Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 2.sz.
Tandori Dezső
Az út az írás
Ördög a sálon

 

Nem tartozom egy úttal sem az ördögnek (se).

A vonat sötétjén, de hát miért nem kattintom fel a fülke villanyát, miért elég a kéksötét fény, a kinti messzi-még-derengés, hogy majd... mintha helyben érkeznék, haladnék bár, hová - írok. Jegyzetelem magam. Ami épp kötelez. Mert biztos megéri. Biztos: jellegzetes úti szó. Messze a bizonytalanság kifejezője még. Miért várom a természetes pirkadást? Miért nem elegendő, hogy cigarettázom? Fogkrémet eszem? Kávétablettát? Mit kell - magam eladósítandó - felírnom? Kis blokkfüzetem lapjaira későbbi olvashatót-olvashatatlant vetni, jelekkel? Félek, valami elillan. Majd hasznos lehet. Ebből áll össze egy kompozíció. Kiállok az emberek elé egy színpadon: "kigyelmetekre gondoltam, találkozásunkra készültem". Jegyzeteim ehhez, íme. De nem, de nem. Más "helyben" lesz az, irama nem is hasonlít a vonatbéli ücsörgésére. Elő se szedem a blokkot. Eladósodás: gyarapszik a feldolgozatlan tömeg. Jobb akkor, hajnalok hajnalán, s hogy a cigarettát is magába hagyhassan elhamvadni szobám gyúlhatatlan belső párkányán, állig öltözötten, lámpavilágnál, leveleket írni. Az legalább valakinek szól. Van értelme. A jegyzetelést a vonat sötétjén, vagy akár otthon, felébredve éjten, szépségesen csúfolja meg máris valami. Érzékcsalódás, persze. Ám azon a papíron, ahogy első betűidet veted, hurkolod, szalasztod, futtatod - rosttollal, kicsit harsogóval, puhával, mondjuk -, azon a papíron mintha valami lenne már. Mintha írás lenne ott. De szép képzet, nem is tév, hogy elő-írás az. Az elődöké. Akik minden lehetőséget megteremtettek már. Megteremtették lehetőidet, már ők. Mit mondhatsz, írhatsz te? Ott a szellemírás, mint a szívhangok jele a gépen, a dobogásé, látszik valami kiolvashatatlan. Sorok mintázata. Képzelődsz, persze. Derekasan küzdesz, igyekszel. Nem szabadulsz mégse e képtől: a papír teleírva fogad már. Persze, utóbb csak a magad - esetleg kiolvashatatlan - "fontosságai" lesznek ott. Örülj, ha egyáltalán hasznosíthatóan. Ha nem csupán törmelék-összefüggésként. Nem szólva róla: amit arra a színpadra kiállva mondandó lennél, s amit út közben, utadon készítenél - elő, bár az elődök papírmintázatához képest az is már: utó -, lassan betett (betévő) tudásoddá lesz. Címszavak gyűjteményét rovod fel a blokkok kemény hátlapjára. Könnyen használható végszógyűjteményt biztosítasz magadnak. Hogyan jöttek (össze)? Ritmusuk mi volt, így mi lehetne? Túl sok. Amit összeutazol, csak egyetlen oda-vissza alkalommal is, zavaró bőség. Azt te ugyan el nem mondod, meg nem írod soha. Megadod a lehetőségét, jegyzeteiddel, hogy írhasd, talán; azután. De hogy van mit feljegyezned, hogy ezt kitermeled - ráhangolt gondolkodással? érzülettel? szándékkal? lényed tehetésével? jaj, "tehetség", jaj! -, az minek a készülődése? Minek vagy, jegyzetelvén, az eszköze? Miféle "valódnak"? Célratartott, te. Közeledsz úticélodhoz. Becsukod, elteszed a jegyzetblokkot. Újságot veszel helyette. Jegyet a villamosra, földalattira. Kalauza lettél volna valaminek-valakiknek. Maradsz: csak egy utas. Visszaváltozol. A hiábavalóság gyarapodott megint jegyzeteid fél-ál-valóságával. Most akkor - itt az alkalom. Próbálj feldolgozni valamit, mégis.

