Akkor már egy éve, egészen pontosan tizenhárom hónapja éltem vele, nála, az ő, nagymamától örökölt, kínos, ópolgári ízléssel belakott négyszobásában. Akár a nagy ágy fölé szögezett szentkép Máriája, olyan volt, amint szelíd arcát két oldalt ovális keretbe foglaló, simára fésült, szőke haja meg-megcsillant az erkélyes szobát szinte teljesen ellepő növények között. "Élni akarnak, szegények", rebegte, amikor kezében a (nagymamától örökölt) fajansz öntözőkannával, üdvözült arccal napi sétájára indult a "zöldbe".
     Idővel nem bírtam ránézni a növényekre. Utáltam a szanzaverát, haragudtam a filodendronokra, viszketés fogott el a datolyapálmák közelében és a bonsai-birodalmat a legszívesebben eltapostam volna. Elegem lett: két kiadótól is késett a válasz küldeményeimre; új regényemet a negyedik fejezetnél dühödten a szemétbe vágtam; gyakran kószáltam a külvárosban, sörözőtől sörözőig, majd vissza, és a felhők, akár a cellafalak, követtek és körülvettek, bárhol jártam.
     Ő jó volt hozzám, tüntetően, értelmetlenül jó, elnéző mosolyfélével honorálta nekivadultságomat. Simogatott, amikor pofozni kellett volna, forró vízben masszírozta kóborlástól átfagyott lábamat ahelyett, hogy sípcsonton rúgott volna. Szolgált, egyetlen zokszó nélkül, végtelen türelemmel. Minél jobb volt hozzám, annál erősebb lett bennem a vágy, hogy bosszút álljak rajta. Szétzúzzam a javíthatóságomba vetett hitét, széttörjem az arcáról áradó mennyei béke mázát, és makulátlan lelkét makulátlan testével együtt felajánljam az ördögnek. Ádáz képzelgéseim közepette lépett a dolgozószobába és egy barna bőrkötésű könyvet szorongatva a tudomásomra hozta, hogy néhány hétre meghívta a féltestvérét.
     Ő nem tudta, hogy láttam azt a gyűrött fotót, amelyen apjukkal állnak az Eiffel-torony előtt: szépek, úgy tizennyolc évesek, talán még hasonlítanak is kicsit. De a másik lány testtartása és kihívó tekintete titkot ígért, felcsigázó titkokat. Amikor meghallottam jövetelének hírét, asztal alatti kezemet, a balt, önkéntelenül az ágyékomhoz vontam.