Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 6.sz.
 Elek Tibor
"élni vagy helytállni születtünk?"
(Párhuzamok Cs. Gyímesi Éva és Grendel Lajos esszéköteteiben) 

 

Nem én leszek az első, aki térben egymástól távoli, magyar nyelven alkotó írók munkásságának, műveinek összevetésével, párhuzamos elemzésével kísérletezik. Még a hetvenes évek közepén vetette föl Zalabai Zsigmond a nagyjából egyidőben, de egymástól függetlenül feltűnő azonos vagy rokon sorsproblémák, motívumok, esztétikai jelenségek láttán, hogy célszerű volna a komparatisztikai vizsgálatok mintájára különböző szempontú összehasonlító elemzéseket tenni a kisebbségi magyar irodalmakban is.
     A fölvetés továbbgondolói közül engedtessék meg csupán háromra emlékeztetnem. A hetvenes évek végén Szakolczay Lajos Nemzedékek kapcsolódása című tanulmányában a jugoszláviai Új Symposion, a romániai Forrás-nemzedékek és a velük rokonítható csehszlovákiai magyar költők törekvéseit veti össze tanulságosan. Az utóbbiak egyike, Tóth László pedig az 1983-as naplóját 1991-ben az Új Forrásban közzé tevő esszéjében az ún. Új Symposion-ügy, az Irodalmi Szemle-ügy, a Mozgó Világ-ügy, az Echinox-ügy párhzuzamosságaira hívja fel a figyelmet. Pécsi Györgyi 1993-as Olvasáspróbák című kötetében két olyan figyelemreméltó tanulmányt is olvashatunk, amely a Zalabai által említett szempontokat érvényesíti eredményesen. Szózat-variációk címmel Márai Sándor, Szilágyi Domokos, Domonkos István és Tőzsér Árpád egy-egy hasonló kérdéseket fölvető versét, Anyag és eszme közt félúton címmel pedig Szilágyi Domokos és Tőzsér Árpád egész költészetét vizsgálja párhuzamos elemzés keretében.
     Ezek az összevetések természetesnek, indokoltnak látszanak. Nem légből kapott-e, nem erőszakolt-e ugyanakkor egy kissé a kiváló erdélyi magyar irodalomtudós, Cs. Gyímesi Éva és a jeles felvidéki magyar prózaíró, Grendel Lajos műveiben párhuzamosságok, analógiák keresése? Véleményem szerint nem, akkor, ha a nagyjából egyidőben, a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején írott esszéiket, publicisztikáikat vetjük össze (Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség 1991; Rosszkedvem naplója [1990 november - 1991 október] 1992; Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában 1993). Az esszé, a publicisztika, az interjú, a napló ugyanis mindkettőjük számára alkalmas formává vált az önvallomás, az öntanúsítás és a közéleti szerepvállalás mellett arra, hogy a kisebbségi helyzet által fölvetett sorskérdések és az irodalom összefüggéseire, a kisebbségi író "küldetésére" vonatkozó gondolataikat megfogalmazzák. Az összevetést az is indokolni látszik, hogy az említett szövegek keletkezése idején, azok hátterében mindkét országban olyan azonos irányú társadalmi, politikai változások készülődnek, majd játszódnak le, amelyek az elvárások szerint alapjaiban kellene hogy megváltoztassák a kisebbségben élő egyén és nemzeti közösség jogait, státusát, s vele nyelvi-kultu- rális önmegvalósításának, politikai érdekérvényesítésének lehetőségeit.
