Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 5.sz.
 ifj. Gyüszi László
A tatai zsidóság történetének áttekintése 1867-ig*

 
 
A zsidók letelepedése a magyar államiság kezdetén

"A zsidók története az egész világon játszik[...] minden birodalomban s minden országban[...] A zsidók története nem szorítkozik őshazájukra, a szentföldre[...] az ókori világbirodalmakban épp úgy, mint kisebb országokban és államokban. A zsidók tanúi voltak birodalmak és népek keletkezésének, felvirágzásának, hanyatlásának s eltűnésének... - állapítja meg találóan Blau Lajos tanulmányában.
     A zsidók Magyarországon (is) már a honfoglalás időszakában megtalálhatók voltak más népcsoportokkal együtt. Hazánkba is - az államalapítást követően - leginkább a püspki székhelyek kijelölt utcáiban, az ún. "zsidó utcák"-ban lakhattak. A későbbi időszakban - a zsidó privilégiumok értelmében - a korona tulajdonaivá és a kamara szolgáivá "avanzsáltak". Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy kisebb ügyekben a külön kijelölt és működő zsidó bíró mondott ítéletet. A nagyobb jelentőségű ügyekben pedig a királyhoz, vagy a királyi kancelláriához fordulhattak. Akadtak azonban olyan városok is hazánk területén, amelyek II. József uralkodásáig, sőt még későbbi időpontig sem tűrtek meg falaik közt zsidókat.
     Tata azon kevés települések közé tartozott, amelyekről hiteles adatok alapján a korszak és e népcsoport legkiválóbb tudósai is tudni vélik, hogy már a 13. században, az Árpádházi királyok alatt zsidók lakták és feltételezhetően saját hitközséget is alapítottak. "Sajátos, általunk nem ismert körülmények kedvezhettek a zsidók letelepedésének, mert Tata nem volt püspöki székhely és az akkori törvények szerint csak ilyenben telepedhettek meg zsidók. Lehet azonban, hogy ezen törvényt az apátsági székhelyekre is kiterjesztették és mint ilyenre, Tatára is alkalmazták." (Goldberger)
     Az államalapítást megelőző időkre vonatkozólag közöl adatokat Hajnóczi R. József is jogtörténetet tárgyaló munkájában. Hajnóczi a régi zsidókról szóló, s talán elsőként ismert két hiteles tudósítást idézi, mely szerint Chászdái ibn Sáprut egy levelében említést tesz arról, hogy Hungarin országban lakó zsidók közvetítésével el tud juttatni leveleket Kazárorszgába. Egy másik feljegyzés szerint a cordobai kalifának Ottó német császárnál járt követe írja, hogy Magyarországból zsidók is jártak Prágában áruikkal és bizánci pénzekkel kereskedni.
     A zsidók korábbi időpontra tehető magyarországi - s így valószínűleg tatai - megtelepedést támasztják alá Szabó István megállapításai is. Az ország nem magyar népelemeinek középkori viszonyát taglalva megjegyzi, hogy hazánk területére a zsidók "főként az első kereszteshadjárat után és a csehországi zsidók kiűzésekor vándoroltak be[...] A középkorban zsidó utcák vagy zsidó városrészek Budán, Esztergomban, Győrben, Nagyszombatban és Sopronban voltak, zsidók laktak még Nyitrán, Bazinban, Székesfehérváron, Tatán, Kismartonban, Kőszegen, Pesten és néhány kisebb helyen...
     A zsidók korai letelepedésének lehet közvetett bizonyítéka, hogy összetett helynevekben is szerepel a "zsidó" kifejezés. Pl. Alsó- és Felsőzsid, Zsida, Zsidahegy, Zsidármalom.
 

A zsidók közjoga az Árpád-házi királyok alatt

A zsidók - korai letelepedésük első két századában - teljesen egyenlő jogúak voltak a honfoglalókkal. Mindenféle jogaik és szabadságuk birtokában békében és háborítatlanul élhettek hazánkban.
     Az első korlátozó intézkedéseket I. László uralkodásának vége felé hozták meg. A szabolcsi zsinaton (1092. május 20.) dekrétumban fogalmazták meg az egyházi és vallási törvényeket, s ennek keretében rendezték a zsidók és az izmaeliták jogait, kötelességeit. Ezek a rendelkezések - amelyek zsidók keresztény asszonyairól, szolgáikról és a vasárnapon végzett munkáról szóltak - még nem csorbították lényegesen a zsidók jogait és megalázóak sem voltak.
     Kálmán király uralkodásának kezdetén indult meg az első keresztes hadjárat, mely Európában a Rajna, Duna, Moldva mentén az ottani lakosokra is pusztulást hozott, és nem kímélte az ott lakó zsidóságot sem. Kálmán ugyan igyekezett a hazánkon átvonuló keresztes csapatokat megfékezni, de nem tudta megakadályozni a nyugati országok megrémült zsidóinak hazánkba történő özönlését sem. Ezek a csoportok azonban mind nyelvükben, mind pedig életmódjukban kedvezőtlenül különböztek a régebben itt lakóktól. Különféle visszaéléseikkel okozták, hogy Kálmán uralkodásának elején öt törvényünk is rendezni kívánta a zsidók jogviszonyait. Ezen rendelkezések ugyancsak foglalkoztak a zsidók keresztény rabszolgáinak szabadságjogával, a zsidók birtokszerzési jogával. Ezeken kívül egyéb más korlátozó intézkedéseket is tartalmaztak.
