|
ifj. Gyüszi
László
A tatai zsidóság történetének
áttekintése 1867-ig*
A zsidók letelepedése
a magyar államiság kezdetén
"A zsidók története az egész világon
játszik[...] minden birodalomban s minden országban[...] A zsidók története
nem szorítkozik őshazájukra, a szentföldre[...] az ókori világbirodalmakban
épp úgy, mint kisebb országokban és államokban. A zsidók tanúi voltak birodalmak
és népek keletkezésének, felvirágzásának, hanyatlásának s eltűnésének...
- állapítja meg találóan Blau Lajos tanulmányában.
A zsidók Magyarországon
(is) már a honfoglalás időszakában megtalálhatók voltak más népcsoportokkal
együtt. Hazánkba is - az államalapítást követően - leginkább a püspki székhelyek
kijelölt utcáiban, az ún. "zsidó utcák"-ban lakhattak. A későbbi időszakban
- a zsidó privilégiumok értelmében - a korona tulajdonaivá és a kamara
szolgáivá "avanzsáltak". Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy kisebb
ügyekben a külön kijelölt és működő zsidó bíró mondott ítéletet. A nagyobb
jelentőségű ügyekben pedig a királyhoz, vagy a királyi kancelláriához fordulhattak.
Akadtak azonban olyan városok is hazánk területén, amelyek II. József uralkodásáig,
sőt még későbbi időpontig sem tűrtek meg falaik közt zsidókat.
Tata azon
kevés települések közé tartozott, amelyekről hiteles adatok alapján a korszak
és e népcsoport legkiválóbb tudósai is tudni vélik, hogy már a 13. században,
az Árpádházi királyok alatt zsidók lakták és feltételezhetően saját hitközséget
is alapítottak. "Sajátos, általunk nem ismert körülmények kedvezhettek
a zsidók letelepedésének, mert Tata nem volt püspöki székhely és az akkori
törvények szerint csak ilyenben telepedhettek meg zsidók. Lehet azonban,
hogy ezen törvényt az apátsági székhelyekre is kiterjesztették és mint
ilyenre, Tatára is alkalmazták." (Goldberger)
Az államalapítást
megelőző időkre vonatkozólag közöl adatokat Hajnóczi R. József is jogtörténetet
tárgyaló munkájában. Hajnóczi a régi zsidókról szóló, s talán elsőként
ismert két hiteles tudósítást idézi, mely szerint Chászdái ibn Sáprut egy
levelében említést tesz arról, hogy Hungarin országban lakó zsidók közvetítésével
el tud juttatni leveleket Kazárorszgába. Egy másik feljegyzés szerint a
cordobai kalifának Ottó német császárnál járt követe írja, hogy Magyarországból
zsidók is jártak Prágában áruikkal és bizánci pénzekkel kereskedni.
A zsidók korábbi
időpontra tehető magyarországi - s így valószínűleg tatai - megtelepedést
támasztják alá Szabó István megállapításai is. Az ország nem magyar népelemeinek
középkori viszonyát taglalva megjegyzi, hogy hazánk területére a zsidók
"főként az első kereszteshadjárat után és a csehországi zsidók kiűzésekor
vándoroltak be[...] A középkorban zsidó utcák vagy zsidó városrészek Budán,
Esztergomban, Győrben, Nagyszombatban és Sopronban voltak, zsidók laktak
még Nyitrán, Bazinban, Székesfehérváron, Tatán, Kismartonban, Kőszegen,
Pesten és néhány kisebb helyen...
A zsidók korai
letelepedésének lehet közvetett bizonyítéka, hogy összetett helynevekben
is szerepel a "zsidó" kifejezés. Pl. Alsó- és Felsőzsid, Zsida, Zsidahegy,
Zsidármalom.
A zsidók közjoga az
Árpád-házi királyok alatt
A zsidók - korai letelepedésük első
két századában - teljesen egyenlő jogúak voltak a honfoglalókkal. Mindenféle
jogaik és szabadságuk birtokában békében és háborítatlanul élhettek hazánkban.
Az első korlátozó
intézkedéseket I. László uralkodásának vége felé hozták meg. A szabolcsi
zsinaton (1092. május 20.) dekrétumban fogalmazták meg az egyházi és vallási
törvényeket, s ennek keretében rendezték a zsidók és az izmaeliták jogait,
kötelességeit. Ezek a rendelkezések - amelyek zsidók keresztény asszonyairól,
szolgáikról és a vasárnapon végzett munkáról szóltak - még nem csorbították
lényegesen a zsidók jogait és megalázóak sem voltak.
Kálmán király
uralkodásának kezdetén indult meg az első keresztes hadjárat, mely Európában
a Rajna, Duna, Moldva mentén az ottani lakosokra is pusztulást hozott,
és nem kímélte az ott lakó zsidóságot sem. Kálmán ugyan igyekezett a hazánkon
átvonuló keresztes csapatokat megfékezni, de nem tudta megakadályozni a
nyugati országok megrémült zsidóinak hazánkba történő özönlését sem. Ezek
a csoportok azonban mind nyelvükben, mind pedig életmódjukban kedvezőtlenül
különböztek a régebben itt lakóktól. Különféle visszaéléseikkel okozták,
hogy Kálmán uralkodásának elején öt törvényünk is rendezni kívánta a zsidók
jogviszonyait. Ezen rendelkezések ugyancsak foglalkoztak a zsidók keresztény
rabszolgáinak szabadságjogával, a zsidók birtokszerzési jogával. Ezeken
kívül egyéb más korlátozó intézkedéseket is tartalmaztak.