***

Az evidenciát, azt, ami másképp nem is lehetne - és másnak révén nem bukkanhatna elő a légi semmiből, leendő írásbéli lakhelyet s nevet csak általad kaphatna, amit kitalálni végképp nem lehetne, aminek meg kell és kell esnie, mert esedékes, nem csupán esendő -, ezt tartod a legkülönb valóságnak? Vagy egy békés, csöndes átücsörgött estédet otthon? Egy jó visszaalvást, ha felébredsz túl korán? Hajnalodat, épp ellenkezőleg tehát, mikor még "senki" sincs ébren, tiéd csupán "a" világ (és levelet írsz, levélregényt, de levelet valakinek is ugyanakkor, csak neki, annak?), a nap legsajátabb, már szinte "birtokolt" indítását hiheted mindennél többnek? A csak számodra adódható mindenféle környűlésben előjöhet. Visszavágyott evidencia lehet, "poén nélküli", a békés estéd is otthon; az idegenbéli, mégis szellemszállal kötő hajnal - a levél fonala, tinta vonalösszefüggés, vége egyelőre elkötetlen, majd... ha olvassa, akinek szól. A posta "lassú", a posta késleltetés. Már rég másutt jársz, "utazol" abban az idegen városban is, ahhoz képest, hogy hajnalban még helyben ültél, írópultodnál; mögötted egy kagylónyi mosdó, de forró vízzel az első kávéhoz, bal kéz felé az ablak, feltolod, téli hideghez öltözötten, görnyedve kihajolsz, balra a sötétség világa, pár szemközti ablak világosa, jobbra ágyad, rendetlen már-még, a hosszúkás alakú szobában az ággyal párhuzamosan a fűtés koszságos csöve, villanykapcsoló működteti hőjét, szabadságod, miként élsz vele. Mindez azonnal elköt, a levél a bizonytalanba tár. Holott te rég lezártad, neved alákanyarí- tásával-körmölésével. Köztes állapotban maradsz (hátra). Hajnalodat, legsajátabb önmagadat az időre bíztad - a levél odaérésének időtartamára -, artisták hálója-e ez, vagy maga a mélység? Kezded napod, már ha eddig nem kezdted volna, kávéddal, első cigarettáddal, leveleddel, az öltözködéssel, egy pohár vízzel fogkérmevéssel. Akinek leveled írtad, veled van-e, amikor újságot venni mégy, kenyeret? A postán megszabadulsz a levéltől, még dédelgetetten "te vagy az... netán "ő" az... aztán? Mintha vonatból integetnél megint, repülőtérről telefonálnál haza utoljára. Eggyel több elszakadás, eggyel több távozás és válás, ahogy leveled nélkül a városban, idegenben, megint magad maradsz. De hát természetes állapotod lenne ez! Vállaltad, mikor eljöttél "hazulról". A nap világosa lassan otthonként kanyarul köréd, olyan leszel, mint az Iskola a határon bentlakói: világukat nem érthetik a kívüliek, a civilek, az otthoniak. Csak neked még társaid sincsenek. Magányos utazó vagy. Minden csak eszköz itt, újabb viszonylat, kizárólag általad tudott és élt szövevény; csökevény; részek halmaza, fogyatkozás és gyarapodás; "egész", ha úgy tetszik. Alakíthatod valamivé. Mígnem ismét eljön az este - hagyjuk, mi "történt" -, s más minőségben térsz meg szobádba, talán írnál megint, de nem... fáradt is vagy, üres ismét, vagy túltelített, még hat óra sincs, de már a másnap reggelre gondolsz, bízol benne, nem "viszketve" küzdesz az elalvásért, de hát még lemehetsz egy könyvesboltba, képeslapért, enni már aligha, de megnézni a parkot, az előkarácsonyos-ködös fényeit, az égen rohanó felhőket, keresel "valakit", csillag képében, Ő - egy halottad - nincs az égen, nem látszik, ám a ködös fényderengés társas érzet. Mellette, hozzá képest lényegtelen lesz napod minden vívmánya, eredménye; mennyit "teljesítettél" - járással, játékkal, munkával. Jegyzeteléssel. Rádiót hallgatsz. Előveszed kártyacsomagod. Bajnoki táblázatot rajzolsz fel, "valakik" helyett játszasz. Magnó hiába van veled, az ódon könyvek boltjában jutányos áron kazettákat nem mára vettél. Ellenáll neked a lehetőség, hogy ezeket a zenéket hallgasd. Mint réges rég, mikor este még megfürödhettél volna a tóban, de már fáztál tőle. Idegenbéli estéden ma csaknem mindennel így vagy. Két trikó, két melegítő-felső, vastag pulóver, foci-sál, nagykabát: összeburkolózva-kuporódzva ülsz, dől be a hideg; aztán lehúzod az ablakot, be a függönyt. Kizártad magad, fülke-belfénybe rekesztődtél, végigfekszel ruhástól az ágyon, sapkád, kabátod, sálad azért lerakod, heversz hanyatt, esetleg Wittgenstein-kismonográfiát olvasol, az aláhúzott részeket - ó, jegyzetelsz a könyveidbe is! - keresgéled ki, Chandler képes életrajzához most már nincs kedved, ismered a monográfus véleményrendszerét, sok mindenben eltér a tiédtől, az ittenitől, hiába, német ember egy amerikairól, aki magyar földön már harminc éve "fontos", evidens, néha meg-megfáradóan az... még átfutod a lezárult versenynap előzetesét, a szaklapot, már nem akarsz rágyújtani, érzed, hogy elálmosodsz, hirtelen elhatározással átöltözöl, két trikó, trikónadrág, rá pizsamanadrág, első napjaidon harisnya nélkül, később zokniban alszol, felébredsz, hajnali fél öt, még próbálkozol, de nem, érdemes megint nekikezdeni, el is feledkezel a kávéról, csak hiányzik, érzed, ó, a kávé, van-e forró víz, van, feltolod az ablakot, kint a sötétség, az ismerős ablakfények, még ugyanazok lakják azokat a szobákat, felöltöd gyorsan a hajnali szerelést, meleg göncökben kuporogsz, kitéped füzetedből a levél leendő papírját... utazol.

