Szegény szerző megszokott esti helyén, családias hangulatú sörözőjében üldögélt, ahová magányát oldandó vagy fokozandó minden nap betért. A szomszédos boxba váratlanul ismeretlen, harsány társaság telepedett. Napvégi gondolatfolyama - a berúgás a kijózanodás érkeztével miért önmagától visszaforduló, s miért nem állapottá érő, irreverzibilis folyamat? - ezennel megszakadt. Akaratlanul is tanúja lett a semmitmondó társalgásnak, amely a dolgok rendje szerint - sűrűn rendelték a szomszédos urak a korsó söröket - viccmesélésbe csapott át. Néhány primitív, trágár, durva röhögéssel kísért poént követően elhangzott egy különös, érthetetlen történet is. Hazatérve a férj a televízió előtt találja feleségét, aki - szokásától igencsak eltérően - focimeccset néz. Kontrollálandó a furcsa helyzetet, megkérdezi a férj, mennyi az eredmény, szívem? Három null, válaszol hervadozva a nő, mintha vesztésre állna a csapata. És ki rúgta a gólokat, drágám? Hát az elsőt a Korompai, a másodikat a Replai, és a harmadikat is a Replai. A vicc itt véget ért, és osztatlan tetszést, elismerést aratott; hatalmas hahotázással ismételgették a langyosodó sörük mellett üldögélők a góllövők neveit. Nem tudta mire vélni a dolgot. A boxokat elválasztó deszkafal repedésén átlesett, hátha a viccmesélők, a viccet átélők gesztusai is fontosak - kissé homályosan, de emlékezett még a mutogatós fűrésztelepvezető-sztorira -, de hiába kutatta a kompánia tagjainak összehangolatlan mozdulatait. A viccet így sem értette meg. Az egyik tag önfeledten verte öklével az asztalt és ugatásszerű hangokat hallatva, hosszan, fuldokolva ismételgette: au... auuuu... auu... auutentikus! Izgalma és idegessége hazatérte után sem csitult, bekapcsolta televízióját. Az ósdi, fekete-fehér készülék hosszú-hosszú évek óta használatlanul porosodott ágya lábánál, csodálkozott is, hogy kivilágosodott a képernyő, és szellemképesen bár, de felismerhető volt az adás. Műsorzárásra úgy bemelegedett a gép, hogy kényelmesen hátradőlhetett, s kétszer is félhangosan megjegyezte: jó a kép, kiváló a kép. A híradó, a film és a vetélkedő ugyanolyan unalmas volt mint régen, amikor úgy döntött, hogy kiszáll a telekommunikációs kábításból. A reklámok terén észlelt némi változást: a vasedényes rajzfilmfigura eltűnt - ezt kissé nehezményezte -, újabban főként rafinált szögekből felvett, csábos kinézető, rövid, érthetetlen szavakat suttogó nőszemélyek szerepeltek. A harmadik napon végre rábukkant egy meccsközvetítésre is, ekkor vérnyomása veszélyesen emelkedni kezdett, érezte, valahol itt kell keresnie a vicc megoldását. Ám a mérkőzés gól nélküli döntetlennel végződött, s így a góllövők ezúttal nem létező névsora semmiféle következtetésre nem adott lehetőséget. Másnap reggel megvette a sportújságot is, türelmesen végigböngészte az összeállításokat, a nevek mögött teljesen érthetetlenül számok (3; 5, 5; 6; 4,5) szerepeltek. Sem Korompaival, sem Replaival nem találkozott. Talán az a megfejtés, hogy ezek nem is egy csapatban játszanak? Vagy valamelyik öngólt lőtt?
