Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 6.sz.
 Tóth László
Próbafelvétel
A szlovákiai magyar irodalom legújabb nemzedékéről és három elsőkötetes prózaírójáról 
 
 
I. Prológus. Nemzedékek, folytonosság

A (cseh)szlovákiai magyar novella a második világháború után - részben az ismert történelmi-társadalmi eseményekre visszavezethető okok miatt is - köztudottan mélyről, az iskolázatlanságnak, a szó szoros értelmében vett tudatlanságnak legmélyebb mélységeiből indult. Turczel Lajost és Duba Gyulát parafrazeálva, még ahhoz is egy évtizedre volt szükség, hogy a hatvanas évek elejére eljusson egy Baksay Sándor vagy egy Jakab Ödön szintjére(!), netán - jobbik esetben is - "Mikszáth kedélyes elbeszélő nyelvéig." S nagyjából újabb tíz év kellett ahhoz is, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a <Fekete szél című antológia fiataljainak jelentkezése idején a (cseh)szlo- vákiai magyar kispróza a külső történések világa, egy-egy történet egysíkú leírása mellé egy újabb fordulattal felfedez- ze/meghódítsa magának az emberi szubjektumot, a benső történések és összefüggések birodalmát is. Igaz, akkor már látható volt: csak idő kérdése, hogy a (cseh)szlovákiai magyar kisepika fokozatosan felemelkedjen legjobb lehetőségi szintjére és szinkronba kerüljön a legfontosabb magyarországi és világirodalmi törekvésekkel, ami azóta meg is történt. Mindenekelőtt Monoszlóy Dezső, Duba Gyula, Gál Sándor és Grendel Lajos teljesítményére gondolok, de az övékével együtt említhetném még Bereck József, Kovács Magda, Vajkai Miklós és Talamon Alfonz nevét is.
     Tulajdonképpen az ő nyomukban indult az a nyolc fiatal novellista is, akiket a két dunaszerdahelyi kiadó, a Lilium Aureum és a NAP gondozásában megjelent Piknik a Szaharában című antológia sorakoztatott fel 1993-ban. Lényegében nem ide tartozik, de itt sem hagyható szó nélkül: a (szlovákiai) magyar irodalomkritika válságát, sőt - talán nem túlzás -: csődjét jelzi a szóban forgó antológia fogadtatása is. A kötetet - néhány recenziót leszámítva - tünetértékű hallgatás, illetve - az Irodalmi Szemle 1994 márciusi számában - Lacza Tihamér teljesen indiszponált kritikája fogadta. Pedig a Piknik a Szaharában megjelenése kitűnő alkalom lehetett volna akár arra is, hogy a szlovákiai magyar kispróza e legújabb nemzedékének a szlovákiai, illetve általában a magyar irodalom egészében való, értékei szerinti elhelyezése mellett néhány lényeget érintő szó essen a kérdéses irodalom jellegzetességeiről, nyavalyáiról. Például arról, mi lehet a magyarázata, hogy a (cseh)szlovákiai magyar kisepika, illetve prózaíró-utánpótlás patakja a kezdetektől máig oly szerényen csörgedezik csak. Annál is inkább, mivel e kisebbségi literatúra története - különösen a második világháború után - a bevezetőben sejtetett folytonosság ellenére is tele van megakadásokkal, félbeszakadt, megrekedt írói pályákkal. A mostanit is beleszámítva, új csapatot indító antológiára is mindössze csak kétszer-háromszor tellett az újonnan jelentkezőkből a legutóbbi négy és fél évtizedben. Pályakezdő epikusokat bemutató gyűjtemény ezek között is igazából csak az 1972-es Fekete szél volt teljes egészében, hiszen az Iródia-nemzedék seregszemléjének számító Próbaút (1985) csak részben tekinthető annak, lévén hogy abban a csapat költői voltak többen. Még súlyosabb a helyzet, ha azt nézzük, hányan maradtak meg (novellistának) ezekből az amúgy sem népes jelentkezésekből: a Fekete szél tíz szerzője közül mára már csak ketten-hárman írnak novellát, a két említett antológia közötti időszak ígéretesebb indulóinak - Vajkai Miklósnak és Cúth Jánosnak - a pályája is, úgy tűnik, megrekedt valahol, s a három novellista próbautas sem buzgólkodik nagyon a bizonyítással (bár ha minden igaz, Talamon Alfonznak mostanában készül újabb novelláskötetét megjelentetni a Kalligram Kiadó).
