|
Elek Tibor
"élni vagy helytállni
születtünk?"
(Párhuzamok Cs. Gyímesi Éva és Grendel Lajos esszéköteteiben)
Nem én leszek az első, aki térben egymástól
távoli, magyar nyelven alkotó írók munkásságának, műveinek összevetésével,
párhuzamos elemzésével kísérletezik. Még a hetvenes évek közepén vetette
föl Zalabai Zsigmond a nagyjából egyidőben, de egymástól függetlenül feltűnő
azonos vagy rokon sorsproblémák, motívumok, esztétikai jelenségek láttán,
hogy célszerű volna a komparatisztikai vizsgálatok mintájára különböző
szempontú összehasonlító elemzéseket tenni a kisebbségi magyar irodalmakban
is.
A fölvetés
továbbgondolói közül engedtessék meg csupán háromra emlékeztetnem. A hetvenes
évek végén Szakolczay Lajos Nemzedékek kapcsolódása című tanulmányában
a jugoszláviai Új Symposion, a romániai Forrás-nemzedékek és a velük
rokonítható csehszlovákiai magyar költők törekvéseit veti össze tanulságosan.
Az utóbbiak egyike, Tóth László pedig az 1983-as naplóját 1991-ben az Új
Forrásban közzé tevő esszéjében az ún. Új Symposion-ügy, az
Irodalmi Szemle-ügy, a Mozgó Világ-ügy, az Echinox-ügy
párhzuzamosságaira hívja fel a figyelmet. Pécsi Györgyi 1993-as Olvasáspróbák
című kötetében két olyan figyelemreméltó tanulmányt is olvashatunk, amely
a Zalabai által említett szempontokat érvényesíti eredményesen. Szózat-variációk
címmel Márai Sándor, Szilágyi Domokos, Domonkos István és Tőzsér Árpád
egy-egy hasonló kérdéseket fölvető versét, Anyag és eszme közt félúton
címmel pedig Szilágyi Domokos és Tőzsér Árpád egész költészetét vizsgálja
párhuzamos elemzés keretében.
Ezek az összevetések
természetesnek, indokoltnak látszanak. Nem légből kapott-e, nem erőszakolt-e
ugyanakkor egy kissé a kiváló erdélyi magyar irodalomtudós, Cs. Gyímesi
Éva és a jeles felvidéki magyar prózaíró, Grendel Lajos műveiben párhuzamosságok,
analógiák keresése? Véleményem szerint nem, akkor, ha a nagyjából egyidőben,
a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején írott esszéiket, publicisztikáikat
vetjük össze (Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség 1991;
Rosszkedvem naplója [1990 november - 1991 október] 1992;
Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában 1993). Az esszé, a publicisztika,
az interjú, a napló ugyanis mindkettőjük számára alkalmas formává vált
az önvallomás, az öntanúsítás és a közéleti szerepvállalás mellett arra,
hogy a kisebbségi helyzet által fölvetett sorskérdések és az irodalom összefüggéseire,
a kisebbségi író "küldetésére" vonatkozó gondolataikat megfogalmazzák.
Az összevetést az is indokolni látszik, hogy az említett szövegek keletkezése
idején, azok hátterében mindkét országban olyan azonos irányú társadalmi,
politikai változások készülődnek, majd játszódnak le, amelyek az elvárások
szerint alapjaiban kellene hogy megváltoztassák a kisebbségben élő egyén
és nemzeti közösség jogait, státusát, s vele nyelvi-kultu- rális önmegvalósításának,
politikai érdekérvényesítésének lehetőségeit.
Lét és irodalom kisebbségben
"A történelem sorshelyzeteket hoz létre,
s ezekben a tudatosság különböző szintjén magatartásformákat alakít ki
az ember. A tehetség, a tudás és a meggyőződéssé kristályosodott erkölcsi
normák egyénenként ugyan váltakozó erőtérben szabják meg az életpályák
irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de
- ha tetszik, ha nem - a megörökölt történelmi helyzet határolja körül
a cselekvés lehetőségeit. Nem úgy, hogy az egyén szükségszerűen megbékél,
illetőleg megelégszik azzal, ami születésekor körülveszi, hanem úgy, hogy
számol vele. - idézi Benkő Samut, az ismert erdélyi művelődéstörténészt
Cs. Gyímesi Éva a Gyöngy és homok című dolgozatában. Ez a nyolcvcanas
évek közepén készült legendás hírű, sok vihart kavart irodalomtörténeti
értekezés megjelent már 1992-ben is önálló kötetként a Kriterionnál. Azt
hiszem, nemcsak rendkívüli eszme- és irodalomtörténeti jelentőségének (modellszerűen
bemutatja a kisebbségi sorsra adható ideológikus válaszlehetőségeket, új
összefüggésbe helyezi az egész romániai magyar irodalom- és művelődéstörténetet,
megteremti a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji erdélyi irodalomszemléleti
viták elméleti hátterét) köszönhető az, hogy a Honvágy a hazában
kötetben újraolvasható, hanem annak is, hogy már ebben az esszében körvonalazódnak
Cs. Gyímesi Éva következetes szellemi magatartásának, politikai ki- és
helytállásának, a korábbi köteteiben (Találkozás az egyszerivel, Teremtő
világ) kibontottakhoz jól illeszkedő esztétikai nézeteinek alapelemei.