Kálmán törvénykezései
után kilenc évig nem történt semmiféle intézkedés a zsidósággal kapcsolatban.
Csak 1194-ben említi meg őket III. Béla király egyik oklevele, melyben
a pécsi püspök kiváltságait erősítette meg. A nyugalmas élet kedvező hatására
egyre többen lettek lélekszámban és némileg meg is gazdagodhattak. Ingatlanokat
és ingóságokat szerezhettek, királyi és egyéb közhivatalokat viselhettek.
Nagy visszalépést
jelentett a hazai zsidóság számára az Aranybulla (1222) és 1231. évi megújításának
rendelkezései. Az eddigieknél szigorúbban határozta meg, illetve csökkentette
azoknak a tisztségeknek a körét, amelyet zsidók és izmaeliták tölthettek
be.
Ugyancsak
szigorító intézkedéseket tartalmazott az 1233. augusztus 20-án kelt beregi
egyezmény is. Ennek a rendelkezésnek az egyik legjelentősebb pontja - az
eddig "megszokott" tiltások, szigorítások mellett -, hogy előírta "a zsidóknak
jellel való megkülönböztetését" is, valamint "ezen rendelkezések évenként
való ellenőrzését". A megkülönböztető jel viselését később (IV. László
idejében) az 1279-ben Budán ülésezett egyházi zsinat hajtotta végre. Ez
tulajdonképpen az 1215. évi lateráni zsinat rendeletének hazai alkalmazását
jelentette. E rendelet kimondta, hogy nyilvános helyeken megjelenő zsidók
(férfiak és nők) mellük bal részén vörös köralak jelet viseljenek, amiről
már messziről megismerhetők.
1241-42-ben
a tatárok feldúlták fél Európát és hatalmas pusztítást vittek végbe Magyarországon
is. A tatárjárás után az elpusztított országrészek betelepítése, az ország
életének fellendítése volt elsődleges célja IV. Bélának. Az új Magyarország
megalapításának egyik jelentős mozzanata volt, hogy IV. Béla 1251-ben -
csekély eltéréssel - ugyanolyan kiváltságlevelet adott a hazai zsidóságnak,
mint amilyet 1244-ben II. Frigyes osztrák herceg az ausztriai, 1254-ben
II. Ottokár cseh király a csehországi zsidóknak adományozott. Ezen - a
mohácsi vészig érvényes - kiváltságlevél szerint a hazai zsidóság most
már a királyi kamara tulajdonosai, vagyis királyi jobbágyok voltak, s a
korona oltalma alá tartoztak, mely megvédte őket minden önkény és erőszak
ellen.
Utolsó Árpád-házi
királyunk, III. Endre tovább erősítette IV. Béla rendeleteit. 1291-ben
Pozsony számára kiadott szabadságlevelében előírta, hogy az ottani zsidók
a többi polgároknak mindenféle szabadságát és egyéb jogait élvezhessék.
Ez a kiváltságlevél tehát már akkor kimondta a magyar zsidók egyenjogúságát.
A zsidók a vegyes-házi
királyok uralkodása alatt
Ezt a "kegyességet", valamint a kiváltságok
megtartását és megadását az ún. vegyes-házi királyaink nem folytatták.
Sokféleképpen zaklatták a hazai zsidó lakosságot.
Legkíméletlenebb
volt a zsidók iránt I. Lajos, aki 1360-ban kiűzette a zsidó népet hazánkból,
mert hittérítő törekvései ellenére állhatatosan ragaszkodtak törvényeikhez,
szokásaikhoz, vallásukhoz.
1364-ben azonban
visszavonták e rendeletet, s így mind az országba, mind pedig Tatára is
visszaköltözködhettek a zsidók. A kiutasító rendelet visszavonására valószínűleg
azért került sor, mert belátták, hogy a zsidók nélkül nincs kereskedelem,
nincs gazdasági növekedés és több más tekintetben is visszafejlődés mutatkozott.
A magyarországi
zsidóság mohácsi vész előtti időszakára vonatkozólag közöl Kohn Sámuel
számunkra - tataiak számára - is fontos adatokat. Erzsébet királyné 1382-88
között levelet intézett a "maga zsidóihoz". Ebben a levélben az öt legnagyobb
város mellett (Buda, Pozsony, Sopron, Tirnowia és Albensi) megemlíti, hogy
több királyi városban, püspöki székhelyen "zsidótartási" engedéllyel bírtak
az urak. Ilyen község volt Esztergom mellett Óbuda, Tata, "hol számosabb
és úgy látszik gazdag zsidóság lakott", Kőszeg, Kismarton és Győr. Ezen
középnagyságú községekben átlag mintegy 500 zsidó lakott, összességében
talán 3000.
Zsigmond király
1436 körül megújította s megerősítette a hazai zsidóság IV. Béla királytól
kapott kiváltságait. Sőt, öt újabb rendelkezéssel tovább bővítette a zsidó
törvényszék jogait. Zsigmond - bár némiképp segítette a zsidókat - uralkodásának
gyenge pontjai közé tartozott, hogy a hazai zsidóságot zaklatni kezdték
pl. a húsvéti ünnepeik idején. Bizonyos vérváddal rágalmazták meg őket,
amely abból a hiedelemből fakadt, hogy a zsidók ezen az ünnepen kovásztalan
kenyerük sütéséhez keresztény gyermekek vérét használták.