 

Lét és irodalom kisebbségben

"A történelem sorshelyzeteket hoz létre, s ezekben a tudatosság különböző szintjén magatartásformákat alakít ki az ember. A tehetség, a tudás és a meggyőződéssé kristályosodott erkölcsi normák egyénenként ugyan váltakozó erőtérben szabják meg az életpályák irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de - ha tetszik, ha nem - a megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetőségeit. Nem úgy, hogy az egyén szükségszerűen megbékél, illetőleg megelégszik azzal, ami születésekor körülveszi, hanem úgy, hogy számol vele. - idézi Benkő Samut, az ismert erdélyi művelődéstörténészt Cs. Gyímesi Éva a Gyöngy és homok című dolgozatában. Ez a nyolcvcanas évek közepén készült legendás hírű, sok vihart kavart irodalomtörténeti értekezés megjelent már 1992-ben is önálló kötetként a Kriterionnál. Azt hiszem, nemcsak rendkívüli eszme- és irodalomtörténeti jelentőségének (modellszerűen bemutatja a kisebbségi sorsra adható ideológikus válaszlehetőségeket, új összefüggésbe helyezi az egész romániai magyar irodalom- és művelődéstörténetet, megteremti a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji erdélyi irodalomszemléleti viták elméleti hátterét) köszönhető az, hogy a Honvágy a hazában kötetben újraolvasható, hanem annak is, hogy már ebben az esszében körvonalazódnak Cs. Gyímesi Éva következetes szellemi magatartásának, politikai ki- és helytállásának, a korábbi köteteiben (Találkozás az egyszerivel, Teremtő világ) kibontottakhoz jól illeszkedő esztétikai nézeteinek alapelemei. A Benkő Samu-idézet például azért fontos számára, mert felhívja a figyelmet arra, hogy az adott történelmi körülmények szorításában élő egyén helyzettudata nem jelenti szükségszerűen egyúttal a helyzettel való megbékélést is. A tanulmány tudományos, filozófiai megalapozottsággal, fogalmi pontosságra törekedve közvetett kritikáját adja a két háború közötti erdélyi magyarság ideológiájának, a transzilvanizmusnak. Tárgyilagos elemzés keretében mutatja be a szerző a kisebbségi ideológiaképződés mechanizmusát, azt, hogy az objektíve kialakult történelmi- politikai helyzet, a kisebbségi létforma pozitív és negatív értéklehetőségei, a magárautaltság hogyan termelik ki a helyzetet szentesítő ideológikus helyzettudatot. S azt, hogy ennek során a jogi-politikai-kulturális értékvesztettség hogyan minősül át értékké, s mindez hogyan hat a kisebbségi helyzet reálpolitikai célzatú elfogadtatása irányába, miközben az azonosságtudat erősítését is szolgálja azzal, hogy szellemi, kulturális téren a teljes önmegvalósításra ösztönöz. A transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetének, a helyzettudat és az azonosságtudat közötti feszültségnek a feltárása után szedi szét elemeire a szerző a romániai magyar irodalomban újra és újra megjelenő ideológikus, erkölcsi többletjelentést horodzó, a szenvedést értékké nemesítő motívumok, szimbólumok alapképletét, a gyöngykagylószimbólumot, amiben "a kagyló védekező reflexének folyamata kisebbségi sorsképletté, a nehézségek ellenére vállalt tudatos értékteremtéssé emberiesül. A hasonló ideológiai-erkölcsi értékjelképeket végül változatoknak nevezi a "teremtő fájdalom paradoxális értékszerkezetet horodzó motívumára, amely az úgynevezett »kisebbségi humánum« legjellemzőbb irodalmi vetülete. Arról az eszme- és irodalomtörténeti vonulatról pedig, ami ezt az erőteljes értéknyomatékot is közvetíti, így összegzi véleményét: "a kisebbség helyzet- és azonosságtudata közötti diszharmóniát mintegy átesztétizálva, az értelmiség körében hatékony eszmévé tesz egy olyan értékalakzatot, amelyben a különböző értékek nem szolidárisak, ám ezt a »kognitív disszonanciát« etikai-esztétikai síkon katartikusan feloldja, és távlatosabb programadás helyett (mely feltehetően objektíve is lehetetlen) a mindennapi helytállás próbáját jelentő adottságok elviselésére tesz képessé. Így válik az irodalom, a mű pótszerré, ami kárpótolni látszik a kisebbségben élő értelmiségit lehetőségeinek korlátozásáért. Mindez azonban közösségi érvénnyel nem bírhat, sőt az 1992-es önálló kiadás előszavában bevallja a szerző, célja az volt, hogy rámutasson "ennek az eszmeiségnek az utópikus, mitikus jegyeire, amelyek elfedik a kisebbség valóságos politikai érdekeit, és a helyzet megnyugtató rendezésére irányuló stratégia helyett illúziókkal kárpótolnak. Természetesen nem a kilátástalannak tetsző kisebbségi helyzet nem-vállalására akar ösztönözni 1985-ben, amikor a transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetét, az ideológiájában rejlő veszélyeket feltárja, hanem éppen ellenkezőleg, az illúziótlan önismeretre, s a csupán ebből fakadható cselekvésre.
     Itt az ideje, hogy Grendel Lajosra fordítsuk a figyelmet, és az előbbiek jó végszóként is szolgálnak ehhez. Grendel elsősorban prózaíró, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyolcvanas évek első felében - nem csehszlovákiai magyar irodalomtör- téneti, kritikai revíziót megalapozó tudományos műveket, hanem regényeket írt (Éleslövészet, Galeri, Áttételek). Ezek a regények viszont éppúgy az illúziótlan egyéni és kollektív helyzet- és azonosságtudat hiányát felmutató önkritikus múltszemlélet jegyében fogantak, mint Cs. Gyímesi Éva tanulmánya.
