|
Vasadi Péter
Művészet és transzcendencia
AZT ÍRJA PASCAL: "Aki úgy értelmezi
az Írást, hogy értelmét nem magából az Írásból veszi, az ellensége
az Írásnak. Ennek hasonlataként mondhatjuk: aki úgy értelmezi a művészetet,
hogy lényegét nem magából a művészetből meríti - hanem kívülről bevitt
szempontok szerint -, az ellensége a művészetnek. Az Írásnak isteni függetlensége
van. S bár az emberi értelem belátja, milyen hatalmas Értelem uralja s
tölti be az Írást, ha végleteket, végletességet fedez föl benne (ellentmondások
képében), azt ebből a függetlenségből kell eredeztetnie. Az Írás egészének
ismeretében rájön, hogy nem ellentmondásokról van szó, hanem paradox állításokról.
Ezek nem oltják ki egymást; a szellem oly kiterjedésére utalnak, melyben
a tulajdonságok nem végesek, hanem tökéletesek. E tökéletességből érkeznek
kinyilatkoz- tatásként az emberi világba, a határoltba, s feszültséget
keltenek; ha Isten emberi nyelven kezd beszélni, akkor a mi beszédünk gördülékenysége
meg-megakad, sőt megáll; derült ég alatt villámlik. Isten nem mindent hoz
tudomásunkra magáról. Van, amit nem akar közölni velünk, de világosan sejtet.
A sejtés leterel a logikai utakról a lelki teljesség felé, amely minden,
csak nem illogikus. A teljesség sejtelme parttalan, Istenhez méretezett,
tisztelő, alázatos, alámerülő, nem tolakszik, nem tukmálja rá kiváncsiságát,
s megelégszik a hit látszólag tűnékeny, de erős biztonságával. A sejtés
tud szeretni.
A művészet
is oly benyomást kelt az emberben, mintha a szava, a képe, a domborzata,
struktúráinak rendszere, a zenéje a legősibb időktől fogva máig igaz, tehát
ős-jó, ős-szép, ős-igaz szellemet közölne velünk, olyat, amely Istenből
vagy az ő "közvetlen közeléből" való; ez bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan
meggyőződésünk. A művészet ezért és mivel még függésében is önmagában
bírja okát, célját és értelmét, istenien független. Lényege az a kimondhatatlan
szabadság, amely biztosítja, hogy a mű, ha jó, mindenféle lehessen, előre
kitalálhatatlan, legföljebb megálmodható, élő, érvényes, eredeti, egyszeri,
konkrét. A műnek nincs egyéb dolga, mint hogy megszülessék. Ha megszületett,
kiszakad a hétköznapi lét elmosódó praxisából, s anélkül, hogy ezt akarná,
épp ezt a praxist teszi mélyebbé, megreformált értékű gyakorlattá. De nem
ez a mű tette, ez csak a hatása; tette az, hogy van és megmutatja magát;
tessék belőle, rajta, általa látni és olvasni. Ha a művészet is magára
hagyja a praxist, az ettől nem egyre valóbb, hanem mind homályosabb, közönségesebb
és alaktalanabb lesz. A megreformált gyakorlat a szabad művészet révén
visszakapja arculatát, mivel csak az konkrét, ami szellemi. A művészet
- indirekt módon - a valóságnak épp abban segít, hogy valóság maradhasson,
vagy ha már veszített valóság mivoltából, ismét teljes értékű valóság legyen.
Mert a valóság nem tények sorozata, hanem a szellemileg életben lévő praxis.
A művészet tehát nem dekoráció, nem mankó, nem fájdalomcsillapító, sem
ösztöke, hanem a lét, az idő, a történő valóság legsűrűbb terméke, tükre,
befolyásolhatatlan lényeg-mutatója. Mint ilyen, látszhatik fölösleges ráadásnak,
kificamodott ötletnek, érthetetlen szómágiának - is. De nem kötelező annak
látszania. Lehet nagyon is világos, ízléses, érthető műalkotás is.