Albert, I.
Ulászló és V. László uralkodásainak két évtizede alatt Magyarországon elterjedt
az a német eredetű "közjog", hogy a városokban lakó zsidóság eddigi királyi
bérleti jogait másoknak adták át. Az effajta intézkedések nagyon sok törvénytelen
zaklatásra adtak okot a zsidósággal szemben.
Igazságos
és emberszerető jelzőkkel felruházott uralkodónk, Mátyás király idejében
azonban ismét nyugalomban élhettek az ország különböző területén élő zsidó
családok.
Mátyás nagyértékű
közhivatalt is szervezett a zsidók számára: az ún. zsidó prefektúrát, melyet
először egy 1482-ben kelt oklevele említ meg. Ezt a hivatalt először Mendel
Jakab töltötte be, de később is (a mohácsi vészig) az ő családja vezetett.
A prefektus képviselte a magyarországi egész zsidóságot az uralkodókkal
szemben, de ugyanakkor a zsidósággal szemben is korlátlan hatalommal volt
felruházva. Főfelügyelője volt a zsidóság belső és külső ügyeinek. A hazai
zsidóság képviselőjeként alkudozásokba bocsátkozott és szerződéseket kötött,
a viszálykodásokat elrendezte. A prefektus vetette ki a zsidó közösségekre
a királyi rendes, vagy rendkívüli adót. A prefektúra hivatalos képviselője
családostól fel volt mentve a zsidójelek viselése alól és járatos volt
a királyi udvarban. Mátyás azonban ezen kívül mindenféle közhivatalból
kizárta a zsidókat, akiket ötször nagyobb összeggel adóztatott meg. E korszak
egyik legjelentősebb eredménye inkább az üldöztetések megszűnése volt,
illetve a prefektúra létrehozása és működtetése.
A Mátyás halála
utáni anarchikus állapotok közepette újból nehéz idők következtek a hazai
zsidóság számára. Az állam, a királyság és a törvények tekintélyének süllyedése,
a nép nyomora és elégedetlensége - mind hozzájárultak ahhoz, hogy ismét
felszínre kerüljenek a népek, nemzetek és vallások közötti különbözőségekből
adódó nézeteltérések, gyűlölködések.
Az izraelita
vallásúakkal szembeni visszautasító magatar- tásban minden bizonnyal nagy
szerepe volt a keresztény szemlélettől eltérő és merőben más életformának,
szokásoknak és erkölcsöknek. Különösen elmodható ez az ország nem magyar
népelemei közül a zsidósággal kapcsolatban, hiszen láttuk, hogy időről
időre - leginkább a válságos időszakokban - az egyes törvények, rendelkezések
a zsidósággal szemben elutasítóak voltak, bűnbakokat kerestek közöttük.
Mátyás még
többé-kevésbbé meg tudta fékezni az indulatok elszabadulását, még el tudta
hárítani a zsidóságot fenyegető nagyobb veszélyeket, de halála után elszabadult
a pokol.
A király halálának
hírére először a városok - a zsidók régi és engesztelhetetlen ellenségei
- támadták meg a védtelen zsidókat, akik a kor hibás felfogása szerint
a nekik járó jogokat a király halálával elvesztették. Nagyszombatban, Tatán
és Sopronban például az ottani zsidókat azonnal bebörtönözték.
Tata városa
Mátyás halála után részben kiűzte a zsidókat, részben pedig olyannyira
bántalmazta, hogy menekülni kényszerültek.
Corvin János
- a látszat kedvéért - Mendel Jakab zsidó prefektus közbenjárására még
helyenként fellépett a zsidók érdekben a városokkal szemben, de rendelkezéseit
a kincstár és saját közvetlen érdekei irányították. A fiatal herceg - aki
Beatrix királynéval közösen intézte az ország ügyeit a királyválasztásig
- azonban a legtöbb esetben keményen és türelmetlenül bánt el a zsidósággal.
Egyik jellemző
példa erre éppen a tatai zsidók 1490. évi kiűzése. Corvin János, mint Tata
birtokosa, a helyi várnagyokat utasította, "hogy ha netán még mindig volnának
ott zsidók, azokat is űzzék ki; ingóságaikat, vagyonukat s a városban lévő
házaikat pedig a maguk számára foglalják le", mivel "a szent törvényekkel
ellenkezik, hogy a zsidók a keresztre feszített Krisztus ellenségei, keresztényekkel
együtt lakjanak s velök tárgyaljanak..." Utasításának ez a része tulajdonképpen
a valódi okot próbálta meg leplezni. Az igazi okot végül is maga is megfogalmazta,
miszerint a polgároknak és a jobbágyoknak, s így közvetve neki is több
rendbeli károkat okozott a zsidók uzsoráskodása. Corvin János rendelkezését
egyrészt vallási szűkkeblűség, türelmetlenség vezérelte, amihez nem utolsó
sorban a zsidók vagyona utáni sóvárgás is hozzájárult. Tata városa ezt
nyíltan el is ismerte azzal, hogy a kiűzött zsidók lefoglalt vagyonából
két házat - az idősebb Mózesét és Ábrahámét - Csicseri Orosz Mihálynak,
a várkapitánynak ajándékozta.
