|
Tandori Dezső
Az út az írás
Ördög a sálon
Nem tartozom egy úttal sem az ördögnek
(se).
A vonat sötétjén, de hát miért nem
kattintom fel a fülke villanyát, miért elég a kéksötét fény, a kinti messzi-még-derengés,
hogy majd... mintha helyben érkeznék, haladnék bár, hová - írok. Jegyzetelem
magam. Ami épp kötelez. Mert biztos megéri. Biztos: jellegzetes úti szó.
Messze a bizonytalanság kifejezője még. Miért várom a természetes pirkadást?
Miért nem elegendő, hogy cigarettázom? Fogkrémet eszem? Kávétablettát?
Mit kell - magam eladósítandó - felírnom? Kis blokkfüzetem lapjaira későbbi
olvashatót-olvashatatlant vetni, jelekkel? Félek, valami elillan. Majd
hasznos lehet. Ebből áll össze egy kompozíció. Kiállok az emberek elé egy
színpadon: "kigyelmetekre gondoltam, találkozásunkra készültem". Jegyzeteim
ehhez, íme. De nem, de nem. Más "helyben" lesz az, irama nem is hasonlít
a vonatbéli ücsörgésére. Elő se szedem a blokkot. Eladósodás: gyarapszik
a feldolgozatlan tömeg. Jobb akkor, hajnalok hajnalán, s hogy a cigarettát
is magába hagyhassan elhamvadni szobám gyúlhatatlan belső párkányán, állig
öltözötten, lámpavilágnál, leveleket írni. Az legalább valakinek szól.
Van értelme. A jegyzetelést a vonat sötétjén, vagy akár otthon, felébredve
éjten, szépségesen csúfolja meg máris valami. Érzékcsalódás, persze. Ám
azon a papíron, ahogy első betűidet veted, hurkolod, szalasztod, futtatod
- rosttollal, kicsit harsogóval, puhával, mondjuk -, azon a papíron mintha
valami lenne már. Mintha írás lenne ott. De szép képzet, nem is tév, hogy
elő-írás az. Az elődöké. Akik minden lehetőséget megteremtettek már. Megteremtették
lehetőidet, már ők. Mit mondhatsz, írhatsz te? Ott a szellemírás, mint
a szívhangok jele a gépen, a dobogásé, látszik valami kiolvashatatlan.
Sorok mintázata. Képzelődsz, persze. Derekasan küzdesz, igyekszel. Nem
szabadulsz mégse e képtől: a papír teleírva fogad már. Persze, utóbb csak
a magad - esetleg kiolvashatatlan - "fontosságai" lesznek ott. Örülj, ha
egyáltalán hasznosíthatóan. Ha nem csupán törmelék-összefüggésként. Nem
szólva róla: amit arra a színpadra kiállva mondandó lennél, s amit út közben,
utadon készítenél - elő, bár az elődök papírmintázatához képest az is már:
utó -, lassan betett (betévő) tudásoddá lesz. Címszavak gyűjteményét rovod
fel a blokkok kemény hátlapjára. Könnyen használható végszógyűjteményt
biztosítasz magadnak. Hogyan jöttek (össze)? Ritmusuk mi volt, így mi lehetne?
Túl sok. Amit összeutazol, csak egyetlen oda-vissza alkalommal is, zavaró
bőség. Azt te ugyan el nem mondod, meg nem írod soha. Megadod a lehetőségét,
jegyzeteiddel, hogy írhasd, talán; azután. De hogy van mit feljegyezned,
hogy ezt kitermeled - ráhangolt gondolkodással? érzülettel? szándékkal?
lényed tehetésével? jaj, "tehetség", jaj! -, az minek a készülődése? Minek
vagy, jegyzetelvén, az eszköze? Miféle "valódnak"? Célratartott, te. Közeledsz
úticélodhoz. Becsukod, elteszed a jegyzetblokkot. Újságot veszel helyette.
Jegyet a villamosra, földalattira. Kalauza lettél volna valaminek-valakiknek.
Maradsz: csak egy utas. Visszaváltozol. A hiábavalóság gyarapodott megint
jegyzeteid fél-ál-valóságával. Most akkor - itt az alkalom. Próbálj feldolgozni
valamit, mégis.
***
Az evidenciát, azt, ami másképp nem
is lehetne - és másnak révén nem bukkanhatna elő a légi semmiből, leendő
írásbéli lakhelyet s nevet csak általad kaphatna, amit kitalálni végképp
nem lehetne, aminek meg kell és kell esnie, mert esedékes, nem csupán esendő
-, ezt tartod a legkülönb valóságnak? Vagy egy békés, csöndes átücsörgött
estédet otthon? Egy jó visszaalvást, ha felébredsz túl korán? Hajnalodat,
épp ellenkezőleg tehát, mikor még "senki" sincs ébren, tiéd csupán "a"
világ (és levelet írsz, levélregényt, de levelet valakinek is ugyanakkor,
csak neki, annak?), a nap legsajátabb, már szinte "birtokolt" indítását
hiheted mindennél többnek? A csak számodra adódható mindenféle környűlésben
előjöhet. Visszavágyott evidencia lehet, "poén nélküli", a békés estéd
is otthon; az idegenbéli, mégis szellemszállal kötő hajnal - a levél fonala,
tinta vonalösszefüggés, vége egyelőre elkötetlen, majd... ha olvassa, akinek
szól. A posta "lassú", a posta késleltetés. Már rég másutt jársz, "utazol"
abban az idegen városban is, ahhoz képest, hogy hajnalban még helyben ültél,
írópultodnál; mögötted egy kagylónyi mosdó, de forró vízzel az első kávéhoz,
bal kéz felé az ablak, feltolod, téli hideghez öltözötten, görnyedve kihajolsz,
balra a sötétség világa, pár szemközti ablak világosa, jobbra ágyad, rendetlen
már-még, a hosszúkás alakú szobában az ággyal párhuzamosan a fűtés koszságos
csöve, villanykapcsoló működteti hőjét, szabadságod, miként élsz vele.
