A kérdés nem az, hogy jobb vagyok-e, kedvesebb, látóbb, őszintébb másoknál. Ez egyáltalán nem kérdés. Vagy ha netán az, nem az én kérdésem. Annyira nem, hogy lehetne mindenki másé, csak az enyém nem. Hogy jobb vagyok-e másoknál, ez affektáló, hiú kérdés.
     És minden hasonló kérdés az, amely az emberi én kiválóságát méricskélné, másokhoz viszonyítgatva; ez pontosan, mondjuk matematikailag megállapíthatatlan, nem tudjuk igazán, ki kinél különb. Az emberi, benső állapotok, közérzetek, esélyek folytonosan hullámzanak. Pantha rei, minden mozog. Biztonsággal senki emberfia kitűnőségére nem támaszkodhatunk. Mindenki kitűnő és alávaló. Okos és oktalan. Gyámoltalan és hatalmaskodó: akkor?
     Az igazi kérdés, hogy ki az ember? Ki vagyok én? Te? Ő? Erre egyetlen egészséges, tapasztalatokon alapuló, hihető válasz van: minden jel arra mutat, hogy bár törekvő, de alapjaiban gyarló, hibázó, esetenként vétkező ember vagyok. A jóra hangoltságom változik, a kisebb-nagyobb rosszakat viszont majdnem biztosan elkövetem, ha "itt van az idejük". Mind ilyenek vagyunk. Különösképpen lelepleződünk, ha dicsekedni kezdünk magunkkal. Mert ugyan mi az, amit a magaménak tudok, de nem kaptam? Enyém-e a fej, mely a nyakamon "pompázik" s olykor gondolkodik? Vele születtem, ez más. Én csináltam ezt a testet? Részben, mikor már készen volt; nem én csináltam, de én művelhetem. Enyém ez a képesség? Ez az ügyes kéz? Ez a hang? Ez az igazságérzet? Ez a hozzáértés valamihez? Én magam se vagyok a birtokom, a jussom, hát még az mennyire nem az enyém, aki más, a másik, ami a másé? Hisz ugyanúgy ő sem a magáé. Bizományba kaptam magamat, bizományban élek és dolgozom. Magam s körülményeim bizonytalanságában készítgetem azt, ami csakugyan az enyém: a (jó)szándékomat, az akaratomat, a formálódásomat, a hitemet.
     Kié vagyok, ha nem az enyém? Erre a kérdésre két felelet adódik: azé, aki megteremtett, és a többié. A legigazabb, a legsajátabb arcom abban a viszonyban fejeződik ki és rajzolódik meg, amely kettejükhöz kapcsol s ami egy szerteágazó viszonyrendszer, s amelyet összefoglalóan így nevezhetek, a szeretetem. Az odaadásomban viszont visszakapom magamat annak, aki vagyok, akié és akiké vagyok. A többiek ugyanúgy nekem adják magukat, számtalan formában, időben és alkalommal, mint én nekik. Ezért, amikor azt mondja Pál apostol, ha dicsekedtek, az Úrban dicsekedjetek, nagy realizmust mutat, mert arra szólít föl, hogy a legtöbb-ben legyetek naggyá, egyetlenné s a többiekkel eggyé, a szeretetben, a létezés főtörvényében, aki maga Isten.
     A kérdésre, hogy ki vagyok, ez a helyes válasz: az, aki - hiszek benne vagy sem - Isten által leszek. Abban, hogy általa legyek valakivé, mellőzhetetlen szerepe van az imádságnak.