II. Ulászló
1493-ban ugyan megújította és megerősítette a zsidóknak IV. Bélától és
Zsigmondtól kapott kiváltságait, de gyenge kezű uralkodásával nem tudta
érvényesíteni azokat a főurak és a királyi városok hatalmaskodásaival szemben.
A zsidók üldözése tovább folytatódott, s egyre nagyobb méreteket öltött.
1494-ben Nagyszombaton pedig már sor került az első zsidóégetésre is.
Corvin János
1504-ben bekövetkezett halála után intézke- déseit figyelmen kívül hagyták.
1518-től már ismét hiteles adatok találhatók arról, hogy Tatán letelepedtek
a zsidók. Egy 1518. szeptember 21-én, Budán kelt levél szerint II. Lajos
védelmet ad Mendel zsidó prefektus, valamint több más budai és tatai zsidó
számára.
A mohácsi vész utáni
idők
A mohácsi vész utáni időszakban a magyar
zsidóság sorsa még az eddigieknél is iszonyatosabbá vált. Az akkori zűrzavaros
időben mindenki szabadon garázdálkodhatott velük szemben. II. Szolimán
török szultán a budai és az esztergomi zsidókat 1526 szeptemberében hajóra
rakatta és Törökországba szállíttatta. Az 1526 novemberében Székesfehérváron
ülésezett Zápolya-párt pedig kimondta a zsidóknak Magyarországról való
kiűzését.
Tatára vonatkozó
érdekességként lehet megemlíteni egy mendemondát, mely szerint Tatán vetették
fogságba, de talán itt is ölték meg Szolimán szultánnak II. Lajos királyhoz
küldött követét, Behrun csauszt, ami esetleg a közvetlen okot is szolgáltatta
a háború megindulásához. Ezt a feltételezést a történetírók időnként felelevenítik,
de bizonyítékok hiányában csak a szóbeszéd marad, vagy feledésbe merül.
A tatai zsidóság
- vélhetően - az 1529. és 1532. évi nagy török hadjárat idején hagyta el
a várost. De nemcsak a zsidó lakosság, hanem a város más polgárai is elmenekültek,
hiszen az állandó "tulajdonos"-csere véres öldöklésekkel, pusztításokkal
járt. A lakosság a szenvedések elkerülése érdekében szétszéledt. Egyes
adatok szerint volt időszak amikor csak 40 ház maradt meg Tatán. Más források
szerint csak 17 ház után fizettek adót. Ezek után természetesnek vehetjük
azt a feltételezést, hogy a 16. század közepétől, valamint a 17. században
egyáltalán nem laktak zsidók Tatán.
A zsidóság betelepülése
a 18. században
A török hódoltság ideje alatt Komárom
vármegye három járása szinte teljesen elnéptelenedett. A 17-18. századi
népesség legnagyobb részt tehát nem folytatása a középkorinak, hanem az
új betelepítsek útján alakult ki.
A török kiűzését
követően és a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után ismét letelepedtek
Tatán a zsidók. 1711 után indult meg az elhagyott és elnéptelenedett területek
nagyarányú betelepítése. A szervezett betelepítésekkel együtt jöttek Tatára
a német, cseh és morva zsidók. Lassanként majd minden megyében kialakult
egy-egy népesebb zsidó centrum. Komárom megye két legnagyobb számú izraelita
vallású gyülekezete Csúzon és Tatán alakult ki.
A Komárom
megyei zsidókról készült 1725. évi összeírás szerint "In oppido Tata" már
18 családot vettek számba. A közölt adatok alapján a legtöbben Cseh- és
Morvaországból jöttek Tatára, néhányan pedig Galliából. Más és más területekről
és különböző években telepedtek meg itt a zsidók. E népcsoport esetében
tehát nem beszélhetünk egy helyről és egy időben történt szervezett betelepítésről.
A kimutatás szerint a legrégebben Tatán lakó zsidó is csak 13 évvel az
összeírás előtt érkezett ide Stomfáról. Ketten laktak már itt 6 éve, ketten
pedig 4 éve. A többi zsidó telepes csak az összeírást megelőző egy-két
évben költözött Tatára. Az átlagéletkort (25 és 35 év között) vizsgálva
pedig megállapíthatjuk, hogy fiatal zsidó telepesekről van szó.
Tulajdonképpen
ezeket az adatokat támasztják alá Goldberger Izidor kutatásai is, aki a
zsidó temető emlékeit vizsgálva bukkant rá egy 1740-es évek elején emelt
sírkőre, majd az 1806-ig terjedő időszakból további 106-ot fedezett fel.
A legrégibb zsidó sírkő egy bizonyos Ciril asszonyé (családi nevén Auspitz,
aki Nikolsburgból települt Tatára) volt. Az 1747-ben meghalt Muskata asszony
pedig Leipnikből való volt. Ugyancsak Leipnikből származott egy bizonyos
Jozsef ben Samuel Khon is. Ha e jeles kutatóval együtt feltételezzük, hogy
nem minden elhunyt fölé állítottak emléket, akkor arra következtethetünk,
hogy a 18. század első felében legalább 50 lélekszámú zsidó közösség lehetett
Tatán.
Pontosabb
adatokat kapunk az 1735-ben elrendelt zsidó összeírásból, mely szerint
9 helységben összesen 180 zsidó élt Komárom vármegyében. Az 1738 októberében
a Helytartó- sághoz felterjesztett zsidó-összeírás szerint Tatán 15 családfőt
számoltak össze. Családtagokkal, szolgálókkal ez kb. 65 főt jelentett.
