Somlyó György
Részlet egy X-edik
Ars Poeticából
Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni
a benne élő tárgyak genezisével
és utóéletével
s azzal a picike végtelennel
ami az ablakkeretbe fér
a rövidülő téli alkonyatból
A látható színeket se hát még a láthatatlanokat
az érzékeimen megtör- hullámokat
se
hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat
azt se ami agyam vezetékein
egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg
hát még körülöttem a másodperc százmilliomod
részéig élő
elemi részeit az anyagnak és antianyagnak
s a rég-szétesett szervezetek
romolhatatlan-fényes exkrementumait
ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem
a könyvek kanyargó kanálisaiban
a falakon
De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan
türelmetlenség ez a folytonos iszonyú
hiány
mintha a szó lenne a kezem vagy
a lábam
s nélküle csak kerekes ládában löködném
magam
mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok
az utcán
A költő tehát az az ember akinek
a szó a lába
Vagy mindannyiunk egyik végtagja
volna a vers
Az emberiség egyik végtagja a költő
s ha elnémul olyannak érzi magát
mint az amputált tag érezheti mikor
véresen belehajítják a műtő szemétkosarába
De mit számít az amit csak ő maga
érez
Amit csak én érzek még magamat se
tud érdekelni
ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább)
hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok
ez ami sajog
és sajgok valami másnak az emberiségnek
vagy isten tudja
minek
Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam
túl van
aminek én csak része vagyok
Ami rajtam túl van az vagyok igazán
én |