Mielőtt imádkoztunk volna, már elhangzott Isten hívása: "Jöjj!" Mikor először imádkoztunk, Isten elcsöndesedett, a mi szavunk visszhangzott az ő hallgatásában. Amikor már megtanultunk imádkozni, lassan rájöttünk arra, hogy Isten válaszainak nincs hangjuk, de érthetőek; az imádkozás nem telefonbeszélgetés. Mintha gyóntató Istenünk lenne. Ő szól hozzánk a kinyilat- koztatásban, a folyamatos istentiszteleti liturgiában, a dolgokban és az üzenetekben, más nyelven, más "hangfekvésben", más indítékokból. Ha mélységben vagyunk, ő még mélyebbről szól hozzánk. Ha boldog magasságban érezzük magunkat s hozzá közel, ő belőlünk szól vissza, "alacsonyról". Mivel "Benne mozgunk és vagyunk" (Pál apostol), őt sem megközelíteni, sem kifutni belőle nem tudunk; ő a VAN, akihez tehát nemcsak az adott időben, hanem mindenkor, nemcsak szabályos monda- tokkal, hanem szabálytalan föleszmélésekkel, nemcsak szóval, hanem ütőhangszerekkel, nemcsak kedvvel, hanem kedvetlenül, esetten, szomorúan is imádkozhatunk.
     "Hívtál, kiáltottál és összetörted süketségemet. Fölcsillám- lottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem és már igyekszem feléd. Megízleltelek, már éhezem rád és szomjúhozlak téged. Érintettelek és békességedre fölgyulladt a vágyam, mondja Szent Ágoston (X. Könyv, XXVII.f.38.).
     Mi az imádság? Az Isten létére rádöbbent ember vissza- kiáltása. Itt vagyok! Én vagyok itt! Megértettelek! Ezentúl mindig beszélgetni fogunk!... Mintha azt mondaná: azt a kis-mindenséget, amit én-nek nevezek, meg amiben úszik, a Nagy-Mindenséget, a Kozmoszt el akarom neked mondani. Hallgasd meg, hogyan vélekedem róla. Te teremtettél; ez a végtelen bizalmadat jelenti. Válaszul erre egész létemmel beszélek hozzád. Vagyis imádkozik a bőröm, a pórusaim, az izületeim is, minthogy a lelkem. Nemcsak az agyam, a szám. Ők is. A csontjaim is, a vállperceim, az ujjaim is. Örömöm telik abban, hogy kétoldalt magasra emelem a karomat s így, a kezdődő ölelés mozdulatával állok előtted a hársfa alatt, akár papjaid az oltár előtt.
     Mi az imádság? A hegymászó ember lélegzetvétele. Mind hegyet mászunk. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Miközben keressük az alkalmas párkányt a talpunk alá, nem lehet olcsó slágereket fütyürészni; lélegezni kell. Hosszú, kitartó, ritmikus lélegzet- vételre van szüksége a küzdő szervezetnek. Majd a fönnsíkon, ott elénekelhetjük a lét zsoltárait, de ott alighanem álmélkodni fogunk... No igen, az olvasó (azaz a rózsafüzér). Persze, csak az amatőr kirándulgatóknak kell magyarázni, hogy a jó légzést gyakorolni kell. Az olvasó a misztériumok gyöngéd kalauza. Az ismétlés, a lassú, a biztos lépések konok és ösztönös enge- delmességével rákapat minket a titkok szemlélésére. Ne mondjátok, hogy ódivatú, akkor az élet is az; a hullámverés nem az? Aki már sokat forgatta az ujjai között, mint a dülöngő, nehéz léptű, ősiség-őrző, nagypénteki virrasztó, falusi öregasszonyok (akiktől gyermekkorom óta annyit tanultam), ők tudják, hogyan foszlik szét az olvasótól az unalom, hogy melegíti át a folyó időt a külső-belső tapasztalással, a tompultságból hogyan ébreszt érzékletességre, hogy fészkeli be általa magát a múlt a jelenbe.
     Az imádság a lélek dörzsköve. Az embert az igazi okok, s a szellemben, a dolgokban, a tettekben a jó felé fordítja. Az imádság összetartó s egymástól mégis függetlenítő erőnek bizonyul. Az alábbiakban megpróbáljuk jellemezni egy öttagú család imaéletét, imádkozásának módjait, miközben magába az emberi személyiségbe pillanthatunk be.