     S szintén nem kevés szerepet játszottak a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának, hagyományszemléletének, értékrendjének átalakulásában. Grendel a filozófiában, az irodalomelméletben, de a politikaelméletben is Cs. Gyímesi Évához hasonlóan jártas, eredendően teoretikus elme, ezért a regények helyett érdemes ezúttal esszéit, nyilatkozatait számba vennünk.
     "Egyetlen kérdés foglalkoztatott, s foglalkoztat ma is igazán: az öntörvényű, szabad cselekvés esélyei. Mégpedig itt és most, szlovákiai magyar emberként - mondja már 1982-ben a Brogrányi Juditnak adott interjúban. Épp ezért vizsgálja ő is a kisebbségi lét szociológiai, morális, politikai természetét, a kisebbségi értelmiségi magatartáslehetőségeit, a kisebbségi tudat zavarait, s az irodalomnak a viszonyát mindehhez: "a nemzetiségi - tehát kisebbségi - létmód gyakran anélkül, hogy tudatosítanánk, kialakít valamiféle preventív, bénító gátlásmechanizmust. Egy sereg önvédelmi reflexet tenyészt ki az emberben, amelyek rövid távon látszatra a megmaradás garanciáit kínálják, végső soron azonban - s ez az, ami a megmaradás görcsös stratégiáját belülről kezdi ki - a gettószellemet, a bezártságot erősítik[...] Ahelyett, hogy a megmaradás szempontjait a többi, egyetemesebb szempont mellé rendelné, az egyetemesebb szempontokat alárendeli a megmaradásnak. Csakhogy ez zsákutca, mert súlyos értékzavarokhoz vezethet. - hangsúlyozza az említett interjúban. Majd felhívja a figyelmet a provincializmus, amit a befeléfordulás és a hamis önismeret következményének tekint, legfőbb veszélyére is: "Ahelyett, hogy építkezne a sajátosból, abszolutizálja azt". A provincializmus veszélye Cs. Gyímesi Éva szerint a transzilvánizmusba is jelen van, ugyanis, amikor abban a külső helyzetre, a tér- és időbeli meghatározottságokra tevődik a hangsúly, akkor csúszik a nemzet egészétől való elkülönülés, a regionalizmus irányába, ami akaratlanul is a provincializmust szolgálja.
     A Gyöngy és homok alapkérdéseit Cs. Gyímesi A mitizált kényszerűség című hetvenes évek végi és az Egy létszimbólum színe és visszája című 1981-es tanulmányában veti föl először, s amikor ő a gyöngykagyló-motívumban sűrűsödő eszményben többek között a partikuláris meghatározottság és az egyetemes emberi igény értékfeszültségének vibrálását írja le, Grendel ugyanennek a problémának irodalmi vetületét az elszigeteltség és az egyetemesség szembenállásaként fogalmazza meg egy 1979-es esszéjében. A csehszlovákiai magyar irodalom legfontosabb kérdésének tartja azt, hogy képes lesz-e a kisebbségi létezés sajátszerűségét esztétikai értelemben tartalommá formálni, mert ha nem, csak provinciális irodalmat hordhat ki (Elszigeteltség vagy egyetemesség). A felvetett kérdések a későbbiekben más-más megfogalmazásban ugyan, de még számos Grendel-szövegben és -interjúban vissza-vissza- térnek.