Mindez azonnal elköt, a levél a bizonytalanba tár. Holott te rég lezártad,
neved alákanyarí- tásával-körmölésével. Köztes állapotban maradsz (hátra).
Hajnalodat, legsajátabb önmagadat az időre bíztad - a levél odaérésének
időtartamára -, artisták hálója-e ez, vagy maga a mélység? Kezded napod,
már ha eddig nem kezdted volna, kávéddal, első cigarettáddal, leveleddel,
az öltözködéssel, egy pohár vízzel fogkérmevéssel. Akinek leveled írtad,
veled van-e, amikor újságot venni mégy, kenyeret? A postán megszabadulsz
a levéltől, még dédelgetetten "te vagy az... netán "ő" az... aztán? Mintha
vonatból integetnél megint, repülőtérről telefonálnál haza utoljára. Eggyel
több elszakadás, eggyel több távozás és válás, ahogy leveled nélkül a városban,
idegenben, megint magad maradsz. De hát természetes állapotod lenne ez!
Vállaltad, mikor eljöttél "hazulról". A nap világosa lassan otthonként
kanyarul köréd, olyan leszel, mint az Iskola a határon bentlakói:
világukat nem érthetik a kívüliek, a civilek, az otthoniak. Csak neked
még társaid sincsenek. Magányos utazó vagy. Minden csak eszköz itt, újabb
viszonylat, kizárólag általad tudott és élt szövevény; csökevény; részek
halmaza, fogyatkozás és gyarapodás; "egész", ha úgy tetszik. Alakíthatod
valamivé. Mígnem ismét eljön az este - hagyjuk, mi "történt" -, s más minőségben
térsz meg szobádba, talán írnál megint, de nem... fáradt is vagy, üres ismét,
vagy túltelített, még hat óra sincs, de már a másnap reggelre gondolsz,
bízol benne, nem "viszketve" küzdesz az elalvásért, de hát még lemehetsz
egy könyvesboltba, képeslapért, enni már aligha, de megnézni a parkot,
az előkarácsonyos-ködös fényeit, az égen rohanó felhőket, keresel "valakit",
csillag képében, Ő - egy halottad - nincs az égen, nem látszik, ám a ködös
fényderengés társas érzet. Mellette, hozzá képest lényegtelen lesz napod
minden vívmánya, eredménye; mennyit "teljesítettél" - járással, játékkal,
munkával. Jegyzeteléssel. Rádiót hallgatsz. Előveszed kártyacsomagod. Bajnoki
táblázatot rajzolsz fel, "valakik" helyett játszasz. Magnó hiába van veled,
az ódon könyvek boltjában jutányos áron kazettákat nem mára vettél. Ellenáll
neked a lehetőség, hogy ezeket a zenéket hallgasd. Mint réges rég, mikor
este még megfürödhettél volna a tóban, de már fáztál tőle. Idegenbéli estéden
ma csaknem mindennel így vagy. Két trikó, két melegítő-felső, vastag pulóver,
foci-sál, nagykabát: összeburkolózva-kuporódzva ülsz, dől be a hideg; aztán
lehúzod az ablakot, be a függönyt. Kizártad magad, fülke-belfénybe rekesztődtél,
végigfekszel ruhástól az ágyon, sapkád, kabátod, sálad azért lerakod, heversz
hanyatt, esetleg Wittgenstein-kismonográfiát olvasol, az aláhúzott részeket
- ó, jegyzetelsz a könyveidbe is! - keresgéled ki, Chandler képes életrajzához
most már nincs kedved, ismered a monográfus véleményrendszerét, sok mindenben
eltér a tiédtől, az ittenitől, hiába, német ember egy amerikairól, aki
magyar földön már harminc éve "fontos", evidens, néha meg-megfáradóan az...
még átfutod a lezárult versenynap előzetesét, a szaklapot, már nem akarsz
rágyújtani, érzed, hogy elálmosodsz, hirtelen elhatározással átöltözöl,
két trikó, trikónadrág, rá pizsamanadrág, első napjaidon harisnya nélkül,
később zokniban alszol, felébredsz, hajnali fél öt, még próbálkozol, de
nem, érdemes megint nekikezdeni, el is feledkezel a kávéról, csak hiányzik,
érzed, ó, a kávé, van-e forró víz, van, feltolod az ablakot, kint a sötétség,
az ismerős ablakfények, még ugyanazok lakják azokat a szobákat, felöltöd
gyorsan a hajnali szerelést, meleg göncökben kuporogsz, kitéped füzetedből
a levél leendő papírját... utazol.