***

Haszna vagy mi-haszna mégy-e el? S honnét? Menekülés volna az út? Magad elől? Szép Ernő: "Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe". Az utazás olyasmi, csekélyben, mint Musil Tulajdonságok nélküli...-jében (TulNélkEm) a világháború? Bizottmány tanácskozna az emberiség-sors felől... Szép Ernő: "mindig gondolkozom, jellemzően a Járok-kelek, megállok című versben... s ott is, amit gondol ő, elmegy...mint a zaj, úgy, mint a füst, mint a víz, mint a felhő. A felhők pártján van ő, Baudelaire-utáni állag, de nem tudja egyetlenegy felhő hű arcképét se megjegyezni. Miért térek vissza örökké ezekhez az alapképekhez? Nem úgy írok-e, tegyük fel, amit most készítek, ilyképp írás lenne, ahogyan útilag jegyzetelek? Nem az utazás ismétlődik-e, mikor így írok, ahogyan itt? Nem arról van-e szó, hogy valami "elmegy" az utazással? Az út jó, mondja a cervantesi közhely, a fogadók rosszak. Maradok: rossz fogadó. Befogadója az úti jegyzeteknek. Amikor feldolgoznám őket - sivár jelleg -, befogadójuk leszek. Az utazás én vagyok, de, keresném, mi vagyok én? Nem voltam-e ugyanitt, utamon, már a Töredék Hamletnek kötetben is, a némasággal, mely a hang helyett...de fölkérdeztem: hát a némaság mi helyett? Idézetek pontatlansága: tőlem. Járás közben vagyok. Szép Ernő mondja: megállt ő ilyenkor "utcákon, úton, kertben". A legnagyobb köz-helyek. Saját városodban is megteheted. Csak itt a mindig-ugyanaz a rendszer. Bizottmány. Semmire se jut. Ki kell törnie az elutazásnak. Baudelaire: "A zaj titokzatos, mint egy elutazás". Tizenöt éve legalább, hogy "felkaptad" ezt. Genet, A rózsa csodája: a regény végén a kivégzett társak újsághír-emlékét, sárgult koporsóit lapozó szerző végképp magára marad, és elindul mezítláb. Szép Ernő: látja magát. Mint tükörben. Hangját próbálja: "ha". Vagy "halk h-val" egyre lélegzik. S magára nem ismer. Holott "ő" szeretne tenni valamit. "Egyetlent, határtalant csinálni". Ehhez valahova külön menni kell? El?
     Miért rettenek vissza még mindig az oly sokszor előd-kézjegyes, képzelt-vízjeles papírok feldolgozásától? Miért taktikázom, adagolok? Mert ezt teszem. Elárulok valamit: egy év után, hosszú utazás, visszatérek egyik közönségemhez, a Kamra színpadára. S így fogom kezdeni dolgomat itt: kis kompozícióval. Az előcsarnokban, ahol rajzok - újabban, hajnalaimon, lovakat rajzolok! erről majd mindjárt -, újságkivágások mellett a fali táblán a következők lesznek olvashatók: "Idegenben oly rémes volt: t.i. hiányoztatok!" S elmondom akkor, nyitányul: két pont elhagyása - egy világ! Ha a t.i.-ből a pontok kimaradnak. "Idegenben, oly rémes volt: ti hiányoztatok?!" Vagy: "Borzasztó, t.i. hiányoztok." - "Borzasztó, ti hiányoztok?" És hogy mivel ajándékozhatom meg közönségemet: azzal, hogy a jelenlévők mind kivételek. Ezt általánosságban mondtam csak! S a "ti"-be az irodalmi élet, a munkavégzések körülményei, a magam relációi stb., effélék tartoznak. Egy sor - nekem kedves - illető nem. Akiknek itt, amott levelet írok. Haza, további-idegenbe. Bécsbe, például. Bécsről majd később, talán.
     Mellékes megjegyzés: Bécsbe 51-52 évesen jutottam ki először!