     Kálmán törvénykezései után kilenc évig nem történt semmiféle intézkedés a zsidósággal kapcsolatban. Csak 1194-ben említi meg őket III. Béla király egyik oklevele, melyben a pécsi püspök kiváltságait erősítette meg. A nyugalmas élet kedvező hatására egyre többen lettek lélekszámban és némileg meg is gazdagodhattak. Ingatlanokat és ingóságokat szerezhettek, királyi és egyéb közhivatalokat viselhettek.
     Nagy visszalépést jelentett a hazai zsidóság számára az Aranybulla (1222) és 1231. évi megújításának rendelkezései. Az eddigieknél szigorúbban határozta meg, illetve csökkentette azoknak a tisztségeknek a körét, amelyet zsidók és izmaeliták tölthettek be.
     Ugyancsak szigorító intézkedéseket tartalmazott az 1233. augusztus 20-án kelt beregi egyezmény is. Ennek a rendelkezésnek az egyik legjelentősebb pontja - az eddig "megszokott" tiltások, szigorítások mellett -, hogy előírta "a zsidóknak jellel való megkülönböztetését" is, valamint "ezen rendelkezések évenként való ellenőrzését". A megkülönböztető jel viselését később (IV. László idejében) az 1279-ben Budán ülésezett egyházi zsinat hajtotta végre. Ez tulajdonképpen az 1215. évi lateráni zsinat rendeletének hazai alkalmazását jelentette. E rendelet kimondta, hogy nyilvános helyeken megjelenő zsidók (férfiak és nők) mellük bal részén vörös köralak jelet viseljenek, amiről már messziről megismerhetők.
     1241-42-ben a tatárok feldúlták fél Európát és hatalmas pusztítást vittek végbe Magyarországon is. A tatárjárás után az elpusztított országrészek betelepítése, az ország életének fellendítése volt elsődleges célja IV. Bélának. Az új Magyarország megalapításának egyik jelentős mozzanata volt, hogy IV. Béla 1251-ben - csekély eltéréssel - ugyanolyan kiváltságlevelet adott a hazai zsidóságnak, mint amilyet 1244-ben II. Frigyes osztrák herceg az ausztriai, 1254-ben II. Ottokár cseh király a csehországi zsidóknak adományozott. Ezen - a mohácsi vészig érvényes - kiváltságlevél szerint a hazai zsidóság most már a királyi kamara tulajdonosai, vagyis királyi jobbágyok voltak, s a korona oltalma alá tartoztak, mely megvédte őket minden önkény és erőszak ellen.
     Utolsó Árpád-házi királyunk, III. Endre tovább erősítette IV. Béla rendeleteit. 1291-ben Pozsony számára kiadott szabadságlevelében előírta, hogy az ottani zsidók a többi polgároknak mindenféle szabadságát és egyéb jogait élvezhessék. Ez a kiváltságlevél tehát már akkor kimondta a magyar zsidók egyenjogúságát.
 

A zsidók a vegyes-házi királyok uralkodása alatt

Ezt a "kegyességet", valamint a kiváltságok megtartását és megadását az ún. vegyes-házi királyaink nem folytatták. Sokféleképpen zaklatták a hazai zsidó lakosságot.
     Legkíméletlenebb volt a zsidók iránt I. Lajos, aki 1360-ban kiűzette a zsidó népet hazánkból, mert hittérítő törekvései ellenére állhatatosan ragaszkodtak törvényeikhez, szokásaikhoz, vallásukhoz.
     1364-ben azonban visszavonták e rendeletet, s így mind az országba, mind pedig Tatára is visszaköltözködhettek a zsidók. A kiutasító rendelet visszavonására valószínűleg azért került sor, mert belátták, hogy a zsidók nélkül nincs kereskedelem, nincs gazdasági növekedés és több más tekintetben is visszafejlődés mutatkozott.
     A magyarországi zsidóság mohácsi vész előtti időszakára vonatkozólag közöl Kohn Sámuel számunkra - tataiak számára - is fontos adatokat. Erzsébet királyné 1382-88 között levelet intézett a "maga zsidóihoz". Ebben a levélben az öt legnagyobb város mellett (Buda, Pozsony, Sopron, Tirnowia és Albensi) megemlíti, hogy több királyi városban, püspöki székhelyen "zsidótartási" engedéllyel bírtak az urak. Ilyen község volt Esztergom mellett Óbuda, Tata, "hol számosabb és úgy látszik gazdag zsidóság lakott", Kőszeg, Kismarton és Győr. Ezen középnagyságú községekben átlag mintegy 500 zsidó lakott, összességében talán 3000.
     Zsigmond király 1436 körül megújította s megerősítette a hazai zsidóság IV. Béla királytól kapott kiváltságait. Sőt, öt újabb rendelkezéssel tovább bővítette a zsidó törvényszék jogait. Zsigmond - bár némiképp segítette a zsidókat - uralkodásának gyenge pontjai közé tartozott, hogy a hazai zsidóságot zaklatni kezdték pl. a húsvéti ünnepeik idején. Bizonyos vérváddal rágalmazták meg őket, amely abból a hiedelemből fakadt, hogy a zsidók ezen az ünnepen kovásztalan kenyerük sütéséhez keresztény gyermekek vérét használták.