Az ANYA + huszonöt éves házasságának szerelmében kiteljesült ember - alapvonása, hogy finom és határozott. Nem iskolában szerezte igényét a lélek művelésére, emelkedése lassú, fontolgató, de folyamatos. Természetes esze van, ő maga gyakorlati. Váratlan örömei vannak, és mérsékelt, féken tartott süllyedései fájdalmában, szenvedéseiben. Nem hisztérikus. Egyensúlyozott, megbízható, hálás és őszinte lélek. Imádságos élete kissé kényszeresen rejtett, nem kedveli a hangos szót, rendszeres és - belül - eleven. Reggelenként, esténként imádkozik. Ébredés után hanyatt fordul, a homlokára-szemére fekteti jobb alsókarját. Csönd van körülötte, távoli utcazaj szűrődik be. Örül a jó ébredésnek, szakadozott gondolatokkal emlékszik a tegnapra, elkezdi a Miatyánkot, végig imádkozza, de bele-belevillan imádságába a mai teendők sora, egy-egy hálás érzelemfoszlány szakad föl benne, a (meghalt) szüleire gondol, a férjére, a gyermekeire, óvó, könyörgő szavakat mond ki magában és szinte megkönnyebbülve hozzákezd az Üdvözlégyhez. Ezt az imádságot az asszonyok összeesküvő bizalmasságával mondja, mintegy együtt Máriával. Gyakran gondol gyöngéire. Ezeket igen bánja, de egyidejűleg bízik megerősödésében. Imádságos életének alaptónusa a józan mérlegelés. Nem ítélkezik. Sem magán, sem máson. Olykor kissé megilletődik saját mélységein, de nem érzelmeskedik. Esti imádsága rövid és töprengő. Ha a végébe belealszik, ezt lelkifurdalás nélkül teszi.
     Előfordul, hogy a jókedve énekelteti vagy dúdoltatja a konyhában. Hol magagyártotta, együgyű szövegű s dallamú nótafélét, hol vallási éneket. A családtagjai rászólnak, ő elhallgat, majd rövidesen újrakezdi, de most már kifejezetten hangos; a mindenit ennek a sok okos kritikusnak! Mintha nyers, faragatlan imádságigényét teljesítené. Munka közben elindul benne egy lelki folyamat, amelyet sötétnek, gondterheltnek érez, aztán megszületik ajkán a mondat: "Szeresd bennem, Uram, amit nekem kellene, de én nem tudok szeretni, segíts meg a bajaimban, s segíts nekik is, ámen". Nem töri magát, hogy tökéletesen fogalmazzon. Tudja, hogy a fohász nem fogalmazáson múlik. De azért átgondolja, kimondja, megkönnyebbül, s tovább dolgozik. Néha csak egyet, kettőt sóhajt. Amikor leül pihenni, beleolvas egy jó könyvbe, képeket forgat, szép levelezőlapokat s elelmélkedik. Máskor ledől az ágyára, Bach, Mozart, Vivaldi zenéjét hallgatja, s mélyen elalszik. Van olvasója, de idegenkedik a monstre-imádságtól. Mindenben a kevés értékeset kedveli. Ül a villamoson, s arra gondol, milyen jó lennie az embernek. Leszáll és nagyon leleményesen vásárolni kezd. Az istentiszteleten nem mondja fönnhangon a szöveget, csak suttogja vagy magában. Szentmise alatt komolyan figyel, együtt mozdul lélekben a pappal, a lelkésszel. Az áldozás megrendíti, de nincsenek nagy érzelmi kilengései. Nem szemlélődő, de tud szemlélni: megpillantja mások jóságát, küzdelmeit. Megfigyelte már több esetben, az emberek szívesen szólnak hozzá. Ahogy elnézi őket, lecsöndesítik a hangjukat, válogatni kezdenek a szavak között, s a gondjaikról mondanak neki egy-két mondatot.