A legtöbben ekkor már gróf Esterházy József "védelme" alatt állottak.
Az 1733-1745
közötti években a lakhatóvá tett területekre a betelepülők a würzburgi
püspökség területéről és Moson megye németlakta területeiről jöttek, de
költöztek ide Hannoverből, Vesztfáliából és Elzászból is.
A tatai zsidóság
számát a 18. és a 19. században nehéz pontosan megállapítani, mivel az
elkészült s fennmaradt összeírások többféle szempontok szerint készültek,
és ennek megfelelően más-más eredményeket tartalmaznak. Az összeírások
esetében nem volt egységes, hogy családokat, vagy személyeket kérdeznek,
de másként alakultak az adózással kapcsolatos felmérések eredményei is,
s megint másképp a canonica visitaciók alkalmával. Tovább bonyolítja a
helyzetet, hogy a Tata történetével foglalkozó szerzők is más-más forrásokból
dolgoztak, tehát nincs egységes képünk a zsidó lakosságról.
A zsidó hitközség
nagyságára utal azonban az az 1749-ben kelt felterjesztésük is, melyben
már a zsinagóga felújítsát kérvényezték az uradalomtól. A kérelem megfogalmazása
azonban arra is utal, hogy nemcsak a régi zsinagóga helyre- állítását tervezték,
hanem egy új templom felépítésének gondolata is felmerült. Ez azonban azt
is jelenti, hogy nemcsak lélekszámban, hitéletben, hanem gazdaságilag is
viszonylag erős közösséget alkothattak.
A kérvény
is említést tesz arról, hogy a hitközség már ekkor rendelkezett egy ún.
"policey ordnung"-gal, azaz az uradalom által jóváhagyott szervezettel.
Ezek közül az első írásos bizonyíték nem ismert. A következő ilyen szerződést
1758-ban kötötte meg az Esterházy-uradalom a tatai zsidó közöséggel. Ezen
szerződések is bizonyítékai annak, hogy Tatán a 18. század közepére már
ismét jelentős létszámú és szervezett zsidóság alakult ki.
Alkalmat adott
erre az a főúri védelem, amely megfelelő ellenszolglátatás fejében megengedte
a letelepedést és külön kiváltságlevélben rögzítette az engedményeket,
valamint a kötelezettségeket. A tataihoz hasonló helyzet alakult ki Pápán,
Lovasberényben, Óbudán és Zsámbékon is.
A tatai hitközség
élén ekkor 11 férfi állt, mint előljáróság, akik az össz-zsidóság megbízásából
jártak el hivatalos ügyekben. Adót vethettek ki a hívekre, joguk volt ellenőrizni
a hitközségi tagok borkészletét, megtilthatták a magánistentiszteletek
tartását, pénzbüntetést szabhattak ki. Az ismert szerződésekből és egyéb
rendelkezésekből is kitűnik, hogy erre az időszakra a hitközségnek már
rendszeres jövedelme is volt. Ezek a jövedelmek a temploműlések bérbeadásából,
a templompénzből, a borpénzből, valamint egyéb bérletekből folytak be.
A tatai zsidó hitközség jószolgálati szándékát dícséri az a tény, hogy
még a nehezebb időszakokban is létezett az ún. jótékonysági ügyosztály,
amelynek pénztárába a különböző büntetések nagy része folyt be. Az uradalommal
kötött és időnként megújított szerződések pedig védelmet nyújtottak számukra.
A hazai zsidóság
ezen új védelmi rendszere már a 17-18. század fordulójára alakult ki. Ez
tulajdonképpen azt jelentette, hogy a "jus tenere Judaeos" már nem felségjog
volt (a nemes embernek nem kellett engedélyt kérnie, hogy zsidót fogadjon
oltalmába). A kialakult új földesúri védelemnek így is két alapvető típusát
különböztethetjük meg: 1. az ország leggazdagabb főurainak birtokán létesült
zsidó községek, melyek bizonyos privilégiumokat kaptak (pl. Pálffyak, Esterházyak,
Zichyek); 2. a kisebb birtokosok csoportja, akiknek birtokán kevesebb zsidó
élt, s akikkel egyenként, illetve családonként állapodtak meg a védelemre
vonatkozólag.
Az általános
szóhasználat szerint a védelmet nyújtó birtokost Schutzherrnek, a védelem
alatt álló zsidót pedig Schutzjudnak nevezték. A védelemért védelmi díjat,
vagy adót (Schutzgeld) kellett fizetni. A megkötött szerződések értelmében
azonban a zsidók a földesúrral szemben is jogvédelmet találtak, ha a birtokos
a szerződésben foglaltakat nem tartotta volna be.
Tulajdonképpen
kétfajta szerződést kellett kötnie a védelem alatt álló zsidó hitközségnek
az uradalommal. Erre klasszikus példa volt az óbudai zsidó hitközség 1766-ban
megkötött szerződései, melyek sok esetben mintául is szolgáltak mások számára.
Létezett egy külső és egy belső szabályzat. A külső szabályzat a zsidóknak
a földesúr részéről adott szabadság- levelük volt, amelyet Schutz-Briefnek
neveztek. Az ún. belső szabályzat pedig a zsidók önmaguk alkotta szabályzat
volt, amelyet a birtokos is jóváhagyott. Ezt nevezték Policey- Ordnungnak.