A Benkő Samu-idézet például azért fontos számára, mert felhívja a figyelmet
arra, hogy az adott történelmi körülmények szorításában élő egyén helyzettudata
nem jelenti szükségszerűen egyúttal a helyzettel való megbékélést is. A
tanulmány tudományos, filozófiai megalapozottsággal, fogalmi pontosságra
törekedve közvetett kritikáját adja a két háború közötti erdélyi magyarság
ideológiájának, a transzilvanizmusnak. Tárgyilagos elemzés keretében mutatja
be a szerző a kisebbségi ideológiaképződés mechanizmusát, azt, hogy az
objektíve kialakult történelmi- politikai helyzet, a kisebbségi létforma
pozitív és negatív értéklehetőségei, a magárautaltság hogyan termelik ki
a helyzetet szentesítő ideológikus helyzettudatot. S azt, hogy ennek során
a jogi-politikai-kulturális értékvesztettség hogyan minősül át értékké,
s mindez hogyan hat a kisebbségi helyzet reálpolitikai célzatú elfogadtatása
irányába, miközben az azonosságtudat erősítését is szolgálja azzal, hogy
szellemi, kulturális téren a teljes önmegvalósításra ösztönöz. A transzilvanizmus
ellentmondásos értékszerkezetének, a helyzettudat és az azonosságtudat
közötti feszültségnek a feltárása után szedi szét elemeire a szerző a romániai
magyar irodalomban újra és újra megjelenő ideológikus, erkölcsi többletjelentést
horodzó, a szenvedést értékké nemesítő motívumok, szimbólumok alapképletét,
a gyöngykagylószimbólumot, amiben "a kagyló védekező reflexének folyamata
kisebbségi sorsképletté, a nehézségek ellenére vállalt tudatos értékteremtéssé
emberiesül. A hasonló ideológiai-erkölcsi értékjelképeket végül változatoknak
nevezi a "teremtő fájdalom paradoxális értékszerkezetet horodzó motívumára,
amely az úgynevezett »kisebbségi humánum« legjellemzőbb irodalmi vetülete.
Arról az eszme- és irodalomtörténeti vonulatról pedig, ami ezt az erőteljes
értéknyomatékot is közvetíti, így összegzi véleményét: "a kisebbség helyzet-
és azonosságtudata közötti diszharmóniát mintegy átesztétizálva, az értelmiség
körében hatékony eszmévé tesz egy olyan értékalakzatot, amelyben a különböző
értékek nem szolidárisak, ám ezt a »kognitív disszonanciát« etikai-esztétikai
síkon katartikusan feloldja, és távlatosabb programadás helyett (mely feltehetően
objektíve is lehetetlen) a mindennapi helytállás próbáját jelentő adottságok
elviselésére tesz képessé. Így válik az irodalom, a mű pótszerré, ami kárpótolni
látszik a kisebbségben élő értelmiségit lehetőségeinek korlátozásáért.
Mindez azonban közösségi érvénnyel nem bírhat, sőt az 1992-es önálló kiadás
előszavában bevallja a szerző, célja az volt, hogy rámutasson "ennek az
eszmeiségnek az utópikus, mitikus jegyeire, amelyek elfedik a kisebbség
valóságos politikai érdekeit, és a helyzet megnyugtató rendezésére irányuló
stratégia helyett illúziókkal kárpótolnak. Természetesen nem a kilátástalannak
tetsző kisebbségi helyzet nem-vállalására akar ösztönözni 1985-ben, amikor
a transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetét, az ideológiájában rejlő
veszélyeket feltárja, hanem éppen ellenkezőleg, az illúziótlan önismeretre,
s a csupán ebből fakadható cselekvésre.
Itt az ideje,
hogy Grendel Lajosra fordítsuk a figyelmet, és az előbbiek jó végszóként
is szolgálnak ehhez. Grendel elsősorban prózaíró, így nem csodálkozhatunk
azon, hogy a nyolcvanas évek első felében - nem csehszlovákiai magyar irodalomtör-
téneti, kritikai revíziót megalapozó tudományos műveket, hanem regényeket
írt (Éleslövészet, Galeri, Áttételek). Ezek a regények viszont éppúgy
az illúziótlan egyéni és kollektív helyzet- és azonosságtudat hiányát felmutató
önkritikus múltszemlélet jegyében fogantak, mint Cs. Gyímesi Éva tanulmánya.
