|
Vasadi Péter
Láncreakció
1.
Kezdetben volt az Akció.
2.
Olyan időt élünk ma is, amelynek egyszerre
kell a sodrásában is, meg az ellenében is gondolkodnunk. Számunkra a most,
a ma minden idők közül a legfontosabb, de azt is tudjuk, hogy az "érte"
sok esetben ezt jelenti: "ellenében". Ha ezt a kettős egységet nem Jézus
Krisztustól tudnám, aki így szegült ellene az elbizakodott bennfentesség
korabeli főkorifeusainak, egy volt azzal az Atyával, akiben e főkorifeusok
is őszintén hittek, szóval, ha tőle nem tudnám, megtudhatnám minden jelentős
gondolkodótól, alkotótól, személyiségtől. Mindegyikük ahhoz a korhoz, időhöz,
stílushoz, föladathoz kötődött, amelyben élt.
Hogy megismerjük,
mi jellemzett egy korszakot, nem annyira a (kérdéses) krónikáját kell firtatnunk,
mint inkább a nagyjait. Ami velük történik, az a sors, az az osztályrész,
a kornak az ő szellemükhöz való viszonya rajzolja meg az idő arculatát,
mutatja meg igazi tartalmát, az értékek iránti tiszteletét vagy tiszteletlenségét.
Furcsa következtetést vonhatunk le a Föld időiről, mivel azt látjuk, hogy
- igen kevés kivétellel - egyforma lelkesedéssel üldözte nagyjait, s hódolt
álnagyságainak. Vagyis a korok elég közömbösek tulajdon lényegükkel azokban,
akik azt hűségesen tanúsítják s elég nagylelkűek azokkal, akik ezt a lényeget
átdumálják, megtekergetik, elkenik.
A jelentős
szellemek és sorsuk jézusi következetességgel van eljegyezve az igazsággal.
Olyannyira törvényszerűen, hogy ebben szinte nincs semmi érdemük, legföljebb
ballépéseik vannak; az igazság ezek ellenére is használja őket. Mert az
igazságot nem mindenáron megvalósítani kell magunkban, hanem szeretnünk;
amit szeretünk, azt nem tudjuk nem akarni. Ha valakit az igazság szeretete
irányít, elkerülhetetenül belső jót akar; több-létet a jólét előtt. Így
kényszerül az idő sodra ellen. De épp ezt a sodort kell mélyen és pontosan
ismernie s átengednie magán, mint a szitán. Miközben ők ketten egymásba
merülnek, adják át egymásnak lényegi és lényeges tartalmaikat.
3.
Mi vagyunk az Emmausz felé bandukoló tanítványok.
Megyünk kifelé a hátunk mögött sötétlő kudarcokból, a (történelmi) kétségbeesésből
az új, a jobb hajnala felé, amely előbb a hit bizonyosságában él. Ez azt
sugallja, hogy a jövő, az Isten mindig előttünk van, mint a valódi valóság,
a folytatható, a reménybe burkolt cél, a holnap. De magunkban és a jelenidőnkben
már nem vagyunk ennyire biztosak. Mi, mikor és hogyan fog bekövetkezni?
Miből tudhatjuk meg, hogy az - az? Végül is milyen az? Igazság és szeretet
együtt? Egyben? És már itt is, bennünk is? Ma? Ami nélkül nem lehet...? Micsoda
homály van az emmausziakban! De latolgatnak, várakoznak, nem felejtik el
az Emberfiát, aki isteni nyomokat hagyott maga után, akárhogy is végeztek
vele. S most itt van ez a csatlakozó Idegen. Kiszól a keresztben csíkos
fejkendője alól: Ó, ti oktalanok!... Ebből fölismerhették volna, fölismerhetnénk
őt minden zord időnek is a kellős közepén, mert vele nem lehet hadakozni,
nem lehet őt elfödni ostobaságból s félrevezetésből összeütött spanyolfallal.
Érintésére átszakadt az "itt-lét", és föltámadt halottaiból: ha ez igaz,
minden másképpen van, mint látszik s fontos-e akkor, hogy hiszem vagy nem
hiszem?
