|
19. századiság a
mai
magyar irodalomban
(Mészöly Miklóssal
és Márton Lászlóval beszélget
Szilasi László)*
Szilasi László: Egyformán értek
mind a két századhoz: egyformán gyengén. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy
ennek a két századnak a kapcsolata fontos probléma, és ezért megpróbálok
legalább egy-két indító kérdést föltenni.
A 19. és a
20. század összefüggésének kérdését generációnk fontos, jellemző kérdésének
érzem. Ugyanakkor sokan azt gondolják, hogy az irodalom történeti szemlélete
haldoklik, és sokan azt állítják, hogy pl. a Csipesszel a lángot
c. kötetből világossá vált, hogy nemzedékünkben már végképp nem működik
történeti, irodalomtörténeti tudatosság. Tehát nem is egészen érthető,
hogy ez a kérdés tulajdonképpen hogyan, miért is merülhet fel. Beszélgetőtársaim
hogyan értik a címben megfogalmazott kérdést, onnan, ahonnan ők néznek,
vajon érthető-e, fontos-e, s ha igen, miért fontos ez a kérdés?
Mészöly
Miklós: Gondolom a kérdés úgy fontos, ahogy feltetted, mert végül is
önmagunk betájolásáról, meghatáro- zásáról van szó, amikor erre a kérdésre
válaszolni kell. Azt gondolom, hogy ez a sarkig tártság, Laci meg én, ebből
a szempontból a témához is közelebb viheti, kiszínesítheti a kérdést, mert
a lőrés, az ablak, amin kinézünk, szükségképpen mind a kettőnkké. Ha nem
is sokkal, de én közelebb vagyok a 19. századhoz, ő pedig akárhogyan is,
de közelebb van a következőhöz. Tehát ez alapvetően meghatároz bizonyos
megfogalmazási árnyalatosságot...
A magam ablakából,
az én nemzedékem ablakából, úgy látom, úgy élem és éltem meg, hogy a mi
nemzedékünk, írói nemzedékünk egy olyan kitúrást kapott az adott helyzetből,
amelyik szembesített bennünket egy olyan irodalmi hagyo- mánnyal, a kifejezésnek
olyan tónusával, struktúráival, amelyekről szükségképpen úgy kellett éreznünk,
hogy semmiképpen nem lehet feladatunk és pályarészünk az, hogy mi ezt az
imitációnak valamilyen magasabb fokán folytassuk. Tehát fel volt dobva
a labda, hogy hogyan rúgunk új módon bele. Ezt én személy szerint nagyon
erőteljes és belső hosszas meditáció után éltem meg, még egészen fiatalon,
ami egy olyan választás elé is állított, ami szükségképpen meghatározta
a lehetséges írói önkibontakoztatásomnak a menetét. Ami bizonyos mértékig,
ahogy vissza tudok saját kis munkámra tekinteni, rendelkezik rendhagyó
elemekkel.
A Magyarországon
szokásos írói felnövekedéssel ellentétben én nem fővárosi vagyok, hanem
minden idegszálammal vidéki, sőt dunántúli. Ez önmagában sok mindent meghatározott.
A magyar életnek egy olyan sűrű, televényes szellemi világából jöttem,
s nőttem fel, amelyik szükségképpen közel feküdt - nemcsak geográfiailag
- a Nyugathoz, vagy ahhoz a fajta mediterrán szellemiségnek egy suhintásához,
lehetőségéhez, amit szüntelenül, a mai napig is, még mindig ott érzek a
Pannon tájban. Így érintette meg Pannóniát, a mi Dunántúlunkat, vagy az
én Dunántúlomat a Nyugat, és egy olyan mediterrán szellemiség, amit kevésbé,
vagy egyáltalán nem találok meg Magyarország más területén. Tehát akármilyen
kicsi ország is vagyunk, belső hangsúlyainknak, illetve Istennek hála nagyon
pluralista módon éljük meg itt a létezési világunknak a kereteit és belső
tartalmát. Amit a magyar irodalomban tanultam s tudtam, az egyúttal megerősítette
bennem azt is, hogy a rendelkezésemre álló életanyagot valamilyen formában
újra kell magamban rendeznem, olyan stuktúrákat és technikákat kell magamból
valahogy kihozni, kicsiholni, amelyek ezt a világot hitelesen, de nem a
régi hangon, hanem új fekvésben tudják adni. Ez a magyar irodalmi hagyomány
tulajdonképpen a 19. századnak és a századvégnek a nagy magyar és európai
hagyományából tradicionális útjával, előzményével egyúttal átcsúszott a
20. századnak az első és induló szakaszára, és ez teremtette meg a magyar
irodalomban a modernizmusnak azokat az ágazatait és irányzatait, amiket
a tőlem fiatalabbak már úgy élhetnek meg, mint múltat. Egy olyan múltat,
amitől való elszakadásuk vagy abból való táplálkozásuk egy teljesen más
felállásban érvényes számunkra. Számomra így, ilyen szempontból a 19. századnak
és a magyar irodalmi múltnak bizonyos vonatkozásai közvetlenebbek voltak,
mint a velem kortárs irodalom. A termékeny konfliktust az hozta létre,
hogy ez a nagyon tömény életiskola, az élet tényeinek információ-világa,
amiben felnőttem és ami rám zuhant, tulajdonképpen egy nagy csábítással
is rendelkezett, mégpedig azzal, hogy a kínálkozó és már bejárt utakon
próbáljam megközelíteni. Éppen az előbb mondott okból nem elégítette ki
az igényemet, és igazában ennek egy hiteles ábrázolására én legföljebb
járt utakon tudtam volna közelíteni. Ez nem elégített ki, és akarva-akaratlanul
tulajdonképpen egy fordított belső fejlődési pályára igazított rá.