S szintén
nem kevés szerepet játszottak a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának,
hagyományszemléletének, értékrendjének átalakulásában. Grendel a filozófiában,
az irodalomelméletben, de a politikaelméletben is Cs. Gyímesi Évához hasonlóan
jártas, eredendően teoretikus elme, ezért a regények helyett érdemes ezúttal
esszéit, nyilatkozatait számba vennünk.
"Egyetlen
kérdés foglalkoztatott, s foglalkoztat ma is igazán: az öntörvényű, szabad
cselekvés esélyei. Mégpedig itt és most, szlovákiai magyar emberként -
mondja már 1982-ben a Brogrányi Juditnak adott interjúban. Épp ezért vizsgálja
ő is a kisebbségi lét szociológiai, morális, politikai természetét, a kisebbségi
értelmiségi magatartáslehetőségeit, a kisebbségi tudat zavarait, s az irodalomnak
a viszonyát mindehhez: "a nemzetiségi - tehát kisebbségi - létmód gyakran
anélkül, hogy tudatosítanánk, kialakít valamiféle preventív, bénító gátlásmechanizmust.
Egy sereg önvédelmi reflexet tenyészt ki az emberben, amelyek rövid távon
látszatra a megmaradás garanciáit kínálják, végső soron azonban - s ez
az, ami a megmaradás görcsös stratégiáját belülről kezdi ki - a gettószellemet,
a bezártságot erősítik[...] Ahelyett, hogy a megmaradás szempontjait a többi,
egyetemesebb szempont mellé rendelné, az egyetemesebb szempontokat alárendeli
a megmaradásnak. Csakhogy ez zsákutca, mert súlyos értékzavarokhoz vezethet.
- hangsúlyozza az említett interjúban. Majd felhívja a figyelmet a provincializmus,
amit a befeléfordulás és a hamis önismeret következményének tekint, legfőbb
veszélyére is: "Ahelyett, hogy építkezne a sajátosból, abszolutizálja azt".
A provincializmus veszélye Cs. Gyímesi Éva szerint a transzilvánizmusba
is jelen van, ugyanis, amikor abban a külső helyzetre, a tér- és időbeli
meghatározottságokra tevődik a hangsúly, akkor csúszik a nemzet egészétől
való elkülönülés, a regionalizmus irányába, ami akaratlanul is a provincializmust
szolgálja.
A Gyöngy
és homok alapkérdéseit Cs. Gyímesi A mitizált kényszerűség című
hetvenes évek végi és az Egy létszimbólum színe és visszája című
1981-es tanulmányában veti föl először, s amikor ő a gyöngykagyló-motívumban
sűrűsödő eszményben többek között a partikuláris meghatározottság és az
egyetemes emberi igény értékfeszültségének vibrálását írja le, Grendel
ugyanennek a problémának irodalmi vetületét az elszigeteltség és az egyetemesség
szembenállásaként fogalmazza meg egy 1979-es esszéjében. A csehszlovákiai
magyar irodalom legfontosabb kérdésének tartja azt, hogy képes lesz-e a
kisebbségi létezés sajátszerűségét esztétikai értelemben tartalommá formálni,
mert ha nem, csak provinciális irodalmat hordhat ki (Elszigeteltség
vagy egyetemesség). A felvetett kérdések a későbbiekben más-más megfogalmazásban
ugyan, de még számos Grendel-szövegben és -interjúban vissza-vissza- térnek.
Közismert,
hogy a szlovákiai magyar kisebbség szellemi élete az elmúlt hetven évben
(éppúgy, vagy talán méginkább, mint az erdélyi) a társadalomtudományi,
kulturális intézmények hiánya, csonkasága miatt, a politikai érdekérvényesítés
korlátozottsága következtében, végletesen irodalomközpontú volt. Ha viszont
az irodalom olyan feladatokat is kénytelen felvállalni, amelyek normális
körülmények között kívül esnek a kompetenciáján, "akkor fennáll a veszélye,
hogy egy irodalmi mű súlypontjai eltolódnak valamilyen partikuláris szempont
irányába. Magyarán: nem irodalmi mű születik, hanem valami más." - figyelmeztet
Grendel ("Az ember szüntelenül helyzetben van..."), s Cs. Gyímesi
ugyanígy (a Gyöngy és homokban) Tompa László költészete kapcsán:
miközben megpróbálja költészetével pótolni mindazt, ami az életből hiányzik,
kockáztatja azt, "hogy szava megszűnik igazán az lenni, aminek lennie kellene:
ének, amit viszont sem talizmán, sem virág, sem csákány nem pótolhat".