(Az ismert
és időről időre megújtott szerződéseket részletesen ismertetem, a Tata
Barátainak Köre 1994. évi tájékoztatójában megjelent rövid tanulmányomban.)
Érintőlegesen,
de meg kell említeni néhány dolgot, hogy megértsük a tatai zsidóság életének
viszonylagos nyugalmát. Az első ismert, 1758-ban kiadott szerződés szerint
a tatai zsidó hitközség az Esterházy-uradalom bizalmát és védelmét élvezte.
A hitközségnek volt rabbija, tanítója, kántora, egyházfia, akiknek teendőit
szintén rögzítették a szerződésben és természetesen tevékenységüket ellenőrizték
is.
1787-ben három
évre újította meg az uradalom a védelmi szerződést a zsidó hitközséggel.
Ugyanebben
az évben jelent meg a budai Helytartótanácsnak azon rendelete, amely a
későbbiekben a Magyarországon letelepedett zsidó hitközségek által kötendő
szabályzat alapjául szolgált, de igen sok dolgot tekintve hézagosnak bizonyult.
A hitközségek ezért kénytelen-kelletlen saját hatáskörükben pótolták a
hiányosságokat. Még így is tág tere volt a félreértéseknek. A kölcsönös
bizalom és a hitközségi élet helyrállítását kívánta rendezni az Esterházy-uradalom
az 1806-ban megújított szerződéssel, melynek létrejöttét Tatán is több
vita előzött meg.
A tatai zsidók
biztonságos állapotát, a kereskedelem szabad űzését támasztják alá azok
a 18. század második felében keletkezett dokumentumok, adásvételi szerződések,
amelyekben megállapodásokat kötöttek marha-, tehén- és báránybőrök megvételére,
előlegek kifizetésére.
(A tatai zsidók
becsületessége nyilvánult meg abban az esetben is, amikor 1773-ban egy
Borsodi Mihály nevezetű ember a kocsi plébániát kirabolta és az értékes
kegytárgyakat, ruhákat a tatai zsidóknak akarta eladni. Ők azonban az esetet
jelentették és a kocsmárossal együtt üldözőbe vették a rablót. Borsodi
azonban egy templomba menekült, s így - a kor szokástörvényei szerint -
megmenekült, további sorsa is ismeretlen.)
Mind az uradalomnak,
mind pedig a zsidó hitközség számára nagyon jelentős volt a zsidó bíró
újévkor való megválasztása. E tisztségre - a szerződések értelmében - az
uradalom nevezett meg személyeket, de ezek közül a zsidó hitközség választotta
meg a legalkalmasabbnak ítélt embert. A zsidó bíró hittestvérei körében
jelentős hatalommal bírt, s ennek megfelelően lehetőleg a legrátermettebb
embert igyekeztek megválasztani függetlenül rangtól, vagyontól. 1790-ben
éppen azt a Steiner Áront ültették a bírói székbe, aki még saját kenyerét
is alig tudta megkeresni. Hogy hivatali teendőinek meg tudjon felelni,
Kempner Áron rabbi kért engedélyt 50 forint évi járadék kifizetésére, amelyet
az uradalom részéről Miskey János természetesen jóváhagyott és méltányolta
a zsidó hitközség ezen kérelmét.
A zsidóság helyzete
a 19. század első felében
Mind országos, mind pedig helyi szinten
viszonylag rendezetté vált a zsidóság helyzete a 19. század elejére. A
Habsburg-házbeli királyok rendeletekben, törvényekben rendezték jogaikat,
kötelességeiket, katonáskodásuk feltételeit, kereskedelmi viszonyaikat,
korlátozottan szabad költözködési jogaikat.
A 19. század
első évtizedei a hazai zsidóság emancipációs törekvéseivel teltek el. A
reformkori országgyűlések majd mindegyike foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel,
de a képviselők nagy része még nem fogta fel ennek jelentőségét. A legtöbb
esetben csak egy-két ember magánindítványaként beszélgettek róla.
Másrészről
pedig egyre többször fordultak elő zsidóüldözések a szabad királyi és bányavárosokban.
A tatai zsidóság
19. századi történetének kutatása során - az előbb már fejtegetett okok
miatt - nem találkozunk megtorlá- sokkal, ellenségeskedésekkel. A fentebb
említett városokkal szemben a tatai zsidóság az Esterházyak védelmét élvezte.
A 19. század
első két évtizedben már viszonylag könnyebben lehetett a tatai uradalomban
is letelepedési engedélyekhez jutni. Míg kezdetben az Esterházyak 44 családban
határozták meg a védelem alá vehető családok számát, a század első két
évtizedére bebizonyosodott, hogy Tatán és Tóvároson nagyobb számú zsidó
család is megélhet. Mindenesetre az új betelepülni szándékozónak kérvényt
kellett benyújtania az uradalomhoz, amelyet a zsidó hitkzöség vezetői is
elbíráltak. Illusztrálásképpen néhány eset:
1810. július
10-én Nobel Ádám héregi árendátor kért letelepedési engedélyt, melyet Szent
Ivány Antal prefektus engedélyezett.
1816. október
26-án Jakob Laser uradalmi pálinkafőző adott be kérelmet leendő veje, Bernard
Ábrahám letelepedésével kapcsolatban. Ezt a kérelmet a zsidó hitközség
elutasítólag küldte vissza a prefektusnak, aki ezt tiszteletben tartva
nem engedélyezte a beköltözést Tatára.
