|
Minden kezdet
kezdetleges
Én a dolgozószobában körmöltem éppen,
már negyedszer húztam át egy egyszerűnek tűnő jelzős szerkezetet a szülővárosom
irodalmi folyóiratának küldendő novellámban, amikor autó állt meg a ház
előtt. (A történeti hűség kedvéért, és azért, mert a látszólag lényegtelen
dolgok a körülmények dacos összejátszása folytán gyakran kerülnek új megvilágításba:
hideg béka, nyálkás béka, nyálkás varangy, undorító varangy;
s íme a végeredmény, véglegesnek szánt mondatom teljes díszben: "Mint mikor
valaki hideg varangyot lel a meleg ágyban.")
Barátném kinézhetett,
mert egy "jesszusom" hagyta el madártorkát, és a következőnek megélt másodpercben,
még mielőtt kommentálhatta volna a történést, éles csengetés hallatszott,
és a két ajtó, a szárnyas bejárati és a dolgozószobáé, egyszerre nyílt,
mi több, egymás felé. Elvigyorodtam, nem számolva a veszéllyel, hogy suta
szájrángatásom, ha észreveszik egyáltalán, mindkettőjüknek mást jelent,
és úgy indultam a vendég felé, mintha éppenséggel hozzám jött volna. Félúton
voltam, félúton az összeszerelt mondat feletti kába elégedettség és a csengetés
okozta friss, de ösztöneim labirintjában egy ideje már kitartóan kószáló,
izgalom állapota közt.
Jó jelnek
véltem a nap sütését is, pedig nem volt napsütés, nyálkás (mégis béka?)
kellemetlen, télvégi szürkület telepedett ránk, egy villanásnyi időre én
mégis azt hittem, a nap süt, s csak azután, hogy kinéztem végre a fejemből
és sebtiben összeszedegettem a rámnehezedő pillanat azonosítható részleteit
(zaj + fény = kezdet; de minek a kezdete?!) azután láttam, nem a nap: a
lány világít!
Olyan volt,
mint egy égő csipkebokor. Valószínűtlenül vörös haja tincsekben omlott
a vállára, a körmei vörösesbarnára voltak festve, az árnyalat megegyezett
a kosztümével, sőt a csizmáéval is.
A csipkebokor
ügyet sem vetett rám, ledobta, vagy inkább leejtette a két koffert és harsány
"na, végre kiáltással barátném karjaiba repült. Botrányosan feleslegesnek
éreztem magam. |
|