     Az 1989-es fordulat következtében jónéhány ponton lényegesen megváltozott a (cseh)szlovákiai magyar irodalom szervezeti és intézményi szerkezete, de öndefiníciójában, továbbá a magyar és a világirodalom egyeteméhez való viszonyának az újrafogalmazásában is jelentős módosulásokra került sor. Ezekkel kapcsolatban itt most elég annyit megállapítanunk, hogy a szóban forgó változások - néhány kétségtelenül negatív jelenség mellett - többnyire kedvező feltételeket és légkört teremtettek az addig kellőképpen nem artikulálódható alkotói energiák térnyeréséhez és az új pályakezdő rajok jelentkezéséhez. Mást nem említve, e helyen csupán a (cseh)szlovákiai magyar lap- és könyvkiadói struktúra gazdagodására, rétegződésére utalnék, bár a legújabb Meciar-adminisztráció épp gőzerővel törekszik ezeknek is az elsorvasztására. A Madách addigi monopolhelyzetének megszűnéséből következik, hogy saját jól felfogott érdekükben a magukra valamit is adó kiadók szinte egymással vetekednek egy-egy pályakezdő, reményteli elsőkötetes bizalmának, kéziratának megszerzése érdekében. Így jelent meg a költők közül Z. Németh István első kötete a dunaszerdahelyi NAP-nál, Csehy Zoltáné a pozsonyi Kalligramnál, Juhász Kataliné az ugyancsak pozsonyi AB-ART-nál; a pályakezdő prózaírók legtehetségesebbjeit, úgy tűnik, a Kalligramnak sikerült maga köré tömörítenie, lévén hogy ez a kiadó jelentette meg Fábián Nóra, Mórocz Mária és Czakó József első köteteit, s Győry Attiláét is, akinek már a harmadik könyve készül itt.
     A szlovákiai magyar irodalom legújabb rajzásának jellegzetes, az előző nemzedékekétől elütő vonásait, ismertetőjeleit több irányban is kereshetnénk. Itt most csak egyetlen - talán nem a legnagyobb horderejű, ám általánosabban elsőként mégis csak a szóban forgó nemzedéknél jelentkező érdekességet említenék. Grendel Lajos hívta föl a figyelmet a kecskeméti Forrás 1994. májusi számában arra, hogy a legújabb szlovákiai magyar pályakezdő nemzedék legtehetségesebb tagjai/prózaírói közül hárman is külföldön élnek, illetve az állandó úton levés jelentette életformájukat, lévén hogy Győry Attila - akkor még - hajós(kapitány) volt, Czakó József a husáki posztsztálinista restauráció kilátástalansága elől 1984-ben (Nyugat-)Né- metországba emigrált, s azóta is ott ápoló egy pszichiátrián, Mórocz Mária pedig Ausztráliában keresett/keres magának kalandot, tapasztalatokat, boldogulást. Nos, azóta negyedik, s náluk nem kevésbé tehetséges társuk is rászánta magát az útra: Fábián Nóra, aki hosszabb időre Angliába költözött. Úgy tűnik, a szlovákiai magyar írók az ő nemzedékükkel - a mai húsz-egynéhány évesek nemzedékével - elkezdik/megtanulják - elkezdhetik/megtanulhatják - a valóságban is belakni a világot. Emlékszem, amikor 1970-ben nemzedékemből ketten - Varga Imre és Pór József - egy sajátkezűleg ácsolt tutajon végig akartak hajókázni a Dunán, Bábi Tibor elnézően romantikus nagyot akarásnak, keresztülvihetetlen abszurd ötletnek minősítette az egészet. Szellemi értelemben azonban a világ belakása, meghódítása a (cseh)szlovákiai magyar író részéről már évtizedekkel ezelőtt - valahol Tőzsér Árpádék és Cselényi Lászlóék ötvenes évekbeli programjaival - megkezdődött, s a mai pályakezdők - mint annyi másban - igazából, s most már valóban ideológiai, földrajzi és egyéb megkötöttségektől mentesen az előttük járók törekvéseit teljesítik ki.