***
Haszna vagy mi-haszna mégy-e el? S honnét?
Menekülés volna az út? Magad elől? Szép Ernő: "Hiába megyek el: csak magammal
megyek szembe". Az utazás olyasmi, csekélyben, mint Musil Tulajdonságok
nélküli...-jében (TulNélkEm) a világháború? Bizottmány tanácskozna az
emberiség-sors felől... Szép Ernő: "mindig gondolkozom, jellemzően a Járok-kelek,
megállok című versben... s ott is, amit gondol ő, elmegy...mint a zaj,
úgy, mint a füst, mint a víz, mint a felhő. A felhők pártján van ő, Baudelaire-utáni
állag, de nem tudja egyetlenegy felhő hű arcképét se megjegyezni. Miért
térek vissza örökké ezekhez az alapképekhez? Nem úgy írok-e, tegyük
fel, amit most készítek, ilyképp írás lenne, ahogyan útilag jegyzetelek?
Nem az utazás ismétlődik-e, mikor így írok, ahogyan itt? Nem arról van-e
szó, hogy valami "elmegy" az utazással? Az út jó, mondja a cervantesi közhely,
a fogadók rosszak. Maradok: rossz fogadó. Befogadója az úti jegyzeteknek.
Amikor feldolgoznám őket - sivár jelleg -, befogadójuk leszek. Az utazás
én vagyok, de, keresném, mi vagyok én? Nem voltam-e ugyanitt, utamon,
már a Töredék Hamletnek kötetben is, a némasággal, mely a hang helyett...de
fölkérdeztem: hát a némaság mi helyett? Idézetek pontatlansága: tőlem.
Járás közben vagyok. Szép Ernő mondja: megállt ő ilyenkor "utcákon, úton,
kertben". A legnagyobb köz-helyek. Saját városodban is megteheted. Csak
itt a mindig-ugyanaz a rendszer. Bizottmány. Semmire se jut. Ki kell törnie
az elutazásnak. Baudelaire: "A zaj titokzatos, mint egy elutazás". Tizenöt
éve legalább, hogy "felkaptad" ezt. Genet, A rózsa csodája: a regény
végén a kivégzett társak újsághír-emlékét, sárgult koporsóit lapozó szerző
végképp magára marad, és elindul mezítláb. Szép Ernő: látja magát. Mint
tükörben. Hangját próbálja: "ha". Vagy "halk h-val" egyre lélegzik. S magára
nem ismer. Holott "ő" szeretne tenni valamit. "Egyetlent, határtalant csinálni".
Ehhez valahova külön menni kell? El?
Miért rettenek
vissza még mindig az oly sokszor előd-kézjegyes, képzelt-vízjeles papírok
feldolgozásától? Miért taktikázom, adagolok? Mert ezt teszem. Elárulok
valamit: egy év után, hosszú utazás, visszatérek egyik közönségemhez, a
Kamra színpadára. S így fogom kezdeni dolgomat itt: kis kompozícióval.
Az előcsarnokban, ahol rajzok - újabban, hajnalaimon, lovakat rajzolok!
erről majd mindjárt -, újságkivágások mellett a fali táblán a következők
lesznek olvashatók: "Idegenben oly rémes volt: t.i. hiányoztatok!" S elmondom
akkor, nyitányul: két pont elhagyása - egy világ! Ha a t.i.-ből a pontok
kimaradnak. "Idegenben, oly rémes volt: ti hiányoztatok?!" Vagy:
"Borzasztó, t.i. hiányoztok." - "Borzasztó, ti hiányoztok?" És hogy mivel
ajándékozhatom meg közönségemet: azzal, hogy a jelenlévők mind kivételek.
Ezt általánosságban mondtam csak! S a "ti"-be az irodalmi élet, a munkavégzések
körülményei, a magam relációi stb., effélék tartoznak. Egy sor - nekem
kedves - illető nem. Akiknek itt, amott levelet írok. Haza, további-idegenbe.
Bécsbe, például. Bécsről majd később, talán.
Mellékes megjegyzés:
Bécsbe 51-52 évesen jutottam ki először!
***
Miért? De kezdjük másutt. Pilinszky mondta:
ha valaki Belga-Kongóból hazajön - akkor még volt ilyen ország -, nem azt
kérdezzük tőle, van-e ott is Hilton Szálló, Pizza Hut, hanem hogy "ott
tényleg mezítláb járnak?" Ezek alapmondások. Mint Karinthy Frigyes mondása
a forró vasútállomáson, árnyék sehol, ő csak úgy szál maga, valami felolvasásra
ment talán? Hát irodalom ugrott be neki: "Szép vagy Alföld, legalább Petőfinek
szép!" Tényleg mezítláb járnak...? Jelenti ez: alapdolgokat nem tudnak rólunk
sokszor alapvetően közeli emberek. Valaki levelek sorából ismeri meg dinamizmusunkat,
"hangulati kilengéseinket", melyeknek pedig semmi látható, tényszerű, adatolható
oka nincs. Tehát valami más az eredete. Ugyanúgy nyitva az ablak, ugyanannyi
kávét ittam, szobám se változik, telefon s posta nincs, levelem mégis hullámzó
kedélyt mutat, hogy így mondjam. Mellékesen: hihető-e, hogy testsúlyom
csaknem harmadát leadva ez van: "megszabadultam testem-lelkem 1/3-ától?"
