Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 6.sz.
 Vasadi Péter
Művészet és transzcendencia
 
 

AZT ÍRJA PASCAL: "Aki úgy értelmezi az Írást, hogy értelmét nem magából az Írásból veszi, az ellensége az Írásnak. Ennek hasonlataként mondhatjuk: aki úgy értelmezi a művészetet, hogy lényegét nem magából a művészetből meríti - hanem kívülről bevitt szempontok szerint -, az ellensége a művészetnek. Az Írásnak isteni függetlensége van. S bár az emberi értelem belátja, milyen hatalmas Értelem uralja s tölti be az Írást, ha végleteket, végletességet fedez föl benne (ellentmondások képében), azt ebből a függetlenségből kell eredeztetnie. Az Írás egészének ismeretében rájön, hogy nem ellentmondásokról van szó, hanem paradox állításokról. Ezek nem oltják ki egymást; a szellem oly kiterjedésére utalnak, melyben a tulajdonságok nem végesek, hanem tökéletesek. E tökéletességből érkeznek kinyilatkoz- tatásként az emberi világba, a határoltba, s feszültséget keltenek; ha Isten emberi nyelven kezd beszélni, akkor a mi beszédünk gördülékenysége meg-megakad, sőt megáll; derült ég alatt villámlik. Isten nem mindent hoz tudomásunkra magáról. Van, amit nem akar közölni velünk, de világosan sejtet. A sejtés leterel a logikai utakról a lelki teljesség felé, amely minden, csak nem illogikus. A teljesség sejtelme parttalan, Istenhez méretezett, tisztelő, alázatos, alámerülő, nem tolakszik, nem tukmálja rá kiváncsiságát, s megelégszik a hit látszólag tűnékeny, de erős biztonságával. A sejtés tud szeretni.
     A művészet is oly benyomást kelt az emberben, mintha a szava, a képe, a domborzata, struktúráinak rendszere, a zenéje a legősibb időktől fogva máig igaz, tehát ős-jó, ős-szép, ős-igaz szellemet közölne velünk, olyat, amely Istenből vagy az ő "közvetlen közeléből" való; ez bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan meggyőződésünk. A művészet ezért és mivel még függésében is önmagában bírja okát, célját és értelmét, istenien független. Lényege az a kimondhatatlan szabadság, amely biztosítja, hogy a mű, ha jó, mindenféle lehessen, előre kitalálhatatlan, legföljebb megálmodható, élő, érvényes, eredeti, egyszeri, konkrét. A műnek nincs egyéb dolga, mint hogy megszülessék. Ha megszületett, kiszakad a hétköznapi lét elmosódó praxisából, s anélkül, hogy ezt akarná, épp ezt a praxist teszi mélyebbé, megreformált értékű gyakorlattá. De nem ez a mű tette, ez csak a hatása; tette az, hogy van és megmutatja magát; tessék belőle, rajta, általa látni és olvasni. Ha a művészet is magára hagyja a praxist, az ettől nem egyre valóbb, hanem mind homályosabb, közönségesebb és alaktalanabb lesz. A megreformált gyakorlat a szabad művészet révén visszakapja arculatát, mivel csak az konkrét, ami szellemi. A művészet - indirekt módon - a valóságnak épp abban segít, hogy valóság maradhasson, vagy ha már veszített valóság mivoltából, ismét teljes értékű valóság legyen. Mert a valóság nem tények sorozata, hanem a szellemileg életben lévő praxis. A művészet tehát nem dekoráció, nem mankó, nem fájdalomcsillapító, sem ösztöke, hanem a lét, az idő, a történő valóság legsűrűbb terméke, tükre, befolyásolhatatlan lényeg-mutatója. Mint ilyen, látszhatik fölösleges ráadásnak, kificamodott ötletnek, érthetetlen szómágiának - is. De nem kötelező annak látszania. Lehet nagyon is világos, ízléses, érthető műalkotás is.
     A megfelelés, az elnyűhetetlen kapcsolat a - szent - Írás és a művészet között nyilvánvaló. Az ember nem azért imádkozik, hogy lebegjen, hanem mert össze kíván kapcsolódni a lét legmélyével; ebben fejeződik ki megmaradásának vágya, örökélet-igénye. Ugyanígy, az ember - például - nem azért ír, hogy az üres papír megteljék, hanem mert az elmosódó gyakorlat - a legszemélyesebb élete - teljes értékű, visszanyert fényű rehabilitációra serkenti. Újjá kell teremtenie azt, ami elfáradt s folyton elfárad benne, bennünk, körülöttünk, a valahai tökéletesség paradicsomai emlékezetében. Az Írásban Isten szól. A művészetben is van valami, ami - az alkotó számára is - megfoghatatlan, kapott, korábban nem ismert, később megismételhetetlen vonás, vonatkozás, sugallat.