Azt gondolom,
hogy mai napig ebbe az irányba tudok és szeretnék még a hátralevő éveimben
továbbmenni. Ez bizonyos mértékig meghatározza ösztönös és adott kötődésemet
bizonyos 19. században kimunkált teljesítmények irányába, persze nem válogatás
nélkül. A ránk zuhanó világ információgazdagsága iszonyatosan vonzó csábítás.
Ez pedig, automatikusan, íróként valahol itt hátul a nyúltagyunk mögött,
azért állandóan azzal foglalkoztat, hogy talán mégsem azé a legnagyobb
teljesítmény- kép, de mégis a panorámakép valamilyen fölidézése, valamilyen
megteremtése. Ami akármilyen műfajban is, akármilyen irányban is dolgozunk,
azért csábításként örökké ott kísért bennünk.
Én, a mi nemzedékünket,
most már, így utólag úgy tudom elszámolni magam számára, decentrálva az
egész kérdést, hogy nekünk egy szükségszerű szép szakítás feladata jutott
ki. Egy olyan, számunkra nagyon becses múlttal és a csodálatosan elénekelt
melódiák olyan világával kell leszámolnunk, amit mi nem tudunk túlszárnyalni,
és ez mindig különleges erőfeszítéssel és különleges áldozattal jár. Rengeteg
alkotónak az életsorsa, teljesítménye belebukhat, megbénulhat tőle, ez
nem könnyű feladat, de felismerni fontos, és végül is ez az irányzatok
előrehaladó rotációjának az egyetlen útja.
Ezt én, az
időben nem nagyon előttünk járó nemzedék egész munkájában érzem, hogy a
szakítás folyamatában való részvétel teszi irodalomtörténeti értékelésben
valószínűleg távlatilag is jelentőssé ezt az időszakot. Itt tulajdonképpen
a magyar irodalomban gondolhatnék a ködlovagokra - akik tulajdonképpen
úgy ködlovagok, hogy hozzájuk képest, előremutató éles látásukhoz és éles
érzékenységükhöz, merészségükhöz képest mi vagyunk inkább holdkórosak,
nem ők ködlovagok. A klasszikus megfogalmazás szerint felsorolt szerzőket
én Csáth-tól a Cholnokyakon keresztül Török Gyuláig értem, akikben az a
fajta új narrációnak egy nagyobb teljesítmé- nye mocorgott, ami tragikusan
hamar lezáródott. Ezekkel nagyon-nagyon mély bels- rokonságot tudok érezni,
nem úgy, hogy őket folytatni kell, hanem őbelőlük kell kiharapnunk az új
merészségnek, vagy vállalkozásnak a lehetőségeit.
Egyébként
nyelvileg, a nyelv puritán használata, érzékle- tessége szempontjából számomra
rengeteget jelentett és mai napig is jelent, a mi memoár-irodalmunknak
klasszikus vonulata, amit tulajdonképpen nagyrészt Erdélyből kaptunk. Ez
olyan nyelvi iskola, aminek az aktualitásából semmi, de semmi nem veszett
el. Ilyen szempontból tudtam vonzódni a 19. század nagy, elsősorban francia
és német irodalmához is, s rajtuk kívül a nagy szláv narrációnak a totálisan
beölelő, vagy átölelési kísérletei tudnak még mai napig is igazából és
megunhatatlanul lebilincselni. Gogolnak, Goncsarovnak a meséje nem csupán
a mesélő kedvről szól, kedv nem elég ide, a mesélésbe iszonyatos éles szemmel
kell bevonni a részleteknek azt a gazdagságát, ami minden szerkezeti bűvészkedésen
túl nekem az irodalmat egy magasabb emeletté tudja tenni. A franciáknál
Stendhal például. Az építkezésének a feszessége és nyelvhasználatának a
hallatlan érzéssel megírt pontossága jobban tudott hatni rám, mint például
Balzac. Nem akarom..., de összehasonlításban nekem ez jött ki. Bevezetőm
elég hosszúra sikerült...
Márton
László: Megpróbálok kívülről közelíteni a kérdéshez. Tehát a kérdést
magát fontosnak tartom. Én magam is elég sokat gondolkodtam ezen, nem biztos
hogy 19. századon ugyanazt értjük, Szilasi, Mészöly Miklós és én. Ezt talán
megpróbálom tisztázni.
Elöljáróban
néhány dolgot szeretnék kiemelni.
Egyrészt,
én csakugyan tapasztalom azt, hogy az irodalmi és irodalmon kívüli köztudatban
mintha valóban összeszorult volna az embernek a szíve. Ennek vannak jelei.
Ugyanakkor, éppen azért, mert ennek vannak jelei és ez nyilvánvaló tény,
kell számolni ennek a visszahatásával is, és ennek a visszahatása lehet
a 19. század hatásainak egy felerősödött jelenléte. Hogy ez hogy van, erről
talán később lenne érdemes beszélni.