     Közismert, hogy a szlovákiai magyar kisebbség szellemi élete az elmúlt hetven évben (éppúgy, vagy talán méginkább, mint az erdélyi) a társadalomtudományi, kulturális intézmények hiánya, csonkasága miatt, a politikai érdekérvényesítés korlátozottsága következtében, végletesen irodalomközpontú volt. Ha viszont az irodalom olyan feladatokat is kénytelen felvállalni, amelyek normális körülmények között kívül esnek a kompetenciáján, "akkor fennáll a veszélye, hogy egy irodalmi mű súlypontjai eltolódnak valamilyen partikuláris szempont irányába. Magyarán: nem irodalmi mű születik, hanem valami más." - figyelmeztet Grendel ("Az ember szüntelenül helyzetben van..."), s Cs. Gyímesi ugyanígy (a Gyöngy és homokban) Tompa László költészete kapcsán: miközben megpróbálja költészetével pótolni mindazt, ami az életből hiányzik, kockáztatja azt, "hogy szava megszűnik igazán az lenni, aminek lennie kellene: ének, amit viszont sem talizmán, sem virág, sem csákány nem pótolhat". Kisebbségi körülmények között az irodalom művelése tehát könnyen a megmaradást szolgáló küldetéssé válhat, hiszen nem nagyon van más, ami a nemzeti közösség belső kohézióját, önazonosságtudatának fenntartását erősíthetné. Az irodalom azonban, amikor küldetést vállal, öncsonkításra kényszerül, mert "a lehető legegyszerűbb, legtöbb olvasója számára érthető formanyelven kell ezt a küldetését teljesítenie, mert csak ekképp működhet kohéziós erőként - írja Grendel a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című 1989-es esszéjében. Mindketten többször is utalnak arra, hogy a küldetéstudat, a szolgálat ideológiája mögé könnyen elrejtőzhet a szakmai igénytelenség. Ezért is hangsúlyozzák az esztétikai és az egyéb értékek közötti különbségtevés szükségességét. Cs Gyímesi Éva például a Hősi pózok nélkül című 1992-es interjúban: "Nagy csapda az esztétikai és az etikai érték összemosása, még nagyobb az esztétikai az ideológiaival." Grendel Lajos pedig abban a többször előadott gondolatme- netben, amelyben az először Fábry Zoltán által megfogalmazott ún. szlovákiai magyar regény abszurd igényét és a hatvanas, hetvenes években mégis ennek jegyében született műveket értékeli. Kiemeli azok történelmi, társadalomtörténeti jelentőségét, a nemzetiségi önismeret erősítésében betöltött szerepét, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy irodalmi értékük nagyon különböző. A sematizmussal jórészt szakító, de a múlt századi realizmus eszközeivel létrehozott regényeknek az újszerűségét és aktuális jelentőségét a korábban elhallgatott, eltitkolt igazságok kimondása adta meg. Eljön az idő, amikor az igazságok már magától értetődő igazságok lesznek, a regényben kifejezett társadalmi-történelmi-nemzeti tartalmak letisztulnak, s a figyelem, egyre inkább ezeknek a regénybeli megformálására, a regényre mint műalkotásra irányul. Grendel szerint "ez a pillanat a regény megméretésének a legnehezebb pillanata". Cs. Gyímesi Éva is arra hívja fel a figyelmet, hogy "igazi gyönyörűséget annak, aki a szépre fogékony, az az irodalom szerez, melyben a legteljesebben mutatkozik meg a személyiség szabadsága, melynek esetében nem kell félni, hogy ha lekopik róla az ideológia máza, akkor elveszti az olvasóra tett hatását" (Hősi pózok nélkül).
     Az esztétikai értékközpontú irodalomszemlélet képviselői szükségszerűen meg kell hogy fogalmazzák a kisebbségi magyar irodalmak értékrendje felülvizsgálatának aktualitását is. Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok című tanulmányában kimondatlanul bár, de benne van már ez az igény, az 1989-90-es változások után adott interjúiban pedig egyértelmű feladatként jelenik meg: "Lehetőség nyílik most irodalmi tudatunk befolyásolására és a művek elhelyezésére értékük szerint[...] a mai távlatból nézve azok a művek, amelyek pusztán a kisebbségi helyzetre vonatkoztatva képviseltek értékeket - egyszóval ideológiai értékek voltak -, azokat a műveket most sokkal világosabban lehet megközelíteni és értelmezni." (Mit is jelent 1990?) Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy "Vannak tabui, bálványai a romániai magyar irodalomnak, kiknek műveit elfogulatlanul elemezni igen kockázatos. A közönség úgy vélné, személyükben sérti meg őket az, aki esztétikai ismérvek alapján mást mond műveikről, mint amit eddig megszoktunk[...] Aki meri vállalni a tabuk döntögetését, az haragot hív ki." (Hősi pózok nélkül) Grendel Lajos már a nyolcvanas évtizedben gyakorta hiányolja a felvidéki magyar irodalom szakszerű önreflexióját, az irodalomkritika értékkiválasztó mechaniz- musának egészséges működését, az 1989-es írószövetségi beszámolójában pedig ki is jelenti: "A világ megváltozott körülöttünk, az átértékelések és újragondolások korát éljük. (Irodalom és megújulás) Ugyanezt mondja Cs. Gyímesi Éva 1990-ben a Visky Andrásnak adott interjúban: "ettől a fordulattól kezdve irodalomkritikai szempontból is átminősülnek a dolgaink, pontosabban nyíltan minősíthetjük át őket" (Mit is jelent 1990?). Grendelnek is szembesülni kell azonban folyamatosan a Cs. Gyímesi által említett ellenérzésekkel, nem véletlenül írja naplójába keserűen 1991 februárjában: "A csehszlovákiai magyar irodalomban irodalomkritikai szempontból vizsgálni irodalmi műveket, mindig felért egy kisebb nemzetárulással. Hazudni, sumákolni, vörös foltot biggyeszteni regények, versek végére, nem volt árulás." (Rosszkedvem naplója)
     Már a fentiekből is látható volt talán, hogy a nyolcvanas években egyik legfőbb közös törekvésük a kisebbségi tudatot és irodalmat terhelő mítoszok, tabuk megkérdőjelezése. Amit azonban Grendel íróként inkább prózájával, s nyilatkozatai egy-egy gondolatmenetében hangsúlyoz ("Az hiszem, számunkra minden azon múlik, hogy tudjuk-e a jövőben ködök és gőzök, mítoszok és illúziók nélkül nézni sorsunkat, nem dacos, hanem magától értetdő magyar tudattal.) azt Cs. Gyímesi Éva irodalomtörténészként tanulmányaiban valósítja meg. A drámaíró történelem című munkájában például miközben az emlékezetes Nem lehet-vita tanulságait, Makkai Sándor erdélyi püspök 1936-os váratlan áttelepülésének motivációit keresi, a szembenálló nézeteket ütköztetve a kisebbségi sorsot vállaló és küldetéstudattal megélő, illetve azt elutasító önigazolási szándékok, ideológiaképző kényszerek egész sorát tárja fel és leplezi le. Grendel azt mondja az 1982-es, már többször idézett interjúban: "Az illúziók nélküli történelmi és magyarságtudat mellé pedig vissza kell perelni emberi méltóságunkat." Cs. Gyímesi Éva 1984-ben a Gáll Ernővel történő irodalomtörténeti levélváltásában azt is kifejti, miért éli meg a kisebbségben élő ember a maga méltóságát értékhiányként, értékvesztésként: "Az ember méltósága annak függvénye, ahogyan kezelik[...] a méltóság értéke negatívumként, hiányként van jelen az olyan társadalomban, mely minden emberi jogtól megfoszt. Ezért nem tudja elfogadni a Gáll Ernő által megalkotott "sajátosság méltósága"-fogalmat, ami pedig, jól tudjuk, hogy a hetvenes évek romániai magyar irodalmában is milyen fontos szerepet kapott. A transzilvanizmushoz hasonló defenzív, passzív ideológiának tekinti a "sajátosság méltósága" elméletét, s helyette aktív önvédelmi ideológiát sürget, vagy inkább a közösségi ideológiák helyett politikai jogvédelmet, az egyetemes emberi és kisebbségi jogok szavatolását.
 

A kisebbségi író és a rendszerváltozás

A transzilvanista helytállás, a kisebbségi létszolgálat, a messianisztikus küldetéstudat ellentmondásainak feltárója épp a nyolcvanas évek közepén válik a kisebbségi jogok aktív védelmezőjévé, az asszimilációra ítélt nemzetiség egyik szószólójává s ennek következtében politikai üldözötté, majd a változások után rövid ideig az RMDSZ egyik vezetőjévé. "Én elvégeztem a transzilvanista ideológia kritikáját úgy, hogy erkölcsi síkon transzilvanista maradtam" - nyilatkozza maga is 1992-ben Budai Katalinnak (Én csak a hivatásomnak szerettem volna élni). Ugyanakkor idézi diákjainak kérdését is: "élni vagy helytállni születtünk?"; s hangsúlyozza, hogy ő mindig az előbbiben erősíti őket. "A maradás, a feladatok vállalása csak azoktól hiteles, akik nem szenvelegnek, akik nem akarnak hősi pózban a helytállás szobraivá lenni - mondja még ugyanitt, s jól tudjuk, hogy az ő gyakorlati politikai tevékenysége éppenhogy olyan létfeltételek kialakítására irányult, melyek közepette megszűnik a hősiesség kényszere: "Nekünk nem az a végső célunk, hogy helytálljunk. Ezt egyértelműen ki kell mondani, és rombolni kell a mítoszát. Nekünk az a célunk, hogy szabadok