Kisebbségi körülmények között az irodalom művelése tehát könnyen a megmaradást
szolgáló küldetéssé válhat, hiszen nem nagyon van más, ami a nemzeti közösség
belső kohézióját, önazonosságtudatának fenntartását erősíthetné. Az irodalom
azonban, amikor küldetést vállal, öncsonkításra kényszerül, mert "a lehető
legegyszerűbb, legtöbb olvasója számára érthető formanyelven kell ezt a
küldetését teljesítenie, mert csak ekképp működhet kohéziós erőként - írja
Grendel a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában
című 1989-es esszéjében. Mindketten többször is utalnak arra, hogy a küldetéstudat,
a szolgálat ideológiája mögé könnyen elrejtőzhet a szakmai igénytelenség.
Ezért is hangsúlyozzák az esztétikai és az egyéb értékek közötti különbségtevés
szükségességét. Cs Gyímesi Éva például a Hősi pózok nélkül című
1992-es interjúban: "Nagy csapda az esztétikai és az etikai érték összemosása,
még nagyobb az esztétikai az ideológiaival." Grendel Lajos pedig abban
a többször előadott gondolatme- netben, amelyben az először Fábry Zoltán
által megfogalmazott ún. szlovákiai magyar regény abszurd igényét és a
hatvanas, hetvenes években mégis ennek jegyében született műveket értékeli.
Kiemeli azok történelmi, társadalomtörténeti jelentőségét, a nemzetiségi
önismeret erősítésében betöltött szerepét, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy
irodalmi értékük nagyon különböző. A sematizmussal jórészt szakító, de
a múlt századi realizmus eszközeivel létrehozott regényeknek az újszerűségét
és aktuális jelentőségét a korábban elhallgatott, eltitkolt igazságok kimondása
adta meg. Eljön az idő, amikor az igazságok már magától értetődő igazságok
lesznek, a regényben kifejezett társadalmi-történelmi-nemzeti tartalmak
letisztulnak, s a figyelem, egyre inkább ezeknek a regénybeli megformálására,
a regényre mint műalkotásra irányul. Grendel szerint "ez a pillanat a regény
megméretésének a legnehezebb pillanata". Cs. Gyímesi Éva is arra hívja
fel a figyelmet, hogy "igazi gyönyörűséget annak, aki a szépre fogékony,
az az irodalom szerez, melyben a legteljesebben mutatkozik meg a személyiség
szabadsága, melynek esetében nem kell félni, hogy ha lekopik róla az ideológia
máza, akkor elveszti az olvasóra tett hatását" (Hősi pózok nélkül).
Az esztétikai
értékközpontú irodalomszemlélet képviselői szükségszerűen meg kell hogy
fogalmazzák a kisebbségi magyar irodalmak értékrendje felülvizsgálatának
aktualitását is. Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok című tanulmányában
kimondatlanul bár, de benne van már ez az igény, az 1989-90-es változások
után adott interjúiban pedig egyértelmű feladatként jelenik meg: "Lehetőség
nyílik most irodalmi tudatunk befolyásolására és a művek elhelyezésére
értékük szerint[...] a mai távlatból nézve azok a művek, amelyek pusztán
a kisebbségi helyzetre vonatkoztatva képviseltek értékeket - egyszóval
ideológiai értékek voltak -, azokat a műveket most sokkal világosabban
lehet megközelíteni és értelmezni." (Mit is jelent 1990?) Ugyanakkor
tisztában van azzal, hogy "Vannak tabui, bálványai a romániai magyar irodalomnak,
kiknek műveit elfogulatlanul elemezni igen kockázatos. A közönség úgy vélné,
személyükben sérti meg őket az, aki esztétikai ismérvek alapján mást mond
műveikről, mint amit eddig megszoktunk[...] Aki meri vállalni a tabuk döntögetését,
az haragot hív ki." (Hősi pózok nélkül) Grendel Lajos már a nyolcvanas
évtizedben gyakorta hiányolja a felvidéki magyar irodalom szakszerű önreflexióját,
az irodalomkritika értékkiválasztó mechaniz- musának egészséges működését,
az 1989-es írószövetségi beszámolójában pedig ki is jelenti: "A világ megváltozott
körülöttünk, az átértékelések és újragondolások korát éljük. (Irodalom
és megújulás) Ugyanezt mondja Cs. Gyímesi Éva 1990-ben a Visky Andrásnak
adott interjúban: "ettől a fordulattól kezdve irodalomkritikai szempontból
is átminősülnek a dolgaink, pontosabban nyíltan minősíthetjük át őket"
(Mit is jelent 1990?). Grendelnek is szembesülni kell azonban folyamatosan
a Cs. Gyímesi által említett ellenérzésekkel, nem véletlenül írja naplójába
keserűen 1991 februárjában: "A csehszlovákiai magyar irodalomban irodalomkritikai
szempontból vizsgálni irodalmi műveket, mindig felért egy kisebb nemzetárulással.