Elemi dolgokat nem tudnak rólunk. Úti beszámolónk különlegesen alkalmas
az ismertető szerepre? Nem hinném, hogy kivételezett önismertető-önismereti
helyzet az utazás, a jegyzet, a levél. Hanem az alapkérdés változatlan:
mi mindent nem tudnak! Nem tudunk mi magunk se másokról. Munkatempó. Nem
az, hogy "hány szonettet ír meg egy nap"; de hogy az ember gyorsan vált,
nem lassú "fordulású", nehézkes hátvéd, hanem fürge szélső, ha tetszik,
párbajtőrvívó. Másfél óra elég, hogy ráhangolódjam még meg sem írt - igaz,
rövidnek tervezett - regényemre, megcsináljam öt oldalát, teszem azt, angolul
v. németül, hogy bemutatható legyen valami újságban. Ízelítő abból, ami
nincs. Hiába "muszáj", ha képtelen volnék a hullámhosszra állni, s ha nem
volna "készen" bennem...s még ezen túl is kell valami tevőleges-alkat
etc. Segíti ezt az utazás élénk-szokásainak sora, sokasága? Nem hinném.
Ami azt illeti: tíz éves koromban mehettem volna el igazi nagy útra, cseregyereknek.
Ez volt az az eset, mikor anyámat, aki "beiratott" volna a dologra, az
utolsó pillanatban visszaráncigáltam. Olykor, ha este hoz haza a bérautóbusz
a repülőtérről, elhaladunk a Piaristák egyik épülete mellett, ott maradt
el "a nyakazás". Nem fejeződött le - és be - a hosszú magyar kapcsolat.
Eltűnődöm a Belváros fényein. Nem vagyok "kapcsolatban" ilyenkor Pestünkkel,
más ez, mint a nappali célkereső, feladatvégző élénkség. Istenem, mondom
Ottlikkal, a Belváros. És ahogy Ottlik elmagyarázta az ő gyerekkorának
Belvárosát. Az első úti cél, az alap-bolyongás tere: csakis Budapest lehet.
1994-ben, valóban sok külföldi kintlét után, hosszú évek óta a legnagyobbakat
jártam Budán. Ugyanazokat a köröket róttam. Megkerültem a Kis-Svábhegyet,
a Naphegyet, a Gellérthegy felől tértem haza. De ezek a 8-9 kilométeres
járások is könnyű vágtáknak bizonyultak 8-10 órás párizsi, londoni gyaloglásaim
30-32 kilométereihez képest. Igen, a párizsi járások! Bármikor odaállíthatnak
"irodalmi est" címszóval a színpadra, fejből megy a három címszó: Canal
St. Martin, St. Cloud, Crimée. Egy-egy evidenciatörténetsor.
A Canal St.
Martin címszó fedi egyik nevezetes párizsi megérkezésemet. Szót szóba ne
öltsek, ki ne hagyjak részeket, melyektől az "egész" valami rend jegyében
összeáll. Változtattam a változtatandót, a szállodát - olcsó helyett még
olcsóbbat kerestem. Egycsillagos és egycsillagos szálloda közt is sok a
különbség Párizsban. Persze, Londonban is aludtam én már "jószerén állva",
falnak támasztódva, ám ez más ügy. A Magenta boulevard-on volt ez az "egycsillagos";
emlékszem, Betty Mahmoudi regénye volt velem megélhetési-fordításvégzési
penzumként; s egy mechanikus táskaírógép. Reggel és este nincs mese, ma
sincs, nekem aztán nincs, Londonban sem: el kell végezni a kötelező feladatokat.
Hogy ki ne essem a termelésből, ne legyen otthoni kapkodás az utazás ára-büntetése,
és egyáltalán. Nem engedhetek a...miből is, mikből is? Pontosan tudom, némely
dolgoknak "hogyan kell lenniök". Ez is így van, így marad. A gépet cipelni
egyébként igen kellemetlen. Van, ahol kint hagyhatnám, de nem. Inkább nem.
Megérkeztem hát, akkor még túlsúlyosan, jelenlegi súlyomnak legalább 2/7-ével
nehezebben, nehézkesebben, sportszatyrokkal, írógéppel a Magentára. Hol
lehet a szálló? Egycsillagos...Hohó, ott egy csillag egy sarokházon. Szállóm
valami "Nord..." volt. Ott áll, hogy "Nord". Ez az. Megyek be - de
fura minden. Csillog-ragyog. Ekkor jöttem rá, ez nem egycsillagos szálloda.
Hanem a Nordstern Bankház helyi fiókja!
A másik sarkon
egy úgynevezett foglalt ház volt, mesélném tovább, ha a "Canal St. Martin"
lenne a cím- s végszó. Egycsillagos szállodáim közül ez a bizonyos - a
C. St. Martin közelében volt. Az Ecetkereskedők utcáján lehetett kimenni
a forgóhidas csatornához. A foglalt házba ki tudja, hogyan keveredtem.
Talán a kiváncsiság vitt be: magányos voltam, kocsmaféleségnek ígérkezett.