     Albert, I. Ulászló és V. László uralkodásainak két évtizede alatt Magyarországon elterjedt az a német eredetű "közjog", hogy a városokban lakó zsidóság eddigi királyi bérleti jogait másoknak adták át. Az effajta intézkedések nagyon sok törvénytelen zaklatásra adtak okot a zsidósággal szemben.
     Igazságos és emberszerető jelzőkkel felruházott uralkodónk, Mátyás király idejében azonban ismét nyugalomban élhettek az ország különböző területén élő zsidó családok.
     Mátyás nagyértékű közhivatalt is szervezett a zsidók számára: az ún. zsidó prefektúrát, melyet először egy 1482-ben kelt oklevele említ meg. Ezt a hivatalt először Mendel Jakab töltötte be, de később is (a mohácsi vészig) az ő családja vezetett. A prefektus képviselte a magyarországi egész zsidóságot az uralkodókkal szemben, de ugyanakkor a zsidósággal szemben is korlátlan hatalommal volt felruházva. Főfelügyelője volt a zsidóság belső és külső ügyeinek. A hazai zsidóság képviselőjeként alkudozásokba bocsátkozott és szerződéseket kötött, a viszálykodásokat elrendezte. A prefektus vetette ki a zsidó közösségekre a királyi rendes, vagy rendkívüli adót. A prefektúra hivatalos képviselője családostól fel volt mentve a zsidójelek viselése alól és járatos volt a királyi udvarban. Mátyás azonban ezen kívül mindenféle közhivatalból kizárta a zsidókat, akiket ötször nagyobb összeggel adóztatott meg. E korszak egyik legjelentősebb eredménye inkább az üldöztetések megszűnése volt, illetve a prefektúra létrehozása és működtetése.
     A Mátyás halála utáni anarchikus állapotok közepette újból nehéz idők következtek a hazai zsidóság számára. Az állam, a királyság és a törvények tekintélyének süllyedése, a nép nyomora és elégedetlensége - mind hozzájárultak ahhoz, hogy ismét felszínre kerüljenek a népek, nemzetek és vallások közötti különbözőségekből adódó nézeteltérések, gyűlölködések.
     Az izraelita vallásúakkal szembeni visszautasító magatar- tásban minden bizonnyal nagy szerepe volt a keresztény szemlélettől eltérő és merőben más életformának, szokásoknak és erkölcsöknek. Különösen elmodható ez az ország nem magyar népelemei közül a zsidósággal kapcsolatban, hiszen láttuk, hogy időről időre - leginkább a válságos időszakokban - az egyes törvények, rendelkezések a zsidósággal szemben elutasítóak voltak, bűnbakokat kerestek közöttük.
     Mátyás még többé-kevésbbé meg tudta fékezni az indulatok elszabadulását, még el tudta hárítani a zsidóságot fenyegető nagyobb veszélyeket, de halála után elszabadult a pokol.
     A király halálának hírére először a városok - a zsidók régi és engesztelhetetlen ellenségei - támadták meg a védtelen zsidókat, akik a kor hibás felfogása szerint a nekik járó jogokat a király halálával elvesztették. Nagyszombatban, Tatán és Sopronban például az ottani zsidókat azonnal bebörtönözték.
     Tata városa Mátyás halála után részben kiűzte a zsidókat, részben pedig olyannyira bántalmazta, hogy menekülni kényszerültek.
     Corvin János - a látszat kedvéért - Mendel Jakab zsidó prefektus közbenjárására még helyenként fellépett a zsidók érdekben a városokkal szemben, de rendelkezéseit a kincstár és saját közvetlen érdekei irányították. A fiatal herceg - aki Beatrix királynéval közösen intézte az ország ügyeit a királyválasztásig - azonban a legtöbb esetben keményen és türelmetlenül bánt el a zsidósággal.
     Egyik jellemző példa erre éppen a tatai zsidók 1490. évi kiűzése. Corvin János, mint Tata birtokosa, a helyi várnagyokat utasította, "hogy ha netán még mindig volnának ott zsidók, azokat is űzzék ki; ingóságaikat, vagyonukat s a városban lévő házaikat pedig a maguk számára foglalják le", mivel "a szent törvényekkel ellenkezik, hogy a zsidók a keresztre feszített Krisztus ellenségei, keresztényekkel együtt lakjanak s velök tárgyaljanak..." Utasításának ez a része tulajdonképpen a valódi okot próbálta meg leplezni. Az igazi okot végül is maga is megfogalmazta, miszerint a polgároknak és a jobbágyoknak, s így közvetve neki is több rendbeli károkat okozott a zsidók uzsoráskodása. Corvin János rendelkezését egyrészt vallási szűkkeblűség, türelmetlenség vezérelte, amihez nem utolsó sorban a zsidók vagyona utáni sóvárgás is hozzájárult. Tata városa ezt nyíltan el is ismerte azzal, hogy a kiűzött zsidók lefoglalt vagyonából két házat - az idősebb Mózesét és Ábrahámét - Csicseri Orosz Mihálynak, a várkapitánynak ajándékozta.
