Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 7.sz.
 Monostori Imre
Mesterek és barátok
Három szellemi rajzolat Csoóri Sándor esszéiből

 
 
II.
Németh László
"a legnagyobb emlékező"

Móricz, Illyés, Veres Péter és Németh László nevét a pápai kollégiumban hallotta először Csoóri Sándor. S bár akkor nem mondtak neki - zámolyi kisdiáknak - semmit ezek a nevek, magát a szellemi izgalmat azonban, mellyel a felsőbb évfolyamosok tárgyalták-vitatták az e nevek mögötti fontos és izgató tartalmakat, egy egész életre megjegyezte. (Diákévek harangzúgásban, 1984) Azt is bevallja, hogy torokszorító izgalmat később  csak kevés ember előtt érzett ugyan, de "Szabó Lőrinc előtt, Németh László előtt és Illyés Gyula előtt mindig. (Emlékező sorok a prózaíró Illyésre, 1985) S a Nappali Holdban (1990) többször is utal arra, hogy ő mindvégig Németh László, Veres Péter és Illyés Gyula szellemi vonzásában, vonzáskörében élt.
     Írásaiban számos helyen és a legkülönbözőbb szövegkör- nyezetben, indíttatásból (és időben is nagy távolságot fogva át) idézi meg és idézi föl Csoóri a magyar szellemiség több évszázados történetének kiemelkedő (főképpen író-költő) alakjait. Közöttük szinte minden alkalommal ott van Németh László is. A legteljesebb, legátfogóbb példázatként talán az Egy nomád értelmiségi (1978) néhány sorát idézhetnénk. A magyar szellemi élet elitje - írja itt Csoóri - évszázadokon át, "egész életén keresztül a magyarság fönnmaradásával kínlódott. [+] Még az olyan művészlángelmék is, mint Bartók! Nem beszélve a Kölcsey-, a Petőfi-, a Kemény Zsigmond-, a Németh László-, a Bibó-féle alkotókról! A »megengedhető« gondolatokkal szemben mindig a megengedhetetlen gondolatok szószólói voltak". S még egy ide vágó idézet a kilencvenes évekből. Bay Zoltán hamvai felett (1993) a magyarság számára példaadó életeknek nevezi a Széchenyiét, a Bolyaiakét, az Eötvös Lorándét, a Bartókét, a Kodályét, a Németh Lászlóét és az Illyését.
     Csoóri Sándor számos ehhez hasonló megnevezései, fölsorolásai, névidézetei természetesen - az adott írás témájától, céljától, hangulatától függően. - bővülnek és szűkülnek, a lényeges elem azonban mégis éppen az állandóság: Németh László (és Illyés) az efféle tablókról sohasem hiányik.
     De hát miféle "tablók| is ezek a lexikai tömörítvények, mi a funkciójuk, illetőleg céljuk a Csoóri-esszéírásban és publicisztikában?
     Legfontosabb motívum a történelmi értelmű szellemi példakeresés és annak fölmutatása. A magyar nemzeti gondolkodás évszázadainak valamiféle közös nevezőre hozása, illetőleg - főként az összehasonlításokban - a jelen kor (az utóbbi négy-öt évtized) kisszerűségének, törpeségének érzékeltetése. Személyesen pedig: a tettre sarkalló, máskor meg szégyenkezésre késztető, nemcsak lelkesítő, de bizony morálisan nyomasztó, nagy terhet is jelentő feladat és felelősség. Mert hiszen kikerülhetetlen a magyar történelem, a magyarság múltja, amely - természetszerűleg - emberek, művek, életpályák, szellemi hagyományok és szellemi hagyatékok formájában fogható fel és ragadható meg. S mint alkotó, gondolkodó magyar számára: a nemzet egy-egy nagy szelleme, mint például Németh László, megerősítő, követendő előd (legalábbis nemzetfelfogásban, magyarságtudatban).