A megfelelés,
az elnyűhetetlen kapcsolat a - szent - Írás és a művészet között nyilvánvaló.
Az ember nem azért imádkozik, hogy lebegjen, hanem mert össze kíván kapcsolódni
a lét legmélyével; ebben fejeződik ki megmaradásának vágya, örökélet-igénye.
Ugyanígy, az ember - például - nem azért ír, hogy az üres papír megteljék,
hanem mert az elmosódó gyakorlat - a legszemélyesebb élete - teljes értékű,
visszanyert fényű rehabilitációra serkenti. Újjá kell teremtenie azt, ami
elfáradt s folyton elfárad benne, bennünk, körülöttünk, a valahai tökéletesség
paradicsomai emlékezetében. Az Írásban Isten szól. A művészetben is van
valami, ami - az alkotó számára is - megfoghatatlan, kapott, korábban nem
ismert, később megismételhetetlen vonás, vonatkozás, sugallat.
Ami az Írásban
Isten megfellebbezhetetlensége, az a műben az alkotó ítélő világossága.
Ami az Írásban hitet követel, az a műben ösztönös és bizonyos. Ami az Írásban
misztérium, az a művészetben is az, de így nevezzük: egyetemesség. Ami
az isteniből a művészetbe, a műbe átível, átszikrázik, az a transzcendencia.
S mivel a művészet mindig több a ténylegesnél, ezért alapvetően transzcendens.
Mi a transzcendencia?
"A benne nem rejlés ténye, például egy dolog benne nem rejlése a tudatban.
Mint dolog nincs a tudatban, hanem csak mint képzet, tehát
nem mint anyagi-tárgyi, hanem mint gondolati, eszmei valóság.
Átlépés, túlhaladás, fölülmúlás; magasabb rendű, fölsőbb-rendű. (Turay-Nyíri-Bolberitz)
Transzcendens tehát az, ami átlépő, túlhaladó. Vagyis nem Isten van a tudatomban,
hanem a róla alkotott fogalmam; de ez kevés. Elképzelni őt több lenne,
ez azonban abszurdum; elgondolhatatlan módon van. Tudomásom róla, ez is
mily csekélység. Isten nem a tudatomba akar behatolni, hanem létként
az életembe; a hitben érkezik, és szeretetként a szívembe tart; ott megállapodik.
Ezért ha én transzcendálok Istenbe, az alázatba ereszkedem, minden emberi
"dolgok" legalsóbbikába, mintegy magam alá, mert ott találhatom meg őt,
bennem az én-nélküliségben; megnyílok a benső misztériumnak... Valahogy így
van az emberrel a világ is. Az alkotóba "beletranszcendál" a világ, az
ember belső végtelenjébe kér bebocsátást, ide menekül saját fagya elől,
s ott bent az újjáteremtésére vár. Nem művész az, aki meg tud feledkezni
a világról. Ezért lehet a művészetnek tárgya a világ "bármi"-je, természeti
szépsége vagy széthullása, mocska vagy tisztasága, szentje vagy zsarnoka,
forradalma vagy naplementéje, aprósága vagy fontos dolga, anyagában a szelleme.
Egyetemes;
ez azt jelenti, szigorú pontossággal számba venni a világot, mert itt a
hiánytalan valóságról van szó. Ez a valóság leplek nélkül, véresen vonul
el az alkotó előtt, aki a nem szégyenlős Isten leltárosa... Hogy-hogy?
Tehát Isten maga, az egyház, a vallás, a hit nem lehet a művészet tárgya?