***

Miért? De kezdjük másutt. Pilinszky mondta: ha valaki Belga-Kongóból hazajön - akkor még volt ilyen ország -, nem azt kérdezzük tőle, van-e ott is Hilton Szálló, Pizza Hut, hanem hogy "ott tényleg mezítláb járnak?" Ezek alapmondások. Mint Karinthy Frigyes mondása a forró vasútállomáson, árnyék sehol, ő csak úgy szál maga, valami felolvasásra ment talán? Hát irodalom ugrott be neki: "Szép vagy Alföld, legalább Petőfinek szép!" Tényleg mezítláb járnak...? Jelenti ez: alapdolgokat nem tudnak rólunk sokszor alapvetően közeli emberek. Valaki levelek sorából ismeri meg dinamizmusunkat, "hangulati kilengéseinket", melyeknek pedig semmi látható, tényszerű, adatolható oka nincs. Tehát valami más az eredete. Ugyanúgy nyitva az ablak, ugyanannyi kávét ittam, szobám se változik, telefon s posta nincs, levelem mégis hullámzó kedélyt mutat, hogy így mondjam. Mellékesen: hihető-e, hogy testsúlyom csaknem harmadát leadva ez van: "megszabadultam testem-lelkem 1/3-ától?" Elemi dolgokat nem tudnak rólunk. Úti beszámolónk különlegesen alkalmas az ismertető szerepre? Nem hinném, hogy kivételezett önismertető-önismereti helyzet az utazás, a jegyzet, a levél. Hanem az alapkérdés változatlan: mi mindent nem tudnak! Nem tudunk mi magunk se másokról. Munkatempó. Nem az, hogy "hány szonettet ír meg egy nap"; de hogy az ember gyorsan vált, nem lassú "fordulású", nehézkes hátvéd, hanem fürge szélső, ha tetszik, párbajtőrvívó. Másfél óra elég, hogy ráhangolódjam még meg sem írt - igaz, rövidnek tervezett - regényemre, megcsináljam öt oldalát, teszem azt, angolul v. németül, hogy bemutatható legyen valami újságban. Ízelítő abból, ami nincs. Hiába "muszáj", ha képtelen volnék a hullámhosszra állni, s ha nem volna "készen" bennem...s még ezen túl is kell valami tevőleges-alkat etc. Segíti ezt az utazás élénk-szokásainak sora, sokasága? Nem hinném. Ami azt illeti: tíz éves koromban mehettem volna el igazi nagy útra, cseregyereknek. Ez volt az az eset, mikor anyámat, aki "beiratott" volna a dologra, az utolsó pillanatban visszaráncigáltam. Olykor, ha este hoz haza a bérautóbusz a repülőtérről, elhaladunk a Piaristák egyik épülete mellett, ott maradt el "a nyakazás". Nem fejeződött le - és be - a hosszú magyar kapcsolat. Eltűnődöm a Belváros fényein. Nem vagyok "kapcsolatban" ilyenkor Pestünkkel, más ez, mint a nappali célkereső, feladatvégző élénkség. Istenem, mondom Ottlikkal, a Belváros. És ahogy Ottlik elmagyarázta az ő gyerekkorának Belvárosát. Az első úti cél, az alap-bolyongás tere: csakis Budapest lehet. 1994-ben, valóban sok külföldi kintlét után, hosszú évek óta a legnagyobbakat jártam Budán. Ugyanazokat a köröket róttam. Megkerültem a Kis-Svábhegyet, a Naphegyet, a Gellérthegy felől tértem haza. De ezek a 8-9 kilométeres járások is könnyű vágtáknak bizonyultak 8-10 órás párizsi, londoni gyaloglásaim 30-32 kilométereihez képest. Igen, a párizsi járások! Bármikor odaállíthatnak "irodalmi est" címszóval a színpadra, fejből megy a három címszó: Canal St. Martin, St. Cloud, Crimée. Egy-egy evidenciatörténetsor.
     A Canal St. Martin címszó fedi egyik nevezetes párizsi megérkezésemet. Szót szóba ne öltsek, ki ne hagyjak részeket, melyektől az "egész" valami rend jegyében összeáll. Változtattam a változtatandót, a szállodát - olcsó helyett még olcsóbbat kerestem. Egycsillagos és egycsillagos szálloda közt is sok a különbség Párizsban. Persze, Londonban is aludtam én már "jószerén állva", falnak támasztódva, ám ez más ügy. A Magenta boulevard-on volt ez az "egycsillagos"; emlékszem, Betty Mahmoudi regénye volt velem megélhetési-fordításvégzési penzumként; s egy mechanikus táskaírógép. Reggel és este nincs mese, ma sincs, nekem aztán nincs, Londonban sem: el kell végezni a kötelező feladatokat. Hogy ki ne essem a termelésből, ne legyen otthoni kapkodás az utazás ára-büntetése, és egyáltalán. Nem engedhetek a...miből is, mikből is? Pontosan tudom, némely dolgoknak "hogyan kell lenniök". Ez is így van, így marad. A gépet cipelni egyébként igen kellemetlen. Van, ahol kint hagyhatnám, de nem. Inkább nem. Megérkeztem hát, akkor még túlsúlyosan, jelenlegi súlyomnak legalább 2/7-ével nehezebben, nehézkesebben, sportszatyrokkal, írógéppel a Magentára. Hol lehet a szálló? Egycsillagos...Hohó, ott egy csillag egy sarokházon. Szállóm valami "Nord..." volt. Ott  áll, hogy "Nord". Ez az. Megyek be - de fura minden. Csillog-ragyog. Ekkor jöttem rá, ez nem egycsillagos szálloda. Hanem a Nordstern Bankház helyi fiókja!