     Nézzük meg, hogyan bontakozik ki - de marad mégis egy lényegű: "Németh László központú" - mindez a Tenger és diólevél két kötetének több mint ezerkétszáz oldalán.

Csoóri Sándor az illyési "nem menekülhetsz" parancsát követi egész írói pályáján. Hiszen úgy látja, azt látja, hogy a sok évszázados magyar irodalom legjobbjai a magyarság "lenni vagy nem lenni" hamleti dilemmáját latolgatták "a protestáns prédikátoroktól kezdve Zrínyin, Kölcseyn, Széchenyin, Adyn át Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig". (Mi a magyar, ma? 1989) Csoóri számára nem lehet kétséges, hogy a magyar szellem legjobbjainak a nemzeti "sorskérdésekre" kell elsősorban figyelniük. Ezt a tételét a szárszói konferencia 50. évfordulóján fogalmazza meg talán a legnyíltabban, legáttetszőbben. "Németh László, Illyés Gyula világszínvonalú »népi-nemzeti« gondolkodásmódjánál nem adhatjuk alább. [...] Németh és Illyés magasra emelt halántéka mellett nem lehet "duhaj csárdásokat" táncolni az ingoványon. (Új nemzeti kerekasztalt! 1993) Azaz: Németh László (és Illyés) népi-nemzeti eszmeköre európai tágasságú, nem holmi szegényes és hamis (klasszikusan!) populista képződmény (miként pedig a kettőt oly nagy buzgalommal igyekeznek manapság egyes szellemi körök hangadói összemosni és összekeverten zavarossá tenni). Ez az ország - mondja másutt - "Ady, József Attila, Németh László és Illyés országa". (Bella Istvánról, 1984) A feladat többek között az, hogy a lejáratott, a megcsúfolt "magyarság" fogalmát oda kell újra fölemelni Lahová Zrínyi, Kölcsey, Arany, Ady, Bartók, Németh László, Illyés és József Attila megemelte.
     Az alapvetőnek mondható feladat, cél tehát hasonló a jelenben is, mint a múltban volt; ám a történelmi korszakok s benne a szellem emberei is, persze mások. Csoóri Sándor számára ez is nyilvánvaló, s rögzíti is ezeket az - a jelen számára mindig hátrányos - összehasonlításokból levont különböző- ségeket. Így látja például, hogy hajdan Petőfi, majd később Ady, de Németh és Illyés is elsősorban műveikkel, műveik által politizáltak, míg saját nemzedéke kénytelen volt mindennap és személyesen közéleti szerepet is vállalni. (Nappali Hold) Jellemző módon jó néhányszor föltűnik a Csoóri-esszékben a két világháború közötti szellemi aranykor óriás írógenerációjának és az 1956 utáni (napjainkig tartó) magyar írástudók mozgásterének, lényegre törésének és szellemi célba találásainak az összevetése. Időben először talán az Egy nomád értelmiségiben. Itt azt fejtegeti, hogy Illyés, Veres, Németh és Erdei nagy korszaka az 1930 és 1945 közötti másfél évtized volt. Ez a nemzedék még Ady örökségével lépett porondra. Ezzel szemben Csoóri nemzedéke "az elfogadások, az elfojtások és a készen kapott helyzetek nemzedéke". Németh Lászlóék kevesebb időt kaptak a sorstól, mint 1956-tól a maiak, mégis "százszor annyi sorsmélységű kérdést neveztek meg [...]". (Várakozás, 1986) A két világháború közötti időben alkotó nagy nemzedéknek "tíz év se kellett, és rájuk figyelt az ország. [...] Évek, évtizedek múlnak el, ha mi végigmondunk egy olyan drámai monológot, mint amilyet Illyés a Pusztulásban, Németh László a Szárszói beszédében végigmondott. (Műfajok őrségváltása? 1987)

Egy másik szellemi kör, amelyben Csoóri Sándor még közelebb húzódik Németh Lászlóhoz a hivatkozások, illetve a gondolatok szó szerinti vagy tartalmi átvételeinek színes és eleven rendszere. Ebben a rendszerben legalább három alcsoportot nevezhetünk meg: az irodalomtörténeti és történelmi analógiákat (esetleg vitapontokat); továbbá a Németh László-i gondolatokat önnön véleményének erősítésére, alátámasztására felhasználó idézeteket és hivatkozásokat; valamint a nem hivatkozott, de nagy valószínűséggel Németh Lászlótól származó "sugalmazá- sokat".