A másik dolog,
amit én fontosnak tartok az, hogy a magyar kultúra úgy fejlődött, hogy
a 18. század végén, a 19. század elején volt már ilyen nagy áttörés. Minden
műfajban és minden területen. Ez persze durva leegyszerűsítés, de talán
nem jár messze az igazságtól. Én úgy gondolom, úgy látom, ahogyan végigtekintek
a magyar kultúrán, hogy mindenféle fejlődési folyamatok beindultak ennek
a századnak folyamán, de ezek vagy elakadtak, vagy zsákutcába jutottak,
vagy elveszítették jelentőségüket, és a 19. század eleje volt kb. az a
korszak, amikor egy csomó mindent megalapítottak vagy újraalapítottak,
a magyar színháztól kezdve a regényíráson át, a magyar történetírásig,
az esszéig. Ezen a terepen működünk mi is, amikor a magunk közegében mozgunk
és a magunk műfajában hozunk létre valami produkciót. Amikor pedig ezekkel
a produkciókkal nézőként vagy olvasóként szembesülünk, akkor nagyjából
azokkal a problémákkal, vagy azoknak a problémáknak a folytatásaival találjuk
szembe magunkat, amelyek a 19. században vetődtek fel. (A 19. századot
persze nem az 1800-tól 1899-ig terjedő időszak jelenti.)
Harmadsorban
szeretnék egy köztudott, s talán közhelyszerű dolgot megemlíteni, ez pedig
a magyar kultúrának a fáziskésése. A mai magyar irodalomban, de nem csak
a mai magyar irodalomban, az egész 20. század során a magyar irodalomban
a stílus nem volt azonos szinten az adott stílust művelő szerzők célkitűzéseivel,
és ez megint csak nem volt szinkronban az irodalom egészének produkciójával.
Ennek egy igen szemléletes példája, ahogy a Nyugat a magyar irodalomnak
olyan radikális megújulását vitte végbe, ami más irodalomnál az avantgardnak
volt a feladata, és a magyar avantgard ezt a fajta megújulást abban a korszakban
nem tudta véghezvinni. Ezzel szemben a stíl, amit a Nyugat alkotói műveltek,
az valamiféle megkésett parnasszizmus volt, és a szellemi energiának az
a fajta akkumulációja, amit a Nyugatnak a gárdája végbevitt, az szerintem
leginkább a nyugat-európai romantikákkal állítható párhuzamba. Nagyjából
azt hiszem, hogy ez a példa eléggé világosan szemlélteti azt, hogy mire
gondolok. Talán ha egy kicsit provokatív akarok lenni, akkor azt mondanám,
hogy a magyar irodalom minden változásában, minden fejlődésében és paradigmaváltásában
úgy ahogy van, mai napig benne van a romantikában, és csupa-csupa romantikus
jelenséget mutat. Persze ez is egy durva leegyszerűsítés, de ebből a romantikából
a mai napig nem tudtunk kijutni. Ezért sem árt a századdal szembenézni,
mert ennek híján a feladat csupán a legkülön- bözőbb fekvésű romantikus
érzületek megformálása lehet. De lehet egy teljesen más jellegű út is.
Ez pedig a valahová tartozás, evilági tartozásnak az a kerete, amiben el
tud helyezkedni a hová tartozásoknak az a politikailag, geográfiailag és
minden más szempontból behatárolható gesztusa, ösztönző ereje, ami megteremti
azt a fajta különbséget, ami nagyon régóta megvan már a nyugati irodalom
fejlődésében, hogy az evilági valahová tartozásnak, mint tematikus megközelítésnek
a struktúrája mindebben tetten érhető, elfogultsága igenis kitapintható.
Én nagyon
általánosítva próbálom ezt mondani, egy kicsit többek között abból is kiindulva,
hogy Lévy-Straussnak a Szomorú trópusokjának az utolsó bekezdése
villant most épp eszembe. Mert az egész kérdést bizonyos mértékben nem
tudom függetleníteni a kereszténységnek, mint olyannak, olyan európai típusnak
a magunkba integrálásától, amelyikből hiányzik egy másfajta érzékenység.
A magunkat örökké aposztrofáló Lévy-Straussnak az a nagyon érdekes érzése
a könyve végén, hogy bizonyos mértékig botrányosan érdekes, de figyelembe
veendő az, hogy az iszlámnak a közbejötte milyen hermetikusan tudta lezárni
az egész európai fejlődésnek, gondolkodásnak az affinitását a keleti megközelítésekkel
szemben. Mind az angolok, mind a franciák belső fejlődésében (talán éppen
azért, mert a politikai létezésük is nyitottabb volt, és inkább, hogy úgy
mondjam hódító volt a világgal szemben) automatikusan áramlottak be az
ő gondolkodásmódjukba és megélési módjukba olyan keleti létszemléleti,
életszemléleti hatások, amelyek a mi régiónkban talán még a lengyeleknél
a legerősebb...
Végül pedig:
amikor romantikáról beszélünk, akkor valójában több különböző dologról
esik szó. Én romantikusnak érzem azt a viszonyt, ami az egész magyar kultúrának
és különösen az irodalomnak a forma- és a stílusjegyeit összeköti és ezt
metafizikusan úgy fejezhetjük ki, hogy (mint egyfajta Münchausen báró)
valamifajta mocsárba mindig beleragad az irodalom egésze egy pillanatra,
és akkor mindig a saját hajánál fogva próbálja meg kirántani magát. Ez
egy-egy mű esetében is történhet, de néha óriási: egész kultúrát, irodalmi
folyamatot jellemez.
Ezek valahogy
együtt vannak jelen, kölcsönösen hatnak is egymásra, és valahogy ebben
mozgunk benne mindannyian, amikor megpróbáljuk függetleníteni magunkat
tőle, akkor ez az, amit megtagadunk, ezzel szemben fogalmazzuk meg elutasító
viszonyunkat és valahogy ez vesz körül bennünket.