Az Idegen
nem vitatkozik, nem bizonygat, nem idéz híres szellemeket, az örökéhes
embernek megtöri a kenyeret, amely a tulajdon Teste; misztériumot nyújt
az éhezőnek, mert nemcsak a testet táplálja. Ezzel a tettével oszlat el
ma, s oszlatott el akkor is kételyt és sötétet, reménytelenséget és álobjektivitást.
A belső világosság egyetlen lobbanásával tör át a törmelékes időn napjainkban
is. Nincs más és máshogyan. Nincs hozzáfűznivaló és példatár.
4.
Vitatkozási kultúránkat épp úgy, mint
viselkedési kultúránkat fölverte a gaz. Mi vagy kik nevelték, jobban mondva
sulykolták belénk azt a félreértést, hogy törik-szakad, egyet kell értenünk
a személyre szabott dolgokban is? Miért hisszük, hogy az egység azt jelenti
- kényszerzubbony? Az egységre áhítozó embert az ép szíve, a lelke, a hajlama
készteti, mert társas lény, magát a többiekben látja tükröződni, mert tanít
és tanul, mert nem mond- hat le a másikról. De az senkinek sem lehetne
hasznára, ha mondjuk a feje - egy Központ óhajtására - mindünknek kocka-
alakú volna... Miért találkozunk lépten-nyomon kimondott vagy ki nem mondott
aggodalommal, ha a gondolkodás szabadságáról esik szó?
Gondolkodni
kell, gondolkodunk is, ezt egyszerűen nem lehet elkerülnünk. Gondolkodni
azonban csak szabadon érdemes, egyenesen Isten akaratából, mert ő nem sémákat
gyömöszölt a fejünkbe, hanem értelmet adott és agyvelőt. A sémákat mi gyártjuk,
hogy elkerüljük a gondolkodás adta nehézségeket és főleg veszélyeket. Aki
sémákat mond, az alapjában véve nem gondol semmit. Nem a semmit gondolja,
mert az már valami. Isten eo ipso nem akarhatja, hogy ne gondolkodjunk,
hanem azt akarja, hogy alázatosan gondolkodjunk, vagyis az igazságról.
Az igazságnak - éppúgy, mint a teljes valóságnak - vannak természetes és
természetfölötti elemei.
Amikor a történelmi
korszakok megvallotta igazságok megsűrűsödnek, kikristályosodnak, de meg
nem kövülnek, dogmákról beszélünk, amelyektől a politikummal fűszerezett
tudatlanság elriasztott minket. A dogmák nem akadályozzák a gondolkodást,
hanem a helyes irányba terelik, a szabad gondolkodásnak mintegy a fundamentumaiként:
a lényegüket mindenképpen figyelembe kell vennünk. Rusztikusan szólva a
dogma ennyi: akkor ebben és ebben most megegyeztünk, mivel ez és ez egybevág
az egyetemes meggyőződéssel, jó?... Jó. Mehetünk tovább... Az, hogy a gondolkodás
"helyes, itt nem megszorítás, mert a helytelen gondolkodás nem szabad".
Alázatosan,
"de" szabadon gondolkodni nehéz. Könnyebb, mert kockázattól mentesebb,
ha nem akarunk gondolkodni vagy nem akarjuk, hogy mások gondolkodjanak.
Ha mindenki gondolkodik, akkor a beszéd, a magatartás fegyelmezettségét
nem nélkülözhetjük, s épp ez az, amivel hadilábon állunk. Akkor vitatkoznunk
kell, nemcsak tisztességesen, konkrétan, higgadt érveket ütköztetve, hanem
emberien is. Nem föltétlen győzelemre spekulálva, hanem arra törekedve,
hogy megvilágítsuk az igazságot. Akkor inkább ne?... Vagy mégis, de kultúráltan?
5.
Történelme során sokszor elhangzott
a vád a kereszténységgel szemben: rabszolgák vallása. E kijelentés kétezer
éven ível át mindmáig. A hanyatló római birodalom császári adminiszt- rációjának
szájából tárgyilagosan hangozhatott, a nietzscheiánus tragikus-zseniális
fölfogás szerint mérhetetlen megvetéssel. A megvetés ma is tapasztalható,
de már se nem tragikus, se nem zseniális; lapos, műveletlen, hatalomimádó.