1816. december
31-én Jakob Poszel írt kérvényt, melyet szintén elutasítottak.
A korábban
említett 1806. évi szerződés mellett a korszak másik nagyon fontos megállapodását
1838-ban kötötte a tatai zsidó hitközség az uradalommal. A szerződés 9
évre való megkötése is jelzésértékű, hiszen ilyen hosszú időre még nem
kötöttek megállapodást. Ebből az írásból kitűnik, hogy 18 család bírt saját
házzal, 105 családnak pedig nem volt saját otthona, így az ilyen jellegű
adóknak is csak a felét fizette az utóbbi csoport. Az ipar és a kereskedelem
lanyhulása miatt az Esterházyak kénytelenek voltak egyes fizetési kötelezettségeknél
kedvezményeket adni. Míg az 1806-os szerződés szerint 700 forintot kellett
az uradalmi pénztárba fizetni, 1838-ban már csak 490 frt 62 dínár volt
a fizetendő összeg.
Az uradalom
és a zsidó hitközség számára a felemelkedés az 1840-es években következett
be. Ennek mind országos, mind pedig helyi szinten volt gazdasági és politikai
oka is. Gazdasági tekintetben ekkor már kezdte éreztetni hatását az a változás,
melyet Szabad György foglalt össze tanulmányában a tőkés gazdálkodásra
való áttérést fejtegetve. Politikai, jogtörténeti szempontból pedig lényeges
az 1840. évi XXIX. tc., amely lehetővé tette az ország zsidó lakosai számára
a szabad költözködést. Ekkor indult meg egy újabb zsidó betelepedési hullám
Magyarországra, és az országon belül is megindult egy népvándorlás. (Erről
részletesen ugyancsak Szabó István írt könyvében.)
1841-1845
között pedig megkezdődött a zsidóság rohamos magyarosodási törekvése. Pesten
például lelkes zsidók magyarosító egyesületeket alakítottak.
Az 1840-es
évektől kezdve az uradalmi kocsmák egyre nagyobb részét bérlők használták,
akik közt több zsidót is találunk. Ennek oka szintén gazdasági, hiszen
mind a kocsma épületéért, mind az italmérési jogért nem kevés bérleti díjat
kellett fizetni.
Az eladásra
szánt gabonát is a helyi kereskedőknek adta el az uradalom az 1830-40-es
években. Többször előnyben részesítették a Fischer családot, Szervas Leopoldot,
Titldorf Rupertet, valamint néhány alkalommal a komáromi Munk és Erdáli
nevű kereskedőket.
Az 1820-30-as
évek lanyha gazdasága, valamint az uradalom túlköltekezése oda vezetett,
hogy kölcsönöket kellett felvenni. Aki csak tehette és úgy is érezte, hogy
segítenie kell, kölcsönt adott. Egy 1841-ben kelt kimutatás közli, hogy
ki, milyen feltételekkel támogatta az uradalmat a nehéz helyzetben. A névsorban
számos uradalmi tiszt, képviselő és egyéb családok, személyek nevei közt
számos zsidó családdal is találkozunk.
Az uradalom
és a tatai zsidó hitközség közti idillinek mondható kapcsolatát még az
1848/49. évi forradalom és szabadságharc sem zavarta meg, pedig a környező
nagyobb városokban ekkor ismét elkezdődtek a zsidóüldözések. Tatán és a
környező községekben a zsidókkal szemben nem történtek ellenségeskedések.
Nem űzték el őket, nem félemlítették meg a családokat. A törvényes keretek
közt még a nemzetőrségben is helyt kaptak az izraelita vallású férfiak.
Az 1848. július 23-án sorra került zászlószentelésen pedig a rabbi is szólhatott
a nemzetőrökhöz. Bár ezt a beszédet a Közlöny 1848 augusztusi száma
gúnyosan kommentálta, mivel a rabbi nem magyarul szólt hittestvéreihez,
illetve a nemzetőrökhöz.
1849. július
18-án a szegedi országgyűlés kimondta a zsidók egyenjogusítását, de ennek
a későn jött törvénynek már gyakorlati jelentősége nem, csak üzenetértéke
volt.
A megtorlás,
amely az egész nemzetet súlytotta a szabadságharc leverése után, a zsidóságot
talán még jobban érintette. Ebben a szabadságharcban a magyar zsidóság
is vérét és vagyonát áldozta. "Ennek fejében 1850-ben a zsidó közösség
egészét mintegy 230.000 forint értékű hadisarc magfizetésére kötelezte
Haynau."
Ezt az összeget
Ferenc József egy rendelettel ugyan 100.000 forintra mérsékelte, és kikötötte,
hogy a két év befizetsi határidő lelteltével az összegyűlt pénz egy részét
zsidó iskolai és tanügyi alap létrehozására kell fordítani. Ennek az alapnak
a támogatá- sával valósult meg 1859-ben az izraelita tanítóképző és 1877-ben
az országos rabbiképző intézet, illetve segélyeztek vidéki izraelita elemi
iskolákat.
A politikai
jogok megvonása 1849 után megszüntette a zsidó közösségek még megmaradt
közhatalmi jellegét. A zsidó közös- ségek ebben az időben váltak a szó
szoros értelmében vett hitéleti egységekké, hitközségekké.