     Ami az Írásban Isten megfellebbezhetetlensége, az a műben az alkotó ítélő világossága. Ami az Írásban hitet követel, az a műben ösztönös és bizonyos. Ami az Írásban misztérium, az a művészetben is az, de így nevezzük: egyetemesség. Ami az isteniből a művészetbe, a műbe átível, átszikrázik, az a transzcendencia. S mivel a művészet mindig több a ténylegesnél, ezért alapvetően transzcendens.
     Mi a transzcendencia? "A benne nem rejlés ténye, például egy dolog benne nem rejlése a tudatban. Mint dolog nincs a tudatban, hanem csak mint képzet, tehát nem mint anyagi-tárgyi, hanem mint gondolati, eszmei valóság. Átlépés, túlhaladás, fölülmúlás; magasabb rendű, fölsőbb-rendű. (Turay-Nyíri-Bolberitz) Transzcendens tehát az, ami átlépő, túlhaladó. Vagyis nem Isten van a tudatomban, hanem a róla alkotott fogalmam; de ez kevés. Elképzelni őt több lenne, ez azonban abszurdum; elgondolhatatlan módon van. Tudomásom róla, ez is mily csekélység. Isten nem a tudatomba akar behatolni, hanem létként az életembe; a hitben érkezik, és szeretetként a szívembe tart; ott megállapodik. Ezért ha én transzcendálok Istenbe, az alázatba ereszkedem, minden emberi "dolgok" legalsóbbikába, mintegy magam alá, mert ott találhatom meg őt, bennem az én-nélküliségben; megnyílok a benső misztériumnak... Valahogy így van az emberrel a világ is. Az alkotóba "beletranszcendál" a világ, az ember belső végtelenjébe kér bebocsátást, ide menekül saját fagya elől, s ott bent az újjáteremtésére vár. Nem művész az, aki meg tud feledkezni a világról. Ezért lehet a művészetnek tárgya a világ "bármi"-je, természeti szépsége vagy széthullása, mocska vagy tisztasága, szentje vagy zsarnoka, forradalma vagy naplementéje, aprósága vagy fontos dolga, anyagában a szelleme.
     Egyetemes; ez azt jelenti, szigorú pontossággal számba venni a világot, mert itt a hiánytalan valóságról van szó. Ez a valóság leplek nélkül, véresen vonul el az alkotó előtt, aki a nem szégyenlős Isten leltárosa... Hogy-hogy? Tehát Isten maga, az egyház, a vallás, a hit nem lehet a művészet tárgya? De még mennyire lehet! Ám a tisztelettől hanyattesett szolga dadogásában nem fejeződik ki méltóképpen, nem kap élő testet, melyet csak a sértetlen alkotói függetlenség tud adni. Ezért rajtuk is betelik ez a törvény: ahhoz, hogy megtestesüljenek, "tárggyá" kell válniuk a megformázó, alkotói kohóban, vonal- és sorvezető kéz alatt. Isten is csak annyiban fog ragyogni a műben, amennyiben az alkotó képes ragyogtatni őt. Az alázatban fölülmúlhatatlan Isten ne vetné alá magát ennek a műveletnek? Csak a nála kisebbek hiúak nagyságukra... S azontúl a Művész és az alkotó egymást kutatja. Mint minden jelentős dolog, ez az együttműködés is a szabadság és a kiszolgáltatottság egysége.
     Krisztus megjöttével változott a helyzet. Krisztus misztériuma épp az, hogy "ehető, iható", nem a róla való fogalom, hanem ő maga kerül az emberrel hús-vér s ugyanakkor transzcendens-szellemi kapcsolatba. Krisztus "mögött", rajta túl szétágaznak a végtelenbe a megismerés, a megragadás, a megmintázás kísérleti útjai. De benne, istenemberi lényében elfér, helyet kap minden "emberi", s követhető evilági léptékben, ahogy az isteni az ő szavaiban hangba s betűbe öltözik, megszólal. Ezért a jézusiban együtt van az ember múltja s jövője, a jézusi a lét és az élet találkozási izzópontja, ebben van a mérték, a távlat, a törvény, itt adódik nyílt tér, bensőség és szabadság; a jézusi az a történelmi hegyoldal, melyre pontos, mégis az asszociációival gazdagabb visszhang érkezik, mely magába rejti az ég rezgéseit is. Krisztus bemérhető emberi teljesség. Krisztusba az alkotó úgy transzcendál, hogy az evangéliumban, az isteni eredetű örömhírben kezébe veszi az alkotás szótárát, rejtett kottáját, a létezés segédkönyvét. Az ikonfestő magát Krisztust szüli meg. Munkája előtt hosszan böjtöl, testben-lélekben megtisztul, méltóvá lesz e szüléshez, imádkozik, szertartásként éli át a vászon síkján megjelenő alak kibontakozását. Az ikonfestő nem transzcendál, hanem - mint a misztikusok - egybeolvad a keletkezésben Urával.