SZ. L.:
Az én kérdésem mármost az, hogy mindennek ismeretében nem volna-e lehetséges
valahogyan a 19. századi hagyományt újraolvasni, kikutatni (és ezzel
elgyengíteni, újrastrukturálni) ennek a "mai romantikának" az okait
és eredőit, vagy fölfedezni benne esetleg más észjárásokat és más formákat
is.
M. L.:
Amikor ezt a kérdést fölteszed, ebbe belekalkulálod már a mi mai nézőpontunkat
is, és belekalkulálod azt az irodalmi kánont, ami azóta kialakult, meg
egyes művek értelmezési kritériumait. Nyilvánvaló, hogy amikor a 19. században
létrejöttek azok a művek, amelyek ma reprezentatív műveknek tekintendők
(nagyon sok esetben szinte véletlen, hogy éppen ezek az emberek és nem
mások), akkor egyáltalán nem biztos, hogy maguk a szerzők az okai ennek...
Azt gondolom,
ha egy-egy életművet megvizsgálunk, pl. nézzük Vörösmarty munkáit, akkor
egyáltalán nem biztos, hogy amikor éppen létrejött ez az életmű, akkor
már eldőlt, hogy a Szózat költőjének fogjuk-e őt tekinteni, vagy
inkább annak a különös, titokzatos költőnek, aki létrehozta a Romot,
és aki a Csongor és Tünde után láthatóan erőnek erejével fojtotta
vissza a fantáziáját, érzéseit. Vagy Katona József esetében, amikor még
nem lehetett tudni, hogy a Bánk bánt kultuszból vagy büntetésből
fogják esetleg tanítani. Aztán, hogy megint másik példát mondjak, Asbóth
János, amikor megírta az Álmok álmodóját, akkor még nem tudja, hogy
a továbbiakban nem lesz módja rendkívüli tehetségét érvényesíteni.
M.M.:
Gondoljunk csak arra, hogy amikor Arany János az ő nemzeti eposzvilágát,
az ő csodálatos kitalációját, panorámáját, szivárványát fölénk borította,
hogy akkor pl. mi történt Franciaországban. Egy Baudelaire, egy Rimbaud
milyen poklok peronjában gondolkozott - és mi mindezt Arany Jánosban mint
lehetőséget, szüntelenül ott érezzük, és ki is mutatják, ki lehet mutatni
azokban, amiket művelt.
M.L.:
Igen, csak az a nagy kérdés, hogy most, itt 1994 júliusában mondhatjuk-e
azt, hogy Arany János nem jól tette, hogy a Buda halálát írta meg, ahelyett,
hogy... Nem inkább az-e a probléma, hogy voltak benne lehetőségek, (ez
elég nyilvánvaló és kimutatható a meglévő művek alapján), amiket visszafojtott,
másfelől meg az értelmezők elfedték Arany János munkássá- gának minden
olyan vonását, ami nem illett bele az összképbe. Ebben az esetben talán
nem az a baj, hogy milyen elkésettségről van szó, hanem az alkotói energiák
visszafojtásáról és ezen túlmenően, ... valami, nem tudom..., talán önismereti
hiánynak lehetne nevezni.
M.M.:
Igen, csak az oknyomozó gondolkodás ilyenkor azonnal azt kezdi kérdezni
és kutatni, hogy a visszafojtásnak mi az oka. És így visszakerülünk ahhoz
a problémához, ami már fölmerült, hogy az önmeghatározás módja, hangsúlya,
átcsoportosítása nélkül valószínűleg az új nyitottság perspektíváját sem
tudnánk jól megfogalmazni, és így ismét benne maradunk az elkésettség rendszerében.
Nálunk a létezési
gond más hangsúlyú volt, mint a nyugati típusú fejlődésben, életben. Nálunk
a létezési gond tulajdonképpen nem létezési gondként, hanem valamilyen
nemzetlétezési gondként fogalmazódott meg. Itt van a nagy különbség, hogy
be tud-e törni a mi tudati világunkba és helyt tud-e magának szorítani
egy annál egyetemesebb létezési közérzet, mint amibe bennünket a história
belekényszerített, és amibe önmagunkat beleszorítottuk.
M. L.:
Ha már itt tartunk, akkor tényleg meg kellene néznünk, hogy egy ilyen kiváló
költő, mint Arany János miért nem a Bolond Istókot írja meg, és miért kezd
egy emlékező történetnek az egyetemes rekonstrukciójába, és/vagy csodálatos
költői formába öntésébe. Vagy Vörösmarty Mihály, aki kirobbanó fiatal tehetség
volt, nem tudom hány énekből álló hatalmas eposzban vergiliusi mintára
a honfoglalást énekli meg, majd miután fantáziája továbbviszi és megírja
nagy titokzatos verseit a Romtól a Délszigetig, egyszer csak elkezd program-
verseket írni. Miért történik meg ez?
Nem volna
helyes megfeledkezni arról a hatalmas légüres térről sem, amiben ezek a
19. századi elődeink benne éltek. Előzmények hiányában, abban, hogy egyszerre
kell a hagyományokhoz hűnek lenni és a hagyományt megteremteni. Hogy meg
kell szabadulni a mitológiától is, ugyanakkor a história regressziója révén
túl kell lépni rajta.
Kérdés, hogy
meg tudunk-e szabadulni ettől, és egyáltalán meg akarunk-e szabadulni ezektől
a dolgoktól, amik közben teljesen elvesztették a jelentésüket, nevetségessé
váltak a maguk formájában, nyelvileg sem megfogalmazhatóak már...