     Líratörténeti, költészettani s a magyar irodalom hagyományosan kialakult és Csoóri számára is tradíciót jelentő, "szellemi-történeti" szerepéről szóló esszétanulmányaiban kifejezetten gyakran hivatkozik Németh László irodalomfelfogására s általában irodalomtörténeti koncepciójának vonatkozó megállapításaira.
     A magyar irodalom kezdetét Németh Mohács utánra teszi, Csoóri jóval korábbra. A különbözőség mégsem igazán vitatéma, hiszen Németh László inkább a személyességet, Csoóri viszont a kollektív életérzést helyezi a középpontba a szóban forgó kérdés megválaszolásakor. (Műfajok őrségváltása?) Nem érezzük igazi nézetkülönbségnek a líra és az értekező próza egymást váltogató kitüntetett helyéről szóló, a harmincas években folyó Válaszbeli irodalomtörténeti vita Csoóri általi felújítását a nevezett tanulmányban. Németh László akkori magyarázata a műfaji gondok és a történelmi idő körül forgott. Csoórié a nyolcvanas évek végén kétségkívül drámaibb fogalmazás: "a lenni vagy nem lenni" kérdése. (Tulajdonképpen inkább élezi, semmint korrigálja a Németh László-i álláspontot.) Egyetértőleg hivatkozik Németh híres verstanára is -, benne az általa fölfedezett "tagoló vers" rendkívül fontos szerepére a magyar lírában. (Forgácsok a földön). Akárcsak Németh egyik sokszor megírt, megfogalma- zott tételére a Habsburg hódoltság előtti (16-17. századi) magyar irodalom egységéről, amikor is a protestáns és a katolikus kultúra, a magyar műveltség egy tőről fakadt, ikertestvér volt. (Pl. Századok megcsonkított teste. 1991)
     Adyval kapcsolatban a természetet elutasító gesztusa magyarázatában és Ady gondolkodói nagyságának kiemelésében hivatkozik Németh László véleményére. A harmincas évek szintézist teremtő nagy alkotói között Bartók Béla és József Attila mellett Németh nevét is megemlíti. Az ő életművükben ugyanis - Németh László esetében ezen csak a teória fölállítása és kimunkálása értendő Csoóri szerint is - az ősi művészet és az európai modernség a nemzeten keresztül kapcsolódik össze, alkot szintézit.