     Mégis, Krisztus képi ábrázolása kétezer év óta napjainkig problematikus; s vele együtt mindannak, amit valódi jó-nak nevezünk. Akinek nem problematikus s megfesti őt, még akkor is kérdéses művet készít, ha a képe - úgymond - a megszólalásig hű. Sőt minél hűbb, annál rosszabb. Ha olyannak ábrázolja Krisztust, amilyen csakugyan volt, akkor egy rassz zsidó fiatalembert kell mutatnia, akinek minden környezhette a fejét, porfelhő, trópusi napfölkelte, fölkavart sivatagi homoktól vörös eső, csak épp glória nem. És daliás sem volt. Európai sem. Kedvünk szerinti sem. Hogy rassz zsidó fiatalembert mutat Krisztus képe, jó, de kevés. Mert az isteninek, e lelki ténynek meg kell rajta látszania. Aki az istenember Krisztust ábrázolja, annak egy titokzatosan jelenlévő embert, egy rejtett hatalmú s szellemű örök embert kell megjelenítenie.
     Ez már jobb, ugyanakkor még rosszabb. Mert akkor nem lehet őt elegendően ábrázolni, bár a legjobb műalkotók ezen az úton, a rendkívüli művészi kihívás kísérleti útján haladnak. Amint sikerül Jézust megközelíteni, ő nyomban nem az, nem olyan. Krisztus épp azért ábrázolhatatlan, mert az, aki. Lehet mutatni valakit, aki tűnődik, iszik a tenyeréből, megáld egy kislányt; de hogyan lehet ezt krisztusian tenni? Sehogy. Ezt az ember is így teszi. A Krisztust talán akkor ábrázoljuk a leghitelesebben, ha a bennünk élőt vagy a mi krisztusi vonásunkat ábrázoljuk. Ez esetben minden művészi elgondolás és mód hirtelen fölszabadul. Az evangéliumi Krisztus több képi megjelenítésénél, mert lelki valóság. Így vagyunk minden tényleges jó ábrázolásával is. Ha nem akarjuk, hogy lerögzítve megromoljanak, érvényüket veszítsék, csak egy villanásnyit mutassunk belőlük. Ezért képben is az épp eltűnő Krisztus a legigazabb, az épp eltűnő jó; ami a legfontosabb, az a legillékonyabb. Titkának ez a viszonya a világhoz, idejének a történelmi időhöz, lényének a művészethez.
     Dosztojevszkij Krisztus megváltó erejével hozza rokonságba az alkotásban fölszabaduló teremtő erőt, igaz, Homérosz esetében: "Homérosz az Iliászban mintegy megszervezte az egész antik világot, a szellemi és a földi lét viszonylatában egyaránt, olyan erővel, mint Krisztus az újat... Emerson, a nagy amerikai esszéíró ezt tartja az írói hivatásról: "Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igaz embernek is kell állnia a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és rátermettségével kezeskedik azokért a tanításokért, amelyeket terjeszt[...] Küldetése majd megtalálja a maga módszereit és képeit, a kellő szavakat és a zengést. S ha nem, ha ebben az emberben nincs meg Isten szava, akkor minek törődjünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusa mily magávalragadó?" Babits egyenesen azt állítja - igaz, nem a művészetről, hanem a költészetről, de kijelentésének érvényét kiterjeszthetjük a művészetre általában, ha jól értjük az alkotói lélek egyete- mességvágyát, azaz katolicizmusát - azt állítja: "Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is." Ilyen tágasságban, mintegy istengyermekségben "katolikus az is", írja Babits, "aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine, s így lehet katolikusnak mondani olyan valakit is, akit egyáltalán nem kereszteltek katolikusnak, mint Berzsenyit vagy Gide-et."