     A másik sarkon egy úgynevezett foglalt ház volt, mesélném tovább, ha a "Canal St. Martin" lenne a cím- s végszó. Egycsillagos szállodáim közül ez a bizonyos - a C. St. Martin közelében volt. Az Ecetkereskedők utcáján lehetett kimenni a forgóhidas csatornához. A foglalt házba ki tudja, hogyan keveredtem. Talán a kiváncsiság vitt be: magányos voltam, kocsmaféleségnek ígérkezett. Vadra festett falak, kilógó pallók - akár az ostrom után itt a szemközti Fiume szálló bontásakor -, de a pallókon bábok, kissé mint az Ózból a Madárijesztő, a falfelületek óriás-talpakkal "összejárva", s más felfestések, tenyerek, egyebek, aztán csúszdák, melyeken minden másfél órában lezúdított valaki pár zörömbölő autóroncsdarabot...a földszinten galéria, házilagos alkotásokból...bent "bár...tulajdonképpen megbízható hely...ha vittél valamit, a közeli arab boltok egyikéből 8 frankos bort, megforralták neked s maguknak, fűszeresen illatozott hamar, elosztottátok, s kaptál sült gesztenyét, fokhagymás pirítóst...A világ minden tájáról voltak ott fiúk-leányok, egy tökkopaszra nyírt hölgy, aki a családja elől szökött oda, lehetett vagy húsz éves, és meglehetősen illuminált állapotban volt, kioktatott, nem szép, hogy nem a feleségemmel utazom, ha lehet, másnap üljek vonatra, irány haza. Egyik este maláj zenekar jelent meg a színen, itt volt akkor az, hogy beszálltunk énekelni hárman. Egy fickó a hátsó betonbunker-szerű helyiségben egy ugyancsak relatív - dózisos? - állagú "titkárnőnek", akár egy Artaud-darabban, vagy Wilsonnál, diktált, Marxot, A tőke volt terítéken, s a nő minden mondatot öt-hat betű leütésével rögzített, a papír azonban így is tele volt.
     Eszembe jutott egycsillagos szobámbéli írógépem, az igazak álmát alussza Mahmody, vagy hogy írják, könyve társaságában. Beálltunk hát a zenekarba, kaptunk egy mikrofont, dobolni is lehetett, volt gamelán, gameláng, mit tudom én, a lényeg, "A tőké"-s hapsi tovább énekelte a marxi szöveget, valaki Artaud-monológokat szavalt korai-rap-stílusban, én a Paris Turfből közvetítettem lófutamot, a mikrofont egymás kezéből téptük ki, a rivalizálás olyan volt, mint egy művelődési házban. Ám itt adódott az az ötlet, melyet a Rádióban meg is "valósítottam" - bár pokolian nehéz, s egyelőre elégedetlen vagyok az eredménnyel -, hogy t.i. a Hamlet- nagymonológot lóközvetítésként adom elő. Kevés változtatással, betoldva egy-egy "on the stern side", "on the far side", "Thakes the lead", "at the two furlong pole", szóval, eminnen, túl, középütt, átveszi a vezetést, a hajrában, fej-fej mellett, s így jön a hivatalnak packázása, a pörhalasztás, a szerelme kínját nevű ló, s nyer talán a Szép Ophelia, ki a monológ legvégén "jő". Majd a Kamrában kipróbálom a dolgot...egyáltalán, jó volna, ha nem is idén, jövőre ott szintén ezt a "tezaurusz-szerűt" megvalósítani, ahogy itt: összefoglalni elébb a párizsi, aztán a németországi, bécsi, londoni etc. "evidenciatörténet-féléket" s vidéküket. A foglalt ház udvarán valami Miles Davis születésnapon, netán Halloween Napon óriási tűzrakás is működött, bábok, kivilágított roncsok, jó zene, illedelmes viselkedés hozzá és halkság. Mikor hogy, ment ott minden, gyártódott "maga a dolog". A foglalt házat, meg a környék pár hasonló műintézeti hajlékát, a tulajdonosok a következő évadra visszafoglalták, de magam sem vetődtem aztán Párizsnak e részébe, sőt, Párizsba se. Talán idén.
     De hogy a Canal St. Martinnál maradjak - a Crimée és St. Cloud, a nagy pocsolyás séta, Kafka vaskapuja etc. legközelebb kerül sorra -, vörös borral gyakran ücsörögtem partjain, etettem hosszú-kenyeremből a verebeket, tettem a semmit. Révedeztem zsilipelő hajókon, untam az ég szürkeségét, nem tudtam "döntő cselekvésre" elhatározni magam. Igencsak közelgett az a nap, 1993. március 16-a, Samu verebem egyik hófordulója, mikor a szesz elhagyandó lett engem. Igen, ez így történt, a szesz hagyott el, de még nem tartunk ott. Ha valaki egy kicsit is ismeri Párizst, tudja, a Canal St. Martin az Arzenálnál torkollik a Szajnába, s vége felé föld alatti alagútcsatornává válik...a sétahajók is ilyen kísértetkas- tély-járást művelnek, aztán a Crimée felé kiterebélyesedő lapályon tűnik el a szűk folyamocskává szélesedő, raktárakkal szegélyezett csatorna Párizs határának irányába, ám itt a belsőbb városban szép széles, "országnyi széles" sugárutak szegélyezik, például a boulevard Richard-Lenoir, ahol Maigret is lakott; Sherlock Holmes és Sir Arthur Conan Doyle vonatkozásairól ill. evidenciatörténeteiről majd Dublin és London kapcsán mesélek. Tehát mint az ivást kicsit túlságba vivő összevissza Maigret, felmentem a Magentáról az Ecetkereskedők utcáján, megannyi Simenon-helyszín, jellegre, a Canalhoz, ott át a forgóhídon, s itt történt egy fura dolog. Erről mindjárt.
