E tanulmány látszólag hatásvadász kettős címe magyarázatra, alcíme pedig írásképi kiegészítésre is szorul. A közelmúltban Két köntös címmel rövid áttekintést publikáltam, a szonett és a haiku újabb alakváltozatait, a két zárt rövidformának a mai magyar lírában való, föltűnő kedveltségét főleg (de nem kizárólag) Tandori Dezső munkássága szempontjából vizsgálva. A szonettvariációk - részint az "antiszonettek" - nagy száma, illetve a haiku szervességének, "haikuságának" kérdése izgatott. Az írás az 1994. ápirilisi Holmi hasábjain jelent meg  (és ugyanitt novemberben már meg is kaptam érte a magamét. Csokits János Adalékok a "magyar haiku" történetéhez címmel három haikut postázott, nemcsak engem, de, közvetve, Tandorit is megleckéztetve. Bizonyára kartársi szeretettől vezérelt ironikus bírálatai közül az elsőben, az Echtben ezt írta a költő: "Csipogni próbál / a japán kakukkfiók - / Hát ön is veréb?). Nem érdektelen fejlemény, hogy Tandori Dezső azóta már papírra vetett olyan szonettet, amely konkrét célzással ("haikumra utalok") tartalmaz haikut. Ez a haiku éppenséggel az Új Forrás 1995. februári számában látott napvilágot (pontosabban ott is); lesz még róla szó.
     A Két köntös cím két, egymással véletlen rokonságba keveredett műforma metaforikus megnevezésére kínálkozott. A széthasított köntös címmel egyetlen - és igen pompás - "lírai öltözék" szándékos és tartalmas alkotói rongálását, a forma tépázottságát, megtépettségét igyekszem jelképezni. Mivel e forma nem is a szonett, hanem a szonettkoszorú, és újra Tandorié (ama "haikus"), a gondolatsorok összefüggését érzékeltetendő maradtam a köntösnél.
     Az alcím koszorú szava ezzel részben már föl is fedte magát, hiszen Tandori Dezső szonettkoszorújáról kívánok szólni - mely a Szonettkosz címet viseli (Enigma, 1995. l.). Enyhítse örömest vállalt tandoromániámat, hogy Kukorelly Endre hét évvel korábbi keltezésű, szintén "elkoszolt" szonettkoszorúja, a Be a nyíló koszorú is fontos szerepet játszik az elemzésben (1988. januárjában íródott, és az 1994-es Napos terület című Kukorelly-kötetben olvasható). Ez utóbbi mű címében a koszorú szó kis betűvel kezdve, ám kurzivált szedéssel jelenik meg. Valószínűleg a dőlt betűs kiemelés csak a hangsúlyos ellentétre figyelmeztet: a koszorú mint tárgy, és a szonettkoszorú mint versalak zárt, önmagába visszatérő, ez viszont "nyitott", nyíló lesz; vagyis már a cím önmaga ellen fordítja a formát ("széthasítja a köntöst"). De kizárhatjuk-e, hogy a koszorú - mint kívánt, megszerkesztett, célzatos nyelvi tökéletlenség, míves formahiba - a Koszorúra asszociáltat? A Koszorúra, a késő hatvanas évek Illyés Gyulájának oly híres, a magyar nyelvet, az anyanyelvet magasztaló költeményére?! Arra a versre, amely a "Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv... soraival indul? Ez a verskezdés - gyönyörű jelzős szerkezetével, daktilikus, ereszkedő periódusainak fájdalmas méltóságával - éppen nyelvünk fölmagasodását tudatosítja, s a nevezetes mű nem is érhetne véget másként, mint hogy a poéta, illessék bármilyen babérral, a koszorút a "fölnevelő édesanyaként" megszemélyesített magyar nyelv lába elé helyezi: fejet hajt, lehajol, letérdepel, a gesztussal szakralizál.
     Az Illyés- és a Tandori-műre gondolva tehát "a koszorú meg a kosz" alcím "a Koszorú meg a -kosz-ra változhatna. Ez a tipográfia hívebben tükrözi a nyelv (és vele az irodalom, a mű) szakralizálásának, illetve, másfelől, profanizálásának ellentétes, elvi-esztétikai értelemben abszolút különböző, mégis testvéri szándékú gesztusait.