De még mennyire lehet! Ám a tisztelettől hanyattesett szolga dadogásában
nem fejeződik ki méltóképpen, nem kap élő testet, melyet csak a
sértetlen alkotói függetlenség tud adni. Ezért rajtuk is betelik ez a törvény:
ahhoz, hogy megtestesüljenek, "tárggyá" kell válniuk a megformázó, alkotói
kohóban, vonal- és sorvezető kéz alatt. Isten is csak annyiban fog ragyogni
a műben, amennyiben az alkotó képes ragyogtatni őt. Az alázatban fölülmúlhatatlan
Isten ne vetné alá magát ennek a műveletnek? Csak a nála kisebbek hiúak
nagyságukra... S azontúl a Művész és az alkotó egymást kutatja. Mint minden
jelentős dolog, ez az együttműködés is a szabadság és a kiszolgáltatottság
egysége.
Krisztus megjöttével
változott a helyzet. Krisztus misztériuma épp az, hogy "ehető, iható",
nem a róla való fogalom, hanem ő maga kerül az emberrel hús-vér s ugyanakkor
transzcendens-szellemi kapcsolatba. Krisztus "mögött", rajta túl szétágaznak
a végtelenbe a megismerés, a megragadás, a megmintázás kísérleti útjai.
De benne, istenemberi lényében elfér, helyet kap minden "emberi",
s követhető evilági léptékben, ahogy az isteni az ő szavaiban hangba s
betűbe öltözik, megszólal. Ezért a jézusiban együtt van az ember
múltja s jövője, a jézusi a lét és az élet találkozási izzópontja, ebben
van a mérték, a távlat, a törvény, itt adódik nyílt tér, bensőség és szabadság;
a jézusi az a történelmi hegyoldal, melyre pontos, mégis az asszociációival
gazdagabb visszhang érkezik, mely magába rejti az ég rezgéseit is. Krisztus
bemérhető emberi teljesség. Krisztusba az alkotó úgy transzcendál, hogy
az evangéliumban, az isteni eredetű örömhírben kezébe veszi az alkotás
szótárát, rejtett kottáját, a létezés segédkönyvét. Az ikonfestő magát
Krisztust szüli meg. Munkája előtt hosszan böjtöl, testben-lélekben megtisztul,
méltóvá lesz e szüléshez, imádkozik, szertartásként éli át a vászon síkján
megjelenő alak kibontakozását. Az ikonfestő nem transzcendál, hanem - mint
a misztikusok - egybeolvad a keletkezésben Urával.
Mégis, Krisztus
képi ábrázolása kétezer év óta napjainkig problematikus; s vele együtt
mindannak, amit valódi jó-nak nevezünk. Akinek nem problematikus
s megfesti őt, még akkor is kérdéses művet készít, ha a képe - úgymond
- a megszólalásig hű. Sőt minél hűbb, annál rosszabb. Ha olyannak ábrázolja
Krisztust, amilyen csakugyan volt, akkor egy rassz zsidó fiatalembert kell
mutatnia, akinek minden környezhette a fejét, porfelhő, trópusi napfölkelte,
fölkavart sivatagi homoktól vörös eső, csak épp glória nem. És daliás sem
volt. Európai sem. Kedvünk szerinti sem. Hogy rassz zsidó fiatalembert
mutat Krisztus képe, jó, de kevés. Mert az isteninek, e lelki ténynek meg
kell rajta látszania. Aki az istenember Krisztust ábrázolja, annak egy
titokzatosan jelenlévő embert, egy rejtett hatalmú s szellemű örök
embert kell megjelenítenie.
Ez már jobb,
ugyanakkor még rosszabb. Mert akkor nem lehet őt elegendően ábrázolni,
bár a legjobb műalkotók ezen az úton, a rendkívüli művészi kihívás kísérleti
útján haladnak. Amint sikerül Jézust megközelíteni, ő nyomban nem az,
nem olyan. Krisztus épp azért ábrázolhatatlan, mert az, aki. Lehet
mutatni valakit, aki tűnődik, iszik a tenyeréből, megáld egy kislányt;
de hogyan lehet ezt krisztusian tenni? Sehogy. Ezt az ember is így teszi.