Hazudni, sumákolni, vörös foltot biggyeszteni regények, versek végére,
nem volt árulás." (Rosszkedvem naplója)
Már a fentiekből
is látható volt talán, hogy a nyolcvanas években egyik legfőbb közös törekvésük
a kisebbségi tudatot és irodalmat terhelő mítoszok, tabuk megkérdőjelezése.
Amit azonban Grendel íróként inkább prózájával, s nyilatkozatai egy-egy
gondolatmenetében hangsúlyoz ("Az hiszem, számunkra minden azon múlik,
hogy tudjuk-e a jövőben ködök és gőzök, mítoszok és illúziók nélkül nézni
sorsunkat, nem dacos, hanem magától értetdő magyar tudattal.) azt Cs. Gyímesi
Éva irodalomtörténészként tanulmányaiban valósítja meg. A drámaíró történelem
című munkájában például miközben az emlékezetes Nem lehet-vita tanulságait,
Makkai Sándor erdélyi püspök 1936-os váratlan áttelepülésének motivációit
keresi, a szembenálló nézeteket ütköztetve a kisebbségi sorsot vállaló
és küldetéstudattal megélő, illetve azt elutasító önigazolási szándékok,
ideológiaképző kényszerek egész sorát tárja fel és leplezi le. Grendel
azt mondja az 1982-es, már többször idézett interjúban: "Az illúziók nélküli
történelmi és magyarságtudat mellé pedig vissza kell perelni emberi méltóságunkat."
Cs. Gyímesi Éva 1984-ben a Gáll Ernővel történő irodalomtörténeti levélváltásában
azt is kifejti, miért éli meg a kisebbségben élő ember a maga méltóságát
értékhiányként, értékvesztésként: "Az ember méltósága annak függvénye,
ahogyan kezelik[...] a méltóság értéke negatívumként, hiányként van jelen
az olyan társadalomban, mely minden emberi jogtól megfoszt. Ezért nem tudja
elfogadni a Gáll Ernő által megalkotott "sajátosság méltósága"-fogalmat,
ami pedig, jól tudjuk, hogy a hetvenes évek romániai magyar irodalmában
is milyen fontos szerepet kapott. A transzilvanizmushoz hasonló defenzív,
passzív ideológiának tekinti a "sajátosság méltósága" elméletét, s helyette
aktív önvédelmi ideológiát sürget, vagy inkább a közösségi ideológiák helyett
politikai jogvédelmet, az egyetemes emberi és kisebbségi jogok szavatolását.
A kisebbségi író és
a rendszerváltozás
A transzilvanista helytállás, a kisebbségi
létszolgálat, a messianisztikus küldetéstudat ellentmondásainak feltárója
épp a nyolcvanas évek közepén válik a kisebbségi jogok aktív védelmezőjévé,
az asszimilációra ítélt nemzetiség egyik szószólójává s ennek következtében
politikai üldözötté, majd a változások után rövid ideig az RMDSZ egyik
vezetőjévé. "Én elvégeztem a transzilvanista ideológia kritikáját úgy,
hogy erkölcsi síkon transzilvanista maradtam" - nyilatkozza maga is 1992-ben
Budai Katalinnak (Én csak a hivatásomnak szerettem volna élni).
Ugyanakkor idézi diákjainak kérdését is: "élni vagy helytállni születtünk?";
s hangsúlyozza, hogy ő mindig az előbbiben erősíti őket. "A maradás, a
feladatok vállalása csak azoktól hiteles, akik nem szenvelegnek, akik nem
akarnak hősi pózban a helytállás szobraivá lenni - mondja még ugyanitt,
s jól tudjuk, hogy az ő gyakorlati politikai tevékenysége éppenhogy olyan
létfeltételek kialakítására irányult, melyek közepette megszűnik a hősiesség
kényszere: "Nekünk nem az a végső célunk, hogy helytálljunk. Ezt egyértelműen
ki kell mondani, és rombolni kell a mítoszát. Nekünk az a célunk, hogy
szabadok legyünk. A helytállás csakis átmeneti állapotként fogható fel
és fogadható el. A cél: a teljes szabadság kivívása." Nincs tehát itt ellentmondás
az elmélet és a gyakorlat között, mert egyrészt láthattuk, hogy a transzilvanizmus
kritikájától logikusan el lehet jutni a cselekvéshez is, másrészt Cs. Gyímesi
Éva helytállása mögött valójában nem a transzilvanizmus morálja, hanem
a hitre alapozó erkölcsiség áll. Így is mondhatnánk, a saját szavaival,
hogy ő egy "privát üdvtanra" épülő "civil szabadságharcot" folytatott.
Nem a népszolgálat, a társadalmi politikai feladatvállalás eszménye vezérelte,
hanem az "autentikus" létezés szükséglete; az igazság vállalása és képviselete
önazonosságának, személyes méltóságérzetének megőrzése miatt vált szükségszerűvé
számára. "Mert lehetett-e valami, ami fontosabb, mint azonosnak lenni önmagammal?[...]