SZ. L.:
Az előző kérdéssel szeretnék ismét előhozakodni: úgy tűnik tehát, hogy
az öröklött dolgoktól nem lehet megszabadulni. Valóban ilyen súlyos a helyzet?
Talán az irodalom megpróbálhatja újraírni a saját történetét. Azt kérdezem,
hogy a számunkra oly fontosnak tetsző új kérdéseket előállíthatja-e vajon
ez az irodalom - a saját hagyományai alapján.
Én magam úgy
gondolom, hogy a fáziskésés toposza feltehetően maga is egy öröklött 19.
századi közhely, és néha megpróbálok azzal a provinciális feltevéssel dolgozni,
hogy mi volna, ha elfelejtenénk ezt az egész fáziskésés-ügyet, és saját
hagyományainkat megerősítve, azokon dolgozva próbálnánk eljutni egy, a
viszonyítás kérdése nélküli helyzetbe. Van-e tehát valami ilyesmire esély,
ha ráhagyatkozunk saját hagyo- mányainkra?
M. L.:
Én nekem nagyon rokonszenves amit mondasz, csak attól tartok, nem lehet
azt csinálni, hogy benyúlunk a hagyomá- nyaink jégszekrényébe, és kiveszünk
egy nekünk tetsző felvá- gottat, de bent hagyjuk a sajtot. Ezek valahogy
úgy egyben vannak és például akiben a fáziskésésnek a rémülete, meg fájdalmas
tapasztalata benne van...
Ezenkívül,
hogy én is egy nagyon vulgáris dolgot mondjak: a teljesítmények sem egyenletesek.
Ugyanaz a szerző, aki az egyik pillanatban hatalmas magasságokig jut el,
borzalmas ember, porovinciális és kicsinyes a következőben - és ezek így
együtt vannak.
Móricz Zsigmond
pl. nem lehet bugris, mégis csak nagyon ritkán lehet Móricz Zsigmond életművéből
kiválasztani azt a húsz oldalt, ami makulátlan.
Én inkább
azt csodálom, hogy ezek után viszonylag gyorsan mégis kialakult egy olyan
önálló művészet, ami még ezekben a béklyókban is világirodalmi szintű teljesítményeket
tudott produkálni. Az említett óriás életművet, vagy pl. összességében
a 20. század elejére beérő magyar irodalom előzményét már a 19. század
harmadik harmadára vissza lehet vezetni.
Másfelől meg,
más nézőpontból ezt a fajta elmaradottságot, a fejlődésnek ezt a lassúságát
és bizonytalanságát úgy is meg lehet határozni, hogy egy sor olyan érték
őrződött meg viszonylag igen sokáig, ami más régiókból már réges régen
kipusztult. Például a multikulturalitás Magyarországon megvolt, gyakorlatilag
az első világháborúig. Az ukrán meg lengyel térségben pedig még a második
világháborúban is jelen volt.
(Szünet)
SZ. L.:
Az eddigiekben talán sikerült az eredeti kérdést vagy címet megfelelően
precizírozni, és beszéltek arról is, hogy a 19. századi hagyományok hogyan
vannak jelen a 20. században. Ezért ezután abba az irányba próbálom meg
kanyarítani a beszélgetést, hogy a 20. század milyen finom stratégiákkal
próbálkozik viszonyba kerülni ezzel a hagyománnyal.
De még előtte
meg kell kérdeznem, hogy pontosan miben is áll a magyar 20. század romantikussága?
Van aki úgy vélekszik, hogy nyugat-európai irodalmak hasonlóképpen romantikus
paradigmában állnak. Tehát: konkrétan miben áll a 20. század romantikussága,
és nincs-e abban valami sorsszerű, hogy az irodalom a 20. században romantikus?
M. L.:
Szerintem először is az, hogy a 20. század magyar irodalma romantikus,
ez így persze nagyon el van túlozva, durva általánosítás, csak idézőjelben
lehet mondani, ez egy erős túlzás és egy durva leegyszerűsítés.
A romantikusságot
egyrészt abban látom, hogy az irodalom nagyon erősen függ saját társadalmi,
politikai meghatározott- ságától, másrészt pedig abban, hogy egyfolytában
saját megújulása, saját formai és tartalmi megújulása foglalkoztatja. Az
előrehaladás, a modernizáció folyamata súlyos belső feszültségekkel és
következtetésekkel jár: egy sor olyan kérdésfeltevés már a 20. századi
modernizáció során jött létre, amelyek eredetileg, egészében véve tipikusan
19. század eleji, romantikus kérdésfeltevések voltak.
A szünetben
szó esett egyébként a magyar irodalom patetikus meg retorikus karakteréről,
és felvetődött az a javaslat, hogy ezt is, mint romantikus jelenséget értelmezzük.
Erre érkezett egy olyan válasz - történetesen tőlem -, hogy ezzel szemben
a magyar irodalomban újabban erősebben jelenlevő iróniát is kétségkívül
a romantikából lehet eredeztetni, és hogy ez az irónia működését tekintve
nagyon is romantikus típusú. Figyelembe kell venni azonban azt a közbevetést
is, ami szintén a szünetben hangzott el, s amely szerint a romantikus irónia
eredetileg transzendentális volt, és ez a fajta transzcendentalitás mára
kissé mintha leeresztett volna. Szövegroncsoló és formaroncsoló sajátosságai
viszont az azóta eltelt idő alatt gyönyörűen megma- radtak.