II. A szavak kormányzása

A nyolcvanas évek elején aszályos idők jellemezték az írói utánpótlás terén a csehszlovákiai magyar irodalmat. A Szlovákiai Írók Szövetsége Magyar Tagozatának vezetőségében éppen ezért valaki fölvetette, hogy meg kellene próbálkozni egy hasonló íróóvoda létrehozásával, mint amilyen szlovák viszonylatban a pályakezdőket a husáki-pezlári pártvezetés és a személyiséget kordában és központi felügyelet alatt tartó kommunista ideálok iránti feltétlen lojalitásra ösztökélő Vojtech Miháliké volt az egyik pártos hetilapban. Tekintve, hogy - ismerve a javaslattevő személyét, akinek akkor már évek óta az egyetlen felmutatható "irodalmi" tevékenysége az írók megfigyelése és följelentgetése volt - ez egyet jelentett volna a pályakezdők pártközpont általi, illetve belügyes ellenőrzésének a lehetővé tételével, gyorsan tenni kellett valamit. Sikerült is elérni, hogy a Nő - akkortájt meglehetősen rendhagyónak számító módon - közvetlenül egymás után két tehetségkutató irodalmi pályázatot is hirdessen a pálykezdők részére, melyek aztán a későbbi Iródia törzsgárdájává váló tehetségek egyikét-másikát is először vonták reflektorfénybe. A szóban forgó pályázatok egyikét a széppróza kategóriában a bírálóbizottság egyhangú döntésével az akkor tizennyolc éves rozsnyói gimnazista, Czakó József nyerte, akinek elsődíjas kisregénye - a pályázati kiírással ellentétben - a lapban mégsem jelenhetett meg. A hülyekamasz - már a címe is milyen irritáló volt! - végül is az Irodalmi Szemle 1983. novemberi számában látott napvilágot Grendel Lajos asszisztálásával. Hiába állt azonban Grendel növekvőfélben levő tekintélyének teljes súlyával Czakó mellé, az írás bizony - finoman fogalmazva is - kiváltotta a csehszlovákiai magyar irodalom aparátcsikjainak, csinovnyikjainak a rosszallását. Nem sokkal később, 1984-ben - húszéves korában - Czakó József elhagyta az országot. Nevét ettől kezdve hosszú időn keresztül úgyszólván kiejteni sem lehetett, s 1989 felé közeledve csupán Magyarországon láthatott napvilágot két kisebb szövege. Igazi írói hazatérésére azonban még 1989 után is éveket kellett várni, ami valójában csupán a Leszámolás, gyöngéden című novelláskötetének megjelenésével történt meg.
     A mindössze százharmincegy oldalas könyvecske csupán hét hosszabb-rövidebb írást tartalmaz (van köztük félszáz oldalas is, éppen A hülyekamasz, s van egy oldalas, a Hadd hulljon minden). A ma is Németországban, Karlsruhéban élő (szlovákiai magyar) szerző könyve összmagyar viszonylatban is egyértelműen az erőteljes bemutatkozások közé tartozik, még ha elolvasása hagyott is bennünk némi hiányérzetet.
     Czakó voltaképpen azt a Tőzsér Árpád által két és fél-három évtizede "intellektuális önmélyítésnek" nevezett prózát folytatja, amelyet a csehszlovákiai magyar irodalomban Kovács Magda kezdett el. A hülyekamaszról vagy a Sámán a vakablakbanról ugyanúgy leírható, amit Tőzsér Kovács Magda Örökség, illetve Hazugság nélkül című novelláiról vetett papírra: "Ezeknek az írásoknak nincsen irányuk, sem meséjük, egyértelmű mondanivalójuk sincs, csak központjuk, forgásuk és mélységük van. Motorjuk a kételkedő intellektus attitüdje. Egyetlen dolognak száz oldalát mutatni egyszerre." A Leszámolás, gyöngéden szerzőjének is az "én" a központi problémája - mint mondjuk a Fekete szél Kovács Magdájáé -; a kötet lapjait a szerző konok én-keresése, illetve a személyiség önmaga megformálásáért és megőrzéséért vívott küzdelme tölti meg. "Látjátok, önmagam keresem - vallja be A hülyekamasz tizenéves ifjúja. - Tisztáznom kell, ki vagyok és mit akarok." A valószínűleg későbbi, már németországi Sámán a vakablakban "hőse" önérzetesen jelenti ki: "Az én vagyok", hogy azután rögtön rá is kérdezzen: "Mi az, hogy »én«? Mindkét szövegre - de tulajdonképpen a többire is - egyaránt érvényes, amit Grendel még A hülyekamasz Czakójának erényeként említ: "Elbeszélője nézőpontját (...) épp csak annyira mozdítja el saját írói nézőpontjától, hogy elbeszélőjét kívülről is láthassa, de mégis nagyon közelről még mindig. E néhány vonatkozásban nincs sok különbség Czakó első és frissebb írásai között: szerzőjük ugyanazt az utat járja ma is, amelyen tizenhat-tizenhét évesen elindult; tárgyával: önmagával és anyagával: a nyelvvel kitartó és következetes küzdelmet folytat azóta is. Egyúttal - bevallottan - afféle "belső krónikát" is ír, az írás a Mészöly Miklós-i értelemben vett "belső higiénia" szerepét is betölti nála. "A németországi szövegek az én belső krónikáim is" - nyilatkozta Czakó röviddel könyve megjelenése után. - Lecsonkoltam, lefaragtam a mondataimat, tömörítettem, amennyire csak tudtam. Összefolyattam a lírát az epikával, és úgy érzem, ez az egész az előnyömre vált. Így maga az alkotás német közegben egyúttal szellemidézés is. Hiszen ott németül vásárolok, dolgozom, szeretkezem. Ennek a közegnek a hatásai »feldolgozódnak« bennem, de az írásban már magyarul formálódnak. Ehhez viszont sámánként meg kell idéznem szellemeimet, hogy doboljanak a szívemben, ujjaimban. Meg kell idéznem a magyar nyelvet."