Magam legutóbb Simone Weil írásaiban találkoztam a fönti állítással, mint
megrendült fölismeréssel. Ez csatlakoztatta a filozófusnőt véglegesen a
kereszténységhez. Való igaz: aki a kereszténységet a legmélyebb lényege
szerint ismeri meg, annak nemhogy nem idegen ez a megállapítás, hanem megvilágító.
A kereszténység megalapítója Jézus Krisztus, a szolgák Szolgája, s azért
az egyetlen Fönnség, mert a világ bűneit veszi el, nem pedig az erényeit
s hasznát fölözi le.
József Attila
önntudatlanul közeledve a misztikumhoz, ezt így fejezi ki: "Aki dudás akar
lenni, pokolra kell annak menni.
6.
Ül az ember egy kisszéken, szemben a
hallgatóival s beszél. Mindig a legalsó tudat-réteg föl-fölsugárzó, szótlan
figyelmeztetésében, hogy jobb volna hallgatnia. Dehát kell beszélnie, ezért
hívták meg. Nézi az ember az arcokat: kinek, minek szól ez a fölfokozott
figyelem? Ez a félelmes mozdulatlanság? Ennyire fontos a szó, a mondat,
a gondolat? Mi mindent pillant meg az előadón a hallgatóság, ez a kétszázfejű
ítélőerő, óriáslélek? Egy elszabadult rándulás az ember szeme körül elárulja
az átsurranó hazugságot, a hűtlenséget az igazhoz. Mielőtt megszólalnál,
add át magadat neki. Mielőtt görcsösen törekednél, oldj el minden kötést
- lebegve állva maradsz.
Nem szabad
folytatni ezt a második vonalbéli elmélkedést, míg az első vonalban fut
a főtéma, különben meginog az egyensúly, elillan a lélek, a szellem folyamatossága
- amely meggyőz, anélkül, hogy bizonygatna - megáll; két dologra ügyelj:
1) az eltúlzott tiszteletre ne támaszkodj;
takarhat bizalmatlanságot is,
2) az együttműködés szent dolog.
Csak gyorsan
vissza a beszéd szintjére, fölületéhez, azt kell alakítanod, a domborzatot.
Bízzál benne, hogy a mélyrengések árkolják. Tudni is csak annyit kell,
amennyi szükséges. Hagyj rést a léleknek, a meglepetéseinek. Legyen szabad
ki- s bejárása a mondatok között, benned.
A beszélgető
társak - jóllehet hallgatnak - merev ülésükből visszasüppednek a figyelembe.
Testük ellazul, kitágulnak a szemek, megindul a szellem titkos értékcseréje.
Van, amit némán elutasít, amit mérlegel, amit fölfedez és elfogad. Az egymásnak
kiszolgáltatottak nem védtelenek.
Az ige a szavak
fejedelme. Nem minden szó ige. De a köréje rendeződő szavak tőle fényesek,
mint csillagok a Naptól.
7.
Simone Weil azt látja a portugál tengerparton,
amit a mindennapi ember lát meg magában és maga körül: a rideg gazdasági,
társadalmi szervezet meggyötri, leigázza és össze is zúzza a leggyöngébbeket,
akik tanulatlanok, hatalom nélküliek és kétkeziek, a tetejébe alá vanak
vetve a természet, az elemek, a mindennapi körülmények kíméletlenségének;
magyarán - rabszolgák. Ők azok, akik szükségből veszik körül Istent. Nem
mint álmot, hanem mint erőt, nem mint diadalt, hanem mint reményt. Ők azok
a szegények, akik Jézus szava szerint "mindig lesznek közöttünk", mind
többen vannak, és fokról-fokra nyomorodnak bele helyzetükbe.
A Weil-látta
tengeri halászok asszonyai feketébe öltözve, lefátyolozott arccal éjszaka
tartottak körmenetet a partra vont, fölfordított, vén bárkákat kerülgetve,
magasra emelték Mária virággal díszített szobrát, kezükben gyertyát lobogtatott
a szél, s olyan ősi énekeket kiáltottak a pirkadatba, amelyekben egybecsengett
a békesség a rimánkodással, a szorongás a föltámadás hitével: az asszonyok
a tengeren dolgozó férjeikért könyörögtek. Ezekben a népénekekben, mint
a mammutfenyőkből rétegződött tözegben az elmúlt idő, az emberi élet teljes
belső története tárul föl. Weil rögtön megértette, minél mélyebb a nyomorúság,
annál magasabb a jóvátétel. Az elhagyatottak öröme a megtalált Isten, akiben
erővé lesz az emberi gyöngeség. A szürke, viharos tengerparton így került
testvéri viszonyba, sőt drámai azonosságba a szegények elesettsége és a
magas intellektus.