1851-ben gróf
Leo Thun-Hochenstein II. József szellemében alkotta meg rendeletét, mely
fontos lépéseket tett a hagyomá- nyos zsidó iskolák, a chéderek szekularizálása
felé. E rendelet értelmében és Ferenc József utasítása szerint - amely
részben az anyagi fedezetet szolgálta - minden hitközségnek nyilvános elemi
iskolát kellett felállítania. 1857-re pedig hivatalosan is megnyílt a zsidó
iskolai alap.
Természetesen
a korábbi években is voltak Tatán olyan zsidó közösségi tagok, akik az
ifjúság nevelésének fontosságát átlátták és több zugiskolát is létrehoztak,
de ezek tetemes áldozatokba kerültek és kevés előnyt jelentettek. A gazdagabb
családok pedig megtehették, hogy házi tanítót fogadtak.
1835 októbertől
1847-ig Peisner Adolf tartott fenn magániskolát, aki később az ungvári
zsidó iskola igazgatója lett. Tatai sikeres működését 1875-ben a hitközségi
elnök - Peisner kérésére - egy bizonyítványban is elismerte. Egy 1816-ban
kelt dokumentum Nobel Mirechel tanító nevét említi, akiről sajnos többet
még nem tudunk.
A 19. század
közepén - a hazai közoktatás újjászervezése idején - az izraelita tanügy
is nagyobb lendületet vett. Tatán ekkor öt zugiskolát oszlattak fel és
egy egységes iskola felállítását határozták el. A zugiskolában működött
tehetségesebb tanítókat a rendes iskolánál alkalmazták tovább. Az iskola
felépítéséig Hutter Antal gimnáziumi igazgató bocsátott a zsidó iskola
részére három tantermet 90 frt bérleti díj fejében, később pedig a Skalitz-féle
házban működött rövid ideig a zsidó hitközség elemi iskolája. Az iskola
vezetésére Fischer Gerzont kérték fel és "a már akkor keletkezett pártok
daczára évi 1.800 frtnyi költségvetéssel életbe lépett". Az iskola költségeinek
fedezésére Szervas Vilmos egy iskolaalapra való önkéntes adakozásra hívta
fel a hitközséget, de sajnos nagyobb eredményt nem ért el. A nehéz anyagi
körülmények és az állandó vándorlás Fischer Mór fellépésével szinte megszünt.
Az ő vezetésével határozták el egy új iskolaépület felépítését. Az állandósulni
látszó kedvezőtlen anyagi háttér és a hitközség túlfeszítettségéből adódó
zavaros helyzetet Singer Dávid fellépése oldotta meg véglegesen. Az ügyek
rendezéséhez és az iskolaépítés befejezéséhez mindenben támogatta Reviczky
főszolgabíró is. Az épület 1853-ban végre elkészült 3.821 frt 52 kr költséggel.
Az iskolaépítés terheinek elintézése után a csendes és eredményes működés
következett. A tanítás nyelve 1861-ig német, 1861-1870 között német- magyar,
ezután pedig magyar volt.
Gyakran volt
része a tatai zsidó iskolának a felettes hatóságok elismerésében. 1858-ban
a kormány a tatai iskolát az izraelita tanítójelölteknek ajánlotta mint
olyat, melynek "tanítói magukat hivatásuk közben kifejtett buzgalmuk, módszertani
eljárásuk s az ifjúsággal való jó bánásmódjuk által különösen kitüntették".
1875-ben a tanfelügyelőség pedig hivatalos jelentésben számolt be az iskola
működéséről s azt "minden tekintetben példányszerűnek" minősítette. (Az
iskola későbbi működéséről írt röviden dr. Körmendi Géza a Limes
1994. évi 1. számában.)
1861-ben került
sor a régi zsinagóga átalakítására is. A terveket Wechselmann Ignác készítette,
aki a pesti Dohány utcai templom kisebbített formája alapján oldotta meg
feladatát, de a tatai zsinagógánál a tornyokat elhagyta. Valószínűleg a
hitközségnek nem volt kellő anyagi háttere, de lehet, hogy különösebb elhatározásra
sem jutottak a községi tagok.
Az 1850-60-as
években császári és miniszteri rendeletek szabályozták a magyar zsidók
különféle polgári viszonyait.
A hazai zsidóság
helyzetének javulása a Habsburg Birodalom hatalmi pozíciójának meggyengülésének
következménye volt. A politikai erjedés pedig új lendületet adott az emancipációs
törekvéseknek. A hatalmi elnyomás ellen az 1861. évi és 1865. évi országgyűléseken
emeltek szót a képviselők, s követelték a nemzet "adósságának" rendezését
a zsidókkal szemben. Bár ezek az évek az ortodox-neológ szembenállás élesedésének
jegyében teltek el a zsidó közösségen belül is. Az 1867. évi alkotmányos
kormányzás helyreállítása után pedig sor került a régen várt emancipációs
törvény meghozatalára.
Ezt az 1867.
évi XVII. tc-t, mely "az izraeliták egyenjogú- sításáról" szólt, nagyon
sokan bírálták, de legalább annyian dícsérték is. Egy azonban biztos: ez
a pár soros törvény új fejezetet nyitott a hazai és természetesen a tatai
zsidóság történetében is.
* A két tanulmány előadás
formájában a Zsidó Kultúra Hetén hangzott el Tatán, a Magyary Zoltán Műv.
Központban, 1994. november 4-én. |
|