      Az idézet egyébként kulcsként is használható a Sámán a vakablakban-hoz, de Czakó egyéb opusaihoz is. A szellemidé- zés, illetve "a nyelv megidézése közben írónk egyúttal becsülettel birkózik a nyelvvel, hogy kavargó gondolatai, érzései és sejtelmei kifejezésére alkalmassá tegye. A nyelvalakító írók táborából való tehát ő is, akik nemcsak használják, hanem formálják, teremtik is a nyelvet: "Most, tíz év elteltével szeretnék ura lenni a soraimnak - mondatja Sámánjával. - Úgy kormányozni a szavakat, ahogy én akarom. Lehetséges, hogy meg kell őket közben erőszakolnom... Persze, a szavak ellenállnak, s néha a nyelv még erősebbnek bizonyul az írónál. Czakó expresszionista lüktetésű soraiba, szürrealisztikus színezetű mondataiba képzavarok, érthetetlen-értelmezhetetlen, illetve pongyola fogalmazványok, stilisztikai túlbonyolítottságok csúsznak. (Az "ökölbe szorított szív" mellett a "kísérleti patkányokká idomítva a szavak bűvöletét", a "Pedig szemem, lelkem szellőzőlyukai, mint csapóajtók, tágra nyitva álltak" vagy: "A vágyból elfolyt az erő, hogy valamit is kívánjon" típusú leleményekből és mondatokból itt most példának, gondolom ennyi is elég. Bár az is igaz, hogy az efféle mondatszörnyek és szertelenségek gondosabb szerkesztői munkával kiirthatók lettek volna a kötetből.) A még valamikor a század elején szerencsésen kiszenvedett szalonlíra kelléktárát alkalmazó, csöpögő érzelgősségekbe tévedő passzusok olvastán is bosszúsan kapjuk föl fejünket, s időnként nehezen tudunk eligazodni Czakó szinte József Attila Szabad-ötletek...-jének féktelenségével áradó reflexiói és szabadasszociációi között. Grendel Lajosnak ezúttal is igaza van Czakóval kapcsolatban: "A kérdés most legfőképpen az - írta a Leszámolás, gyöngéden megjelenése után -, hogyan tovább. Czakó József pályája teljesen nyitott minden irányban, s meggyőződésem, hogy ha nem hallgat el, nagy meglepetéseket fog szerezni olvasóinak.
     Nos, ezeket a meglepetéseket várjuk Czakótól - a Leszámolás, gyöngéden kétségtelen erényeinek a nyugtázásával - a jövőben mi is.
 

III. A birtokbavétel poétikája és nehézségei

1. A nyolcvanas évek vége felé jelentkező legfiatalabb (cseh)szlovákiai magyar írónemzedék egyik legműveltebb és legegyénibb hangú, hagyományos fogalmaink szerint a prózaírás konvencionális formáitól leginkább eltávolodott, legtöbb újat hozó képviselője Mórocz Mária. Annak a nemzedéknek a tagja, mely Grendel Lajos szerint "nemcsak letért arról a kitaposott, tradicionális útról, amelyen sok-sok művészi megalkuvással, sőt esetenként önfeladással, az előző nemzedékeknek az alkotói haladtak, hanem szinte tudomást sem vett ezekről az írókról. Mórocz Mária egyértelműen lírai alkatra valló, hatványozottan intellektuális ihletettségű, illetve a véglegesség érzetét keltő kisprózai szövegeinek gyökereit illetően meglehetősen kockázatos lenne bármiféle utalásokba, sejtetésekbe bocsátkoznunk. Ha mégis megtennénk, leghamarabb a francia egzisztencialisták és az "új regény" technikai-szemléleti vívmányai jutnának eszünkbe, de valahol a távolban Mándy Iván, sőt, Vladimír Holan és Pilinszky János elmosódó körvonalait is fölsejleni vélnénk. Az utóbbi három név azonban párhuzamnak - hangsúlyozom - viszonylag távoli: a magyar prózában nehezen lehetne előzményét találni a mindössze huszonhét éves Mórocz Mária Survive című bemutatkozó kötetébe foglalt szövegalkímiai, nyelvalkímiai kísérleteinek, s kortársai/nemzedéktársai közül sem nagyon állítható mellé senki. Ami pályakezdőtől eredménynek sem kevés.