     II. Ulászló 1493-ban ugyan megújította és megerősítette a zsidóknak IV. Bélától és Zsigmondtól kapott kiváltságait, de gyenge kezű uralkodásával nem tudta érvényesíteni azokat a főurak és a királyi városok hatalmaskodásaival szemben. A zsidók üldözése tovább folytatódott, s egyre nagyobb méreteket öltött. 1494-ben Nagyszombaton pedig már sor került az első zsidóégetésre is.
     Corvin János 1504-ben bekövetkezett halála után intézke- déseit figyelmen kívül hagyták. 1518-től már ismét hiteles adatok találhatók arról, hogy Tatán letelepedtek a zsidók. Egy 1518. szeptember 21-én, Budán kelt levél szerint II. Lajos védelmet ad Mendel zsidó prefektus, valamint több más budai és tatai zsidó számára.
 

A mohácsi vész utáni idők

A mohácsi vész utáni időszakban a magyar zsidóság sorsa még az eddigieknél is iszonyatosabbá vált. Az akkori zűrzavaros időben mindenki szabadon garázdálkodhatott velük szemben. II. Szolimán török szultán a budai és az esztergomi zsidókat 1526 szeptemberében hajóra rakatta és Törökországba szállíttatta. Az 1526 novemberében Székesfehérváron ülésezett Zápolya-párt pedig kimondta a zsidóknak Magyarországról való kiűzését.
     Tatára vonatkozó érdekességként lehet megemlíteni egy mendemondát, mely szerint Tatán vetették fogságba, de talán itt is ölték meg Szolimán szultánnak II. Lajos királyhoz küldött követét, Behrun csauszt, ami esetleg a közvetlen okot is szolgáltatta a háború megindulásához. Ezt a feltételezést a történetírók időnként felelevenítik, de bizonyítékok hiányában csak a szóbeszéd marad, vagy feledésbe merül.
     A tatai zsidóság - vélhetően - az 1529. és 1532. évi nagy török hadjárat idején hagyta el a várost. De nemcsak a zsidó lakosság, hanem a város más polgárai is elmenekültek, hiszen az állandó "tulajdonos"-csere véres öldöklésekkel, pusztításokkal járt. A lakosság a szenvedések elkerülése érdekében szétszéledt. Egyes adatok szerint volt időszak amikor csak 40 ház maradt meg Tatán. Más források szerint csak 17 ház után fizettek adót. Ezek után természetesnek vehetjük azt a feltételezést, hogy a 16. század közepétől, valamint a 17. században egyáltalán nem laktak zsidók Tatán.
 

A zsidóság betelepülése a 18. században

A török hódoltság ideje alatt Komárom vármegye három járása szinte teljesen elnéptelenedett. A 17-18. századi népesség legnagyobb részt tehát nem folytatása a középkorinak, hanem az új betelepítsek útján alakult ki.
     A török kiűzését követően és a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után ismét letelepedtek Tatán a zsidók. 1711 után indult meg az elhagyott és elnéptelenedett területek nagyarányú betelepítése. A szervezett betelepítésekkel együtt jöttek Tatára a német, cseh és morva zsidók. Lassanként majd minden megyében kialakult egy-egy népesebb zsidó centrum. Komárom megye két legnagyobb számú izraelita vallású gyülekezete Csúzon és Tatán alakult ki.
     A Komárom megyei zsidókról készült 1725. évi összeírás szerint "In oppido Tata" már 18 családot vettek számba. A közölt adatok alapján a legtöbben Cseh- és Morvaországból jöttek Tatára, néhányan pedig Galliából. Más és más területekről és különböző években telepedtek meg itt a zsidók. E népcsoport esetében tehát nem beszélhetünk egy helyről és egy időben történt szervezett betelepítésről. A kimutatás szerint a legrégebben Tatán lakó zsidó is csak 13 évvel az összeírás előtt érkezett ide Stomfáról. Ketten laktak már itt 6 éve, ketten pedig 4 éve. A többi zsidó telepes csak az összeírást megelőző egy-két évben költözött Tatára. Az átlagéletkort (25 és 35 év között) vizsgálva pedig megállapíthatjuk, hogy fiatal zsidó telepesekről van szó.
     Tulajdonképpen ezeket az adatokat támasztják alá Goldberger Izidor kutatásai is, aki a zsidó temető emlékeit vizsgálva bukkant rá egy 1740-es évek elején emelt sírkőre, majd az 1806-ig terjedő időszakból további 106-ot fedezett fel. A legrégibb zsidó sírkő egy bizonyos Ciril asszonyé (családi nevén Auspitz, aki Nikolsburgból települt Tatára) volt. Az 1747-ben meghalt Muskata asszony pedig Leipnikből való volt. Ugyancsak Leipnikből származott egy bizonyos Jozsef ben Samuel Khon is. Ha e jeles kutatóval együtt feltételezzük, hogy nem minden elhunyt fölé állítottak emléket, akkor arra következtethetünk, hogy a 18. század első felében legalább 50 lélekszámú zsidó közösség lehetett Tatán.