     Ellenben a fürdőszoba. Egy este hazafelé mentem, épp a Crimée-ből, talán...felette a Simon Bolivar körútról, szép park van arra, a "Stalingrad" felől lehet felmenni, ajánlom bárkinek, a Jaurés úton, s kaptatókon, kis hegyek, a mélyben tó, körben igen masszív, elegáns házak, aztán vált a kép, kisvárosias negyed következik, de kilátóról hirtelen körbe lehet látni Párizson. Erre, a Crimée-ben volt az angyalos sztori, mikor az égi küldött szó szerint repülve jött, s befolyásolta életemet. Mellékelek is legközelebb, ha szükséges, angyal- és ló-rajzolatot, ma inkább házakat. Tehát itt csak annyit, hogy fogam már sokfelé tört ki s le, ezt a történetcsoportot külön is össze lehet gyűjteni - a Krisztinavárosban itt, a Tabánban az új évet épp az esedékes elülső dupla hidam-koronám leválásával kezdtem, egy kifliben maradt benne, s a vicc az volt, hogy fogorvosom távol járván, Amerikában, pótfogam visszaragasztásához pótfogorvos kellett - egy evidencia szótörténet! íme -, s kiderült, hol rendel ez: két házzal arrébb, mint ahol a kifliben maradtam...nos, Maisons-Laffitte-ben, Hosszú Koporsó-városomban (erről is egyebütt majd! a lópálya egyenese miatt e név, 2,1 km hosszú ez a szép szakasz, és sok remény temetője volt már; lehet, az idén bezárták, de ez nem biztos, egy közép-kelet-európai forogvány, Rátóton vagy Sulda-Buldában kéne megkérdezni, írta a szaklap is, az illetékeseket) szintén lejött a hidam, de a Crimée feletti Simon Bolivar körút, szép kanyaros-fás sétahely, kis elit-pékdéjében vett hajó-alakú, kemény héjú kenyértésztaféleség irgalmas volt hozzám, hagyta, sérülés nélkül fogyasszam el, vigyem maradékát a Canal menti verebeknek. Iroda mellett haladtam el, emlékszem, fontoskodva bólogattam, ahogy bent fontoskodva csóválták fejüket, asztal sarkán ülve, rágózva, joghurtozva valami fontos helyi kisértekezlet résztvevői. Dolgozzatok csak, gyerekek, mondtam...mintha én nem dolgoznék még úgynevezett utaim során is...ők nyilván nem dolgoznak, ha a Kanári-szigetekre vagy Kairóba mennek, ahová én mind nem megyek, én azonban egycsillagos szállóm ágyán a géppel, netán beágyazva a masinát, nappal se kell "aaaak"-kora zajt ütnie, fordítom a megélhetési penzumot, füzetes vagy fantasztikus regényt, nem oly fantasztikusakat. Szolídan cigiztem a Canal partján, de már igencsak alkonyodott, hazatérek hát, gondoltam. Koszos volt a kezem, mindenem "fáradt", jó lesz a penészes fürdőszoba mosdója is, az ülőkétlen klotyó etc. De mindehhez stukkós álmennyezet, bordó rojtok - hozzájuk nem érnék - az ágy fejénél, kieső lábú kies asztal, s én, a kies-jelölt, csak képzeletben kies önjelölt. Ennyit hangulatomról, e vacak- szóvicceket. Hát akkor pillantottam meg a kivilágított, tündökletes fürdőszobát az Ecetkereskedők sarkától nem messze. Kezet mosok! Valamelyik nap esett az eső, jöttem a Bolivar és a Crimée felől, koszos volt a mancs, ki tudja, miért, ott egy csap a Canal melletti kis parkban! Gyerünk. Sötétzöld vaskorlátok, öreg vasbódék, tömör fák, vizes felületek - távolabb egy uszály közeledik -, megannyi kellemesség. Végighúzogattam kezem a cseppektől fénylő korláton, de ez nekem nem volt elegendő tisztálkodás. A csaphoz! Hah, csak ne elitkedjünk, a csap zárva volt. Vissza a korláthoz, már az volt a dolgok csúcsa, ott mostam kezet, minek is a csap, minek az ülőke a vécén...csak dohos ne legyen azért a zárt tér, vissza Shaw Szent Johannájához, vissza az én 1976-os párizsi Szent Johanne- versemhez, "levegőt...vagy haljak meg inkább..." ő is azt kérte volna állítólag, végezzék ki, de börtönbe ne zárják. Szép emlék - amikor még jártam színházba, amaz időkből. Jó, hát én "sokat" utazom, de míg Szépró verebem élt, 11 évig Vecsésen se voltam, és most utasítottam el a II. DAAD-lehetőséget, mert hogy én Budapestet két-három hétnél hosszabb időre elhagyjam? társnémat, még élő 4-5 madarunkat, meg egyáltalán? azt nem. Viszont "ha beledögleném is", mint Babits mondja, az évi ennyi és ennyi elmenést megcsinálom. Elmenni "Délre", és hazajönni télre, iszonyatos etc., még mindig Babits. Én újabban mindig boldogan jövök haza, aztán látom csak: itthon szinte a legjobb irodalmi életesdi, kiadósdi is sokkal kibírhatatlanabb, tisztelet a jelenlévőknek, pár heti- és havilapnak, kiállítóhelyiségnek, sokkal rémesebb, mint a legrázósabb "mi-legyen- ma-londoni-lóiroda-jelenség", az üresség (rövidre fogom: külhonban minden túl steril, ha valaki úgy él, ahogy én, színháztalan, mozitlan, baráttalan, duma nélkül, csak az FM rádiót hallgatva, sültkrumplizva, verebeket és ingyen-galériákat nézve, Londonba tényleg