Vadra festett falak, kilógó pallók - akár az ostrom után itt a szemközti
Fiume szálló bontásakor -, de a pallókon bábok, kissé mint az Ózból a Madárijesztő,
a falfelületek óriás-talpakkal "összejárva", s más felfestések, tenyerek,
egyebek, aztán csúszdák, melyeken minden másfél órában lezúdított valaki
pár zörömbölő autóroncsdarabot...a földszinten galéria, házilagos alkotásokból...bent
"bár...tulajdonképpen megbízható hely...ha vittél valamit, a közeli arab boltok
egyikéből 8 frankos bort, megforralták neked s maguknak, fűszeresen illatozott
hamar, elosztottátok, s kaptál sült gesztenyét, fokhagymás pirítóst...A világ
minden tájáról voltak ott fiúk-leányok, egy tökkopaszra nyírt hölgy, aki
a családja elől szökött oda, lehetett vagy húsz éves, és meglehetősen illuminált
állapotban volt, kioktatott, nem szép, hogy nem a feleségemmel utazom,
ha lehet, másnap üljek vonatra, irány haza. Egyik este maláj zenekar jelent
meg a színen, itt volt akkor az, hogy beszálltunk énekelni hárman. Egy
fickó a hátsó betonbunker-szerű helyiségben egy ugyancsak relatív - dózisos?
- állagú "titkárnőnek", akár egy Artaud-darabban, vagy Wilsonnál, diktált,
Marxot, A tőke volt terítéken, s a nő minden mondatot öt-hat betű
leütésével rögzített, a papír azonban így is tele volt.
Eszembe jutott
egycsillagos szobámbéli írógépem, az igazak álmát alussza Mahmody, vagy
hogy írják, könyve társaságában. Beálltunk hát a zenekarba, kaptunk egy
mikrofont, dobolni is lehetett, volt gamelán, gameláng, mit tudom én, a
lényeg, "A tőké"-s hapsi tovább énekelte a marxi szöveget, valaki Artaud-monológokat
szavalt korai-rap-stílusban, én a Paris Turfből közvetítettem lófutamot,
a mikrofont egymás kezéből téptük ki, a rivalizálás olyan volt, mint egy
művelődési házban. Ám itt adódott az az ötlet, melyet a Rádióban meg is
"valósítottam" - bár pokolian nehéz, s egyelőre elégedetlen vagyok az eredménnyel
-, hogy t.i. a Hamlet- nagymonológot lóközvetítésként adom elő. Kevés változtatással,
betoldva egy-egy "on the stern side", "on the far side", "Thakes the lead",
"at the two furlong pole", szóval, eminnen, túl, középütt, átveszi a vezetést,
a hajrában, fej-fej mellett, s így jön a hivatalnak packázása, a pörhalasztás,
a szerelme kínját nevű ló, s nyer talán a Szép Ophelia, ki a monológ legvégén
"jő". Majd a Kamrában kipróbálom a dolgot...egyáltalán, jó volna, ha nem
is idén, jövőre ott szintén ezt a "tezaurusz-szerűt" megvalósítani, ahogy
itt: összefoglalni elébb a párizsi, aztán a németországi, bécsi, londoni
etc. "evidenciatörténet-féléket" s vidéküket. A foglalt ház udvarán valami
Miles Davis születésnapon, netán Halloween Napon óriási tűzrakás is működött,
bábok, kivilágított roncsok, jó zene, illedelmes viselkedés hozzá és halkság.
Mikor hogy, ment ott minden, gyártódott "maga a dolog". A foglalt házat,
meg a környék pár hasonló műintézeti hajlékát, a tulajdonosok a következő
évadra visszafoglalták, de magam sem vetődtem aztán Párizsnak e részébe,
sőt, Párizsba se. Talán idén.
De hogy a
Canal St. Martinnál maradjak - a Crimée és St. Cloud, a nagy pocsolyás
séta, Kafka vaskapuja etc. legközelebb kerül sorra -, vörös borral gyakran
ücsörögtem partjain, etettem hosszú-kenyeremből a verebeket, tettem a semmit.
Révedeztem zsilipelő hajókon, untam az ég szürkeségét, nem tudtam "döntő
cselekvésre" elhatározni magam. Igencsak közelgett az a nap, 1993. március
16-a, Samu verebem egyik hófordulója, mikor a szesz elhagyandó lett engem.
Igen, ez így történt, a szesz hagyott el, de még nem tartunk ott. Ha valaki
egy kicsit is ismeri Párizst, tudja, a Canal St. Martin az Arzenálnál torkollik
a Szajnába, s vége felé föld alatti alagútcsatornává válik...a sétahajók
is ilyen kísértetkas- tély-járást művelnek, aztán a Crimée felé kiterebélyesedő
lapályon tűnik el a szűk folyamocskává szélesedő, raktárakkal szegélyezett
csatorna Párizs határának irányába, ám itt a belsőbb városban szép széles,
"országnyi széles" sugárutak szegélyezik, például a boulevard Richard-Lenoir,
ahol Maigret is lakott; Sherlock Holmes és Sir Arthur Conan Doyle vonatkozásairól
ill. evidenciatörténeteiről majd Dublin és London kapcsán mesélek. Tehát
mint az ivást kicsit túlságba vivő összevissza Maigret, felmentem a Magentáról
az Ecetkereskedők utcáján, megannyi Simenon-helyszín, jellegre, a Canalhoz,
ott át a forgóhídon, s itt történt egy fura dolog. Erről mindjárt.