     A szonettkoszorút a lírai tökély műformájának tartja a szakirodalom, hiszen kezdettől annak is szánták mesterei. Ha a szonett az általános fölfogás szerint önmagában is teljesség, strukturált költői világegész, akkor a szonettkoszorú ennek hatványozása, azaz: tizenötszörözése. A szonettlánc (catena dei sonetti az olaszban), a szonettkorona (crown of sonnets az angolban), a szonettkoszorú (Sonettenkranz a németben) az 1300-as évek óta ismeretes, és itáliai földön eszelték ki. A műfajról a legkiválóbb tanulmányok egyikét magyar tudós, Lotz János írta. A József Attila szonettkoszorújának szerkezete először angolul (Stockholmban) jelent meg 1965-ben. Magyarul abban a Lotz-tanulmánygyűjteményben hozzáférhető, amely címébe is kölcsönözte a szót: Szonettkoszorú a nyelvről (1976). A Kozmosz éneke (1923) értelmezését Lotz egy különleges, népművészeti fogantatású ábrával, az ábra és a vers izomorfiájának kifejtésével is ellátta, sőt fő célja a strukturáltság és az izomorfizmus kérdéseinek logikai és nyelvészeti megközelítése volt.
     A szonettkoszorú mibenlétét értelmesebb középiskolás diáknak is illik ismernie, mégsem haszontalan a nem-szonettkoszorú szonettkoszorúk bemutatása előtt a műfaj a véltnél bonyolultabb - és matematizálhatóbb - szabályait Lotz nyomán vázolni  (ő a sonetti a corona terminust alkalmazza). Igaz, a mester történeti tudása hiányos, mivel nem felel meg a valóságnak, hogy József Attila alkotása "e típus egyedüli magyar példája a második világháborúig". Mai tudásunk szerint Bangó Péter (1824-1853) közölt először szonettkoszorút 1848-ban. Az is valószínű, hogy szorgos keresgéléssel lehetne még lelni példákat, noha aligha szenzációsakat. A műtípus olyan mesterségbeli tudást követel, hogy fűzfapoétának akkor is beletörik a bicskája, ha óriási a buzgalma.
     Lotz Jánost idézve, "a szonettkoszorú tizenöt szonett sorozata, amelynek kompozíciós szabályai a következők: (a) Az első tizenhárom szonett utolsó sora megismétlődik a következő szonett első soraként, és a tizennegyedik szonett utolsó sora azonos az első szonett első sorával; (b) Az utolsó szonett (ún. mesterszonett) az előző tizennégy szonett - a szonettek sorrendjében összeállított - kezdősoraiból áll. A szonettgyűrű a mesterszonett felől, mintegy visszafelé is leírható természetesen; a mesterszonett sorainak sorrendjében variációkra nyílik lehetőség. Lotz a műfaj szemantikai kényszereit, a mesterszonett egy oktettrímének húsz, egy szeksztettrímének tíz korábbi fölbukkanását, a gondolatlánc teljes logikáját megvilágítja. Öt mesterrím és háromszor tizennégy alaprím lévén öt - negyvenkettő = negyvenhét különböző rím szükségeltetik (elvben vagy konkrétan a József Attila-szonettkoszorú, illetve bármely azzal egybevágó szonettlánc esetén) ehhez a műfajhoz.
     Félő, hogy az értő versbarát szeme is káprázni kezd ennyi adat láttán (Lotz János hatalmas számtábláját nem is merjük reprodukálni) - ám mindez amit eddig fejtegettünk a szonettkoszorúról, nem fog megjelenni sem Kukorellynél, sem Tandorinál, kivéve a mesterszonett formaproblémáját. Egy műfajt a műfaj tagadásával, negligálásával állítani, imitálásával szétzúzásával létrehozni: nem ismeretlen gyakorlat a modern irodalomban. A számtalan példa közül elegendő arra utalni, hogy Esterházy Péter a Termelési regény esetében a sokszorosan játékos kisssregény műfajjelöléssel kisregénynek (vagy még annak se) álcázta regényét, amely a "hagyományos regényszerűség" kellékeinek fittyet hányva lett olyan újszerű regénnyé, amely ma már, Esterházy újabb nem-regény regényeinek ismeretében egészen konzervatív regénynek mondható, és amely... - de legyen is vége ennek az Esterházyt imitáló-paro- dizáló "amelyezésnek": saját írásunkat ugyanis csupán bizonyos fokig szeretnénk paródiaként fölfogott imitációnak tekinteni.
     Tradicionális, klasszikus szonettkoszorút a mai magyar irodalomban például - a kevesek egyikeként - Markó Béla alkotott. Ez az 1987-es datálású versgyűrű a Költők koszorúja címet kapta. Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig tizennégy poétát portretizál (néha súlytalan, közhelyes szavakkal), így sajátságos magyar líratörténet formálódik tollán. A mesterszonett finom öntudata ezt a tizenötödik, "gazdátlan" szonettet magához a költőutódhoz rendeli; önmagát fonja a koszorúba. A sorozat e 15. darabjából egy kissé vissza lehet következtetni az előzőekre:
 