A megkésettséggel
kapcsolatban szeretnék még valamit mondani, nagyon egyszerűen. (Egyébként
- ha már szóba került - talán ez sem független a magyar irodalom alapvetően
roman- tikus karakterétől.) Én ezt a megkésettséget persze nagyon súlyos
tehertételnek érzem, ugyanakkor miután annyiszor szemére vetették a magyar
irodalom iránt érdeklődő külföldiek, (akik egyébként többnyire csak fordításokból
ismerik a magyar irodalom legtöbb termékét), hogy a magyar irodalom egészében
véve, vagy ez meg ez a szerző nagyon visszamaradott, és a 20. századi költőre
azt mondják, hogy 19. századi, és hogy egyáltalán mindenfajta mű archaikus
jelleget visel magán. Én ezt hajlamos vagyok valamilyen mértékben erénynek
tekinteni: az, hogy archaikus, szerintem inkább dicséret. Nekem az az érzésem,
egyre határozottabb érzésem, hogy szerintem nem vagyunk eléggé visszamaradottak.
Szerintem erősebben kellene a magyar irodalom megkésett, visszamaradott
és avítt jellegét hangsúlyozni, és szerintem a romantikával való szembenézésnek
is ez az egyik lehetősége. Ezt persze nem valami határozott normaként szeretném
ráerőltetni a hallgatóságra, hanem csak, mint lehetőséget vetem föl.
SZ. L.:
Akkor mégiscsak el kell mondanom, hogy erre (amikor a visszamaradottságot
tovább erőlteti a szerző), legalább egy nagyon határozott példát biztosan
ismerek. Így gondolom, hogy Jókai valóban ilyen volt: a regénnyel szemben
kitartott a romance (archaikus és avítt) műfaja mellett, s idejétmúlt
kísérlete úgyszólván már a következő generációban (Adynál, Krúdynál) váratlanul
up to date eredményekre vezetett volt.
Egyébként
szerintem a beszélgetés harmadik fázisa következik. Eddig megfogalmazódott,
hogy ezekkel a hagyományokkal egyfelől radikálisan szakítani kellene, másfelől
az, hogy ez a szakítás teljes mértékben lehetetlen. Így gondolom, hogy
itt jön el a finom munka ideje, és az irodalom ezt a finom munkát részben
már el is végezte. Erre hoznék egy szöveges példát. Kosztolányi Dezsőnek
az Ének Virág Benedekről című szövegét, amit mindnyájan ismerünk,
de azért fölolvasnék most mégis egy kicsi részt.
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Nagyon szép a
vers, és úgy gondolom, hogy a 19. századi hagyományhoz való egyik finomabb
viszony világosan megfogalmazódik benne. Amikor is ez a hagyomány a vágy
dinamikus tárgya, és épp azáltal lesz eltávoztatva, hogy vágyakozhatom
rá. Ennek a stratégiának, hogyan ítélik meg az esélyét? Elég jó-e, elég
finom munka-e ez?
M. M.:
Azt gondolom, hogy a romantika, teljesebb értelmében, mindig is, óhatatlanul
és elkerülhetetlenül a lehetetlent akarta lehetővé tenni. Mai szóhasználattal:
dekonst- ruálva akart rettentő szigorúan konstruálni, tehát megtervezni
a dekonstrukciót, a töredékeit. Ez önmagában egy belénk integrált romantikus
attitűd, akárhogyan is nézem, már ha a pusztítást, a pusztítás tárgyát
az eltüntetésnek az eszköztárában próbálom megközelíteni.
Erről eszembe
jut Nemes Nagy Ágnes, hogy nem sokkal a halála előtt..., hogy abban az időszakban
vele az utolsó pillanatig olyan volt a kapcsolatom, hogy elvontabb dolgokról
is sokat beszéltünk.
Diplomatikus
fogalmazásában és kifogásában benne van egy kicsit ez a probléma is, amikor
a hiányérzetét úgy fogalmazta meg, hogy mintha a mai irodalom újabb
irányzata nem volna eléggé tisztában azzal, hogy műanyagból nem lehet építkezni.
Ez volt akkor az ő nagyon erős törődése és szép rögeszméje: hogy a
téglát nem helyettesítheti akármilyen formátumú újítás. Ez a probléma van
benne, hogy milyen keretek között és milyen határig lehet dekonstrukciót,
demitologizálást végrehajtani, hogy közben teremtsek egy új konstrukciót,
egy új mitológiát, nagyon gondosan. Ez az ellentmondás egy belénk épített
romantikus romantikával hozható kapcsolatba. Ez a filozófiai gondolkodás
elméleti, gondolati vitája, tulajdonképpen kapcsolatban van a buddhizmus
vagy a keleti gondolkodás bizonyos premisszáival, közelebbről a Krisztus
előtti - azt hiszem - 4. század egyik gondolkodójának filozófiájával, aki
filozófiailag nagyon erősen és radikálisan tulajdonképpen már ekkor szembenéz
azzal, amivel az európai filozófiai gondolkodás ilyen formában nem ütközött
meg. Majdnem 2000 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy egy új szemszögből,
egy új gondolkodási metódust: az európai klasszikus gondolkodás helyett
új nyelvet kezdeményezve lehessen szólni. De ez igazán iszonyatos és izgalmas
szerep. Az a fajta gondolkodás, megsemmisítő szándék, ami ebből a példából
kiolvasható, nagyon sokban megjelenik: megoldani kívánó szándékával úgy
akarja tulajdonképpen a nyelvet és a gondolkodást majdnem hogy kiiktatni,
hogy ezt a nyelvvel teszi, és hallatlan rafinériával mégis igyekszik a
rést megtalálni.