Nos, én nem akartam láncszeme lenni annak, ami volt. Ha ellene semmit sem
tehettem, legalább nem segítettem fenntartani a diktatúrát. És ezzel elsősorban
egy belső, lelkiismereti parancsnak próbáltam eleget tenni. - írja az előző
évekre visszatekintve egy 1990-es önvallomásában ("Ott, ahol zsarnokság
van...). Mindez természetesen nem zárja ki a közösségi érdekű cselekvést
(sőt...), hiszen e "privát üdvtan" alapköve az Istenben, s vele az Igazságban
való hit, és "a hívő ember nem önmagáért való" - Cs. Gyímesi Éva szerint.
Ez a hit nem engedi meg a félreállást - írja még 1990 tavaszán is (Hívő
jelenlét) -, amikor az elszomorító jelenségek, az elszabadult indulatok,
az érdekek és az értékek teljes kuszasága láttán már a közéletből való
kilépés foglalkoztatja. Végül, amikor 1991-ben az RMDSZ vezetését elhagyva
lemond az aktív politizálásról, de fenntartja a véleménynyilvánítás, a
közéletbe való beleszólás jogát, továbbra is arra a civil felelősségtudatra
és önazonosságvágyra hivatkozik, ami a diktatúra idején szólásra bírta.
Nem akar többé senkit sem "képviselni", csupán a saját meggyőződését: "A
bensővé tett kollektív érdek eluralkodása + terror afölött, amit úgy hívnak,
civil lelkiismeret." (Civilnek lenni)
Grendel Lajos
közéleti szerepvállalásának motívációi hasonlóak a Cs. Gyímesi Éváéhoz,
de ugyanakkor a Kelet-Közép-Európában hagyományos írástudói társadalmi
feladatvállaláshoz is közel állnak. Az 1989. februári írószövetségi állásfoglalás
vitaindítójában például azt mondja: "Írók vagyunk, és nem hivatásos politikusok,
s nem ambicionáljuk, hogy írói hivatásunkat más hivatásra cseréljük fel.
ăm éppen azért, mert írók vagyunk, s gondolatainkat anyanyelvünkön, a magyar
nyelven fejezzük ki, nem lehet közömbös számunkra, hogy az a nyelv [...]
forrása marad-e a jövőben is kultúránknak, vagy pedig elsorvadásra és végső
pusztulásra van ítélve[...] Mint csehszlovákiai magyar írók nem nézhetjük
tétlenül azokat a jelenségeket, amelyek a csehszlovákiai magyar nemzetiség
azonosságtudatát gyengítik, s így irodalmunk alapjait is megrendíthetik."
(Irodalom és magújulás) Ezzel a magatartással látszólag szemben
áll az, amikor 1989 november 22-én a tüntetők között arra várva, hogy felolvashassa
a Független Magyar Kezdeményezés nyilatkozatát, azon meditál, hogyan is
csöppent ő egy forradalom kellős közepébe: "Ha (ritkán) véleményt nyilvánítottam
politikai kérdésekben, azt is mint állampolgár tettem, nem mint író. Arany,
Kosztolyáni, Babits mindig közelebb állt hozzám, mint Petőfi, Ady vagy
Szabó Dezső. Most pedig »itt állok stb.«" (Pozsonyi földrengés)
Nincs azonban itt sem ellentmondás, ha tudjuk, hogy Grendelt legjobban
az egyén szabadságának a kérdése érdekli, szabadságon pedig azokat a külső
és belső körülményeket érti, "melyek lehetővé teszik számunkra valamennyi
képességünk és tehetségünk kibontakoztatását." Ugyanaz a szabadságra orientáltság
vezérli tehát íróként és állampolgárként, ami Cs. Gyímesi Évát. Nem véletlen,
hogy mindketten a liberalizmus eszmerendszerének hívei. A totális diktatúrák
lebontásáért, az egyéni és kollektív szabadságjogokért folytatott küzdelem
során a liberalizmus természetszerűleg szolgál hivatkozási alapul, különösen
egy kisebbségi értelmiségi számára. Hiszen a liberalizmus nemcsak az emberi
szabadság, az emberi jogok sérthetetlenségét, mindenekelőttiségét hirdeti,
de ezzel párhuzamosan az emberi társadalom természetes pluralitását, a
másság, a máshitűek, a más nemzetiségűek iránti türelmet is. A közép-európai
nemzeti konfliktusok távlati kezelhetősége, a különféle nemzeti érdekek,
hagyományok összehangolhatósága kapcsán épp ezért teszi fel naplójában
a kérdést Grendel: "Nem éppen a liberalizmus lehetne az az eszmerendzser,
amelynek talaján az érdemi párbeszéd kezdeményezhető, szemben az eddigi
süketek párbeszédével?" (Rosszkedvem naplója - November)
A maguk részéről
mindent meg is tesznek a nemzeti öncélúság ellen, a nemzetek közötti párbeszéd
érdekében. Tudatában vannak annak is, hogy a demokratikus jogegyenlőség
deklarálása csak az első lépés ezen az úton, mert az igazi, az előítéletmentes
párbeszédhez a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait kellene felszámolni.