     Megszokott életrendje felborult, gondolatai szédítő bizonytalanságok szakadékai szélén egyensúlyoztak, feszült várakozással naphosszat a tévékészülék előtt üldögélt ostobaságokat bámulva. Az egyik, álmos délután megkísérelte stabilizálni helyzetét, elballagott a sörözőbe, magához intette a pincért - öreg, tulajdonképpen bizalomgerjesztő, sokat megélt, régi bútordarabnak tűnt - és jóllehet tudta, hogy rendkívül kockázatos dolog olyan viccet elmondani, amelyet maga a mesélő nem ismer vagy nem ért, csillapíthatatlan szorongással mégiscsak belekezdett mondókájába. Kedves uram, elmesélek önnek egy remek viccet, hátha jobb kedvre deríthetem. Az öreg kissé kényszeredetten álldogált asztala mellett, egykedvűen, de beleegyezőn bólintott. Szegény szerző elmondta a Korompai- Replai viccet. Kínosan ügyelt minden részlet, apró nyelvi fordulat hű felidézésére, pontosan hangsúlyozta az adott helyen: szívem, drágám. A megoldást kutatva megszámlálhatatlanul sokszor felidézte emlékezetében a történetet az elmúlt hetekben. Most sem hibázott, sokat sejtetőn, világosan tagolva fejezte be: a másodikat is a Replai, és a harmadikat is a Replai. Várta a hatást. A pincér kezdettől, a viccmesélési ajánlattételtől kezdve unottan, már-már szomorúan bámult maga elé, halk surrogást keltve az alpakka hamutartót forgatta a márványasztalon, szája sarkában mosoly halvány jele sem tűnt fel. A kínossá táguló csendben Szegény szerző elnézést kért, kifizette italát és távozott. Mélységes elkeseredettségét némiképp oldotta, tompította a szerencsétlen kísérletből leszűrhető tanulság: nem csak én nem értem ezt a rohadt poént, a sokat tapasztalt pincér sem volt képes felfogni ezt a sztorit, pedig ő az események sűrűjében él. Kis elégedettséget is érzett, amikor otthon lehuppant a televíziókészülék elé, a kollektív ostobaság elviselése lényegesen könnyebb, mint a magányosé. Csütörtök lévén kupaszerda volt - e paradoxonokon, amióta újfent televíziónéző lett, nem csodálkozott -, egy angol csapat játszott a címvédő olasszal. A második félidőben Sinclairnek, az angolok fáradó jobbhát- védjének két ordító hibáját azonnal kihasználták a fürge és szemfüles talján csatárok. Mindkét gólt kétszer megismételték, és a lassításból kitűnt, hogy a második találatban a kapus is meglehetősen benne volt, ha pontosabban helyezkedik, elérte volna a labdát. Az ismétlések közben a képernyő jobb sarkában REPLAY felirat villogott. Fásultsága egy pillanat alatt szertefoszlott, felugrott, tenyerével homlokát csapkodva indiántáncot járt, önfeledten ismételgette: hát ez az, hát ez az, hát megvan, megvan. A REPLAY nem góllövő. A sörözőben azok a nő hülyeségén derültek. Az eredmény a viccben csak egy null lehetett, csak a Korompai lőtt gólt.
     Miután új szokásához híven - lélekben immár teljesen megkönnyebbülten - reggel újra bekapcsolta készülékét, tűnődve - adáskezdetig volt még vagy egy fél óra - a monoszkópot nézegette. Rádöbbent, hogy ezúttal elfelejtették a REPLAY jelzést kiírni. Azon meditált - egyre inkább háborogva, egyre inkább felbőszítve magát -, hogy a televíziós ismétlések hitelességében egyáltalán nem lehet megbízni, és ezért a szimpla televíziós képek is - ha nincs az eredeti és a másolat között tiszta és korrekt megkülönböztetési lehetőség - hitelüket vesztik. Tegnap, tegnapelőtt is ugyanazt a monoszkópot mutogatták mint ma, vagyis ismételték, ismétlik, és feliratot nem közölnek. No persze - milyen is az ember - a hibát azért először önmagában kezdi keresni. Pedig köztudott, hogy "A hiba nem az Ön készülékében van"; talán nem vette észre, hogy ez a monoszkóp tulajdonképpen nem is a tegnapi, hanem egy másik, vagy egy kissé módosított variáns. Alaposan szemügyre vette az ábrát, sőt - többszörösen bebiztosítva magát - várt egy újabb napot is, azonban így sem vett észre semmi változást: ugyanazok a négyzetek, háromszögek, körök, sávok, ugyanazok a gusztustalan színek és színátmenetek jelentek meg. Tiszta geometria, síkszerűség; mint egy visszataszító, modern, absztrakt festmény. És REPLAY-felirat sehol nincs. A folyton-folyvást ismételgetett reklámokkal nem volt probléma, ott mintha kissé mindig elmozdultak volna a dolgok, vagy előbb kezdték, illetve később fejezték be a primitív sztorit a nőcskékkel, mint korábban. A reklámokkal ellentétben - a szar filmekről ne is beszéljünk - a monoszkóp változatlan, a monoszkóp ismétlés, és ezt semmi módon nem közlik. Csalás. Ami REPLAY az REPLAY, a kurva hétszentségét. Átvernek, megpróbálnak átverni.