már mint a falujába hazatérve, jóllehet a határon az "immigration officerek", afféle Musztafák és Musztafánék, ők is bevándorlottak tehát, kellemetlenül faggatóznak, plána ha ír földre is megy az ember, vagy hát nem tudom, azért-e, mit keresek ott "olyan sokszor"; kérem, én íróféle volnék, nézzék, mutatom most már fénymásolt dokumentációmat, madár a kezemen egy szál szerencsétlen amerikai könyvem címlapján, a ződi madarat verébnek írták, de sebaj, Ferencz Győző cikke a NHQ-ból, Tandori Blake-hez és Joyce-hoz hasonlítva, ezek a Musztafák azt se tudják, kik azok, de a magyarországi angol követséghez nem fordulhatok, hagyjanak már békén engem ott, mert csak feltűnőbb, és úgyse tehetnek semmit, lásd Kosztolányi, Marcus Aurelius c. novelláját, kik a rend operatív őrei, miféle alakok, de a galléros-elegáns réteg ezekre szorul, primitív emberekkel eresztik össze a falujába hazatérő utazót, aki ott csak egy "egyéb", ahogy a sztalini rendszerben "egyéb" v. kulák volt valaki, igen, társném meséli, a tulajdonképpen zagyva és alacsonyas külkörülmények közt élő írek is "keleti blokk"-nak nézik hovatartozósságunkat, sic!, bár személy szerint szeretnek minket, de hiába mutatom szállásadó nénimnek a fényes Budapestet, képeslapon, hol lakom, elit hely, "ugye, Magyarország egy nagyon szegény ország?", dehogy az, dehogy...jaj, hogy lassan azt lehet mondani, épp a Nyugat s némely mai nagyurunk jóvoltából, kiknek bűnei fonódnak a szovjet rendszeréivel, hogy csak voltunk egészen jól meglévő ország, minden rablánc és johannai börtönzöttség ellenére is, az íreknek igaza lesz, a magamfajtát a Musztafák jogos gyanakvással eresztik be, holott, mondom, dehogy akarnék én hajléktalannak ott maradni London Falumban), a kinti élés-mód túl sterilsége, az itthoni túl zagyva szálazottsága...egyik se jó...itt befejezetlen marad egy mondat, s a tavalyi év számomra legkedvesebb intellektuális fölfedezéseinek egyike - a Főszerkesztő mellett! kinek is londoni leveleimet írtam - P. Z. művész úr, aki rádiódarabomat rendezi ír földet járó titokzatos figuráimról, ő mondta: "D., már tudom...tulajdonképpen te azt merted csinálni, hogy írtad mindig, ami épp voltál, s a szent Mondat se volt neked annyira szent, hogy abba ne hagyd, ne roncsold, zárjelet szúrtál belé, mert mondat közben, menet közben" - én: "út közben", mondom fontoskodva, vénülve, szenilisedve, önkommentálózva lelkesen, "Zolikám!" -, "más lettél", na, hogy ez lenne az én legfőbb jegyem. Szomorú, de való: kb. ez. Meg az evidenciatörténetek. Meg a verebek. Meg az angol foci. Meg a lovak. Meg a mackók. Meg Chandler. Meg...de csitt, csitt! A Szép Ophelia jő. S hát akkor: a cigi. Vásárolni kezdegettem Gauloise-t, az Ecetkereskedők utcájával párhuzamos, kisboltos közöcskében, s nem szőkét, non blondes, bejött a 4 Non Blondes, a zenebanda, "What's Up", s most olvasom, pár éve, hogy az "up" erőszakoskodó-szó végképpen meghonosodott az amerikaiban, érdekel is engem, jó volt az a párizsias kis-színpados világ,  a 4 Non Blondes bohócos-komoly, fontoskodó száma, a nót, melyet némi francia és sok brazil vér és némi dózisos múlt és kijózanodás nélkül a főnöknő, Linda Perry aligha tudott volna meggyártani. A cigaretta. Evidenciatörténet: hogyhogy az eldobott csikkem egyre közeledett hozzám, parázsló ujjacskaként, a földön, bár nem fújt a szél, nem rugdosta senki, nem volt cérna kötve rá stb? Nem hozta madár...Hát egyszerű: a forgóhídra dobtam a Canalnál, zárt a híd, így jött ez. Jelezte: te egy cigis leszel...valamelyest. A cigiről, Párizs és Krefeld, Pest és Dublin...másutt. Most még a szesz. 1993. március 15-én jót nyertem St. Cloud-ban. Visszanyertem a lakáspénzemet, 10 napit. Megsúgom, nincs az, hogy "tudnék játszani". Csak néha azért mégis. És nem nyughattam még a kajapénzt is akartam - ezt sehol nem meséltem el még így, ez fontos forrás a jövőnek! -, hát kimentem Vincennes-be, az esti ügetőre. Veszélyes hely! Jó, hát "egy szál lovon múlt", a Catenacción, aki egy hét múlva már hozta a nyerő formáját...de nem aznap este, nem nekem; a nyeremény 90 %-a elúszott. Ez mély gondolatokra hangolt. S másnap így ültem borongva borral a Canalnál. És nem ízlett a bor. Nem fogalmaztam meg én lét és nemlét kérdéseit, mégis minden olyan "egzisztenciális" volt. Egészséges, közel-őseimben még egyszer-a-szelleme lélek, én: egyszerű elhatározást hoztak sejtjeim, porcikáim. Vége a piának. A pia is sok szép élményt köszönhetett nekem, évtizedeken át, s mind vadabbul, kanyarítottam jó történeteit, en-létemmel. Számíthattam némi szívességre. S a szesz megtette, meghozta ezt.