Ellenben a
fürdőszoba. Egy este hazafelé mentem, épp a Crimée-ből, talán...felette a
Simon Bolivar körútról, szép park van arra, a "Stalingrad" felől lehet
felmenni, ajánlom bárkinek, a Jaurés úton, s kaptatókon, kis hegyek, a
mélyben tó, körben igen masszív, elegáns házak, aztán vált a kép, kisvárosias
negyed következik, de kilátóról hirtelen körbe lehet látni Párizson. Erre,
a Crimée-ben volt az angyalos sztori, mikor az égi küldött szó szerint
repülve jött, s befolyásolta életemet. Mellékelek is legközelebb, ha szükséges,
angyal- és ló-rajzolatot, ma inkább házakat. Tehát itt csak annyit, hogy
fogam már sokfelé tört ki s le, ezt a történetcsoportot külön is össze
lehet gyűjteni - a Krisztinavárosban itt, a Tabánban az új évet épp az
esedékes elülső dupla hidam-koronám leválásával kezdtem, egy kifliben maradt
benne, s a vicc az volt, hogy fogorvosom távol járván, Amerikában, pótfogam
visszaragasztásához pótfogorvos kellett - egy evidencia szótörténet! íme
-, s kiderült, hol rendel ez: két házzal arrébb, mint ahol a kifliben maradtam...nos,
Maisons-Laffitte-ben, Hosszú Koporsó-városomban (erről is egyebütt majd!
a lópálya egyenese miatt e név, 2,1 km hosszú ez a szép szakasz, és sok
remény temetője volt már; lehet, az idén bezárták, de ez nem biztos, egy
közép-kelet-európai forogvány, Rátóton vagy Sulda-Buldában kéne megkérdezni,
írta a szaklap is, az illetékeseket) szintén lejött a hidam, de a Crimée
feletti Simon Bolivar körút, szép kanyaros-fás sétahely, kis elit-pékdéjében
vett hajó-alakú, kemény héjú kenyértésztaféleség irgalmas volt hozzám,
hagyta, sérülés nélkül fogyasszam el, vigyem maradékát a Canal menti verebeknek.
Iroda mellett haladtam el, emlékszem, fontoskodva bólogattam, ahogy bent
fontoskodva csóválták fejüket, asztal sarkán ülve, rágózva, joghurtozva
valami fontos helyi kisértekezlet résztvevői. Dolgozzatok csak, gyerekek,
mondtam...mintha én nem dolgoznék még úgynevezett utaim során is...ők
nyilván nem dolgoznak, ha a Kanári-szigetekre vagy Kairóba mennek,
ahová én mind nem megyek, én azonban egycsillagos szállóm ágyán a géppel,
netán beágyazva a masinát, nappal se kell "aaaak"-kora zajt ütnie, fordítom
a megélhetési penzumot, füzetes vagy fantasztikus regényt, nem oly fantasztikusakat.
Szolídan cigiztem a Canal partján, de már igencsak alkonyodott, hazatérek
hát, gondoltam. Koszos volt a kezem, mindenem "fáradt", jó lesz a penészes
fürdőszoba mosdója is, az ülőkétlen klotyó etc. De mindehhez stukkós álmennyezet,
bordó rojtok - hozzájuk nem érnék - az ágy fejénél, kieső lábú kies asztal,
s én, a kies-jelölt, csak képzeletben kies önjelölt. Ennyit hangulatomról,
e vacak- szóvicceket. Hát akkor pillantottam meg a kivilágított, tündökletes
fürdőszobát az Ecetkereskedők sarkától nem messze. Kezet mosok! Valamelyik
nap esett az eső, jöttem a Bolivar és a Crimée felől, koszos volt a mancs,
ki tudja, miért, ott egy csap a Canal melletti kis parkban! Gyerünk. Sötétzöld
vaskorlátok, öreg vasbódék, tömör fák, vizes felületek - távolabb egy uszály
közeledik -, megannyi kellemesség. Végighúzogattam kezem a cseppektől fénylő
korláton, de ez nekem nem volt elegendő tisztálkodás. A csaphoz! Hah, csak
ne elitkedjünk, a csap zárva volt. Vissza a korláthoz, már az volt a dolgok
csúcsa, ott mostam kezet, minek is a csap, minek az ülőke a vécén...csak
dohos ne legyen azért a zárt tér, vissza Shaw Szent Johannájához,
vissza az én 1976-os párizsi Szent Johanne- versemhez, "levegőt...vagy haljak
meg inkább..." ő is azt kérte volna állítólag, végezzék ki, de börtönbe ne
zárják. Szép emlék - amikor még jártam színházba, amaz időkből. Jó, hát
én "sokat" utazom, de míg Szépró verebem élt, 11 évig Vecsésen se voltam,
és most utasítottam el a II. DAAD-lehetőséget, mert hogy én Budapestet
két-három hétnél hosszabb időre elhagyjam? társnémat, még élő 4-5 madarunkat,
meg egyáltalán? azt nem. Viszont "ha beledögleném is", mint Babits mondja,
az évi ennyi és ennyi elmenést megcsinálom. Elmenni "Délre", és hazajönni
télre, iszonyatos etc., még mindig Babits. Én újabban mindig boldogan jövök
haza, aztán látom csak: itthon szinte a legjobb irodalmi életesdi, kiadósdi