Ezért javasolja Grendel a Reflexiók egy vita után című esszéjében,
hogy a szembeállított történelmi sérelmek, vádaskodások ördögi köréből
úgy lehetne kilépni, ha a közös múltat a globális emberi problémák nézőpontjából
szemlélnénk, s akkor a "kinek volt igaza?" kérdés például már el is veszítené
értelmét. Cs. Gyímesi amikor liberális román demokratákat igyekszik meggyőzni
a párbeszéd szükségességéről (Gyanakvás helyett dialógust) azt is
hangsúlyozza, hogy az eleve egyenlőtlen többség-kisebbség helyzet miatt
a magyarság számára nem elegendő az egyenlőség, ha nincs biztosítva a különbözés
joga; fogadják el hát természetesnek, ha "ez a nemzeti kisebbség arra törekszik,
hogy emberi méltóságának és sajátos nemzeti minőségének elismerését egyaránt
kivívja és garantálva lássa" (Demokrácia és nemzetiség). Grendel
még inkább csak körülírja, Cs. Gyímesi többször ki is mondja: "A kisebbségi
jogok megoldásához a kollektív jogok biztosításán keresztül vezet az út,
beleértve a helyi és a közösségi önkormányzatot." (Én csak a hivatásomnak
szerettem vona élni); s a liberális demokráciákban ez éppolyan alapvető,
mint az egyén autonómiája.
Térségünkben,
így (Cseh-)Szlovákiában, de különösen Romániában, ha létre is jöttek a
liberális demokrácia alapintézményei, működésük, részben az előző rezsimek
alatt beidegződött állampolgári (alattvalói) magatartások miatt, nem zökkenőmentes.
A liberális nézetekkel szemben pedig sokkal inkább tért nyert ismét a nemzeti
eszme és a nemzeti érdek mindenekfölöttisége. Már 1989-ben is inkább vágy
volt, mint valóság, amit Grendel a Reflexiók egy vita után című
esszéjében írt arról, hogy az általános emberi értékek fontossági sorrendjében
mára a nemzeti értékek háttérbe szorultak, s hogy Európában a nemzettéválás
folyamata lezárult, s mára a nemzetek közötti nagyobb integráció lett kényszer.
Az azóta történtek pedig méginkább rácáfoltak erre, nem véletlen, hogy
a kisebbségi autonómiatörekvések is megrekedtek a követelés szintjén. S
mivel a liberalizmus alapelve az egyén elsődlegessége bármely kollektivitással,
így a nemzettel szemben, Grendelnek és Cs. Gyímesinek a változások után
fokozatosan erősödő liberalizmusellenességgel is számolnia kellett. Az
irodalomtudós egy egész esszében érvel tanítanivalóan a liberális szellem,
a nemzeti érzés és az Istenhit összeférhetősége mellett. Az író pedig naplójában
tér vissza újra meg újra a liberalizmus, a liberálisok elleni oktalan vádakra.
Mindkettejüknek
szembe kell nézni azzal is, hogy ezek az esetenként személyük ellen is
irányuló vádak ráadásul nem elsősorban a többségi nemzet oldaláról érkeznek,
hanem a magyarság soraiból. Mivel ők nemcsak hirdetik a pluralizmust, a
másság, a másként gondolkodás jogát, hanem élnek is vele, különvéleményük,
például éppen a nemzet fogalmát, a nemzeti érdeket, a nemzeti egységkoncepciókat
illetően egyre inkább irritálja a kisebbségen belüli többségi (vagy a csupán
önmagukat annak nyilvánító) álláspont képviselőit. "Senkinek sincs joga
feláldozni az egyént a közösség oltárán, feltéve, ha nem őmaga vállalja,
önként - írja Cs. Gyímesi Éva a Himnusz a kisebbséghez című jegyzetében,
az Új kísértések című esszéfüzérben pedig így vélekedik a nemzeti
érdekről: "Úgy gondolom a nemzeti érdek nem lehet valami egészen más, valami
idegen attól, ami a nemzetet alkotó egyes emberek mindennapi érdeke. A
voluntarista számára viszont a nemzet absztrakció - írja ugyanitt -: "egy
glória ködébe vesző szentség, nem pedig a nemzetet alkotó élő és halandó,
és ezért egyenként is boldogulni vágyó emberek." Csaknem szó szerint megegyező
ezzel Grendel álláspontja: "A nemzet absztrakt fogalma csak a nemzetet
alkotó egyének értékteremtő szabadsága révén nyerhet tartalmat, megerősítést,
igazolást." (Reflexiók egy vita után)
Mindketten
tiltakoznak az ellen, hogy a vészhelyzetben szükséges nemzeti egységre,
a közérdekre hivatkozva, a megosztottság veszélyeivel riogatva, a kisebbségi
magyarság önként korlátozza belső vitáit, s az érdek- és véleménykü- lönbségek
elfojtásával elleplezze társadalma tagoltságát, rétegzettségét. Az erőszakolt
egységkoncepciók egy újabb szellemi-ideológiai homogenizáció veszélyét
is magukba rejtik, amellett, hogy védelmet nyújthatnak az igénytelenségnek,
a szolgalelkűségnek, a karrierizmusnak is. "Nem a mindenáron fenntartott
egység (ami amúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek
ellenére megvalósuló összefogás - koalíció - fejezheti ki méltón a romániai
magyarság összérdekeit - írja Cs. Gyímesi a már említett Új kísértésekben.