     Egy-egy szubjektív íróportré megrajzolásakor is jónéhányszor emlékeztet Csoóri Németh Lászlóra. Veres Péterről szólván például idézi az Emberek a nemzet alatt (eredetileg: Tanú, 1936. I-II. sz.) című, Tamási, Illyés és Veres egy-egy művéről szóló cikkét azzal a megjegyzéssel, hogy ez az összefoglaló cím "a harmincas években érzékletes és bujtogató fogalommá" vált. (Vendégségben Veres Péternél, 1975) S ugyanitt Veres Péter képzelt búcsúmonológjába is beleszövi Németh róla mondott legszebb szavait. Aztán Cs. Szabó Lászlóról emlékezve arra utal, hogy őt "a kortársak közül többen - első helyen épp Németh László - gyűjtőtermészetnek látták. (Búcsúszavak Cs. Szabó Lászlótól, 1985) Erdélyi József líráját jellemezve arról ír, hogy Németh László (és Illyés) róla szóló tanulmánya "messze túlmutatott Erdélyin: a háborúból, a forradalomból, az ellenforradalomból s a trianoni különcsapásból föltámaszkodó ország programját is megfogalmazták benne". Illyésről szóló egyik írásában egyetértőleg idézi Némethet, aki Adyról írta le a következő sorokat: "Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie". (Az Illyés-babona, 1983) S Nagy László kelet-közép-európai érdeklődését már 1968-ban Németh László kifejezésével, fogalmával jellemzi, amikor azt mondja hogy benne "valami erőteljes, Európa alatti ösztön és műveltség uralkodik". (Darázskirály, 1968) Ugyancsak Nagy Lászlóra vonatkoztatja Némethnek Petőfiről írt gondolatát. »Az erkölcs az, amivel a géniusz több a képességnél«. (Nagy László újra Debrecenben, 1986)
     Pusztán csak fölsorolni is nagyon hosszú lenne még ama számos Németh-idézetet és -inspirációt, melyekkel Csoóri bőven él a magyar szellemi értékekről és hagyományról szóló esszéírásában, publicisztijájában. Úgyszintén tetemes az említések, utalások, hivatkozások összessége is.
     Azt is nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzetet, a magyar történelmet és az utóbbi évtizedek politikai és nemzeti kisebbségeket érintő kérdésekben Csoóri Sándor talán legerőteljesebb szellemi sugalmazója (Illyés mellett) éppen Németh László. Akár a nemzeti példaképekre hivatkozik, akár a magyar szellem túlélési vágya, akár a történelmi felejtés átka, akár a történelmi "kegyelmi idő" egy-egy írásának a központi gondolata.
     De szinte kitapinthatóan ott van a Németh László-i szellemi ösztönzés és sugalmazás azokban az esszéiben is, amelyekben nem idéz, és nem hivatkozik Némethre, ám valamely probléma fölvetése tagadhatatlanul az egykori Németh László-i gondolatmenet újra fölvetését, illetőleg annak további folytatását jelenti. Hogy csak néhány példát idézzünk. Az 1974-es Hegedűs énekben leírt jellemzés: a "híg kozmopolitizmus pacsuli illata" átvétel egy korai Németh-cikkből (Új reformkor felé, 1928), miként az ugyanitt említett "nedvkeringés" fogalomé is. (Németh viszont ez utóbbit Babitstól vette át!) Ugyancsak 1974-ben bukkan fel Csoórinál (vö. Szélfújás avagy homok a szájban) a "bartóki" jelző, a tulajdonképpeni "bartóki modell" problémája. Minden bizonnyal itt is Németh László az ihlető (az 1954-ben írt Bartók és a tizenkilencedik századi zene című igen fontos tanulmányával). És később is, például a nyolcvanas évek végéről is találunk példákat a folyamatos Németh László-i inspiráció hangsúlyos megjelenésére. "Kiderült - írja le például 1988-ban -, hogy nincs reform a lelkek megújulása és az erkölcs megújulása nélkül." (A visszaszerzés reménye) A Németh László-i megfogalmazás ugyanígy hangzott a harmincas évek közepén! A nemzet mi vagyunk II. (1989) című esszéjében úgyszintén egyik fontos (szintén a harmincas évek közepéről való) Németh László-fölvetést aktualizálja Csoóri Sándor: "Hódítani [...] csak befelé, magunkba és magunk közt hódíthatunk. Más szóval: nemzetként is azt növeszthetjük a mostaninál nagyobbra, ami a határainkon túl is növeszthető. A térbeli terjeszkedés ábrándja helyett a szellemi terjeszkedést választhatjuk csupán. A szívós és szemérmes példamutatást". Ugyanez a gondolat - intelem - a szellemi és erkölcsi megújulást hírdető Csoóri-esszék egy másikában ekképpen bukkan fel: "a magyarság nem fizikai erő többé. Csupán szellemi lehet. Hódítani ezután legfeljebb már csak példával hódíthat." (Mi a magyar, ma?) A jó belpolitika egyúttal jó külpolitika is - idézi meg Németh László szellemét az 1993-as szárszói tanácskozáson is. (Új nemzeti kerekasztalt!) A határon túli magyar nemzeti kisebbség követendő szellemi-lelki-erkölcsi magatartása tekintetében úgyszintén a Németh László-i megfogalmazás a mértékadó Csoóri számára (oly annyira, hogy többször is visszatér a tétel). Az 1935-ben írt A reform című nagy hatású Németh-esszé ide vonatkozó részlete a következő: "A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni."