     Pontosabb adatokat kapunk az 1735-ben elrendelt zsidó összeírásból, mely szerint 9 helységben összesen 180 zsidó élt Komárom vármegyében. Az 1738 októberében a Helytartó- sághoz felterjesztett zsidó-összeírás szerint Tatán 15 családfőt számoltak össze. Családtagokkal, szolgálókkal ez kb. 65 főt jelentett. A legtöbben ekkor már gróf Esterházy József "védelme" alatt állottak.
     Az 1733-1745 közötti években a lakhatóvá tett területekre a betelepülők a würzburgi püspökség területéről és Moson megye németlakta területeiről jöttek, de költöztek ide Hannoverből, Vesztfáliából és Elzászból is.
     A tatai zsidóság számát a 18. és a 19. században nehéz pontosan megállapítani, mivel az elkészült s fennmaradt összeírások többféle szempontok szerint készültek, és ennek megfelelően más-más eredményeket tartalmaznak. Az összeírások esetében nem volt egységes, hogy családokat, vagy személyeket kérdeznek, de másként alakultak az adózással kapcsolatos felmérések eredményei is, s megint másképp a canonica visitaciók alkalmával. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Tata történetével foglalkozó szerzők is más-más forrásokból dolgoztak, tehát nincs egységes képünk a zsidó lakosságról.
     A zsidó hitközség nagyságára utal azonban az az 1749-ben kelt felterjesztésük is, melyben már a zsinagóga felújítsát kérvényezték az uradalomtól. A kérelem megfogalmazása azonban arra is utal, hogy nemcsak a régi zsinagóga helyre- állítását tervezték, hanem egy új templom felépítésének gondolata is felmerült. Ez azonban azt is jelenti, hogy nemcsak lélekszámban, hitéletben, hanem gazdaságilag is viszonylag erős közösséget alkothattak.
     A kérvény is említést tesz arról, hogy a hitközség már ekkor rendelkezett egy ún. "policey ordnung"-gal, azaz az uradalom által jóváhagyott szervezettel. Ezek közül az első írásos bizonyíték nem ismert. A következő ilyen szerződést 1758-ban kötötte meg az Esterházy-uradalom a tatai zsidó közöséggel. Ezen szerződések is bizonyítékai annak, hogy Tatán a 18. század közepére már ismét jelentős létszámú és szervezett zsidóság alakult ki.
     Alkalmat adott erre az a főúri védelem, amely megfelelő ellenszolglátatás fejében megengedte a letelepedést és külön kiváltságlevélben rögzítette az engedményeket, valamint a kötelezettségeket. A tataihoz hasonló helyzet alakult ki Pápán, Lovasberényben, Óbudán és Zsámbékon is.
     A tatai hitközség élén ekkor 11 férfi állt, mint előljáróság, akik az össz-zsidóság megbízásából jártak el hivatalos ügyekben. Adót vethettek ki a hívekre, joguk volt ellenőrizni a hitközségi tagok borkészletét, megtilthatták a magánistentiszteletek tartását, pénzbüntetést szabhattak ki. Az ismert szerződésekből és egyéb rendelkezésekből is kitűnik, hogy erre az időszakra a hitközségnek már rendszeres jövedelme is volt. Ezek a jövedelmek a temploműlések bérbeadásából, a templompénzből, a borpénzből, valamint egyéb bérletekből folytak be. A tatai zsidó hitközség jószolgálati szándékát dícséri az a tény, hogy még a nehezebb időszakokban is létezett az ún. jótékonysági ügyosztály, amelynek pénztárába a különböző büntetések nagy része folyt be. Az uradalommal kötött és időnként megújított szerződések pedig védelmet nyújtottak számukra.
     A hazai zsidóság ezen új védelmi rendszere már a 17-18. század fordulójára alakult ki. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a "jus tenere Judaeos" már nem felségjog volt (a nemes embernek nem kellett engedélyt kérnie, hogy zsidót fogadjon oltalmába). A kialakult új földesúri védelemnek így is két alapvető típusát különböztethetjük meg: 1. az ország leggazdagabb főurainak birtokán létesült zsidó községek, melyek bizonyos privilégiumokat kaptak (pl. Pálffyak, Esterházyak, Zichyek); 2. a kisebb birtokosok csoportja, akiknek birtokán kevesebb zsidó élt, s akikkel egyenként, illetve családonként állapodtak meg a védelemre vonatkozólag.
     Az általános szóhasználat szerint a védelmet nyújtó birtokost Schutzherrnek, a védelem alatt álló zsidót pedig Schutzjudnak nevezték. A védelemért védelmi díjat, vagy adót (Schutzgeld) kellett fizetni. A megkötött szerződések értelmében azonban a zsidók a földesúrral szemben is jogvédelmet találtak, ha a birtokos a szerződésben foglaltakat nem tartotta volna be.
     Tulajdonképpen kétfajta szerződést kellett kötnie a védelem alatt álló zsidó hitközségnek az uradalommal. Erre klasszikus példa volt az óbudai zsidó hitközség 1766-ban megkötött szerződései, melyek sok esetben mintául is szolgáltak mások számára. Létezett egy külső és egy belső szabályzat. A külső szabályzat a zsidóknak a földesúr részéről adott szabadság- levelük volt, amelyet Schutz-Briefnek neveztek. Az ún. belső szabályzat pedig a zsidók önmaguk alkotta szabályzat volt, amelyet a birtokos is jóváhagyott. Ezt nevezték Policey- Ordnungnak.