A Krisztust talán akkor ábrázoljuk a leghitelesebben, ha a bennünk
élőt vagy a mi krisztusi vonásunkat ábrázoljuk. Ez esetben minden művészi
elgondolás és mód hirtelen fölszabadul. Az evangéliumi Krisztus több képi
megjelenítésénél, mert lelki valóság. Így vagyunk minden tényleges jó ábrázolásával
is. Ha nem akarjuk, hogy lerögzítve megromoljanak, érvényüket veszítsék,
csak egy villanásnyit mutassunk belőlük. Ezért képben is az épp eltűnő
Krisztus a legigazabb, az épp eltűnő jó; ami a legfontosabb, az a legillékonyabb.
Titkának ez a viszonya a világhoz, idejének a történelmi időhöz, lényének
a művészethez.
Dosztojevszkij
Krisztus megváltó erejével hozza rokonságba az alkotásban fölszabaduló
teremtő erőt, igaz, Homérosz esetében: "Homérosz az Iliászban mintegy megszervezte
az egész antik világot, a szellemi és a földi lét viszonylatában egyaránt,
olyan erővel, mint Krisztus az újat... Emerson, a nagy amerikai esszéíró
ezt tartja az írói hivatásról: "Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek,
igaz embernek is kell állnia a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével
és rátermettségével kezeskedik azokért a tanításokért, amelyeket terjeszt[...]
Küldetése majd megtalálja a maga módszereit és képeit, a kellő szavakat
és a zengést. S ha nem, ha ebben az emberben nincs meg Isten szava, akkor
minek törődjünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusa mily magávalragadó?"
Babits egyenesen azt állítja - igaz, nem a művészetről, hanem a költészetről,
de kijelentésének érvényét kiterjeszthetjük a művészetre általában, ha
jól értjük az alkotói lélek egyete- mességvágyát, azaz katolicizmusát -
azt állítja: "Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden
vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is." Ilyen
tágasságban, mintegy istengyermekségben "katolikus az is", írja Babits,
"aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine, s így lehet katolikusnak
mondani olyan valakit is, akit egyáltalán nem kereszteltek katolikusnak,
mint Berzsenyit vagy Gide-et."
A művészet
nem érti félre magát. Tudja, hogy nem üdvösség. De azt is tudja, hogy művész
csak a művészete útján üdvözülhet, nem pedig azon kívül. Mert a művészetben
van valami a kinyilatkoztatás villámfényéből, amelyért az alkotónak felelnie
kell, mivel ez világítja meg mások számára a létezés, az élet, az üdvösség
esélyeit. Ezért az alkotónak a művészetéhez való hűsége annyi, mint hűsége
az igazsághoz.
AZ AZ ŐSZ, amelyen e tanulmány íródott,
nem beszökött, hanem beronott. Az egyik délutánon kavarogni kezdett a szél,
a lehullott leveleket a házfalra söpörte, rázta a redőnyt, csapkodta az
elszabadult ablaktáblákat, s hirtelen lehűlt a levegő. Eszembe jutott Xavier
Grall, a francia regényíró, aki e cím alatt írta kisesszé remekeit: Amit
a szél súg nekem. Méghozzá a bretagne-i szél! A sziklafaragó, a partépítő
és partromboló, a tengerszagú, a sósízű, a sötét felhőket sodró szél. Az
író társalog ezekkel a szelekkel, melyek siheder korukban is fölnőtt viharokat
támasztanak. Széledzette, magas, csontos, sovány, nagyhajú, gumicsizmában,
bőrzekében járkáló ember az író, aki belefülel a zúgásba, mert jól ismeri
a szél híreit, riasztását. Olyan szeretettel beszél a botzulani viharokról,
mint hazája fönnsíkjairól. Domboldalra épített, vörös cserepes házát körülugatják
a szelek. Grall életének és művének állandó zenei háttere a szélzúgás.
