládák a Balkánra, s a cserépedényeket is dereglyéken szállították messze földre. E hajós viziélet jellegzetes speciális kiszolgáló rétege is kialakult Komáromban, a szekeres gazdák. Árral szemben ők bonyolították le a hajóvontatást. Az általában gabonával, sóval, borral megrakott hajókat Győrig vagy Bécsig, nemritkán Regensburgig, sőt Ulmig is felvontatták. E sajátos társadalmi réteg életmódját, szokásait, a hajóvontatás részletes leírásával Kecskés László dolgozta fel Komáromi mesterségek című munkájában.

Hadd szóljak kissé részletesebben a szlovák tutajosokról (talpas tótok), akik árujukat a Vágon és Garamon szállították és végállomásuk a legtöbb esetben Komárom (ill. a Garam-Duna torkolatnál fekvő Garamkövesd) volt. Elég gyakran leúsztatták azonban a Dunán délebbre is, sőt az is előfordult, hogy a komáromi szekeresgazdák segedelmével a tutajokat (talpakat) felvontatták Győrig. A Liptó, Turóc és Trencsén vármegyékben kivágott rengeteg fát délre szállító szlovák tutajosok munkáját szépen leírja báró Mednyánszky Alajos a Festői utazás a Vág folyón Magyarországon 1825-ben című munkájában, és a témának szlovák etnográfusok tollából is számtalan alapos feldolgozása ismeretes. Sokkal kevésbé ismerjük viszont e jellegzetes vándoralak kapcsolatait az útvonala által érintett területek lakosságával, illetve fogadtatásának milyenségét a síkvidéki magyar népesség körében. Az alábiakban ez utóbbi kérdésekre is megkísérlek legalább jelzésértékű választ nyújtani.
     A tutajosok írásos említésének egyik korai forrása azt sugallja, hogy ez a kapcsolat nem lehetett mindig felhőtlen, ugyanis Rudolf császár és király 1596-ban, Pozsonyban kiadott VII. törvényének 52. cikkelye az alábbiakat mondja ki: "A' Garan vizén levő malmok úgy alkalmaztassanak, hogy mindennemű hajók és talpak fel és le veszedelem nélkül evezhessenek: másként hordattassanak szét. E rövid rendelkezésből ki lehet olvasni, hogy meghozatalát számtalan baleset, vita, pereskedés elűzhette meg a garami vízimolnárok és a folyón lereszkedő szlovák tutajosok, valamint minden valószínűség szerint felfelé haladó hajóvontatók között (levéltári nyomaira ennek nyilván rá is lehet majd egyszer bukkanni). Az egymásrautaltság, az állandó gazdasági függőség azonban feltételezni engedi, hogy e kapcsolatrendszerre nem ez lehetett a jellemző. A hosszú, nem is egészen veszélytelen útvonalon számtalan lehetőség adódott, illetve kényszer keletkezett az adott hely lakosságával való kapcsolat felvételére. Nézzük először egy múlt század végi leírás alapján, hogy a Vágon milyen szakaszokra osztva úsztatták le a szálfát egészen Komáromig!
     "Midőn a téli hótömegek elolvadtával a Vág vize megdagad, megpezsdül partjain a tavaszi élet, Liptó és Árva megyében és éjszaki Trencsénben. Mert felhasználva az alkalmat, a Vágba hajtják azokat a tutajokat, melyeket a nagyobb mellékfolyók (Árva, Kiszucza) partjain már télen készítettek elő. Egy fél tutaj 9-15 egymás mellé szegezett fából áll, szélessége legfeljebb 4 méter. Két ilyen, hosszában egymás mellé illesztve adja az egész tutajt. Teplicskától Liptóújvárig csak üres féltutatjok úsznak, innen Rózsahegyig már megrakott féltutajok, tovább pedig egész tutajok úsznak. A Dunán, hol az áram és a hordképesség is nagyobb, két egész tutajt kapcsolnak egymás mellé s a két végén alkalmazott evezőkön kívül még oldalt is evezőkkel felszerelik. Rendesen 8-12 tutaj úszik egymás után s az egész szállítmány az úgynevezett faktorra van bízva, értelmesebb és módosabb tutajosra, ki viszont vagyonával áll jót a kereskedőnek.
     Ha most arra gondolunk, hogy e hosszú útra való élelem, ital nem férhetett el ezeken az áruval (főleg keréktalpakkal, tetőfedő fazsindellyel, különféle ládákkal, villákkal, lapátokkal, dagasztóteknőkkel stb.) megrakott tutajokon, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy - készleteiket feltöltendő -  több helyen is kikötöttek. A tutajosok vásárlóerejével számolva a folyópartok közelében különféle boltok, kocsmák is létesültek, amelyeket a tutajosok pontosan számon tartottak és rendszeresen fel is kerestek. Erről vall a következő, Budatínban (Trencsén megye) lejegyzett népdal szövege is:
 