is sokkal kibírhatatlanabb, tisztelet a jelenlévőknek, pár heti- és havilapnak,
kiállítóhelyiségnek, sokkal rémesebb, mint a legrázósabb "mi-legyen- ma-londoni-lóiroda-jelenség",
az üresség (rövidre fogom: külhonban minden túl steril, ha valaki úgy él,
ahogy én, színháztalan, mozitlan, baráttalan, duma nélkül, csak az FM rádiót
hallgatva, sültkrumplizva, verebeket és ingyen-galériákat nézve, Londonba
tényleg már mint a falujába hazatérve, jóllehet a határon az "immigration
officerek", afféle Musztafák és Musztafánék, ők is bevándorlottak tehát,
kellemetlenül faggatóznak, plána ha ír földre is megy az ember, vagy hát
nem tudom, azért-e, mit keresek ott "olyan sokszor"; kérem, én íróféle
volnék, nézzék, mutatom most már fénymásolt dokumentációmat, madár a kezemen
egy szál szerencsétlen amerikai könyvem címlapján, a ződi madarat verébnek
írták, de sebaj, Ferencz Győző cikke a NHQ-ból, Tandori Blake-hez és Joyce-hoz
hasonlítva, ezek a Musztafák azt se tudják, kik azok, de a magyarországi
angol követséghez nem fordulhatok, hagyjanak már békén engem ott, mert
csak feltűnőbb, és úgyse tehetnek semmit, lásd Kosztolányi, Marcus Aurelius
c. novelláját, kik a rend operatív őrei, miféle alakok, de a galléros-elegáns
réteg ezekre szorul, primitív emberekkel eresztik össze a falujába hazatérő
utazót, aki ott csak egy "egyéb", ahogy a sztalini rendszerben "egyéb"
v. kulák volt valaki, igen, társném meséli, a tulajdonképpen zagyva és
alacsonyas külkörülmények közt élő írek is "keleti blokk"-nak nézik hovatartozósságunkat,
sic!, bár személy szerint szeretnek minket, de hiába mutatom szállásadó
nénimnek a fényes Budapestet, képeslapon, hol lakom, elit hely, "ugye,
Magyarország egy nagyon szegény ország?", dehogy az, dehogy...jaj, hogy lassan
azt lehet mondani, épp a Nyugat s némely mai nagyurunk jóvoltából, kiknek
bűnei fonódnak a szovjet rendszeréivel, hogy csak voltunk egészen jól meglévő
ország, minden rablánc és johannai börtönzöttség ellenére is, az íreknek
igaza lesz, a magamfajtát a Musztafák jogos gyanakvással eresztik be, holott,
mondom, dehogy akarnék én hajléktalannak ott maradni London Falumban),
a kinti élés-mód túl sterilsége, az itthoni túl zagyva szálazottsága...egyik
se jó...itt befejezetlen marad egy mondat, s a tavalyi év számomra legkedvesebb
intellektuális fölfedezéseinek egyike - a Főszerkesztő mellett! kinek is
londoni leveleimet írtam - P. Z. művész úr, aki rádiódarabomat rendezi
ír földet járó titokzatos figuráimról, ő mondta: "D., már tudom...tulajdonképpen
te azt merted csinálni, hogy írtad mindig, ami épp voltál, s a szent Mondat
se volt neked annyira szent, hogy abba ne hagyd, ne roncsold, zárjelet
szúrtál belé, mert mondat közben, menet közben" - én: "út közben", mondom
fontoskodva, vénülve, szenilisedve, önkommentálózva lelkesen, "Zolikám!"
-, "más lettél", na, hogy ez lenne az én legfőbb jegyem. Szomorú, de való:
kb. ez. Meg az evidenciatörténetek. Meg a verebek. Meg az angol foci. Meg
a lovak. Meg a mackók. Meg Chandler. Meg...de csitt, csitt! A Szép Ophelia
jő. S hát akkor: a cigi. Vásárolni kezdegettem Gauloise-t, az Ecetkereskedők
utcájával párhuzamos, kisboltos közöcskében, s nem szőkét, non blondes,
bejött a 4 Non Blondes, a zenebanda, "What's Up", s most olvasom, pár éve,
hogy az "up" erőszakoskodó-szó végképpen meghonosodott az amerikaiban,
érdekel is engem, jó volt az a párizsias kis-színpados világ, a 4
Non Blondes bohócos-komoly, fontoskodó száma, a nót, melyet némi francia
és sok brazil vér és némi dózisos múlt és kijózanodás nélkül a főnöknő,
Linda Perry aligha tudott volna meggyártani. A cigaretta. Evidenciatörténet:
hogyhogy az eldobott csikkem egyre közeledett hozzám, parázsló ujjacskaként,
a földön, bár nem fújt a szél, nem rugdosta senki, nem volt cérna kötve
rá stb? Nem hozta madár...Hát egyszerű: a forgóhídra dobtam a Canalnál, zárt
a híd, így jött ez. Jelezte: te egy cigis leszel...valamelyest. A cigiről,
Párizs és Krefeld, Pest és Dublin...másutt. Most még a szesz. 1993. március
15-én jót nyertem St. Cloud-ban. Visszanyertem a lakáspénzemet, 10 napit.