Ő is és ők
is a kereszt felé igyekeztek. Nem a fórumokon, az akadémiák aranymintás
szalonjaiban, nem az erősek kivilágított biztonságában találtak egymásra,
hanem a kísértő vagy közibük sújtó szerencsétlenségben, ennek előérzetében.
A rabszolgák ettől nyersek, de komolyak, esendők, de állhatatosak, időszerűtlenek,
de örökéletűek.
8.
Hirtelen megragadja az embert a rendnek,
mint lényegnek a szépsége, valósága és egyedüli mivolta. Ez a szó, rend
s mögötte a fogalom egyike azoknak, amelyeket elkoptattunk.
Az igazi rend
nem a megvalósult, hanem az alakuló, a bontakozó, a megállíthatatlan folyamat,
amely a mindenkori, tehát az uralomra törő és uralkodó rendetlenség közepette
megy végbe. A rend a szellemi erővonalak mentén emelkedik ki, és mivel
nem más, mint az élet (új meg új) fölülkerekedése a (z új meg új) halálon,
forrongó is lehet, legtöbbször az is. Váratlanul tűnik föl, amikor lejár
az erőszakolt rendetlenség ideje, amitől ez maga is tart, mégis meglepődik.
A rendnek tehát - az ember legbelső világában éppúgy, mint a külsőben -
erői vannak, de önkéntes, szelíd sőt alázatos erői, s ezek lappanganak.
Az igazi rend egyszerre megfogható s megfoghatatlan, mert alapjaiban szakrális
gyökérzetű.
Mondjuk a
lármában elkiáltja magát valaki: Csönd legyen! A lárma elcsitul, de vajon
csönd-e az, ami utána keletkezik? Legyen csönd!, ez már nem kiáltás, hanem
kérés, talán sóhajtás, bevezetheti a csöndet; erőszak nem képes rendet
teremteni, csak (mindig hangos) rendetlenséget. Heisenberg a kaotikusnak
látszó Mindenséget kutatva megjegyzi: lényegi rend uralkodik benne. Akkor
káosz az? Ugyanígy, a lelkiismeret sugallásából tudjuk, hogy a rendetlenség
rossz, és a jó rendben jelenik meg. A Rend és a rend mindig kijavít minket,
mert makro- s mikrokozmikusan is az ősi igazság változatlanságát tükrözi.
Az embert legjobb képességeiben megerősíti, de a rendetlenség visszaveti.
9.
Manapság az a divat, hogy mindenáron
a nagyság, a kitűnőség, a fontosság jegyeit s jeleit mutogassuk a világnak,
és irtózzunk a kicsiségnek, az átlagosságnak, az ártatlanságnak még csak
a látszatától is. Föltűnni, csillogni, bármivel, bárhogyan, "ez az élet
sava-borsa!" Akár tud valaki, akár nem. Tehetséges vagy tehetségtelen.
Hajtja magát föl és előre, hogy a - vélt - legelsőknek, a hatalmasoknak
ragyogásában fürödhessék. Ha napjainkban azt mondaná valaki, én kérem rabszolga
vagyok, mielőtt megkérdeznék tőle: kié?, s hogyan?, elmebajosnak tekintenék.
Holott a valóság az, hogy aki ezt mondaná magáról, s akik kézzel-lábbal
tiltakoznának ellene, egyaránt egyetemes rabszolgái a mindent bekebelező
technikai civilizációnak, az emberiséget fenyegető szellemi és fizikai
szennyezettségnek, az általános pszichés szorongásnak, hogy csak a legismertebb
nyavalyáinkat mondjuk. Nincs embere az embernek. Az elmagányosodó személyiségben
föl-föltör a létbizonytalanság; az ember a pánikot megkísérli alkohollal
vagy füvekkel tompítani, az idő lassan megérleli az alapokat romboló kétségeket,
a lélek bizalma, ez a megtartó erő szétszivárog, a személyiség lebomlik,
s ez családokat, népeket, közösségeket ront meg.