     Talán csak egyetlen ponton vitázik a Németh László-i történelemfelfogással, pontosabban Németh korabeli reflexióival. Ez a pont pedig a doni katasztrófa valódi nagyságának, súlyosságának a kérdése. Különben is: A magyar apokalipszis (1980) Csoóri esszéírásának egyik csúcsa, nagy történelmi számvetés. A szóban forgó részlet arra vonatkozik, hogy a magyar szellemi élet akkori elitje nem tudta, mert nem ismerte, hogy mi is történt valójában. Németh László 1943-as szárszói beszédében sincs nyoma a doni katasztrófa valódi és szörnyűséges súlyának és következményének. "Ha ismerné - fűzi hozzá Csoóri - nem írhatná le ezeket a mondatokat: »A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.« (Az 1993-as szárszói konferencián elmondott beszédében viszont Németh ötven évvel korábbi, szóban forgó helyzetmegítélését úgy minősíti, hogy az nem ábrándozás volt, hanem a két világháború közötti időszak magyar értelmisége hatalmas szellemi teljesítményének tudatából és öntudatából fakadó önbizalom.)

Németh László életében Csoóri Sándor nem írt külön tanulmányt, esszét róla. Halála után is csak hármat. (Míg Illyésről kereken tizet, Nagy Lászlóról tizenhármat.) Mégsem tűnik kevésnek vagy részlegesnek e három Németh László-portré, éppen azért, mivel mind a három a teljes életmű egy-egy költői-esszéírói summázata. "Kiver a veríték, ha arra gondolok - írja le a halálhír hallatán -: mennyire nem tanultam meg életében Róla beszélni [...]. Épp Róla, akit nemcsak az Ady utáni idők egy kézen megszámlálható lángelméi közt láttam, de a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartottam [...]. S aligha kérdőjelezhető meg Csoóri Sándor további helykijelölő mondatainak az érvényessége sem. "Alig volt író, akit könnyebb lett volna csúffá tenni roppant vállalkozása közben, mint őt [...]". De Németh László tudta, hogy minden lángelme parancsoló kötelessége: az újrakezdés. A megfelelő világ átrendezése. S reá is vonatkoztatja a tőle származó idézetet: "»a szellem embereit, akik folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak, mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik alapján kell megítélni«. (Temetek az én temetőmbe, 1975)
     Születése nyolcvanadik évfordulójának közeledtével, 1980-ban írja meg Csoóri Sándor legkiérleltebb és legeredetibb esszéjét Németh Lászlóról. A tanulmány ujdonsága és szépsége abban rejlik, hogy villámfény-élességgel világít rá ennek a kétségkívül különleges gondolkodásnak, világképnek az alapvetően fontos, meghatározó jegyére. Arra ugyanis, hogy "Németh lángelméje [...] csak részben kapcsolatos lenyűgöző méretű műveltségével. Tudása: látomásos tudás, beleérző tudás, nem adatszerű. [...] Gondolkodása nem pusztán logikai, de logikán túli is. Megegyezik az életfolyamatok idegi s érzelmi zajlásával. Ez a szemet nyitogató új jellemzés igazából azért oly fontos, mivel nemcsak a Németh László-i tanulmányírói életmű organikusságát, működő életjelenség voltát és látomásosságát ragadja meg; hanem óhatatlanul is a fő magyarázatát adja annak a fél évszázados vitaáradatnak, özönnek, amely ezt az