     2. A fentiekben szinte kínosan kerültem, hogy Mórocz Mária kisprózai szövegeit elbeszéléseknek, novelláknak nevezzem. Kérdéses ugyanis, novellák-e (már/még?) ezek az írások? Az iskolában tanult novellaelméleteknek a legkevésbé sem felelnek meg, a Fábry-féle novellamodelltől pedig alkalmasint olyan távol esnek, mint égen a csillag. Ha el is beszélnek ezek a szövegek valamit, akkor az leginkább az elbeszélés technikai, szemléleti és grammatikai, illetve szemantikai nehézségeinek ecsetelésében nyilvánul meg. Az élettörténéseket s azok különböző aspektusokból való szemlélését ebben a prózában háttérbe szorítja ezen élettörténések folyamata, mi több, e folyamatok által az elbeszélőben (szemlélőben? narrátorban?) kiváltott hatás megragadásának kísérlete.
     Az epikus indíttatás szerepét a lírai, filozófiai - ontologikus - ihletettség veszi át; a kihagyásoknak, elhallgatásoknak, csendeknek ugyanolyan szerepe van Mórocz Mária prózájában, mint a költészetben. De legalább ennyit tanult az író a zenétől, a képzőművészettől, s főleg - már csak filmes végzettsége okán is - a filmtől. Grendel Lajos egyenesen tudatos epikátlanításról beszélt Mórocz Mária szövegeivel kapcsolatban. A Survive lapjait az író már-már az abszurdumig felfokozott szenzibilitása tölti be, opusait az érzékelés és ezen érzékelés értékelése élteti.
     3. Bernard Dort írta bő három és fél évtizeddel ezelőtt a francia "új regényről": "A mai regény a regény regénye, vagy inkább olyan regény, amely önmagáról elmélkedik, s a kidolgozott regény a saját szférájában egyesíti a regényről szőtt gondolatokat és a megírás eszközeit. A kidolgozás a regény része, és maga is regény. [...] Így hát jogosan nevezhetjük filozófiai regénynek[...] amennyiben egyrészt saját szférájába építi be önnön gondolati folyamatát, másrészt pedig ugyanazon eszközökkel olyan világképet tár szemünk elé, amely megköveteli, hogy bennefoglaltassék a kép kialakításának folyamata is.
     Helyettesítsük az idézet "regény"-ét "kisprózai szöveg"-gel, s megkapjuk a(z egyik) kulcsot Mórocz Mária írásaihoz is. Kerettörténete például egy írót villant elénk, akinek - miután (egyik) elhallgatását követően újból elkezdett írni - írásai "nem hagyományos értelemben vett történetek, inkább önmagukkal beszélő szövegek. Nincs konkrét történésük. Minden mintha egy pillanat kivetítése lenne, így végteleníti az időt, megváltoztatja kiterjedését."
     4. Helyben vagyunk. Mórocz Mária írásainak górcsövében az idő és az elmagányosodás kémiai folyamatai zajlanak.
     5. Mórocz Mária első könyvében húsz hosszabb-rövidebb kisprózai szöveg található, melyeket az író beszédes fotográfiái választanak el egymástól (kötnek össze egymással?). Mégsem puszta illusztrációk ezek a képek, hanem egyenértékűek az írásokkal, mondhatni azok képi továbbfolytatói, tovább"írásai".
     Lépcsőházak, lépcső(foko)k, lépcsőfordulók, lépcsőkorlátok láthatók ezeken a képeken. Kapuk, kapubejáratok, kapualjak. Szemetes kukák bent, elsuhanó autók fölsejlő körvonalai kint. Udvarok. Ablakok. Emberlétünk kopottas díszletei, meg-megvil- lanó fény. Naponta látott, de csak ritkán észrevett képek. Lélek sehol, néptelen minden. Ember nélküli világ; ember előtti, ember utáni színhelyek. Történet és történés nélküliek. Fázóan borzong meg a lélek e "fényírások" melegbarna árnyalatai láttán.