legyünk. A helytállás csakis átmeneti állapotként fogható fel és fogadható el. A cél: a teljes szabadság kivívása." Nincs tehát itt ellentmondás az elmélet és a gyakorlat között, mert egyrészt láthattuk, hogy a transzilvanizmus kritikájától logikusan el lehet jutni a cselekvéshez is, másrészt Cs. Gyímesi Éva helytállása mögött valójában nem a transzilvanizmus morálja, hanem a hitre alapozó erkölcsiség áll. Így is mondhatnánk, a saját szavaival, hogy ő egy "privát üdvtanra" épülő "civil szabadságharcot" folytatott. Nem a népszolgálat, a társadalmi politikai feladatvállalás eszménye vezérelte, hanem az "autentikus" létezés szükséglete; az igazság vállalása és képviselete önazonosságának, személyes méltóságérzetének megőrzése miatt vált szükségszerűvé számára. "Mert lehetett-e valami, ami fontosabb, mint azonosnak lenni önmagammal?[...] Nos, én nem akartam láncszeme lenni annak, ami volt. Ha ellene semmit sem tehettem, legalább nem segítettem fenntartani a diktatúrát. És ezzel elsősorban egy belső, lelkiismereti parancsnak próbáltam eleget tenni. - írja az előző évekre visszatekintve egy 1990-es önvallomásában ("Ott, ahol zsarnokság van...). Mindez természetesen nem zárja ki a közösségi érdekű cselekvést (sőt...), hiszen e "privát üdvtan" alapköve az Istenben, s vele az Igazságban való hit, és "a hívő ember nem önmagáért való" - Cs. Gyímesi Éva szerint. Ez a hit nem engedi meg a félreállást - írja még 1990 tavaszán is (Hívő jelenlét) -, amikor az elszomorító jelenségek, az elszabadult indulatok, az érdekek és az értékek teljes kuszasága láttán már a közéletből való kilépés foglalkoztatja. Végül, amikor 1991-ben az RMDSZ vezetését elhagyva lemond az aktív politizálásról, de fenntartja a véleménynyilvánítás, a közéletbe való beleszólás jogát, továbbra is arra a civil felelősségtudatra és önazonosságvágyra hivatkozik, ami a diktatúra idején szólásra bírta. Nem akar többé senkit sem "képviselni", csupán a saját meggyőződését: "A bensővé tett kollektív érdek eluralkodása + terror afölött, amit úgy hívnak, civil lelkiismeret." (Civilnek lenni)
     Grendel Lajos közéleti szerepvállalásának motívációi hasonlóak a Cs. Gyímesi Éváéhoz, de ugyanakkor a Kelet-Közép-Európában hagyományos írástudói társadalmi feladatvállaláshoz is közel állnak. Az 1989. februári írószövetségi állásfoglalás vitaindítójában például azt mondja: "Írók vagyunk, és nem hivatásos politikusok, s nem ambicionáljuk, hogy írói hivatásunkat más hivatásra cseréljük fel. ăm éppen azért, mert írók vagyunk, s gondolatainkat anyanyelvünkön, a magyar nyelven fejezzük ki, nem lehet közömbös számunkra, hogy az a nyelv [...] forrása marad-e a jövőben is kultúránknak, vagy pedig elsorvadásra és végső pusztulásra van ítélve[...] Mint csehszlovákiai magyar írók nem nézhetjük tétlenül azokat a jelenségeket, amelyek a csehszlovákiai magyar nemzetiség azonosságtudatát gyengítik, s így irodalmunk alapjait is megrendíthetik." (Irodalom és magújulás) Ezzel a magatartással látszólag szemben áll az, amikor 1989 november 22-én a tüntetők között arra várva, hogy felolvashassa a Független Magyar Kezdeményezés nyilatkozatát, azon meditál, hogyan is csöppent ő egy forradalom kellős közepébe: "Ha (ritkán) véleményt nyilvánítottam politikai kérdésekben, azt is mint állampolgár tettem, nem mint író. Arany, Kosztolyáni, Babits mindig közelebb állt hozzám, mint Petőfi, Ady vagy Szabó Dezső. Most pedig »itt állok stb.«" (Pozsonyi földrengés) Nincs azonban itt sem ellentmondás, ha tudjuk, hogy Grendelt legjobban az egyén szabadságának a kérdése érdekli, szabadságon pedig azokat a külső és belső körülményeket érti, "melyek lehetővé teszik számunkra valamennyi képességünk és tehetségünk kibontakoztatását." Ugyanaz a szabadságra orientáltság vezérli tehát íróként és állampolgárként, ami Cs. Gyímesi Évát. Nem véletlen, hogy mindketten a liberalizmus eszmerendszerének hívei. A totális diktatúrák lebontásáért, az egyéni és kollektív szabadságjogokért folytatott küzdelem során a liberalizmus természetszerűleg szolgál hivatkozási alapul, különösen egy kisebbségi értelmiségi számára. Hiszen a liberalizmus nemcsak az emberi szabadság, az emberi jogok sérthetetlenségét, mindenekelőttiségét hirdeti, de ezzel párhuzamosan az emberi társadalom természetes pluralitását, a másság, a máshitűek, a más nemzetiségűek iránti türelmet is. A közép-európai nemzeti konfliktusok távlati kezelhetősége, a különféle nemzeti érdekek, hagyományok összehangolhatósága kapcsán épp ezért teszi fel naplójában a kérdést Grendel: "Nem éppen a liberalizmus lehetne az az eszmerendzser, amelynek talaján az érdemi párbeszéd kezdeményezhető, szemben az eddigi süketek párbeszédével?" (Rosszkedvem naplója - November)