     A művészet nem érti félre magát. Tudja, hogy nem üdvösség. De azt is tudja, hogy művész csak a művészete útján üdvözülhet, nem pedig azon kívül. Mert a művészetben van valami a kinyilatkoztatás villámfényéből, amelyért az alkotónak felelnie kell, mivel ez világítja meg mások számára a létezés, az élet, az üdvösség esélyeit. Ezért az alkotónak a művészetéhez való hűsége annyi, mint hűsége az igazsághoz.

AZ AZ ŐSZ, amelyen e tanulmány íródott, nem beszökött, hanem beronott. Az egyik délutánon kavarogni kezdett a szél, a lehullott leveleket a házfalra söpörte, rázta a redőnyt, csapkodta az elszabadult ablaktáblákat, s hirtelen lehűlt a levegő. Eszembe jutott Xavier Grall, a francia regényíró, aki e cím alatt írta kisesszé remekeit: Amit a szél súg nekem. Méghozzá a bretagne-i szél! A sziklafaragó, a partépítő és partromboló, a tengerszagú, a sósízű, a sötét felhőket sodró szél. Az író társalog ezekkel a szelekkel, melyek siheder korukban is fölnőtt viharokat támasztanak. Széledzette, magas, csontos, sovány, nagyhajú, gumicsizmában, bőrzekében járkáló ember az író, aki belefülel a zúgásba, mert jól ismeri a szél híreit, riasztását. Olyan szeretettel beszél a botzulani viharokról, mint hazája fönnsíkjairól. Domboldalra épített, vörös cserepes házát körülugatják a szelek. Grall életének és művének állandó zenei háttere a szélzúgás. Az író szűkszavú. Szenvedélyes lírai hangja van. Úgy keresztény, hogy semmit sem akar megkeresztelni. Minden Isten tulajdona; ez elég. Így él Istenben, mint a szélfúvásban. Átjárja őt, beburkolja, fölfrissíti, néha nekiteremti a falnak. Az író megáll a szikla tetejébe épített kápolna kapujában, a tengert fürkészi, s azt mondja: van tenger, tehát hajózni kell. Mintha ezt mondaná: van Isten, tehát élni kell. Ha élni kell, nem mindegy, hogyan. Ha Isten van, neki kell élnünk. Ha neki élünk, akkor élünk igazán egymásnak; föltéve, hogy a többiek is neki élnek. [...]Így ír, ahogy imádkozik. Imádságából nem hagy ki semmit, amit átél, átgondol, amivel találkozik. Ha írásait olvassuk, mintha nem is tudna imádkozni. Legalábbis szokványosan nem: tulajdonképpen csak imádkozni tud, de azt az egész létével teszi. Vajon az igaz nyelv nem arról ismerszik-e meg, hogy azt mondja, amit akar? És amit akar, nem a legszorosabban függ-e össze az elhallgat- hatatlannal?
     A kevesek által ismert, korunkbeli francia írót példának hoztam föl. Melléje állítok egy szellemóriást, az angolok 19. századi Pázmány Péterét, egy bíborost, John Henry Newmant, aki 89 éves korában halt meg, könyvpolcnyi kötetet, az irodalmi és a teológiai gondolkodás remekműveit hagyva maga után. Művészi magatartásukban egymásból meríti invencióit, egymást er-síti a modern lét- s világszemlélet és a transzcendencia. Ha az ember Newmant olvassa, mintha a szellem anyagilag érzékelhet-, surlódó áramlásába kerülne, amely csöndesen, de állandóan örvénylik előre nem ismert, mégis határozott célja felé; sejtéseiben már jelen van, ami még ismeretlen. Az öreg apostolokhoz hasonló, szépfejű aggastyán nem hanyatlott, mikor a halálához érkezett, hanem megtért véglegesen. Nagy húsos orral, ezüst hajjal, szemgolyókra eresztett, súlyos szemhéjjal, lefelé szegezett állal fogadta Istent, halotti maszkjának tanúsága szerint. Fiatalkori képén hosszúkás arca éppúgy sugárzott, mint öregkori képén érett diófeje, csak ennek fénye szelídebb, mindentudóbb, átlátszatlanabb.
     Elmélkedéseiből nem lehet kihagyni mondatokat, szakaszokat, mert a hiány rátelepszik az olvasottakra, mint fémre a pára; egy-egy ugrás után vissza kell térnünk az elszakított sorokhoz. Ez az elme beleszánt a lélek legmélyebb rétegeibe, de lassan, körültekintően; nem fájdalmat akar okozni, hanem az igazságra kíván minket rávezetni. Előadásmódja mégsem didaktikus, hanem mintegy csodálkozóan kinyilatkoztató, akár a költőké. Egyik frissítő stíluseszköze, hogy állításaihoz kérdésekkel közeledik; mégsem akadémikus álkérdések ezek, hanem az áttöprengett kétely, az átélt igaztalanságok és a becsületes vívódás korszakából valók. A hit és a szeretet nyújtotta bizonyosság fejeződik ki gondolataiban, távolról sem fölényesen, még kevésbé lehengerlően; az imádság, a szenvedés és a kiválóság magánya ad ilyen vakító, de egy szálon függő biztonságot.