A pannón dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,

mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,

úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,

szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!

(Játékként, iskolai feladatként sem érdektelen végiggondolni, melyik sor "kinek a sora"? Az időrend, az életmű, az érzék segíthet, hogy például a "...verseidnek ritmusát keresse óhajában a Petőfi-szonett záró-, illetve az Arany János-szonett nyitó sorának részletét azonosítani, tudva, mennyire más forma- és ritmusművész volt e két költőtárs.)
     A tökélyvágy, a teljességvágy, a harmóniavágy - mint a szonettkoszorúban létrehozott, esetleg sokszorosan diszharmonikus hangoltságú struktúra értelme - Markó Béla itt-ott lapos formuláiból is érződik. A Kozmosz éneke tizennyolc éves József Attilája is jellemző módon a "Külön világot alkotok magam" sorával kezdte ciklusát. Kukorelly és Tandori szonettkoszorúi előtt még azt a hipotézist kell előrebocsátanunk, hogy a szonettkoszorú strukturáltsága idő-jellegű, míg az alapegység, a szonett strukturáltsága tér-jellegű. A szonett - általában 4 - 4 - 3- 3-as osztásával - eleve nyomatékos térbeli alakzatnak hat. A szonettkoszorú önmagába visszatérő volta, valamint láncolatossága a folyamatosság és a körkörösség inkább időbeli élményével ajándékoz meg. A szonettkoszorú mint idő a szonetten mint tér-en alapszik.
     Kukorelly Endre Be a nyíló koszorú című sorozata jóval korábban született Tandori Szonettkoszánál, ám aligha jöhetett volna létre Tandori Dezső 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása című kötetének Koratavasz-verse nélkül. "Most már csaknem biztosra vehető, / hogy bajnok lesz a Cagliari. Vasárnap / pontot vitt haza Torinóból, és a / befejezés előtt hat fordulóval / két ponttal vezet - kezdte Tandori, a mottó, egy Rilke-idézet oltalmába egy sporttudósítás versszerűen tördelt közléseit helyezve. A gyűjtemény különféle játékverseinek (sakk stb.) közelében a focis-gombfocis Tandorinak ez a kísérlete nem puszta tréfa; poétikai minőség, a határok feszegetése. Kukorelly, aki remek labdarúgó hírében áll, a Napos terület Kemény mű című ciklusát - vallomásos-meditatív indítással - a futballnak szentelte. Különféle műfajú szövegek és töredékek sorakoznak itt. Legnagyobb szabású a Be a nyíló koszorú. A zárójelesen sorszámozott szonettek címei mind idő-utalásúak, egy-egy focimeccset sematizált számokkal és a küzdő felek neveivel fölidézve. Mo természetesen mindig Magyarország (a "tér"), az első két szám az eredmény (magyar szemszögből), majd erre jön a dátum (az "idő"). A szonettek szövegei a Koratavasz egyszerű szisztémáját továbbfejlesztve alakulnak. Az olvasó számára azonban nem gond akár mindjárt az első szonettben fölfogni a hiátusos-minimalizáló megoldást. A csonkított, elszakított tudósítás-sorok ugyan önmagukban nélkülözik az értelmet, a jelentést, ám olyan állandósult, közhelyes, tapadásos kontextusból érkeznek, és esetleges jelentésük oly jelentéktelen, hogy a szonettkoszorú előrehaladtával az olvasás majdhogynem automatikussá válhat (bár Kukorelly gondoskodik néhány, itt mellékes élénkítő színfoltról). Lássuk tehát:
 
 

Derék dolog legyőzni az Eu
lehet panasz. A két váloga
helytállt ez a hirtelenjében
részében. Szinte hihetetlen

csak kényszeredetten tértek
mesen sütött a nap, csaknem
logatott Benét búcsúztatták
elkaszálta! 11-es! A büntetőt