     A maguk részéről mindent meg is tesznek a nemzeti öncélúság ellen, a nemzetek közötti párbeszéd érdekében. Tudatában vannak annak is, hogy a demokratikus jogegyenlőség deklarálása csak az első lépés ezen az úton, mert az igazi, az előítéletmentes párbeszédhez a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait kellene felszámolni. Ezért javasolja Grendel a Reflexiók egy vita után című esszéjében, hogy a szembeállított történelmi sérelmek, vádaskodások ördögi köréből úgy lehetne kilépni, ha a közös múltat a globális emberi problémák nézőpontjából szemlélnénk, s akkor a "kinek volt igaza?" kérdés például már el is veszítené értelmét. Cs. Gyímesi amikor liberális román demokratákat igyekszik meggyőzni a párbeszéd szükségességéről (Gyanakvás helyett dialógust) azt is hangsúlyozza, hogy az eleve egyenlőtlen többség-kisebbség helyzet miatt a magyarság számára nem elegendő az egyenlőség, ha nincs biztosítva a különbözés joga; fogadják el hát természetesnek, ha "ez a nemzeti kisebbség arra törekszik, hogy emberi méltóságának és sajátos nemzeti minőségének elismerését egyaránt kivívja és garantálva lássa" (Demokrácia és nemzetiség). Grendel még inkább csak körülírja, Cs. Gyímesi többször ki is mondja: "A kisebbségi jogok megoldásához a kollektív jogok biztosításán keresztül vezet az út, beleértve a helyi és a közösségi önkormányzatot." (Én csak a hivatásomnak szerettem vona élni); s a liberális demokráciákban ez éppolyan alapvető, mint az egyén autonómiája.
     Térségünkben, így (Cseh-)Szlovákiában, de különösen Romániában, ha létre is jöttek a liberális demokrácia alapintézményei, működésük, részben az előző rezsimek alatt beidegződött állampolgári (alattvalói) magatartások miatt, nem zökkenőmentes. A liberális nézetekkel szemben pedig sokkal inkább tért nyert ismét a nemzeti eszme és a nemzeti érdek mindenekfölöttisége. Már 1989-ben is inkább vágy volt, mint valóság, amit Grendel a Reflexiók egy vita után című esszéjében írt arról, hogy az általános emberi értékek fontossági sorrendjében mára a nemzeti értékek háttérbe szorultak, s hogy Európában a nemzettéválás folyamata lezárult, s mára a nemzetek közötti nagyobb integráció lett kényszer. Az azóta történtek pedig méginkább rácáfoltak erre, nem véletlen, hogy a kisebbségi autonómiatörekvések is megrekedtek a követelés szintjén. S mivel a liberalizmus alapelve az egyén elsődlegessége bármely kollektivitással, így a nemzettel szemben, Grendelnek és Cs. Gyímesinek a változások után fokozatosan erősödő liberalizmusellenességgel is számolnia kellett. Az irodalomtudós egy egész esszében érvel tanítanivalóan a liberális szellem, a nemzeti érzés és az Istenhit összeférhetősége mellett. Az író pedig naplójában tér vissza újra meg újra a liberalizmus, a liberálisok elleni oktalan vádakra.
     Mindkettejüknek szembe kell nézni azzal is, hogy ezek az esetenként személyük ellen is irányuló vádak ráadásul nem elsősorban a többségi nemzet oldaláról érkeznek, hanem a magyarság soraiból. Mivel ők nemcsak hirdetik a pluralizmust, a másság, a másként gondolkodás jogát, hanem élnek is vele, különvéleményük, például éppen a nemzet fogalmát, a nemzeti érdeket, a nemzeti egységkoncepciókat illetően egyre inkább irritálja a kisebbségen belüli többségi (vagy a csupán önmagukat annak nyilvánító) álláspont képviselőit. "Senkinek sincs joga feláldozni az egyént a közösség oltárán, feltéve, ha nem őmaga vállalja, önként - írja Cs. Gyímesi Éva a Himnusz a kisebbséghez című jegyzetében, az Új kísértések című esszéfüzérben pedig így vélekedik a nemzeti érdekről: "Úgy gondolom a nemzeti érdek nem lehet valami egészen más, valami idegen attól, ami a nemzetet alkotó egyes emberek mindennapi érdeke. A voluntarista számára viszont a nemzet absztrakció - írja ugyanitt -: "egy glória ködébe vesző szentség, nem pedig a nemzetet alkotó élő és halandó, és ezért egyenként is boldogulni vágyó emberek." Csaknem szó szerint megegyező ezzel Grendel álláspontja: "A nemzet absztrakt fogalma csak a nemzetet alkotó egyének értékteremtő szabadsága révén nyerhet tartalmat, megerősítést, igazolást." (Reflexiók egy vita után)