     Tisztelt Műsorigazgatóság, Húgyagyúak - kezdte fogalmazgatni reklamáló levelét, amelynek eredményességében már a kezdet kezdetén alig-alig bízott, de tehetetlen dühét csak így csillapíthatta. Érezte, hogy már a megszólítás sem teljesen helytálló. Így már az esélyt is elveszti, hogy reklamációját végigolvassák, de attól félt, ha betartja az illemszabályokat, akkor mintegy opportunistaként beáll a sunnyogók sorába, belemosódik a mindent tudomásul vevők, a könnyen meggyőzhetők szürke masszájába. Így határozott, kemény lesz, kitart. Húgyagyúak, megkeserítettétek az életemet. Engem mégsem a személyes bosszú vezérel, hanem az igazság, a képek megcsúfolásának megakadályozása, a képek hitelességének védelme. Levelére nem érkezett válasz. Hónapokkal később megpróbálta személyesen is felkeresni a műsorigazgatóságot, de kiderült, hogy helyileg, intézményesen, különállásában ilyen iroda nincs, csak a műsorújságban közzétett levelezési címük létezik, ahonnan egy küldönc viszi el a rapszodikusan ülésező bizottságnak a küldeményeket. A székház egyik kapuőrzője megnyugtatta, hogy ne kapja fel a vizet, az utóbbi időben alig-alig érkezett levél az igazgatóság címére. A székház portáján tett látogatása estéjén Szegény szerző úgy döntött, hogy a gyakorlati lét ezen, kiszámíthatatlan csapdáktól hemzsegő, megszégyenítő világából az elmélet szféráiba, a szemlélődés bástyái mögé vonul vissza. A sörözőbe - ahol a vicc még felismeretlen fázisában olyannyira kompromittálta magát, s ahová a felismerés hírét elvinni már nem volt lelki ereje - többé nem merte betenni a lábát. Meglehetősen kínos lenne a pincér előtt magyarázkodni, hogy megvan a poén, amire persze megkérdezné, hogy milyen poén, erre újra elmondani a viccet, és ha nem értené, akkor megadni a történet kulcsát, és várni, hogy leessen végre a tantusz. Hát nem, ezt már nem volt hajlandó végigcsinálni. És ha egyáltalán nincs humorérzéke, és ha már az első mesélésnél is tudta, hogy autentikus, értette, csak nem szólt? Akkor mi van? A véletlen viccmeghallás keserű élménye és további lehetősége, a kiszolgáltatottság, a védtelenség a sörözőktől, a kocsmáktól is távol tartotta. A feladó jelzése nélkül, fiktív névaláírással, a biztonság kedvéért küldött még egy levelet a képzőművészek szövetségébe: "Művész Urak! Ne fessenek két egyforma - absztrakt vagy valósághű - képet. Ha véletlenül mégiscsak ismételnének, akkor a kép címe legyen az, hogy REPLAY. Így tisztességes és egyúttal biztos támpontot adhatnak a húgyagyú kritikusoknak.
     Nem kapcsolta be többé televízióját. Csendes visszavo- nultságában ráébredt, hogy a lét lényege az újszerű és az ismétlésszerű történések kiszámíthatatlan váltakozása. Így érezte, hogy az ő életében az arányok végletesen és végérvényesen eltorzultak, s a felismerhetetlen, gyakran az újszerűség álruhájában megjelenő, lappangó ismétlések vették át a hatalmat. Számuk már a valóságos ismétlésekét is meghaladta. Csaknem minden gondolat, esemény, történés, cselekmény csupán gyenge utánzat, szánalmas reprodukció. Meghatottan konstatálta: az egyetlen, üdítő nóvum sorsában a halál lehet. Gipszet vásárolt, s megtanulta az önhalottimaszk készítésének - egyszerűnek vagy bonyolultnak korántsem ítélhető - szabályzatát.
 

(A második részt folyóiratunk következő számában közöljük)*