Nehoda a fél védelmet kicse
percben esett. Kuti nagyon
Barmos a felső kapufát talál

Ebedli pedig alig vonszolta
félidőbe beállt Panenka szo
véleményem szerint 11-es

Ez a textus abszurd tréfaként, megfejtendő-kiegészítendő rejtvényként, a névháló specifikumaival, zörgő dallamával, a formalizált szó"kincs" maradványaival és más hatáseszközökkel ér célt. Koncipiáltságában létezik, és a dekonstrukció koncipiálja irodalmi művé. Szonetté? Alakilag igen. A szonettnek ezerféle változata ismeretes (egyébként a szonettkoszorúnak is! - akadnak hetes stb. "fél"-sorozatok; a most bemutatott tizenötös ciklus főleg német nyelvterületen honosodott meg, és a magyarba leginkább onnan szállingózott át stb.). Ma már a rímtelen tizennégyest is hajlamos szonettnek vagy "szonettnek" elfogadni az irodalomtudomány, vagy főleg az irodalom maga. Még a hagyományos osztások valamelyike sem feltétlen követelmény. (Petőcz András 4, 8, 11, 14 sorszámozással ellátott Zárójelversei tipikus kifigurázó-komoly, tagadva újraalkotott antiszonettek.) Azaz az (1)... önmagában fölfogható szonettnek. Mivel viszont a (2)... első sora nem ismétli az (1)... utolsó sorát, és a kívánatos szabályszerűségek a későbbiekben sem munkálnak (esetleg a szöveg mélyrétegeiből bányászhatnánk elő bizonyos túlinterpretált nyomokat), a szonettek csak formálisan - vagyis épp formálisan nem! - alkotnak szonettkoszorút. Ennyi telik a nyelvtől, a nyelvből - mutat rá kesernyésen a költő a saját szövegére (a "fölmagasodni nem bíró" magyar nyelvre). A rámutatással, a lealacsonyítással emel föl, előhívja a teljen többre katarzisát, a nyelv újrateremtésének, újraértékelésének, újraértelmezésének igényét.
     A verskísérlet mégis érdektelenségbe fulladna, ha Kukorelly a mesterszonettben nem lenne mester, ha nem tenné föl a koronát:
 

mondani a magyar csapat el
Kívülről úgy tetszett, túl ma
den a régiben. Ez már a mély
Szukolay fejjel a kapufára

futballistái igazi amatőrök
mindvégig kitűnő Maussae. A
Nanchoff egyszer csak elin
tán Póczik az égbe lőtte. Öt

rom magyar védőt, és gól
lamoknak. Nem hogy a gól
okán temetni kezdjük a ma

utaznia, hogy végre történjék
ballra emlékeztető mozzanatok
látsszék valami az elméletből