     Mindketten tiltakoznak az ellen, hogy a vészhelyzetben szükséges nemzeti egységre, a közérdekre hivatkozva, a megosztottság veszélyeivel riogatva, a kisebbségi magyarság önként korlátozza belső vitáit, s az érdek- és véleménykü- lönbségek elfojtásával elleplezze társadalma tagoltságát, rétegzettségét. Az erőszakolt egységkoncepciók egy újabb szellemi-ideológiai homogenizáció veszélyét is magukba rejtik, amellett, hogy védelmet nyújthatnak az igénytelenségnek, a szolgalelkűségnek, a karrierizmusnak is. "Nem a mindenáron fenntartott egység (ami amúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére megvalósuló összefogás - koalíció - fejezheti ki méltón a romániai magyarság összérdekeit - írja Cs. Gyímesi a már említett Új kísértésekben. Grendel pedig 1990 decemberében a következőket jegyzi be naplójába: "Itt az ideje, hogy az akolszellemnek véget vessünk. Tudunk mi demokraták is lenni. És ha a véleményünk eltér valamiben, botorság lenne azt elhallgatni." A Rosszkedvem naplója más, későbbi részeiben viszont, mint ahogy Cs. Gyímesi Éva utolsó írásaiban, nyilatkozataiban, a többségi nemzet polgárait érintő kritika mellett, a kisebbségi magyarság demokratikus magatartásával kapcsolatos kételyek is egyre inkább hangot kapnak. Mindketten úgy vélik, hogy a teljes egyéni és kollektív szabadság eléréséhez márcsak azért is hosszú lesz az út, mert a külső gátaknál is erősebbek a belsők, az emberek lelkében, idegeiben mélyen gyökerezők. A keserű felismerések Grendelben is egyre fokozzák a politikával szembeni kiábrándultságát és ismételten szembesülésre késztetik az írástudói felelősségvállalás problémájával. Ellentmondásos érzéseit, nézeteit a napló elejtett megjegyzéseinél jobban összefoglalta azonban már az esszékötet utolsó, 1990 végén keletkezett Abszurdisztán című írása. Grendel az írók politikai szerepvállalását ebben az "elátkozott" térségben egyszerre fontosnak és elkerülhetetlennek, s ugyanakkor tragikomikusnak minősíti."Így vagy úgy, nem térhet ki a politikai szerepvállalás elől, még ha terhére is van. Nem térhet ki, amíg az európai civilizáció alapvető értékei veszélyben forognak. Márpedig Közép-Európában mindig is veszélyben forogtak, ma is. - írja előbb. Később viszont a maga számára járható utat mégis így összegzi: "Jobb kívül lenni. Ez nem árulás és nem erkölcstelenség. Nem cinizmus. Inkább az írói munka nélkülözhetetlen feltétele, amely megszűnik, ha közéleti szere- pünket túlságosan komolyan vesszük, ha hiányzik belőlünk a szerepvállalásunkkal szembeni irónia és önirónia."

*

Bévül és kívül lenni egyidejűleg, a lelkiismeret szavára hallgatva állástfoglalni, ha muszáj, de ugyanakkor megőrizni a szellemi szuverenitás, az elfogulatlan tájékozódás képességét, élni és alkotni elsősorban, de helytállni is, ha nincs más megoldás - a kelet-közép-európai íróember már-már öröknek, meghalad- hatatlannak látszó orientációs pontjai ezek. Cs. Gyímesi Éva és Grendel Lajos élete és munkássága is bizonyíték arra, hogy ha megkerülhetetlen belső gyötrelmekkel, feszültségekkel terhesen is, de az effajta Szküllák és Kharübdiszek között is járható az út, mégpedig úgy, hogy menetközben jelentős értékek szülessenek.
     A fenti párhuzamos vizsgálódás, összehasonlító elemzés természetesen nem jogosíthat fel messzebbmenő következtetések levonására, ahhoz hasonló elemzések sorozatára lenne szükség. Ennek az írásnak nem is ez volt a célja, csupán arra vállalkozhatott, hogy a nem egészen véletlen analógiák, találkozási pontok feltárása, összevetése révén ismételten ráirányítsa a figyelmet a kisebbségi magyarság országoktól független, legújabbkori sorshelyzeteinek és a kisebbségi ember, írástudó alapkérdéseinek, kényszereinek, választási lehetőségeinek és válaszainak rokonságára, esetenként (még a mondatok szintjén is megmutatkozó) megdöbbentő azonosságára. Mindezek tudatosítása talán a magyarországi olvasó számára is szolgálhat némi tanulsággal.