     Elhagyott.
     Piszkosul nem ízlett a bor a Canal partján. S estére nem lett olyan, hogy a fürdőszobának elnéztem az üvegét! Hogy ez egy kirakat, Circe-circa display, szép törölköző, ép szappan, ugyan már, hogy várna rám ilyen a Canal partján, bumm, bele a fejem az üvegbe. A fürdőszoba e borús délelőttön bánatosan komorlott szemközt, mintha kórusként élné át búcsúmat a szesztől. Mert nem s nem ízlett a - jó, hát pocsék, olcsó, márcos - bor. De a szeszről, ocsmány és rémületes és röhejes történeteiről: másutt, egyéb útonlevésekről mesélve. Nem ízlett, abbahagytam ivását, este már kiöntöttem, nekiálltam üdítős kupakokkal gombfocizni kis asztalomon, lerámolva az írógépet. Elkezdtem - vágy ellen! - fogkrémet enni. Vettem uborkát. Mustárt, pluszba. De nem kellett küzdeni. Elmentem én sörözőmbe, a brasserie-ba, ahol kanadainak hittek, otthon farmunk van, a feleségem és a gyerekek - !! - otthonvannak, tehenészkednek, méhészkednek etc., s majd egyszer ők jönnek...hiányzott az Hirondelle, a H néma, halk h-val lélegezni, a fecskevillogású és kutyalusta söröző s maigret-s csaposa, a halandzsa, amit rossz angolsággal leverhettem neki, de hiába. A szesz elköszönt tőlem. Kedvenc budapesti fogkrémvásárló helyemen valaki nagyon néz engem a minap. Mit néz? Nem szoktak engem! Csak a cigizésért, azt röhejesen csinálom, mélyre berágom a staubot. Hát a londoni Norwich-sálam, e sárga-fehér-zöld a sláger. Igen? Igen, igen, ő liverpoolit szeretne. Hozok én, hogy ne hoznék, igaz, jobb lenne, ha valutában fizetné ki, 5 angol font, nekem az két napi megélhetés Londonban, vagy négy futam megjátszása plussz Sporting Life szaklap. Na, ezt ilyen bonyolultan nem mondom el, csak hogy a Norwich-nak és a Liverpoolnak én is szurkolok, van is Liverpool-sálam, érdekes, a srácnak is van Schalke 04-e, azonos az ízlésünk, másom sincs, Albert Pálnak küldtem el, OLJ-nak, Orsós László Jakabnak ajándékozva az AC Milan-sálat, e négy volt nekem. Hát Bécsben mentem egyszer, rám köszön két kis fickó, "bácsi focidrukker?", ahah, ahha, felelem, közben a "What's Up"-ot dúdolom, de jók voltak magány ellen a Lindáék, most is kedvelem a Grant Lee Buffalót, a Radioheadet, de azok mégis "fiúk", jobb volt, hogy a Linda lány, én jobban kijövök a vonzalmaimmal, még elvontabb alapon is, akkor, ha lány a zsoké, az énekes, a társné. Hahaha. Mondom, boldog voltam, nem szorultam ilyen foci-dologra, a srácok mondták, van egy szupi Rapid-Austria meccs, ó, hogyne, kimegyek; s elindultam ellenkező irányba, az ügetőn kötöttem ki, persze, megint. Na, most majd hozhatok Liverpool-sálat, vagy eladom netán a magamét, akkor az 5 fonton valami "szupi" futamgyőzelem kéne, innen lehetne végre meggazdagodni, ez lenne az a szikla...hogy is ne, hiszen: "Piros-fehér", magyarázza megrendelőm Pesten, "és ez az, hogy ördög van a sálon": igen, ördög a sálon, ördöge van, vagy ha nem, hát oroszlán, megnézem, talán tényleg ördög, nem tartozom egy úttal se senkinek, a sálat visszakézből adhatnám, de nem, nem, megyek, mert hív az ördög a sálon, vörösen és fehéren leng, betép a Mersey-side-on, az Albert dokkban, az Anfield Roadon, Aintree nagy lovaspályáján, nekem jelez a szélben.

1995 januárjában