Az utolsó, a mesterszonett látszólag mechanikus ismétlésre, technikai variánsa bármely másiknak. Ám a (Megsérült a próba), vagyis a sorszám elhagyása jelzi, hogy a költő érzékeli és tudtunkra adja a "mesterszonett-dilemmát". Mesterszonett még kevésbé van, mint szonett. A csúfos vereség (0:2, gyenge ellenféllel, de az USÁ-val szemben...), a mélypont helyettesíti a mesterszonett magaspontját. Végül a "látsszék valami az elméletből" záró sor már nemcsak a sporttudósítás(ok)ból (vagy azokból is) szőtt szövegekre, e valószínűleg manipulálatlan transzponációkra vonatkozik, hanem (önmagában is eredeti, újságból vett elemként...?) a szonettkoszorú egészére. Az elmélet láttatja magát: a nyelv hasznavehe- tetlenségének, elkopottságának elmélete. Elmélete? Tudása.
     A sportnyelv, az átlagos sportújságírás nyelve, mint egy ország- és világszerte szinte egyazonosan beszélt-olvasott-írt-értett nyelv ("nyelv") tökéletesen megfelelt Kukorelly vállalkozásához. Közben ne feledjük: a Kemény mű ciklus szerint a költő mély érzelmi, sőt filozofikus (még sőtebben: szerelmetes) viszonyban áll a futballal. Nem máson veri el a port. Önmagán gúnyolódik. Önmagán, aki a focit szereti, és a nyelv a mesterségének az anyaga.
     Tandori Dezső Szonettkosza ugyancsak a sporttal: a lóverseny-sporttal áll kapcsolatban. E tárgyi rokonuláson és bizonyos elvi összefüggéseken kívül azonban sokkal magasabb rendű, élveze- tesebb, szebb és tanulságosabb szerkezet, mint Kukorellyé. Ez nem pejoráló kijelentés: Kukorelly Endre műve épp azt, épp annyit teljesített be (nem keveset), amennyit vállalt, amennyi benne rejlett. Megemlítendő párhuzam még, hogy - bár a szonettkoszorúk általában kiszakadnak az életművekből, formaelvi és egyéb okokból is önállósítják magukat - Kukorelly egy nagy ciklus, Tandori a teljes jelenlegi alkotói periódus (a lóversenyes-wittgensteines korszak) részére avatta szonettgyűrűjét.
     A koszorú - kosz típusú, tartalmas-szellemes szórövidítésre Tandorinál nem ez az első példa. A Poez a poézist csonkolta így, hasonló lefokozó gesztussal (bár Edgar Allan Poenak, a vers megszólítottjának legalább ennyire tisztelegve. Különben a Poez magában rejti a menny-pokol végleteket, a személyes "pokolig" jutva el. Így, humora és nyelvi-ritmikai pazarsága ellenére a negatív értéktöltet dominál benne).
     A Szonettkosz ló- és létfilozófiai költemény. Francis Bacont és Lucien Freudot, mint a modern művészetelméleti, esztétikai gondolkodás nagyjait, teóriák alkotóit (a "modell"-t) meg is nevezi a versfüzér, amiként megnevezi az előbbieknél általánosabban ismert, az abszurditást (a nyelv, a nyelvi kifejezés, az elmondhatóság, a beszélhetőség abszurditását) szimbolizál Samuel Beckettet és a Murphyt is. A ciklus Tandori rengeteg más változatban is földolgozott, megírt külföldi - lóversenyzés, alkotás és magáramaradás céljából tett - útjainak egyikét dokumentálja. A forma e virtuóza az eleganciára (szótagszám stb.) ezúttal nem ügyel, de a gördülékeny versmenetet és a rímet megtartja. Idézzük először az 1-et, valamint a 2 elejét, már csak a kettő átmenete közti, apró-szép szám-betű játékért is:
 

Megholni, az mindig: legközelebb.
És mintha csak a Szép futna itten.
("Az átváltozás ülő emlékműve)"

1
A bromptoni közp. temetőbe
halottak napján bevetődve
- halottak központozása,
lábunknak botladozása! -

az FC Chelsea pályája felől,
ahol a lonc alatt
lötyög a lakat,
de a kerítés eleve bedől:

ott mentem, evidenciás úr-
nak szólítván magam - "másul",
mert egyedül -, mindegy, körül

mi volt, a holtak, e rossz vicc, belül,
vittem otthonról hozott
s a Westminster Katedrálisból lopott


2
(két) gyertyám, társaságuk keresve,
egyikük Szpéró, másikuk
- külön kéne említenem Samut,
hm! - a Többieket jelezze;

de furcsa látvány fogadott:
koszorúk sehol,
amott egy kutya lohol...
 
 

Koszorúk sehol. Ez az (ottani; angliai?) temető specifikum értelmezi a "nincs koszorú" címet, a Szonettkosz címet. A vers adjusztációját (ön)mottó, Szép (Ernő) oly fontos neve, a precíz helyzetkép (és később, döntőbben a filózófiai-esztétikai kitérő) biztosítja. A "koszolást" mindjárt az első sorban a rövidítés, aztán a rímfajták váltogatása, a "rossz vicc" stb., majd pedig az "őrölt-babérlevél- kosz-/szín világ" kifejezés.*
     A 4 "egymás láthatára" motívumára, az 5 "skót lovára" nem térhetünk ki, de a 6 - a Tandorinak annyiszor felrótt "verebezés", verebek mellett - előáll a kosz szóval, s nagyjából innen bizony egy hosszabb idézethez kell türelmet kérnünk:
 

De az úttest közepén a gyűrt, szemcsés
betonoldatok, a tócsák - verébszemecskék! -,
a reggel még szép friss paradicsom

a Le Piaf gall étterem előtt,
most egy negyed láda kidőlt,
cirkálgatok, üdülve, e koszon.