Egyedül
az marad szabad, aki szolgaként is királyi rangon él. Mindenki szabad lehet,
ha elég bátor ahhoz, hogy ne király, hanem szolga akarjon lenni.
10.
"A szavak nevek" - írja R. Guardini. "A
beszéd a dolgok nevével való bánásmód helyes művészete." Az írás pedig
a dolgok lényegével kimunkált legbelső viszony. De ahogy a beszédben a
Teremtés és a személyiség között fönn tartott kapcsolat megromlott a bűn
következtében, úgy romlott meg az alkotót a dolgok lényegéhez fűző kapcsolat
is. A pillantás már nem a megismerés vágyától élénk, hanem a sóvárgástól.
Az általános sóvárgás elidegenítette az embert a világtól, ezért a világ
dolgai - Guardini szavával - "becsukódtak előtte". A bűnös pillantás elől
elrejtőzik a lényeg, vagy ami ezzel egyértelmű, a lényegtelen mutatja magát
lényegnek. A pillantás már nem ősi módon csodálkozó, hanem leselkedő, mert
az ember már nem lenni akar, hanem minél többet bírni az "akármiből". Így
vesztette el az alkotó a gyermeki tekintetet, a gyermekségével együtt az
alázatot; a dolgok urából a dolgok szolgája lett. Megroppant az egység
az ismeret és a kifejezés, a tudás és a lemondás, a szükséges és a tömeges,
a lényeg és a szó között, mert mindennemű egység a (szent) szellemből következik.
Babits megjósolja
az európai irodalom széthullását nemzeti irodalmakra, a nemzeti irodalmak
széthullását egyéni (nem személyes!) irodalmakra, az egyéni irodalmak széthullását
művekre, darabokra. Szemünk előtt zajlik a folyamat, melyben a művek, a
vers, a zene, a dráma elemeire bomlik. Elhúzódik a Paradicsomból való kiűzetés...
A fölhasadozott egység következménye a beszéd, az írás, a gondolkodás,
a művészet katatóniája, az egyhangú művek sokasága, az egység hiányát elkendőző
fecsegés szóban, színben, formában, zenében; de az alkotásban nem a "sok"
a varázsszó, hanem az "egyetlen". Lapátolni lehet a könyveket, az érzelmeskedést,
a közérzetet. A csönd, az egység burka, kiszorult a műalkotás elemei közül.
Azt mondjuk, ami éppen eszünkbe jut, ami a szánkra jön. A legjobb esetben
azt, amit (homályosan) akarunk. De hol vagyunk már attól, hogy az jöjjön
a szánkra, aminek jönnie kell!
A kifüstölt
lényeg azonban nem ezt jelenti: nem-létező lényeg. A lényegek titokban
összeadódnak, és halkan majd mind erőteljesebben jelzik jelenlétüket: ki
az?, ki szólít?, kérdezzük hüledezve... A fölösleges szó olyan, mint a száraz-parázs.
Ma ez záporoz a fejünkre. Esője a Kezdetekre emlékeztet. Csak nem az a
nagy Csönd hömpölyög felénk az ürességben, mint akkor, amikor szó és lényeg
egyet jelentett?
11.
Szolzsenyicin művészete a valóság rendkívüli
ismeretét mutatja. Ehhez nem elég az, hogy valaki sokáig éljen, megrázó
eseményeken menjen át, lajstromozó, fényképező figyelme legyen. Őt a folyamatos
megpróbáltatás, az évtizedes üldöztetés, igaztalanság és szenvedés a rossz
gyökereinek mind mélyebb keresésére indította. Nem ő volt az egyetlen az
elmúlt évtizedekben, akivel pokoli utakat járattak. De abban, hogy az általános
rombolást, a világ népeinek fenekedését, az ember megállíthatatlannak látszó
süllyedését erkölcsi, hitbéli, sőt misztikus okokkal magyarázza s ily totális
igénnyel, abban alighanem az egyetlen a mai világirodalomban. Szolzsenyicin
tehát (Hamvas Béla szavával) a külső, átkozott történet mögötti belső,
áldott történetet keresi.