Az író szűkszavú. Szenvedélyes lírai hangja van. Úgy keresztény, hogy semmit
sem akar megkeresztelni. Minden Isten tulajdona; ez elég. Így él Istenben,
mint a szélfúvásban. Átjárja őt, beburkolja, fölfrissíti, néha nekiteremti
a falnak. Az író megáll a szikla tetejébe épített kápolna kapujában, a
tengert fürkészi, s azt mondja: van tenger, tehát hajózni kell. Mintha
ezt mondaná: van Isten, tehát élni kell. Ha élni kell, nem mindegy, hogyan.
Ha Isten van, neki kell élnünk. Ha neki élünk, akkor élünk igazán egymásnak;
föltéve, hogy a többiek is neki élnek. [...]Így ír, ahogy imádkozik. Imádságából
nem hagy ki semmit, amit átél, átgondol, amivel találkozik. Ha írásait
olvassuk, mintha nem is tudna imádkozni. Legalábbis szokványosan nem: tulajdonképpen
csak imádkozni tud, de azt az egész létével teszi. Vajon az igaz nyelv
nem arról ismerszik-e meg, hogy azt mondja, amit akar? És amit akar, nem
a legszorosabban függ-e össze az elhallgat- hatatlannal?
A kevesek
által ismert, korunkbeli francia írót példának hoztam föl. Melléje állítok
egy szellemóriást, az angolok 19. századi Pázmány Péterét, egy bíborost,
John Henry Newmant, aki 89 éves korában halt meg, könyvpolcnyi kötetet,
az irodalmi és a teológiai gondolkodás remekműveit hagyva maga után. Művészi
magatartásukban egymásból meríti invencióit, egymást er-síti a modern lét-
s világszemlélet és a transzcendencia. Ha az ember Newmant olvassa, mintha
a szellem anyagilag érzékelhet-, surlódó áramlásába kerülne, amely csöndesen,
de állandóan örvénylik előre nem ismert, mégis határozott célja felé; sejtéseiben
már jelen van, ami még ismeretlen. Az öreg apostolokhoz hasonló, szépfejű
aggastyán nem hanyatlott, mikor a halálához érkezett, hanem megtért véglegesen.
Nagy húsos orral, ezüst hajjal, szemgolyókra eresztett, súlyos szemhéjjal,
lefelé szegezett állal fogadta Istent, halotti maszkjának tanúsága szerint.
Fiatalkori képén hosszúkás arca éppúgy sugárzott, mint öregkori képén érett
diófeje, csak ennek fénye szelídebb, mindentudóbb, átlátszatlanabb.
Elmélkedéseiből
nem lehet kihagyni mondatokat, szakaszokat, mert a hiány rátelepszik az
olvasottakra, mint fémre a pára; egy-egy ugrás után vissza kell térnünk
az elszakított sorokhoz. Ez az elme beleszánt a lélek legmélyebb rétegeibe,
de lassan, körültekintően; nem fájdalmat akar okozni, hanem az igazságra
kíván minket rávezetni. Előadásmódja mégsem didaktikus, hanem mintegy csodálkozóan
kinyilatkoztató, akár a költőké. Egyik frissítő stíluseszköze, hogy állításaihoz
kérdésekkel közeledik; mégsem akadémikus álkérdések ezek, hanem az áttöprengett
kétely, az átélt igaztalanságok és a becsületes vívódás korszakából valók.
A hit és a szeretet nyújtotta bizonyosság fejeződik ki gondolataiban, távolról
sem fölényesen, még kevésbé lehengerlően; az imádság, a szenvedés és a
kiválóság magánya ad ilyen vakító, de egy szálon függő biztonságot.
Ízelítőül
idézzük néhány, a személyiségére oly jellemző mondatát:
"Akkor éli
igazi életét (a lélek), amikor magára és Istenére hagyatott. El tudja viselni
önmagát, önmagában örül, mert Isten kegyelme, az Örök Vigasztaló jelenléte
az benne, aminek örül[...] s így legkevésbé akkor van egyedül, amikor egyedül
van.