     (Az ismert és időről időre megújtott szerződéseket részletesen ismertetem, a Tata Barátainak Köre 1994. évi tájékoztatójában megjelent rövid tanulmányomban.)
     Érintőlegesen, de meg kell említeni néhány dolgot, hogy megértsük a tatai zsidóság életének viszonylagos nyugalmát. Az első ismert, 1758-ban kiadott szerződés szerint a tatai zsidó hitközség az Esterházy-uradalom bizalmát és védelmét élvezte. A hitközségnek volt rabbija, tanítója, kántora, egyházfia, akiknek teendőit szintén rögzítették a szerződésben és természetesen tevékenységüket ellenőrizték is.
     1787-ben három évre újította meg az uradalom a védelmi szerződést a zsidó hitközséggel.
     Ugyanebben az évben jelent meg a budai Helytartótanácsnak azon rendelete, amely a későbbiekben a Magyarországon letelepedett zsidó hitközségek által kötendő szabályzat alapjául szolgált, de igen sok dolgot tekintve hézagosnak bizonyult. A hitközségek ezért kénytelen-kelletlen saját hatáskörükben pótolták a hiányosságokat. Még így is tág tere volt a félreértéseknek. A kölcsönös bizalom és a hitközségi élet helyrállítását kívánta rendezni az Esterházy-uradalom az 1806-ban megújított szerződéssel, melynek létrejöttét Tatán is több vita előzött meg.
     A tatai zsidók biztonságos állapotát, a kereskedelem szabad űzését támasztják alá azok a 18. század második felében keletkezett dokumentumok, adásvételi szerződések, amelyekben megállapodásokat kötöttek marha-, tehén- és báránybőrök megvételére, előlegek kifizetésére.
     (A tatai zsidók becsületessége nyilvánult meg abban az esetben is, amikor 1773-ban egy Borsodi Mihály nevezetű ember a kocsi plébániát kirabolta és az értékes kegytárgyakat, ruhákat a tatai zsidóknak akarta eladni. Ők azonban az esetet jelentették és a kocsmárossal együtt üldözőbe vették a rablót. Borsodi azonban egy templomba menekült, s így - a kor szokástörvényei szerint - megmenekült, további sorsa is ismeretlen.)
     Mind az uradalomnak, mind pedig a zsidó hitközség számára nagyon jelentős volt a zsidó bíró újévkor való megválasztása. E tisztségre - a szerződések értelmében - az uradalom nevezett meg személyeket, de ezek közül a zsidó hitközség választotta meg a legalkalmasabbnak ítélt embert. A zsidó bíró hittestvérei körében jelentős hatalommal bírt, s ennek megfelelően lehetőleg a legrátermettebb embert igyekeztek megválasztani függetlenül rangtól, vagyontól. 1790-ben éppen azt a Steiner Áront ültették a bírói székbe, aki még saját kenyerét is alig tudta megkeresni. Hogy hivatali teendőinek meg tudjon felelni, Kempner Áron rabbi kért engedélyt 50 forint évi járadék kifizetésére, amelyet az uradalom részéről Miskey János természetesen jóváhagyott és méltányolta a zsidó hitközség ezen kérelmét.
 
 
A zsidóság helyzete a 19. század első felében

Mind országos, mind pedig helyi szinten viszonylag rendezetté vált a zsidóság helyzete a 19. század elejére. A Habsburg-házbeli királyok rendeletekben, törvényekben rendezték jogaikat, kötelességeiket, katonáskodásuk feltételeit, kereskedelmi viszonyaikat, korlátozottan szabad költözködési jogaikat.
     A 19. század első évtizedei a hazai zsidóság emancipációs törekvéseivel teltek el. A reformkori országgyűlések majd mindegyike foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel, de a képviselők nagy része még nem fogta fel ennek jelentőségét. A legtöbb esetben csak egy-két ember magánindítványaként beszélgettek róla.
     Másrészről pedig egyre többször fordultak elő zsidóüldözések a szabad királyi és bányavárosokban.
     A tatai zsidóság 19. századi történetének kutatása során - az előbb már fejtegetett okok miatt - nem találkozunk megtorlá- sokkal, ellenségeskedésekkel. A fentebb említett városokkal szemben a tatai zsidóság az Esterházyak védelmét élvezte.
     A 19. század első két évtizedben már viszonylag könnyebben lehetett a tatai uradalomban is letelepedési engedélyekhez jutni. Míg kezdetben az Esterházyak 44 családban határozták meg a védelem alá vehető családok számát, a század első két évtizedére bebizonyosodott, hogy Tatán és Tóvároson nagyobb számú zsidó család is megélhet. Mindenesetre az új betelepülni szándékozónak kérvényt kellett benyújtania az uradalomhoz, amelyet a zsidó hitkzöség vezetői is elbíráltak. Illusztrálásképpen néhány eset:
     1810. július 10-én Nobel Ádám héregi árendátor kért letelepedési engedélyt, melyet Szent Ivány Antal prefektus engedélyezett.
     1816. október 26-án Jakob Laser uradalmi pálinkafőző adott be kérelmet leendő veje, Bernard Ábrahám letelepedésével kapcsolatban. Ezt a kérelmet a zsidó hitközség elutasítólag küldte vissza a prefektusnak, aki ezt tiszteletben tartva nem engedélyezte a beköltözést Tatára.