Ja veru pltníci,
Sak vy dobre viece,
dze je krcma která:
jedna je vo Veci,
druhá pri Komoci,
tret'á pri Vízváre,
a stvrtá v Komárne.


(Bizony, ti tutajosok,
nagyon jól tudjátok,
hol, melyik kocsma van:
az első Vágvecsén,
a második Kamocsánál,
a harmadik Vízvárnál,
s a negyedik Komáromban.)

Nyilvánvaló, hogy e helyeken (s még sok más helyen is) partra szállva, a tutajosok óhatatlanul személyes kapcsolatba kerültek a vidék lakosságával. A kamocsai (Komárom megye) idős emberek is elmondták, hogy a Vágon leereszkedő szlovák tutajosoknak volt ott kikötőjük. Mivel általában csak Komáromig úsztatták a szálfát, itt már igyekeztek minden apró faholmijukon túladni (főleg tüzifának árulták még a kormánylapátot is), hiszen visszafelé az utat általában gyalog tették meg. Egy zsidó kereskedő asszony egy kisebb fadepót is létesített a töltés mellett, s igyekezett tőlük mindent felvásárolni, amit aztán felárral továbbadott (az áruért pénzben illetve természetbeniben, tehát borban, pálinkában fizetett). A gútai partoknál szintén létezett két fadepó, ahol idős szlovák tutajosok is dolgoztak tavasztól őszig: az újra és újra érkező nyersanyagból ott a helyszínen faragták a fazsindelyt.
     E part menti kocsmák szerepe persze nem volt egyértelműen pozitív, amint arról egy századeleji hírlapi cikk is tudósít bennünket. 1910 télutóján három vágszerdahelyi és három vágai származású tutajos Szeredről szállított épületfát Negyedre, miközben Vágsellyénél az első tutajt irányítók "ittas állapotukban" a kompgépnek ütköztek, "s utánuk a többi tutaj is..." Megjegyzem, hogy ebből a rövid hírből az is sejthető, hogy a tutajosok nem kizárólag szlovák nemzetiségűek voltak, hiszen az itt emlegetett vágaiak minden bizonnyal magyarok lehettek. A magyar néprajztudomány ez ideig erre a lehetőségre sem figyelt föl. Pedig érdemes lenne időt szentelni rá, amit a következő, Komáromban 1885-ben megtörtént eset is bizonyít. A Komáromi Lapokban olvasható híradásból megtudjuk, a Vágduna partján egy vasárnapi napon súlyos zavargásokra került sor a talpaslegények között. Az okot az szolgáltatta, hogy "a fakereskedők több megbízhatatlan talpas mellőzésével a faáruk szállítását liptómegyei tótokra bízták". A továbbiakban e "megbízhatatlan" és verekedést kiprovokáló talpasok némelyikét név szerint is bemutatja a cikk írója. A fő hangadók Csonka Zsigmond, Német Antal, Varga Elek, Ivó Ferenc, Német István, valamint Tarcsi és Paksi vezetéknevűek voltak. "Talán mondanunk sem kell, hogy e sajnos kihágásban nemcsak a vélt sérelem, hanem főleg a bor és pálinka gőze által fölhevült idegek játszották a főszerepet" - fejezi be a Komáromi Lapok tudósítója.
     A Komáromi Lapok századforduló körüli híranyaga alapján a helybéliek és az ide érkező szlovák tutajosok kapcsolata jóval kedélyesebb, patriarchálisabb lehetett. A kölcsönös egymásrautaltság ismeretében ezen nincs semmi csodálnivaló: a tutajosok számára kereseti lehetőséget jelentett a város fakereskedelme, ami viszont az ő munkájuk nélkül pangott volna. Ezért aztán minden tavasszal, úgy nagypéntek tájékán, amikor megérkeztek az első tutajosok, a helyi lapok örömmel adtak erről hírt. Csak illusztrációként álljon itt egy ilyennek a részlete: Megjöttek a tótok! - hirdeti a kis tudósításnak a címe nagy örömmel, majd a tudósító így folytatja: "Hogy a rengeteg mód hosszú télnek csakugyan vége szakadt, annak legjobb bizonyítéka, hogy a mi külön »házi fecskéink«, a jámbor indulatú és nagykalapú talpas tótok valahára ismét megjelentek a Vág partjain, lehozva a Vág felső vidékeiről az értékes faszállítmányokat s megélénkítve, mozgalmassá téve fakereskedésünk színhelyét, a partost. Az első szállítmány még [április] 5-én, nagypéntek ünnepnapján érkezett hozzánk a jó tótokkal egyetemben, s az óta most nap-nap után újabb nagy farakományok érkeznek, hogy hirdessék mintegy a kereskedő világnak az új idény kezdetét[...] A Vág melléke persze most csakhamar faanyaggal lesz szegélyezve a hídtól föl egész a Gólya-csárdáig, s a föllendülő élet juttat így megint városi pénztárunkba és egy tekintélyes összeget a partvámokból[...] Vezéreljen azért a jó Ég minél több nagykalapú embert talpakkal együtt körünkbe, hogy legyen víg élet a Szúnyog-csárdában, a Gólya-csárdában és a Kis-csárdában, hogy folyjon a jó pálinka bőven, lobogjanak a pacalos fazekak alatt a tüzek vidáman... (Komáromi Lapok 1901/15). Lényegében ugyanezt bizonyítja egy, szintén a Komáromi Lapokban, Talpas-tót álnév alatt megjelent tréfás vers, amely az első tutajosok megjelenése örömére íródott:

Dobre ráno... Itt vagyunk már
Liptó varmegyíbul.
Hoztuk fenyő, sindő, deszka
Mibul sok ház ípul.
Hoztuk mást is, szíp tavaszkát
A mit rígen vártok:
Sag mi voltunk nektok mindig
Hű fecskemadártok...

Vizi fecskék, jó tótocskák
Megjöttünk talpacskán...
Nem repultunk, sag eveztuk
Lasan, szíp lasacskán.

Eltartotta oszem napig
A mig megirkeztunk
Pacalocska, pálinkácska
Sok elfogyta keztunk.

Erulj nekunk szíp varoska:
Janó, Misó itt van...
Megtalalhatsz üket minden
Palinkás butyikban.

Addig iljuk világunkat,
Te is addig íled,
Meg tavasz be rukkolását
Mi tudatjuk víled...

Mert ha elfogy fácska erdún
S talp nem ussza Vágon...
Akkor végunk, de neked is
Dobru nocz, Komárom...

                                                (Komáromi Lapok 1907/17)

A Vágon történő élénk fakereskedelem révén természetesen sok más termék is gazdát cserélt. A már említett fatermékeken kívül a szálfákkal együtt köszörűkövet, juhsajtot, zsírt, vajat, valamint félkész vasat és rezet is hoztak a déli vidékekre. Az árukészlet mellett természetesen az emberi kapcsolatok révén egyéb más folklórjelenségek, hírek is vándoroltak, cserélődtek (a kutatók például tutajos környezetben játszódó, Mátyás királyhoz kapcsolódó történeteket is följegyeztek, ami korántsem valamiféle "magyar hatást" bizonyít, hiszen reneszánsz uralkodónk általában igen népszerű a szlovák folklórban, mindenesetre feljogosíthat arra, hogy a folklórkapcsolatok vizsgálatával a jövőben behatóbban is foglalkozzunk). Az árucserekapcsolatok szerepét a kulturális javak terjedésében túlbecsülni nem szabad, hiszen e jelenségek "vándorlásának" ez csak egyik, s talán nem is a legjelentékenyebb formája. Egyszer azonban mégis sort kéne keríteni alaposabb elemzésükre...