"[...] sem az
örömünk nem lehet tiszteletlen, sem istenfélelmünk kétségbeejtő, s bár
mindkettő megmarad, egyik sem az, ami önmagától s önmagában lenne[...] Csak
az az igazi keresztény öröm, amit a félelem éleszt és serkent, s míg józanná,
addig áhítatossá tesz[...] A félelem csak örömünket tökéletesíti.
"Az angyalok
egyszerű utálattal s kissé csodálkozva, de lealacsonyodás vagy rejtett
fölindulás nélkül tekintenek a bűnre. Valami hasonló természetesség a szentéletűek
jutalma. A tisztátalant, aki nem képes megérteni az ilyen lelkületet, ez
igen megzavarja: hogyan maradhatnak rezzenéstelenek a jók oly sötétségek
kimondásakor, amik őt magát nyomorúságokkal töltik el, bűnnel terhelik
meg?
HEIDEGGER SZERINT a művészet lényege
a költészet. Ha így van, akkor - minthogy a mű az emberi képességek s vágyak
legkomplexebb terméke és szükséglete is - költészet híján az emberi szellem
elsorvad. Aki a művészet iránt közönyös, az közönyös a transzcendencia
iránt is, és mintha ezt mondaná: nekem nincs semmi közöm a művészetekbe
foglalt igazságokhoz. Akinek nincs semmi köze az igazságokhoz, az szükségképpen
összevissza él, iránytalanul, aránytalanul, megbízhatatlan és értéktelen
vonzások és vonzódások hatása alatt, másképpen nem is tud élni, tehát csak
úgy, ahogyan tartósan nem lehet; ez vegetálás. Az igazságok nemcsak könyvekben
vannak lefektetve, eljuthatunk hozzájuk hallomás útján is, a költészet
azonban, amely szóba, képbe, lírai szerkezetekbe testesül, csak könyvekből
ismerhető meg. Akkor nem tudom, aki sosem olvas (verset), hogy gondolja:
hozzá nem szólnak tulajdon léte igazságai? Neki nem írnak az írók? Nem
festenek a festők? Vele nem gondolkodnak a filozófusok? Tudósok? Szentek?
Melyik az
a közeg, amelyben a vágybeli és a szóbeli emberi kifejezések formát kapnak,
a jajgatástól a himnuszokig, de formánál is többet: lelkületet, a lelkületnél
is többet: a létezés otthonosságát? A nyelv. Éppen ezért megdöbbentő,
mennyire eluralkodott köztünk a nyelvi pongyolaság; nem törekszünk tiszta
szavakra s mondatokra, hogy mentesüljünk mindenféle szótani, gondolati
és jellembeli salaktól. Pedig a nyelv fegyver korunk spontán és erőltetett
zűrzavarában. Ezt a fegyvert szembe-szegezhetjük a kiforratlan eszmékkel,
a mögéjük rejtett önérdekekkel, hamisításokkal, összemosó szándékokkal.
A tiszta nyelv, mint a finom mozgású, éles kés ketté választ és föltár,
s mint a hegyes tű, körülrajzol és rámutat a tisztátalanságokra, a tisztázatlanságokra.
A tiszta nyelv dajkálta művészet "a dolog végére jár, s mivel minden evilági
dolog vége a transzcendencia, ez mindig ott várakozik, ahol a semmit
hisszük. Egy imádságos elmélkedésében ezt írja Dosztojevszkij: "Isten és
Krisztus tagadói nem gondoltak még arra, hogy Krisztus nélkül nyomban minden
szennyes és bűnös lesz a világban (a nyelv is...). "Amikor félreállítják
Krisztust, a szépségnek és a jóságnak elérhetetlen eszményképét távolítják
el az emberiség köréből. Ezért a kor művészeit roppant felelősség terheli
az emberiség színe előtt is. |
|