A hűvösebb
észjárású írók idegenkedve szemlélik ok-, esemény- és világértelmezését.
Ez az idegenkedés ellenszenvbe megy át néha, és már elhangzott a mindig
kéznél lévő s nem jóindulatú summázat: az író vallásos elkötelezettsége
tehetségének hanyatlását mutatja. Ez nem igaz. Kézenfekvő, hogy Szolzsenyicin
kevesebbel, mint egyetemes létmagyarázattal nem érheti be, élete - sorsának
parancsára - törvényszerűen fejlődött abba a jelenbe, amelyben most él.
Hasonlóan az utolsó éveiben dúsgazdaggá lett, addig nyomorgó francia festőhöz,
Utrillóhoz, aki nagy házának emeleti kápolnájában élt, onnan alig lépett
ki, ott evett, aludt és festett, amikor éppen nem imádkozott; a szomjazó
embert a forrásról nem lehet leszoktatni.
Ezt írja Szolzsenyicin
a Rákosztály című regényében: "Olyan társadalmat kell fölmutatni
a világnak, amelyben minden emberi kapcsolat, az alapok és a törvények
az etikumból következnek, és csakis abból! Minden elgondolás, hogy miként
neveljük gyermekeinket?, mire készítsük föl őket?, mire irányuljon a fölnőttek
munkája?, mivel töltsék szabadidejüket?, mindez csak az erkölcsi követelményekből
következhetik[...] Lépéseinkben egyedül az számítson, mi mennyire etikus.
Az erkölcsi
ember is szenved. Másoknál talán többet. De erkölcsiségéből meríti életerejét.
A bűneitől föloldatlan viszont megroskad súlyai alatt, s magával rántja
környezetét is, mivel mi, emberek jóban-rosszban egy vagyunk.
12.
Mire támaszkodik az, aki a remény fölélesztésére
szólít? Miért mindig olyan a világ, életünk, még ha élhető is, hogy a reménybe,
tehát valami előttünk álló, csak sejthető jóba kell vetnünk bizalmunkat,
mint egy horgonyt, pedig itt és most, helyben szeretnénk "jól élni"? Miért
mindig majd? De ha már így van is, ki mer reményre bíztatni a bizonytalanságban,
mikor a legsudárabb fák is megroppannak a kirobbanó bajok, a váratlanul
megkezdődő s folyamatos lecsúszás közepette? Emberi hatalmasságok - szavuk,
ígéreteik hitelét vesztve - nemigen. Nagyon is szakadékonynak érzik izzadtságosan
megszerzett fölényüket ahhoz, hogy reményre hangoljanak, hisz ezért veszik
körül magukat erővel, erősekkel, biztosítékokkal. A hatalom illékony, s
az emberfia meg akar maradni benne; uralkodni jó.
"Milyen alacsony,
mily hitvány, primitív, alávaló élvezet ez - mondta Innokentyij Szmoktunovszkij,
minden idők egyik legnagyobb színésze búcsúfilmjében. A hatalmasnak reményre
nem marad ereje. Energiáit az őrli föl, hogy amiket nem lehet egyeztetni,
egyeztesse. Nem mindig tehet a kudarcról. Ilyen a világ, ős-csapda. Még
akkor is vergődik a hatalom, ha csakugyan jót akar. Ha belelát a minduntalan
tornyosuló bajok, percről-percre születő botrányok forrásaiba, a szinte
titokzatosan újra és újra elmozduló részek közti hézagokba. De remény nélkül
nem lehet élni. Remélni annyi, mint a tapasztalatok ellenére hinni, hogy
az összeillők illeszkedni fognak, bár a természetes emberi különbségeinket
is olykor tragikusan éljük át, mint a végesnek a végét magunkban. Mintha
a másikhoz csak szakadékon át juthatnánk el. Ugranunk kellene. Ugrani pedig
veszélyes. Messze a túlpart, és a másik vissza is lökhet. Kínlódva toporgunk,
várakozunk.
S akkor átnyúlik
belőlünk valami, hang, fájdalom, szívsugár vagy mindhárom együtt s megértjük,
meg kell értenünk: csak a szeretetben léphetjük át különbözésünk átléphetetlennek
látszó határait. |
|