életművet kísérte s kíséri napjainkban is. Rendkívül bonyolult ugyanis (másfelől: rendkívül könnyen félreértelmezhető, eltorzítható) pontos, tudományos fogalmakká "átkódolni" ezt a "látomásos" tudást. Amelynek hitelét voltaképpen a mindenkori történelmi közérzet megragadása jelentette. Az, hogy ő "a beleélés kivételes képességű mestere. Csoóri elsőrangú súlypontozással veszi számba a Németh-életmű legfontosabb sarkköveit: görögségeszményét, a Tanú jelentőségét, Ady-élményét s kivételesen fontos szerepét a két világháború közötti magyar szellemi aranykor küzdelmes évtizedeiben. Ez utóbbiról mondja, hogy lehettek a korszaknak "egyértelműbb" alakjai, mint pl. József Attila vagy Illyés, ámde "a mindenkori magyar önismeretnek, beleértve a makacs utópiákat is, lebilincselőbb és sokoldalúbb tanára nem volt őnála. Tanára? Drámai hőse!" S egy újabb, fontos Csoóri meglátás, észrevétel: "Fordított lélekvándorlás utasa ő, aki visszafelé hatolva az időben, saját magát támasztja föl mindenkiben. A saját reményeit, bűntudatát, a közösség és az országalakító nemesség képességét, hogy mindazt, ami jelenidejű gond vagy föladat az életében, az elődök akaratában is igazolva láthassa. Ettől lesz ő a legnagyobb emlékező. (Első közelítés Németh Lászlóhoz, 1980) Néhány évvel később - egy kiállítást megnyitó beszédében - még inkább egyértelművé teszi a Németh-életmű egyik különös paradoxonát: a valójában lélektani, közérzetbeli eredetű utópiák ideológiának látszó vagy annak ható megjelenését, illetőleg a sematikusan gondolkodó szellemi környezet általi félreinterpretálását. Ezt írja itt: "A sokszor megvesszőzött utópiát - elképzelését például a harmadik útról vagy a minőségi magyarság jövőjéről - sokan ideológiaként értelmezték és értelmezik ma is. Én sokkal inkább lelki indítékokat látok mögöttük: országféltést, használni akarást, duhaj találékonyságot, hogy a nemzet - Mohácsok, kiegyezések, Trianonok után - szabaduljon ki végre évszázados ördögi köréből. (Németh László könyvei között, 1985)

Végül szóljunk Csoóri Sándor két személyes motívumáról. Az egyik az, amely arról szól, hogy hasznos ember és író akart lenni s maradni. Amikor erre gondolt, mindig "a fiatal Németh László eltökélt tekintetét" látta maga előtt, midőn Osvát Ernőnek bejelenti, hogy ő elsősorban "nem író, nem költő óhajt lenni, hanem a »magyar szellemi erők organizátora«. (Nappali Hold) Németh László Csoóri szemében a szellemi visszavágásra is nagy példa. "Mindegy volt neki - írja -, hogy Hatvany Lajossal állt-e szembe, Szekfű Gyulával vagy Babitscsal. (Vallomás - nemcsak magánügyben, 1994)
     Csoóri Sándor mindkét iménti vallomása emblematikus érvényű: önnönmagára is vonatkozik. (Még akkor is, ha ellenfelei között aligha akadt vagy akad az itt legutóbb felsoroltakhoz hasonló szellemi nagyság.) Az is kétségtelen, hogy esszéírói és közéleti munkássága a Németh László-i szellemiségben gyökerezik, s talán annak a kimondása is megkockáztatható, hogy kortársai közül az ő gondolatvilágából olvasztotta be a legtöbbet a sajátjáéba.

(A III. részt novemberi számunkban közöljük. - A szerk.)