7
Járt itt Murphy? Becketté;
és Sweeney Agonistes?
Bacon-könyvet keresnék.
Lesz-e, és vajon hol lesz

Henrietta Moraes-önös-
életrajz; ez a tájé-
kozottság; persze, ráé-
rek én otthon keres-
gélni a tavalyi
újságok közt, a cikk
- a modell könyvéről! Bacon

és Lucien Freud modellja
volt a csuda Rietta,
na, még ezt itt megnézem,

8
ezt a boltot. S ez a cikázás.
Én mindegy, mijével mit csinál más,
az az ő temetése.
Csak le ne késse.

Ennyit a lélek és a test dolgairól.
Szent igaz: Omar Sharif mondta jól:
"Nagy vesztések, ó, utánuk
a hazautak oly megalázók."

Így költözött Deauville közelébe,
hogy a rajtokat, egyrészt, le ne késse,
másfelől - ki tudja!
ahogy mi itt a formának adózva

ezt tesszük, ő mit tett; de tovább:
a dolog netovább-
ja az volt, hogy ha ő - megjegyzem Lucien

Freud is, ez egy ilyen
jópofa könyv, a riport elején,
itt meg sok is a rím:

9
és véletlenül egy strufnival több is lett a szonett!
meg túl hosszú a sor;
de hát amikor
a lendület elvisz...

A versbe immár leplezetlenül beépül az önreflexivitás (a forma önkarikírozása), és bedolgozza magát az építő hiba. Micsoda pimaszság a "formának adózva" fordulat, ha egyszer Tandori épp a szonettkoszorú adóját nem fizeti meg! Bár tény, hogy az áthajtások szokatlan formáival, az elválasztásos enjambement-ok tömkelegével fölkelti annak a láncolatosságnak a képzetét, amelyet a szonettláncon belül a mesterszonettbe igyekvő, átkötő sorok keltenének föl, és sokféle "de tovább"-ot tud versszakmailag. Eldönthetetlen, hogy "véletlenül" hosszabb-e három sorral a 8, viszont a szakasz, a strófa helyett használt vicces strufni az "elvivő lendületről" is kétségeket támaszt.
     Az említett haikut (pontatlanul!) a 11 tartalmazza. Ez a már a Vagy majdnem az (1995) kötetben is közzétett "Azt mondják, mindig / rajtunk is múlik minden. / Rajtam ne múljon? haiku. A 14-ben újabb haikuintarzia: "Haiku: »Rezzenetlen va / Vagyok« - sic! -« »szeretem, ha / megrezzentenek«. Hát nem is dühöngök... A »va - vagyok« szótagismétlése nélkül itt éppúgy nem lenne haiku, ahogy nincs szonettkoszorú sem ezekből az alig-szonettekből. Metrikailag a sic! teremt 5 - 7 - 5-ös szótagrendet (haikut).
     Tandori egy látszólag teljesen mellékes elemekből kirakosgatott - egyébként is már számtalanszor elmesélt - nap foszlányait sorjáztatva, ebben az időkeretben gyömöszöli előre magát a tizennegyedik szonettig. A szonettkoszorú (főleg a mesterszonett felől visszanézve) tökéletesen ki kell töltse magát (erre a Markó Béla-példa szemléletes bizonyíték volt, sőt még fájhatott is a szívünk a "kimaradt költőfejedelmekért, akik nem férhettek a tizennégyes élmezőnybe)". A Szonettkosz zsúfolva van a semmivel, csakhogy a semmi itt univerzális jelentést vesz föl. A -kosz-ban minden megvan, az önéletrajztól (Szpéró stb.) a helyzeten (mászkálás) és a terveken (könyvvásárlás) és ki tudja még mi mindenen át a filozófiai összegzésig (modell). Ebből a semmi-mindenből nem akaródzik formának lenni; a -kosz-ban épp szonett nincs, csak annyira, amennyire a 11 mondta, magáról a műről (is): "Remélem, át- / vészelem még, ami hátra van itt... Vészelt szonettek, vészelt szonettkoszorúk: identitásukat vesztett formák. Tandori-parafrázissal: így keletkezik egy mű, még csak híjának a helyén se.
Kukorelly nyelvi letargiájával szemben Tandorit a nyelvi eufória járja át. A dögletes focistílussal (az úgy volt jó) szemben itt a lóversenyes ember, az Omar Sharif-értő versenyizgalma a versizgalomban is érz-dik; a szójátékok, nyelvi lelemények száma sok tucatra tehet-. Sajna, ahogy a Be a nyíló...-nál, úgy a Szonettkosznál sem nézhetünk bele a mégoly kellemes, részletez- elemzésbe, mert tárgyunk végül is nem a megoldás, hanem a kitalálás; nem a miként van, hanem a mért van így.
     Tandori nem lenne Tandori ha a Mesterszonettet nem Mesterszonettként írná meg. Hiába van ő már túl a Szonettkoszorún - mert hogy az eddig ki nem adott A Semmi Kéz című kötete számára megírt egy igazi szonettkoszorút, a Vigyázz magadra, ne törődj velem! (1989) lapjain olvasható, gyanúsan József Attilá-s kezdetű ("Végtelen sejtelmével indulok...") Szonettkoszorút -; hiába szegte meg most a forma szabályait, hiába strufnizott, ezt a produkciót nem bliccelheti el. Pontosabban: most kell csak igazán bliccelni! Már az is mellébesze, hogy a Mesterszonett egy K.I.-nak (Kormos Istvánnak, "első kiadóm"-nak) szóló ajánlást kap, utalva arra, hogy a magyar irodalom e sportrajongó clochard-ja saját Pistika, Piska, Pista becézését, gyerekkori emlékként, "főleg lónév"-nek tartotta. A tizenötödik szonett így hangzik:

Na, most aztán. Vagy igen, vagy sem.
Lesz-e annyi valódi lónevem.
Ha nem, feladom a mesterszonettet.
Nekikezdek. Négy sor előnnyel vállalom a handicapet.

Ja, de elmaradt a "Skót szimfónia",
az volt Szpéró dala. -
Most érdemes ezt? Ki értékeli?
Egy szonettet Master-nevű lovakkal írni be?

Ringmaster; Master Beleved; Master Bavard;
Master Oats etc. Ki lehet keresni a "Life"-ból;
ez a Sporting Life. Henriettáért
én is talán könyvtárt látogatok.
Ég veled, Royal Hotelszoba, alvatlan éjszaka, mosdó 
- olyan, amilyen, de kávémtól koszosabb! -, ki tudja, mi volt jó.

A műcím koszát az utolsó sor kosza visszakossza. Az "Ég veled-del, a "ki tudja, mi volt jó"-val Tandori elkomolyítja, léttávlatba helyezi az eddig sem komolytalan verskompozíciót (Kukorellyé sem volt, egy percre sem, komlytalan). S hogy "érdemes ezt"? Például érdemes-e az értékeli - írni be rímpárban az e - i, i - e magánhangzó-átvetést megcsinálni (ha csak nem önkéntelen megoldás, vagy nem sajtóhiba)? Érdemes-e, a szonettkoszorú balvégzetének jelzéseként, a szeksztett közepén rímtelenkedni (mert a látogatok még csak-csak hozzácsapható az egész Bavard - -ból - mosdó - volt jó sorozathoz, de a Henriettáért nem, ha csak nem sajtóhiba)?
     "Ki értékeli ezt a monumentális leépítést, ezeket a monumentális, koncipiált leépítéseket, a fölépítések tagadását? A műveket, amelyekben mégis fölépül éppen az, ami nem épül föl, s ezzel a mű gesztusa rávall, visszavall a világra, a létre, a katasztrófa általánosságára?
     Talán az értékeli, aki ismeri Tandori Zárszó, Karinthy Frigyesnek és Arany Jánosnak című kétsorosát: "Írtam mindezt egy madarunk halála napján. / »Nagyon fáj, megy« jeligére. Talán az értékeli, aki a szonettkoszorútlan és koszorútlan szonettkoszorúk olvastán, a Be a nyíló koszorú és a Szonettkosz olvastán hirtelen visszagondol Illyés Gyula Koszorújára, a magyar nyelvre, amely fölmagasodni nem bírhat.
     Amely szélkasz-
 

* E szöveg szerkesztett változatának gépelése közben, éppen ebben a pillanatban, 1995. május 17-én 20.37-kor hangzik el a TV2-n, Tandori Dezső szájából, kedvenc klipjeit bemutatva, a Németh Gáborral folytatott beszélgetésben: "Az európai kultúra arra tanít, hogy nem véletlenül dobálunk ezt azt egymásra... Összefügg minden... A vélemény, az még meglehetősen satnya dolog, de beépül az emberbe... A ló, az egy létező egyén, individuum, így mondják a németek, angolok. A ló meghal, ugye. No most, a lóverseny, az egész más. A lóverseny - az a klip."