Grendel pedig 1990 decemberében a következőket jegyzi be naplójába: "Itt
az ideje, hogy az akolszellemnek véget vessünk. Tudunk mi demokraták is
lenni. És ha a véleményünk eltér valamiben, botorság lenne azt elhallgatni."
A Rosszkedvem naplója más, későbbi részeiben viszont, mint ahogy
Cs. Gyímesi Éva utolsó írásaiban, nyilatkozataiban, a többségi nemzet polgárait
érintő kritika mellett, a kisebbségi magyarság demokratikus magatartásával
kapcsolatos kételyek is egyre inkább hangot kapnak. Mindketten úgy vélik,
hogy a teljes egyéni és kollektív szabadság eléréséhez márcsak azért is
hosszú lesz az út, mert a külső gátaknál is erősebbek a belsők, az emberek
lelkében, idegeiben mélyen gyökerezők. A keserű felismerések Grendelben
is egyre fokozzák a politikával szembeni kiábrándultságát és ismételten
szembesülésre késztetik az írástudói felelősségvállalás problémájával.
Ellentmondásos érzéseit, nézeteit a napló elejtett megjegyzéseinél jobban
összefoglalta azonban már az esszékötet utolsó, 1990 végén keletkezett
Abszurdisztán című írása. Grendel az írók politikai szerepvállalását
ebben az "elátkozott" térségben egyszerre fontosnak és elkerülhetetlennek,
s ugyanakkor tragikomikusnak minősíti."Így vagy úgy, nem térhet ki a politikai
szerepvállalás elől, még ha terhére is van. Nem térhet ki, amíg az európai
civilizáció alapvető értékei veszélyben forognak. Márpedig Közép-Európában
mindig is veszélyben forogtak, ma is. - írja előbb. Később viszont a maga
számára járható utat mégis így összegzi: "Jobb kívül lenni. Ez nem árulás
és nem erkölcstelenség. Nem cinizmus. Inkább az írói munka nélkülözhetetlen
feltétele, amely megszűnik, ha közéleti szere- pünket túlságosan komolyan
vesszük, ha hiányzik belőlünk a szerepvállalásunkkal szembeni irónia és
önirónia."
*
Bévül és kívül lenni egyidejűleg, a
lelkiismeret szavára hallgatva állástfoglalni, ha muszáj, de ugyanakkor
megőrizni a szellemi szuverenitás, az elfogulatlan tájékozódás képességét,
élni és alkotni elsősorban, de helytállni is, ha nincs más megoldás - a
kelet-közép-európai íróember már-már öröknek, meghalad- hatatlannak látszó
orientációs pontjai ezek. Cs. Gyímesi Éva és Grendel Lajos élete és munkássága
is bizonyíték arra, hogy ha megkerülhetetlen belső gyötrelmekkel, feszültségekkel
terhesen is, de az effajta Szküllák és Kharübdiszek között is járható az
út, mégpedig úgy, hogy menetközben jelentős értékek szülessenek.
A fenti párhuzamos
vizsgálódás, összehasonlító elemzés természetesen nem jogosíthat fel messzebbmenő
következtetések levonására, ahhoz hasonló elemzések sorozatára lenne szükség.
Ennek az írásnak nem is ez volt a célja, csupán arra vállalkozhatott, hogy
a nem egészen véletlen analógiák, találkozási pontok feltárása, összevetése
révén ismételten ráirányítsa a figyelmet a kisebbségi magyarság országoktól
független, legújabbkori sorshelyzeteinek és a kisebbségi ember, írástudó
alapkérdéseinek, kényszereinek, választási lehetőségeinek és válaszainak
rokonságára, esetenként (még a mondatok szintjén is megmutatkozó) megdöbbentő
azonosságára. Mindezek tudatosítása talán a magyarországi olvasó számára
is szolgálhat némi tanulsággal. |
|