     6. A kötet utolsó darabja a Színház címet kapta. Ez a mindössze tizenöt soros kis remeklés egyetlen mozdulatot, egyetlen mozdulat látványát igyekszik megragadni: "Ebben a pillanatban megmozdítja fejét. Oldalra pillant, hogy a szemébe nézhessen. A haj elindul, hogy elfedje a mellet. Most belefeledkezünk önnön nézésünkbe. Akárha suhogó, mégis nehéz anyagú függönyt engednénk le. Lassítva: nehézkesen, akadozva veszi birtokába a látványt. Mozgása időn kívüli. Megelőzi a bepillantást. Eközben." Ebben a másik személy által látott látványban azonban benne van a látvány drámája is. No meg a látvány nézőjének - sőt, a látvány nézője által leírtak olvasójának - drámája nemkülönben.
     Meglehet, bonyolult ez így.
     De ezesetben az egyszerűsítés lenne a torzítás, s az egyszerű a hamis.
     7. Duba Gyula problematikusnak tartja a Survive írásait. Én úgy gondolom, mi sem természetesebb, hogy azok. Aki olyasmire vállalkozik, mint Mórocz Mária, azzal legkevesebb, hogy vitatkozni kell. A világ érzékelésének, birtokba vételének problematikusságáról nem is lehet kevésbé problematikusan írni, mint tette ezt ő. Persze, értem Duba aggályait is. Mórocz Mária meglehetősen kemény intellektuális munkával jutott el a Survive világához, írástechnikájához, filozófiájához, ami kétségtelenül nagy érdeme a fiatal szerzőnek. Ennél nagyobb - írói életben maradása, kötete alkotói túlélése - már csak az lesz, ha sikerül innen is továbbjutnia.
 

IV. Álmok és kérdések

"Születésemet jelek előzték meg. Például: anyám terhes lett. Erre a világra 1970. április 11-én születtem. Más mondanivalóm - arról az önmagamról, ami nem a mindenség - nincs. Ez a rendkívül rokonszenves, szűkszavúságában is a teljességet mondó önvallomás egy karcsú könyvecske hátlapján olvasható. A metafora értékű, legalább nagyesszényi tartalmat hordozó három mondat mellett látható fényképről egy fiatal, finom arcvonású, törékeny alkatú, ám önérzetes tartású, határozott tekintetű hölgy néz (leendő?) olvasójára. A hölgy neve, amint - fordítva egyet könyvecskéjén - a címlapról leolvasható: Fábián N. Így, rövidítve. Aki azonban ismeri a szerző korábbi folyóiratbeli, vagy a Piknik a Szaharában című, fiatal írókat bemutató antológiában megjelent írásait, tudja, hogy azok fölött még a Fábián Nóra név áll. Aki pedig személyesen is ismeri a szerzőt, tudhatja róla, hogy a Fábián Nóra is felvett név. Természetesen megszokott jelenség, hogy valaki íróként, művészként - ilyen-olyan okok miatt - nem a rendes polgári nevén, hanem felvett néven áll a világ elé, s számlálatlanul sorakoztathatnánk rá az ismert és nagy pédákat az emberi művelődés történetéből, jelenéből. A "rejtőzködő én éppen úgy a hallatlanul bonyolult emberi személyiség egyik megnyilvánulási formája, mint a "kitárulkozó" én. Kevésbé megszokott viszont, hogy valaki egy idő után már a felvett neve helyébe is egy másikat vegyen fel, hogy valaki kétszeresen is "elrejteni kívánja magát". Egyszerű lenne ráfogni az egészet az írói szerepjátszásra, egyszerű lenne manírnak, mesterkéltségnek, tudálékosságnak nevezni, s tulajdonképpen nem is kellene rá az időt vesztegetnünk. Fábián N. esetében azonban egy olyan összetett jelenségről, az emberi lélek olyan rezdüléseiről, élet és művészet olyan szoros összefonódásáról van szó, hogy feltétlenül komolyan kell vennünk őt, s e többszörös rejtőzködésnek megfelelő (filozófiai) jelentést illik tulajdoní- tanunk. S annak is, hogy miközben műveiben az emberi létezés alapkérdéseivel szembesül, saját életét is mint műalkotást éli meg. Fábián N.-t úgy látjuk, mintha maga is valamelyik novellájának központi alakja lenne, művei olvastán azonban sosem támad olyan érzésünk, hogy egyik vagy másik figurájában voltaképpen önmagáról ír.
     Lehet, túl kuszának hangzanak a most leírtak.