Ebben az egész
gondolkodási séma-keresésben van valami feloldhatatlan és visszautasíthatatlanul
szép és tanulságos és termékeny reménytelenség. Én ebből a szempontból
is közelítenék a romantikussághoz, vagy azt mondom, hogy a romantika megközelítésének
van egy olyan elméleti aspektusa is, ami más-más fekvésben irodalmi területen
bizonyára hasznosan továbbgondolható.
Az irodalomnak,
az irodalmi építkezésnek a problémája itt, ezen a ponton nem áll messze
a filozófiai gondolkodás, ezirányú végkövetkeztetéseitől. Ebben a szférában
ez a kettő nem áll, egyáltalán nem áll messze egymástól. Ez csak egy másfajta
megközelítési szempont, mint amit Laci elmondott, és ebből az aspektusból
pl. az iróniának az újraértelmezése hallatlanul izgalmas feladat volna.
Hiába, azt gondolom, hogy az emberi közelítésünknek egyik legszubjektívebb,
leggyilkosabb, legtermékenyebb terve az irónia. Ez igaz minden logikai
és minden egyéb más gondolkodási megközelítésre. Ez képessé teszi szinte
felülemelkedni gondolkodásunk egész mechanizmusát, amikor az iróniával
akar közelíteni, megvilágítani...
M. L.:
Persze az irónia, az egy nagyon kettős dolog, mert egyrészt, megint csak
nem szakadva el a történelmi tapaszta- latoktól, egész egyszerűen másképp,
mint iróniával már nem lehet látni azt az élethelyzetet, amiben generációk
felnőttek, meg hát a mindennapi beszédaktusokat, és a hatalom gyakorlásának
az aktusait.
M. M.:
Egyáltalán a felülemelkedés gesztusának magatartásában benne rejlik már
az irónia is.
M. L.:
Nemcsak, hogy nagyon termékeny dolog az irónia, el sem képzelhető nélküle
semmi. És manapság (ha valaki vállalja ezt) a korszellem is kedvez nyilván
egyfajta gyanakvásnak a szöveggel szemben, a szöveg megformálásával szemben.
Ma pl. amikor
Dávidházi Péter felolvasta Toldi és Bajza levelezését, amit mindenfajta
ironikus szándék nélkül tett, maga a szöveg (pusztán azáltal, hogy beszélgettünk
azokról a nyelvi feszültségekről, amik a nyelvi állapot változásaiból,
fejlődéséből adódnak) ironikus hatást keltett.
Másfelől,
viszont úgy gondolom, hogy az iróniában óriási veszélyek is vannak, és
nem árt erre időnként fölhívni a figyelmet. Talán éppen az irónia roncsoló
és szétszedő, mondhatnánk úgy is, hogy analizáló volta miatt, talán nem
túlzás azt mondani, hogy méreg. Egyszerre éltetőszere az írói megszólalásnak
és ugyanakkor súlyosan mérgező, mert a szövegeknek a formáját és a megszólalásnak
a hitelességét ássa alá, úgy, hogy ezt mindig külső eszközökkel kell az
írónak bemutatnia. Akár úgy, hogy kénytelen akkor is tanúságot tenni a
személyes létével, jelenlétével, amikor alkata erre nem predesztinálja.
Sz. L.:
Egy kérdésem van még, amit semmiképpen nem szeretnék elhallgatni. A mai
világból és a mai szövegekből érzésem szerint apránként kivonul, kirohad
a metafizika. Lehetséges-e így, metafizikátlanul olvasni a régieket? Mi
marad ekkor a 19. századi irodalomból? Úgy gondolom, hogy Jókai éppen azért
jó példa erre is, mert szövegszerűen is olvasható maradványai, szerintem,
ma is nagyon gazdag élményt biztosítanak.
M. L.:
Ugyanúgy, ahogyan ez Krúdy értelmezésében már végbement. Mert eléggé nyilvánvaló,
hogy különböző nyelvi sémák variációként értelmezhetjük inkább a regényeit,
mint, teszem azt, a nyírségi dzsentri ábrázolásaként. Így is lehetséges,
csak nem biztos, hogy ez Krúdy írásművészetének működését meg tudja magyarázni:
nem lehet pl. megmagyarázni azt, hogy miért találkoznak a cselekmény különböző
szálai egy bizonyos ponton. Egy időben állítólag (hallottam róla, nem tanúsíthatom
személyesen) fontos kérdés volt az, hogy mi a munkásosztály szerepe a Fekete
gyémántokban. Ezen most lehet nevetni, de egy csomó hasonló szempont
majdhogynem a mai napig érvényben volt, csak nem pont ezzel az ideológiai
mázzal leöntve, meg másféle mázakkal, vagy mázak nélkül, de ugyanilyen
észjárás szerint. Elképzelhető, hogy ezek valóban kihalnak, és akkor lehet,
hogy csak a szöveg marad.
Vagyishogy
a szöveget pusztán nyelvi elemek egymáshoz való viszonyaként értelmezzük.