     Az anya nagyobbik lánya, MÓNIKA 22 éves. Vallásossága - éppen úgy, mint bátyjának, a 24 éves Pálnak és húgának, a 20 éves Olgának - egzisztenciális életforma. Ez azt jelenti, hogy megtapasztalták: szeretet nélkül nincs élet, csak vegetáció, tehát Jézus Krisztus, aki maga az isteni s emberi szeretet, a teljes életet hirdeti; érdemes hinni neki. Ebből ered, hogy a vallás törvényeit fölismerték, nem pedig a "fejükbe verték". Ezek beágyazódtak gondolkodásukba, érzelmi világukba, érték- tudatukba, onnan nem kiabálnak ki, hanem elrejlenek, nem távolítják el tőlük a világot, sőt, mivel a világ hasonló vágyakat s értékeket mutat s fejez ki, közelít hozzájuk. Konfliktusoktól ők sem mentesek, de hitük mindig a megoldás felé irányítja őket. A három gyerek energikus, szókimondó, néha makacs, össze-összecsapnak, mondanak vaskosakat, szavakat, de nem trágárkodnak. Kritikusan, tehát szabadon gondolkodnak. Mónika évek óta egyházi kórus tagja. Jól énekel, szereti a liturgiát, a szentbeszédben igényes. Nyitott az élményre, de nem vadászik rá. Megtanulta, hogy az igazság a legrosszabb közvetítésben is igazság marad. Énekpróbát tart fürdés közben, amíg mosogat, fehérneműit rendezi. A liturgiát betű-hangpontossággal végigénekli vagy végigmondja. A közlekedési eszközökön - látni kissé előrebukó, elmélyült, sűrű, fényes hajjal keretezett finom, szemüveges arcán - elmélkedik. Csöndes, mozdulatlan magatartásán belső feszesség uralkodik. Otthon, este már félálomban és reggel alig ébredve imádkozik. Ezek sejtésszerű lét-imák. Reggel elnyúlt testtel fekszik az ágyában, karjai lazán hevernek az oldalán s belesimul az első imádkozó szavakba. Kedves zeneszerzőjének, Bachnak a hallgatása, kantátáinak éneklése neki az imádság egyik legszebb módja. Amikor otthon új lemezét hallgatja, bezárja szobájának ajtaját, a díványára kuporodik s félrebillent fejjel figyel. Lejár a lemez, néhány percig még mozdulatlan. Ha a családjával megy templomba, általában odébb, kissé távolabb áll meg, fönntartva magának a jogot, hogy amennyire ez lehetséges, zavartalan lehessen. Imádságos magatartása szelíd és mély, pontos keretekbe szabott, s ezek között áradó. Szavai szerint a vallása boldogítja őt.

Mónika húga, OLGA, 20 éves. Keveset beszél, kedves, okos lány. Megjegyzései arról tanúskodnak, hogy hallgatva figyel s gondolkodik. Nyolc éves korában tíz napig beteg volt, a párnája alatt fekete fedelű Újszövetséget talált az édesanyja. Kiderült, hogy Olga már egy éve rendszeresen olvassa a Szentírást. A lány elpirult, a könyv ott maradt a párnája alatt. Imádságos élete Mónikáénál rejtettebb. Emberi tulajdonságaiból csak áttételesen lehet következtetni rá. Igen jó megfigyelő. Bátor, nyílt tekintettel néz arra, akivel beszél, sokáig szótlanul hallgatja, de azon a ponton, amelyen Olga kevésnek, hígnak, taktikázónak találja, a beszélő elveszett. Olga meglazítja addig előzékeny állását, játszani kezd a gyűrűjével, arcán enyhe csalódottság fut át, elköszön és odébbáll. Mérlegelésének főereje vallásos motívum. Ez esetében tudást, igazságot, személyes szabadságot, emberi tartalmat, szóval lét-szemléletet jelent. Erős az irodalom, a teológia és a játékok iránti vonzalma. Mónikánál kissé kíméletlenebb, mégsem zárt vagy elutasító. A reggeli és esti imádságai gyermekien egyszerűek, kevés szövegük van. Isten iránt nagyfokú bizalmat érez. Istent nem "kötelezi" a jóra, azt fogadja el a kezéből, ami jön. A szentmisén szótlan, passzív, mindent befogad, de bent alaposan rostál, mégis áhítatos. Legoldottabb lelkiállapotában is megőrzi tisztázó értelmi erejét. Ölébe ejtett - nem kulcsolt - kezekkel ül, gyöngéd figyelem és finom báj van letérdeplő, fölálló és áldozó mozdulataiban. Jókedv, csöndes élénkség jellemzi a természetét. Szívesen megy a családjával templomba. Kritikus, de sohasem kicsinyes; a bántó kritizálgatás "nem érdekli".