     Ám ahhoz, hogy rendkívül érzékeny és árnyalt nyelvi megközelítést igénylő mondandónkat az érzékletességnek azon a szintjén tudjuk megfogalmazni, mint Fábián N. a sajátját, legalább olyan tökéletesen birtokában kellene lennünk nyelvünknek, mint ő. Mert Fábián N.-nél ez a kettő sem válik külön egymástól; nála a világ birtokbavétele nyelvi birtokbavételt is jelent, de az is lehet, hogy mindenekeltt azt jelenti. S ha korábban, a Piknik a Szaharában megjelenése után azt írtam Fábián Nóráról, hogy az ő nevéhez fűződik az antológia legszebben szóló írása, Fábián N. Álmok Júdeában című novelláskötetével egyértelműen igazolja, hogy ez egyáltalán nem a véletlen műve volt, s nemigen akad szlovákiai magyar író - összmagyar viszonylatban sincs sok párja -, aki nála tudatosabb, tanultabb és - ez sem utolsó szempont - szebben szóló művésze lenne az írott szónak. Fiatal írónk könyve gondolat és nyelv tökéletes összhangjára szolgáltat szép és ritka pédát; a nyelv nemcsak testet s köntöst ad az ő kezén a gondolatnak, hanem a nyelv maga is gondolattá válik, gondolatként kezd működni, a gondolat pedig ebben a konstellációban - mi sem természetesebb - nyelvként viselkedik. Ugyanilyen összefonódás, ellentétes pólusokat is egyberántó egység van Fábián N. prózájában a személyes és univerzális között. Tulajdonképpen erről tanúskodik az író bevezetőmben idézett önvallomása is. S ha abban önéletrajzi vonatkozásban szűkszavú is, arról az önmagáról, ami viszont maga a mindenség, írásaiból - legalábbis a leglényegesebb kérdéseket illetően - szinte mindent megtudhatunk.
     "Igazából nem volt miről beszélnie, ezért Istenről beszélt" - olvashatjuk Pilléről, a Macabre egyik síkjának az ismert középkori filozófus, Pierre Abélard tanítását és élettragédiáját megidéző főalakjáról. Fábián N.-nek ezzel szemben - szűrhetjük le az Álmok Júdeában minden sorából - túl sok mindenről van mondanivalója, ezért - mi mást tehetne - minden szavát Istennek címzi, minden szavával Istenhez beszél. Lehet, hogy épp általunk, olvasói által. Elsősorban persze a kérdéseit fogalmazza meg: kivételes pontossággal, ökonómiával. A kérdéseit, amelyekre - főleg Istentől - nem vár választ, amelyekről tudja: nincs válasz rájuk. Kérdezni s jól kérdezni azonban egyet jelent az emberi lényeggel, s Isten is azért van, hogy a kérdéseinket kiprovokálja belőlünk. Fábián N. nagyon is jól tudja, hogy minden kérdést tulajdonképpen egy újabb követ, hogy nincs utolsó kérdés, mi több, az utolsó utáni után is van még egy kérdés. S épp ettől kap értelmet az életünk, ettől válik olyan kimeríthetetlenné, a véges ezen a ponton ér össze benne a végtelennel. A kevés is így tör ennek a nőies törékenységet férfias elemzőkészséggel párosító írónak a tolla alatt a sok felé.
     A Piknik a Szaharában Fábián Nóra három kis írását közölte, s Álmok Júdeában című első kötetébe Fábián N. is ugyanennyit sorolt be, amelyek közül az egyik, a rendkívül bonyolult szerkezetű, a Biblia valóságát napjaink valóságával - valóság... van-e ennél nehezebben definiálható fogalmunk? - egybecsúsztató Emberre-halálra már az antológiában is olvasható volt. Neki azonban könyvecskéjének százhárom oldala is elegendő volt ahhoz - az általa, e szinte csak zsebkendőnyi területen megidézett világ nagyságát és tágasságát véve alapul -, amihez sokkötetes pályatársai közül bizony nem egynek "nagy"regények egész sorára volt szükségük. S ha már bonyolult szerkezetet említettünk az imént, az is idetartozik, hogy bölcselet és történetmondás ugyancsak keveseknél - Mészöly Miklósnál, Nádas Péternél, Krasznahorkai Lászlónál - szervesül olyan egységbe, mint az ő tolla nyomán. Arról nem is beszélve, hogy milyen bámulatos könnyedséggel képes kezelni a legbonyolultabb szerkezeteket is.
     Ami pedig azt illeti, nem véletlenül emeltük ki őt a fiatal szlovákiai magyar írók legújabb rajzásából. Az egész nemzedéknek ugyanis - ha lehet egyáltalán nemzedékről beszélni az ő esetükben - éppen Fábián Nóra alias Fábián N. adja meg leginkább a súlyát és hitelét.