     1816. december 31-én Jakob Poszel írt kérvényt, melyet szintén elutasítottak.
     A korábban említett 1806. évi szerződés mellett a korszak másik nagyon fontos megállapodását 1838-ban kötötte a tatai zsidó hitközség az uradalommal. A szerződés 9 évre való megkötése is jelzésértékű, hiszen ilyen hosszú időre még nem kötöttek megállapodást. Ebből az írásból kitűnik, hogy 18 család bírt saját házzal, 105 családnak pedig nem volt saját otthona, így az ilyen jellegű adóknak is csak a felét fizette az utóbbi csoport. Az ipar és a kereskedelem lanyhulása miatt az Esterházyak kénytelenek voltak egyes fizetési kötelezettségeknél kedvezményeket adni. Míg az 1806-os szerződés szerint 700 forintot kellett az uradalmi pénztárba fizetni, 1838-ban már csak 490 frt 62 dínár volt a fizetendő összeg.
     Az uradalom és a zsidó hitközség számára a felemelkedés az 1840-es években következett be. Ennek mind országos, mind pedig helyi szinten volt gazdasági és politikai oka is. Gazdasági tekintetben ekkor már kezdte éreztetni hatását az a változás, melyet Szabad György foglalt össze tanulmányában a tőkés gazdálkodásra való áttérést fejtegetve. Politikai, jogtörténeti szempontból pedig lényeges az 1840. évi XXIX. tc., amely lehetővé tette az ország zsidó lakosai számára a szabad költözködést. Ekkor indult meg egy újabb zsidó betelepedési hullám Magyarországra, és az országon belül is megindult egy népvándorlás. (Erről részletesen ugyancsak Szabó István írt könyvében.)
     1841-1845 között pedig megkezdődött a zsidóság rohamos magyarosodási törekvése. Pesten például lelkes zsidók magyarosító egyesületeket alakítottak.
     Az 1840-es évektől kezdve az uradalmi kocsmák egyre nagyobb részét bérlők használták, akik közt több zsidót is találunk. Ennek oka szintén gazdasági, hiszen mind a kocsma épületéért, mind az italmérési jogért nem kevés bérleti díjat kellett fizetni.
     Az eladásra szánt gabonát is a helyi kereskedőknek adta el az uradalom az 1830-40-es években. Többször előnyben részesítették a Fischer családot, Szervas Leopoldot, Titldorf Rupertet, valamint néhány alkalommal a komáromi Munk és Erdáli nevű kereskedőket.
     Az 1820-30-as évek lanyha gazdasága, valamint az uradalom túlköltekezése oda vezetett, hogy kölcsönöket kellett felvenni. Aki csak tehette és úgy is érezte, hogy segítenie kell, kölcsönt adott. Egy 1841-ben kelt kimutatás közli, hogy ki, milyen feltételekkel támogatta az uradalmat a nehéz helyzetben. A névsorban számos uradalmi tiszt, képviselő és egyéb családok, személyek nevei közt számos zsidó családdal is találkozunk.
     Az uradalom és a tatai zsidó hitközség közti idillinek mondható kapcsolatát még az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc sem zavarta meg, pedig a környező nagyobb városokban ekkor ismét elkezdődtek a zsidóüldözések. Tatán és a környező községekben a zsidókkal szemben nem történtek ellenségeskedések. Nem űzték el őket, nem félemlítették meg a családokat. A törvényes keretek közt még a nemzetőrségben is helyt kaptak az izraelita vallású férfiak. Az 1848. július 23-án sorra került zászlószentelésen pedig a rabbi is szólhatott a nemzetőrökhöz. Bár ezt a beszédet a Közlöny 1848 augusztusi száma gúnyosan kommentálta, mivel a rabbi nem magyarul szólt hittestvéreihez, illetve a nemzetőrökhöz.
     1849. július 18-án a szegedi országgyűlés kimondta a zsidók egyenjogusítását, de ennek a későn jött törvénynek már gyakorlati jelentősége nem, csak üzenetértéke volt.
     A megtorlás, amely az egész nemzetet súlytotta a szabadságharc leverése után, a zsidóságot talán még jobban érintette. Ebben a szabadságharcban a magyar zsidóság is vérét és vagyonát áldozta. "Ennek fejében 1850-ben a zsidó közösség egészét mintegy 230.000 forint értékű hadisarc magfizetésére kötelezte Haynau."
     Ezt az összeget Ferenc József egy rendelettel ugyan 100.000 forintra mérsékelte, és kikötötte, hogy a két év befizetsi határidő lelteltével az összegyűlt pénz egy részét zsidó iskolai és tanügyi alap létrehozására kell fordítani. Ennek az alapnak a támogatá- sával valósult meg 1859-ben az izraelita tanítóképző és 1877-ben az országos rabbiképző intézet, illetve segélyeztek vidéki izraelita elemi iskolákat.
     A politikai jogok megvonása 1849 után megszüntette a zsidó közösségek még megmaradt közhatalmi jellegét. A zsidó közös- ségek ebben az időben váltak a szó szoros értelmében vett hitéleti egységekké, hitközségekké.