     Ízelítőül idézzük néhány, a személyiségére oly jellemző mondatát:
     "Akkor éli igazi életét (a lélek), amikor magára és Istenére hagyatott. El tudja viselni önmagát, önmagában örül, mert Isten kegyelme, az Örök Vigasztaló jelenléte az benne, aminek örül[...] s így legkevésbé akkor van egyedül, amikor egyedül van.
     "[...] sem az örömünk nem lehet tiszteletlen, sem istenfélelmünk kétségbeejtő, s bár mindkettő megmarad, egyik sem az, ami önmagától s önmagában lenne[...] Csak az az igazi keresztény öröm, amit a félelem éleszt és serkent, s míg józanná, addig áhítatossá tesz[...] A félelem csak örömünket tökéletesíti.
     "Az angyalok egyszerű utálattal s kissé csodálkozva, de lealacsonyodás vagy rejtett fölindulás nélkül tekintenek a bűnre. Valami hasonló természetesség a szentéletűek jutalma. A tisztátalant, aki nem képes megérteni az ilyen lelkületet, ez igen megzavarja: hogyan maradhatnak rezzenéstelenek a jók oly sötétségek kimondásakor, amik őt magát nyomorúságokkal töltik el, bűnnel terhelik meg?

HEIDEGGER SZERINT a művészet lényege a költészet. Ha így van, akkor - minthogy a mű az emberi képességek s vágyak legkomplexebb terméke és szükséglete is - költészet híján az emberi szellem elsorvad. Aki a művészet iránt közönyös, az közönyös a transzcendencia iránt is, és mintha ezt mondaná: nekem nincs semmi közöm a művészetekbe foglalt igazságokhoz. Akinek nincs semmi köze az igazságokhoz, az szükségképpen összevissza él, iránytalanul, aránytalanul, megbízhatatlan és értéktelen vonzások és vonzódások hatása alatt, másképpen nem is tud élni, tehát csak úgy, ahogyan tartósan nem lehet; ez vegetálás. Az igazságok nemcsak könyvekben vannak lefektetve, eljuthatunk hozzájuk hallomás útján is, a költészet azonban, amely szóba, képbe, lírai szerkezetekbe testesül, csak könyvekből ismerhető meg. Akkor nem tudom, aki sosem olvas (verset), hogy gondolja: hozzá nem szólnak tulajdon léte igazságai? Neki nem írnak az írók? Nem festenek a festők? Vele nem gondolkodnak a filozófusok? Tudósok? Szentek?
     Melyik az a közeg, amelyben a vágybeli és a szóbeli emberi kifejezések formát kapnak, a jajgatástól a himnuszokig, de formánál is többet: lelkületet, a lelkületnél is többet: a létezés otthonosságát? A nyelv. Éppen ezért megdöbbentő, mennyire eluralkodott köztünk a nyelvi pongyolaság; nem törekszünk tiszta szavakra s mondatokra, hogy mentesüljünk mindenféle szótani, gondolati és jellembeli salaktól. Pedig a nyelv fegyver korunk spontán és erőltetett zűrzavarában. Ezt a fegyvert szembe-szegezhetjük a kiforratlan eszmékkel, a mögéjük rejtett önérdekekkel, hamisításokkal, összemosó szándékokkal. A tiszta nyelv, mint a finom mozgású, éles kés ketté választ és föltár, s mint a hegyes tű, körülrajzol és rámutat a tisztátalanságokra, a tisztázatlanságokra. A tiszta nyelv dajkálta művészet "a dolog végére jár, s mivel minden evilági dolog vége a transzcendencia, ez mindig ott várakozik, ahol a semmit hisszük. Egy imádságos elmélkedésében ezt írja Dosztojevszkij: "Isten és Krisztus tagadói nem gondoltak még arra, hogy Krisztus nélkül nyomban minden szennyes és bűnös lesz a világban (a nyelv is...). "Amikor félreállítják Krisztust, a szépségnek és a jóságnak elérhetetlen eszményképét távolítják el az emberiség köréből. Ezért a kor művészeit roppant felelősség terheli az emberiség színe előtt is.