 

V. Epilógus. A kritikáról

Még egy kérdést kell említenem itt a végén. A szlovákiai magyar irodalomtudomány - elmélet és kritika - kérdését. Ezen a téren, sajnos, az a helyzet, hogy a szlovákiai magyar irodalomról szóló irodalmat nem hogy teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a szóban forgó irodalomnak és intézményeinek átstrukturálódása, minek következtében nemigen tud lépést tartani magukkal a költőkkel és prózaírókkal, nemigen tud megfelelni azoknak a kérdéseknek és kihívásoknak, amelyek elé a szlovákiai magyar szépírók - köztük a pályakezdők, a legfiatalabbak is - állítják őt, hanem - eltekintve egy-két tiszteletteljes kivételtől - szinte egyáltalán nem is beszélhetünk róla. Mélységesen igazat kell adnunk Grendel Lajosnak, aki egy, a Forrás 1995. februári számában megjelent remek irodalomtörténeti összefoglaló esszéjében a következőket írta: "Amíg a központ irodalmának a megújulását - tehát a magyarországiét (T.L. megj.) - végigkísérte az elmélet és az irodalomkritikai gyakorlat megújulása, a szlovákiai magyar peremvidéken ellenkező előjelű folyamat játszódott le: az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása.
     Ehhez hozzá kell tenni, hogy egészen a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek közepéig a csehszlovákiai magyar irodalom- tudomány - mind az elmélet és a kritika, mind az irodalomtör- ténet-írás - lépést tudott tartani és együtt haladt a magyarországi fővonallal (Turczel Lajosnak, Rákos Péternek, Tőzsér Árpádnak, Koncsol Lászlónak, Zsilka Tibornak és Zalabai Zsigmondnak köszönhetően), addig ma már szinte csak egyedül Tőzsér Árpád az, aki a legkorszerűbb esztétikai, irodalomtudományi és -kritikai törekvésekkel is szinkronban tud lenni. Ami különösen elgondolkodtató itt az, hogy a hetvenes, nyolcvanas, s most már kilencvenes évek pályakezdő nemzedékei mennyire nem tudták kihordani, megteremni a maguk kritikusait, irodalomtudósait, -történészeit. Azt lehet mondani, hogy míg az elmúlt két-két és fél évtizedben a (cseh)szlovákiai magyar írók száma nagyjából a duplájára duzzadt, addig az ottani irodalomtudoroké a felére apadt. A nyolcvanas évek derekán ígérkezett egy üde kivétel: Tóth Károly személyében, aki az Iródia-nemzedék par excellence kritikusaként lépett föl - többek között ezeket az írásait fogja egybe a közelmúltban megjelent Leányvári ébredés című kötete -, ám amióta politikusi pályára lépett, a szlovákiai magyar irodalomtudomány számára ez a felvillanó reménysége is elveszni látszik. Nem tudni még, hogy a szlovákiai magyarság politikai önképviseletének nyeresége, vagy az ottani irodalomelméleti és kiritikai gondolkodás vesztesége lett-e ezáltal a nagyobb?
     Meghatározóbb, karakteresebb kritikusegyéniség nélkül látszik indulni Z. Németh Istvánék, Fábián Nóráék nemzedéke is. Akik közülük kritikákkal, recenziókkal próbálkoznak, távolról sem tudnak még olyan eredményeket felmutatni, mint nemzedé- kük költői, prózaírói. Hogy ez - és egyáltalán a szlovákiai magyar irodalomtudomány vérszegénysége, avíttsága - mennyire magyarázható a pozsonyi és a nyitrai egyetemi, illetve főiskolai magyar tanszéken folyó oktatás színvonalának hiányosságaival, az most nem ebbe a gondolatsorba tartozik. Tény, hogy kritikusai, irodalomtudósai és -történészei nélkül egy még oly nagyra hivatott nemzedék is legfeljebb ha félkarú óriás tud lenni.
     Grendel Lajos idézi a fiatal magyarországi Szilasi Lászlót, aki feltehetően nagy igazságot fogalmazott meg akkor, amikor a következőket írta: "lehetséges-e, képesek vagyunk-e Esterházy szövegeit, például, Balassa Péter szövegei nélkül olvasni? Horribile dictu: azonos-e önmagával, például posztmodern-e Esterházy Balassa nélkül? Talán éppen ez volt a valóság, talán az irodalomtörténet valósága is: az akkori olvasat, ahogy a szövegek akkor éltek és részben bizony, azóta is élnek bennünk. Grendel Lajos az idézethez hozzáteszi: "A szlovákiai magyar irodalom, főleg a próza megújulása mellől kiáltóan hiányzik a jelentősebb művek kritikai recepciója. Az új műveket néma csönd fogadja. Éppen ezért mi mást is kívánhatnánk a szlovákiai magyar irodalom legfiatalabb generációjának, mint nemzedékük - hazai és magyarországi - Balassa Pétereinek, Kulcsár Szabó Ernőinek mielőbbi színrelépését, színvallását.