     1851-ben gróf Leo Thun-Hochenstein II. József szellemében alkotta meg rendeletét, mely fontos lépéseket tett a hagyomá- nyos zsidó iskolák, a chéderek szekularizálása felé. E rendelet értelmében és Ferenc József utasítása szerint - amely részben az anyagi fedezetet szolgálta - minden hitközségnek nyilvános elemi iskolát kellett felállítania. 1857-re pedig hivatalosan is megnyílt a zsidó iskolai alap.
     Természetesen a korábbi években is voltak Tatán olyan zsidó közösségi tagok, akik az ifjúság nevelésének fontosságát átlátták és több zugiskolát is létrehoztak, de ezek tetemes áldozatokba kerültek és kevés előnyt jelentettek. A gazdagabb családok pedig megtehették, hogy házi tanítót fogadtak.
     1835 októbertől 1847-ig Peisner Adolf tartott fenn magániskolát, aki később az ungvári zsidó iskola igazgatója lett. Tatai sikeres működését 1875-ben a hitközségi elnök - Peisner kérésére - egy bizonyítványban is elismerte. Egy 1816-ban kelt dokumentum Nobel Mirechel tanító nevét említi, akiről sajnos többet még nem tudunk.
     A 19. század közepén - a hazai közoktatás újjászervezése idején - az izraelita tanügy is nagyobb lendületet vett. Tatán ekkor öt zugiskolát oszlattak fel és egy egységes iskola felállítását határozták el. A zugiskolában működött tehetségesebb tanítókat a rendes iskolánál alkalmazták tovább. Az iskola felépítéséig Hutter Antal gimnáziumi igazgató bocsátott a zsidó iskola részére három tantermet 90 frt bérleti díj fejében, később pedig a Skalitz-féle házban működött rövid ideig a zsidó hitközség elemi iskolája. Az iskola vezetésére Fischer Gerzont kérték fel és "a már akkor keletkezett pártok daczára évi 1.800 frtnyi költségvetéssel életbe lépett". Az iskola költségeinek fedezésére Szervas Vilmos egy iskolaalapra való önkéntes adakozásra hívta fel a hitközséget, de sajnos nagyobb eredményt nem ért el. A nehéz anyagi körülmények és az állandó vándorlás Fischer Mór fellépésével szinte megszünt. Az ő vezetésével határozták el egy új iskolaépület felépítését. Az állandósulni látszó kedvezőtlen anyagi háttér és a hitközség túlfeszítettségéből adódó zavaros helyzetet Singer Dávid fellépése oldotta meg véglegesen. Az ügyek rendezéséhez és az iskolaépítés befejezéséhez mindenben támogatta Reviczky főszolgabíró is. Az épület 1853-ban végre elkészült 3.821 frt 52 kr költséggel. Az iskolaépítés terheinek elintézése után a csendes és eredményes működés következett. A tanítás nyelve 1861-ig német, 1861-1870 között német- magyar, ezután pedig magyar volt.
     Gyakran volt része a tatai zsidó iskolának a felettes hatóságok elismerésében. 1858-ban a kormány a tatai iskolát az izraelita tanítójelölteknek ajánlotta mint olyat, melynek "tanítói magukat hivatásuk közben kifejtett buzgalmuk, módszertani eljárásuk s az ifjúsággal való jó bánásmódjuk által különösen kitüntették". 1875-ben a tanfelügyelőség pedig hivatalos jelentésben számolt be az iskola működéséről s azt "minden tekintetben példányszerűnek" minősítette. (Az iskola későbbi működéséről írt röviden dr. Körmendi Géza a Limes 1994. évi 1. számában.)
     1861-ben került sor a régi zsinagóga átalakítására is. A terveket Wechselmann Ignác készítette, aki a pesti Dohány utcai templom kisebbített formája alapján oldotta meg feladatát, de a tatai zsinagógánál a tornyokat elhagyta. Valószínűleg a hitközségnek nem volt kellő anyagi háttere, de lehet, hogy különösebb elhatározásra sem jutottak a községi tagok.
     Az 1850-60-as években császári és miniszteri rendeletek szabályozták a magyar zsidók különféle polgári viszonyait.
     A hazai zsidóság helyzetének javulása a Habsburg Birodalom hatalmi pozíciójának meggyengülésének következménye volt. A politikai erjedés pedig új lendületet adott az emancipációs törekvéseknek. A hatalmi elnyomás ellen az 1861. évi és 1865. évi országgyűléseken emeltek szót a képviselők, s követelték a nemzet "adósságának" rendezését a zsidókkal szemben. Bár ezek az évek az ortodox-neológ szembenállás élesedésének jegyében teltek el a zsidó közösségen belül is. Az 1867. évi alkotmányos kormányzás helyreállítása után pedig sor került a régen várt emancipációs törvény meghozatalára.
     Ezt az 1867. évi XVII. tc-t, mely "az izraeliták egyenjogú- sításáról" szólt, nagyon sokan bírálták, de legalább annyian dícsérték is. Egy azonban biztos: ez a pár soros törvény új fejezetet nyitott a hazai és természetesen a tatai zsidóság történetében is.
 

* A két tanulmány előadás formájában a Zsidó Kultúra Hetén hangzott el Tatán, a Magyary Zoltán Műv. Központban, 1994. november 4-én.