Ez olvasás közben nem feltétlen tudatos elemzést kell, hogy jelentsen,
de ebben az esetben nem egy konkrét tárgyi megragadható valóság cselekménybe
transzponált, szociografikus leírásaként fogjuk olvasni, ami az eddigi
olvasásoknak a jellemzője, hanem szövegszerűen. De szerintem azért életműve,
meg műfaja is válogatja, mert biztos, hogy vannak olyan életművek, amelyek
ennek ellenállnak. Egy szövegszerű Kemény Zsigmond-olvasást sokkal nehezebben
tudnék elképzelni, mint egy szövegszerű Jókai-olvasást. Vagy ott, ahol
poétikai szempontok is közreműködnek, mármint direkt formai poétikai szempontok,
ott ez megint egészen máshogy látható. Megint más a helyzet ott, ahol esetleg
fölmerül az, hogy a szövegszerű olvasásnak egy párhuzamát (drámai művek
esetében pl. a színpadi akció könyv szerinti olvasását) már régóta művelik
- aminek szintén nincsen hagyománya az irodalomtörténetben. Elképzelhető,
hogy a Bánk bán újraér- telmezése is elment errefelé, és talán Sándor
Iván is ilyen irányban kutató kísérletet tett. Nincs kizárva, hogy Madáchot
is meg lehetne próbálni...
Azért az egészen
biztos, hogy bekerülnének olyan szerzők is a kánonba, akik eddig nem voltak
benne, más szerzőknek meg olyan művei kerülnek előtérbe, amelyek eddig
teljesen mellékesen voltak jelen. Már a 70-es években épp Mészöly Miklósnak
volt egy csomó olyan idevágó észrevétele, ami szintén ebben az irányban
mutat.
M. M.:
Az eddigi beszélgetésben a hagyomány szót, kategóriát egy kicsit mindig
úgy használtuk, mintha a hagyomány valami végérvényes, masszív magmával
rendelkezne. De én azt hiszem, hogy a hagyomány egy szüntelenül változó
dolog, lélegző televény, és akarjuk, nem akarjuk élővé formálódik a kezünkben.
Egészen egyszerűen azért, mert mi itt vagyunk, a hagyomány meg ott van,
és én kinyúlok érte, és húzom magamhoz, és már ezzel a gesztussal megváltoztattam
őt. Nincs masszív változat, én úgy gondolom. Szóval, hogy nem volna szabad
talán annyira abszolutizálni, ennyire biztosnak lenni a hagyomány egy bizonyos
formátumban való megmarad- hatóságában.
Ebből a szempontból
az elmúlt korszak politikája próbált egy bűnösen hazug szót bedobni, és
azzal visszaírni az úgynevezett haladást. Ugye, ő itt politikára fordította
le azt, hogy a hagyományt nem lehet végleges, lezárt valaminek minősíteni,
hanem mindig a kezünkben van, alakul. A politika önmaga céljaira próbálta
használni a hagyományt, egy gyurmának tekintette, és ezt használta ki.
De ebből a szempontból van annyi igazság az egészben, hogy megkérdőjelezi
az abszolút bázisát a lehetséges hagyománynak.
M. L.:
Ha már itt tartunk, akkor nyilvánvaló, hogy a "haladó hagyományok", és
minden ehhez hasonló ideologikus konstruk- ció egyrészt jelent szelektálást
a hagyomány elképzelhető elemei között, másrészt jelenti a kiválasztott
elemek értelmét. Én azonban nem ezt tartom a legproblematikusabbnak ebben,
nem ezt a két dolgot, bár ezek is nagyon súlyos torzításokat eredményezhetnek,
hanem azt, hogy minden ilyen konstrukció a hagyomány fogalmát torzítja
el önmagában, azáltal, hogy egy politikai képződménynek rendeli alá a történelmi
tényeket, és ennek igazolásául, igazolásává silányítja vele a kultúrát,
és azon belül az irodalmat, és ez az ami végeredményében nem működik, nem
az, hogy ki mit gondol Táncsics Mihály irodalmi munkájáról. Abszolút elképzelhető
egy radikális forradalmi értelmezése is - abban az esetben, ha velünk marad.
Én amikor
azt mondtam most a beszélgetés második részének az elején, hogy szerintem
nincs elég megkésettség, avíttság az irodalom, a hagyomány értelmezésében,
akkor többek között erre is gondoltam. Mert ez azt is jelenti, hogy itt
célszerű a politikát, a politikai hagyományértelmezést és a kulturális
hagyományértelmezést radikálisan szétválasztani, és ami a kultúrára tartozik,
ami súlyokat a kultúrának kell cipelnie, azokat nem volna szabad hagyni,
hogy a politika átvállalja magára, kisajátítsa ezeket, és megfordítva.
Ebben az értelemben természetesen semmifajta olyan gőzös őrültség, amely
az irodalomban közlendő volt, a politikában nem közlendő, semmifajta megkésettségnek
és archaikusságnak - az én megítélésem szerint - a politikára nincsen hatása,
viszont egy romantikus politika, vagy a politikában eluralkodó romantikus
elemek - az sem szerencsés dolog. Így viszont ugyanezek a dolgok a maguk
helyén és a maguk szférájában legalábbis termékenyítő hatást érhetnek el,
és ez, ha úgy tetszik, megint csak egy hagyományhoz való kapcsolódás.
Ez kb. ugyanaz
a dolog, amit Ady Endre A két meggyő- ződésű ember című dolgozatában
kifejtett, talán ugyanennek a visszájára fordítására is. Egyszerre lenni
józannak, valamint a józanság törhetetlen hívének a közéletben, és ugyanakkor
visszahelyezni jogaiba az irracionális erőket is, a racionalitás és az
irracionalitás összebékítését, ott ahol ez építő felismeréshez vezet.
(Közös
beszélgetés kezdődik)
* Elhangzott Tatán, a
JAK-táborban 1994. július 14-én |
|