Megsúgom, nincs az, hogy "tudnék játszani". Csak néha azért mégis. És nem
nyughattam még a kajapénzt is akartam - ezt sehol nem meséltem el még így,
ez fontos forrás a jövőnek! -, hát kimentem Vincennes-be, az esti ügetőre.
Veszélyes hely! Jó, hát "egy szál lovon múlt", a Catenacción, aki egy hét
múlva már hozta a nyerő formáját...de nem aznap este, nem nekem; a nyeremény
90 %-a elúszott. Ez mély gondolatokra hangolt. S másnap így ültem borongva
borral a Canalnál. És nem ízlett a bor. Nem fogalmaztam meg én lét és nemlét
kérdéseit, mégis minden olyan "egzisztenciális" volt. Egészséges, közel-őseimben
még egyszer-a-szelleme lélek, én: egyszerű elhatározást hoztak sejtjeim,
porcikáim. Vége a piának. A pia is sok szép élményt köszönhetett nekem,
évtizedeken át, s mind vadabbul, kanyarítottam jó történeteit, en-létemmel.
Számíthattam némi szívességre. S a szesz megtette, meghozta ezt.
Elhagyott.
Piszkosul
nem ízlett a bor a Canal partján. S estére nem lett olyan, hogy a fürdőszobának
elnéztem az üvegét! Hogy ez egy kirakat, Circe-circa display, szép törölköző,
ép szappan, ugyan már, hogy várna rám ilyen a Canal partján, bumm, bele
a fejem az üvegbe. A fürdőszoba e borús délelőttön bánatosan komorlott
szemközt, mintha kórusként élné át búcsúmat a szesztől. Mert nem s nem
ízlett a - jó, hát pocsék, olcsó, márcos - bor. De a szeszről, ocsmány
és rémületes és röhejes történeteiről: másutt, egyéb útonlevésekről mesélve.
Nem ízlett, abbahagytam ivását, este már kiöntöttem, nekiálltam üdítős
kupakokkal gombfocizni kis asztalomon, lerámolva az írógépet. Elkezdtem
- vágy ellen! - fogkrémet enni. Vettem uborkát. Mustárt, pluszba. De nem
kellett küzdeni. Elmentem én sörözőmbe, a brasserie-ba, ahol kanadainak
hittek, otthon farmunk van, a feleségem és a gyerekek - !! - otthonvannak,
tehenészkednek, méhészkednek etc., s majd egyszer ők jönnek...hiányzott az
Hirondelle, a H néma, halk h-val lélegezni, a fecskevillogású és
kutyalusta söröző s maigret-s csaposa, a halandzsa, amit rossz angolsággal
leverhettem neki, de hiába. A szesz elköszönt tőlem. Kedvenc budapesti
fogkrémvásárló helyemen valaki nagyon néz engem a minap. Mit néz? Nem szoktak
engem! Csak a cigizésért, azt röhejesen csinálom, mélyre berágom a staubot.
Hát a londoni Norwich-sálam, e sárga-fehér-zöld a sláger. Igen? Igen, igen,
ő liverpoolit szeretne. Hozok én, hogy ne hoznék, igaz, jobb lenne, ha
valutában fizetné ki, 5 angol font, nekem az két napi megélhetés Londonban,
vagy négy futam megjátszása plussz Sporting Life szaklap. Na, ezt
ilyen bonyolultan nem mondom el, csak hogy a Norwich-nak és a Liverpoolnak
én is szurkolok, van is Liverpool-sálam, érdekes, a srácnak is van Schalke
04-e, azonos az ízlésünk, másom sincs, Albert Pálnak küldtem el, OLJ-nak,
Orsós László Jakabnak ajándékozva az AC Milan-sálat, e négy volt nekem.
Hát Bécsben mentem egyszer, rám köszön két kis fickó, "bácsi focidrukker?",
ahah, ahha, felelem, közben a "What's Up"-ot dúdolom, de jók voltak magány
ellen a Lindáék, most is kedvelem a Grant Lee Buffalót, a Radioheadet,
de azok mégis "fiúk", jobb volt, hogy a Linda lány, én jobban kijövök a
vonzalmaimmal, még elvontabb alapon is, akkor, ha lány a zsoké, az énekes,
a társné. Hahaha. Mondom, boldog voltam, nem szorultam ilyen foci-dologra,
a srácok mondták, van egy szupi Rapid-Austria meccs, ó, hogyne, kimegyek;
s elindultam ellenkező irányba, az ügetőn kötöttem ki, persze, megint.
Na, most majd hozhatok Liverpool-sálat, vagy eladom netán a magamét, akkor
az 5 fonton valami "szupi" futamgyőzelem kéne, innen lehetne végre meggazdagodni,
ez lenne az a szikla...hogy is ne, hiszen: "Piros-fehér", magyarázza megrendelőm
Pesten, "és ez az, hogy ördög van a sálon": igen, ördög a sálon, ördöge
van, vagy ha nem, hát oroszlán, megnézem, talán tényleg ördög, nem tartozom
egy úttal se senkinek, a sálat visszakézből adhatnám, de nem, nem, megyek,
mert hív az ördög a sálon, vörösen és fehéren leng, betép a Mersey-side-on,
az Albert dokkban, az Anfield Roadon, Aintree nagy lovaspályáján, nekem
jelez a szélben.
1995 januárjában
|
|