 
Mindkettejük bátyja, PÁL 25 éves. Arra a kérdésemre, hogy "Mikor imádkozol?", azt felelte: "Mindig." "Hogy-hogy?", kérdeztem. "Ahogy mondom", válaszolta. "Bármi van. Készülve és készületlenül. Útközben. Bringázva. Vagy beszélgetés közben. Miért, te nem?" - "Nem lenne jobb készülve?", feszegettem a dolgot. "Nem. A szél nem készülődik, például, egyszerre fújni kezd", mondta. "Te szél vagy?", így én. Mire ő: "Nem, mint ahogy te sem vagy az. De az igazi imádság valami szélhez hasonló, te meg szélcsatorna vagy. Nem?" "Érdekes", mondtam: "De vajon igaz-e?" Pál tovább nyírta a füvet, hirtelen leguggolt, belemarkolt a fűhalomba: "Mit gondolsz, a fű imádkozik? Nem elég imádság az, hogy van?" Arra gondoltam, milyen figyelmetlen a templomban gyönge szentbeszédek hallatán; a fülét gyűrögeti, az ujját tördeli, fölül, lecsúszik, sóhajtozik, előredől; szenved és másokat zavar. Amikor ezt szóvá tettem, ilyesmit mondott: alighanem nagyobb türelme van annak, aki belső tiltakozása ellenére is végighallgatja azt, amivel nem ért egyet, mint aki kritikátlanul türelmes. Pál alázatos lázadó.
     Tud hallgatni, igaza tudtával hallgatva kínlódni. Imádsága inkább állapot-ima, mint konkrét szóimádság. Ennek ismeri a veszélyeit is: ürügyet találhat benne a belső renyheség, gőgös intellektualizmussá válhat, langyossá, önkényessé, elmosódottá teheti a lélek én-te kapcsolatát Istennel. "Kiért imádkozol?", kérdeztem egyszer Páltól. "Van úgy, hogy egyes személyekért, van, hogy mindenkiért, azért ami lesz vagy legyen, a földért, a vizekért vagy mit tudom én, azért ami van..., válaszolta. "Értelemért. Érted?", folytatta. "Nem azért, ami »ráadásul adatik nektek«. Hogy elrendezzem a rendetlenségeket ...geimet" (itt nagyot krákogott). "Ha ügetek facsavarért, hogy összesüssem a te könyvespolcodat, az nem imádság? Ha egyáltalán nem szeretem a vallásos ködöket, az is... szóval a tisztázás is ide tartozik. Annyit csalunk a szavainkkal, te tudod, író vagy! Istennel nem szabad tiszteletlenkedni...; azzal kiment a kutyájához. Majd visszajött, s így szólt: "Figyelj! Az ember tud úgy nézni valakit, mintha imádkoznék, ha egyszer úgy is tud, mintha föl akarná falni. Nekem végül is nem Vele vagy a világgal van bajom, hanem a ti szokásaitokkal. Az imádság nem szavak dolga. Vagy kimondom az igent, vagy nem. Ha nem, akkor ugyan imádkozhatok...Na, megyek."
     Pál elég világosan beszél.