Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 2.sz.
 Kovács Lajos
Gáthy Zoltán "maradékai"
Dorog környékén

 
 

Ha egy kisvárost az elmúlt évtizedekben nagyközségből várossá fejlesztettek, különös amnézia ütötte fel fejét a hivatalokban, a kollektíven értelmezett helytörténetekben, az elismerésosztogató (vagy -megtagadó) testületekben. Egy bizonyos idő előtt nem létezővé hallgatták a történteket.
     Ha egy ilyen kisvárosban (s itt is csak az utóbbi évtizedben) valaki Schmidt Sándort, Korin Ferencet mondott, elnémult közegbe vagy ingerült vitába keveredett; ha náluk kisebbeket emlegetett, csodálkozó értetlenséggel találta magát szemközt. S ha csak egy kicsit is készületlen volt az életrajzok-művek ismeretében, együtt söpörték le az illetőt a múlttal és annak megidézhetetlen(nek tartott) szellemeivel.
     Gáthy Zoltán építészmérnök szervesen beleépítette az életét, a tehetségét egy egész bányavidékbe, mégsem őrizte sok nyom a nevét, nem szóltak róla sem tisztelettel, sem indulattal. Észrevét- lenül vette körül műveivel a városka polgárait.
     Amikor 1918 végén jegyzetfüzeteivel hazatért a világhábo- rúból, még hiányzott néhány vizsgája a Műegyetemen. Már szívesebben rajzolt harctéri útjain, mint tanult a hazatérés után. Amit igazán szívesen és önként vállalt, az az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szak esti tagozata volt. Munka persze semmi. Segélyeket utal ki a Hadigondozó Hivatalban, malomellenőr éveken át a makói és a tatai körzetben (kerékpárral ismeri meg az országot), Csepelen Weis Manfrédnál is megfordul. Így érkezik el 1923 tavasza. Emlékirataiban a következőképpen idézi fel az akkor még bizonytalan fordulatot életében: "Ekkor már nős voltam, apósoméknál laktunk, mert saját önálló lakásra belátható időn belül gondolni sem lehetett, kapóra jött hát egyik műegyetemi kartársam hívása, jöjjek Dorogra egy szép kaszinót építeni, illetve egy meglévő falusi hodályból elegáns épületet teremteni. A másfél évnek ígérkező munka végül is tizennyolc esztendős maradásra bírta a fiatal mérnököt, aki eddig főmunkájaként az Erzsébet híd feletti - közismert - várszerű vörös villát mutathatta meg minden ismerősének. Ez volt a diplomamunkája.
     A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. dorogi építési osztályán senki sem volt hozzá hasonló felkészültségű mérnök. A stukkós díszítésű, szecessziós, szép kaszinó a földes főutca első városias építménye. Ezt az igazgatóság is méltányolta, s szinte nyakába zúdulnak a feladatok. A bányatisztek sorra vele terveztetik lakóházaikat, az igazgató Schmidt Sándor nevét ma is két klasszicizáló, mértéktartóan elegáns villa őrzi. De ő építi a bányamunkások lakásait is, a kolóniát, ahová a gyors fejlődésnek indult kis falu alig győzi befogadni a nélkülözhetetlen bányászcsaládokat. Irodaházak, trafóházak, műhelyek és raktárépületek, szénmosók, bunkerek, kötélpályák, gépházak, elképesztően sok kis falusi munkásotthon, és lakóházak, lakóházak... Robotos, művészietlen munka, igazi bányaépítészi lélekkoptató...
     De már a legnehezebb időkben, a húszas évek végén is megtörténnek vele az első kis csodák. Előbb klubházat és öltözőépületeket emelhet a sporttelepen, aztán kecses zenepavilont a pálya közelébe. S egy templomot, vagyis egyelőre csak a tornyát, hogy aztán három év múlva elkészüljön az egész épület a bányászság lakótelepének szélére.
     A húszas évek ebben a kis por- és sárfészekben már a prosperitás jeleit mutatják. Gáthy Zoltán pedig megtalálja klasszicizáló épületeihez a terepet: kálváriakápolnájához, Esztergomban a Legényegylet épületéhez, ismét Dorogon a községi székházhoz, a méltóságteljes gyógyszertárhoz (ma zeneiskola), no meg ahhoz a számtalan síremlékhez, hősi emlékműhöz, amelyből a Duna mentén szinte mindenki vele terveztetett Dömöstől Lábatlanig.
     Középületei a harmónia, a legősibb hagyományok biztos alapjaira épültek. Iskolái, óvodái szimmetrikusak, emberléptékűek. Templomai masszív tömbként tapadnak a modern bányatelepek földszintes kolóniáiba (Dorog, Augusztatelep, Lábatlan), emlékművei a mészkőben rejlő rusztikusság, keménység közvetítői. Bányászházainak szerkezete tiszta, világos, célszerű. A tisztiépületek méreteit legömbölyített sarkok, hajlékony teraszok, lépcsőfeljárók enyhítik, nincs hivalkodás sem a formák túlzásaiban, sem a díszítés ízléstelenségeiben. Mértéktartó, s környezetében bizonyára mértékadó is volt, amit teremtett. Hogy ismerték és felismerték, annak számos jelét őrzi a családi levéltár.
     Schmidt Sándor bányamérnök lehetett a legbiztosabb abban, hogy kivel áll szemben. Gáthy mindent megoldott, amit a "zseniális" igazgató rá bízott: a klinkertéglás Reimann-aknai lejáró szecessziós ipari épülete éppen úgy elismerést arat, mint a vízbetörést megakadályozó "bányadugók" tervezése a föld mélyén, vagy az előbb már említett kolóniák és azok folyamatos rendbentartásának megszervezése.
     Gáthy Zoltán akkor is jelentőset alkotott volna a Kőszénbánya Rt. számára, ha megmarad profi ipari tervezőnek. Schmidt úr akkor is vitte volna magával a budapesti központba 1941-ben.
     De nem csak a bányáról mindent tudó szakembert tisztelte a főépítészben. Gáthyt az egyház is fölfedezte magának, s ez Esztergom közelében nem akármilyen esemény. Templomairól már szóltunk. De élete legkülönösebb megbízásai mindig egyháziak voltak. Ő maga legellentmondásosabb művei közé sorolja a Péliföld-Szentkeresztre megrendelt kálváriastációkat. "A pálosok olasz igazgatója olyan kálváriát akart, melynek minden stációja más stílusú legyen. Nem lehetett őt lebeszélni erről a kissé dilettáns és stílustalan ötletről[...]" - írja emlékezései közt némi iróniával. Megoldását - azonos méretűre tervezett építményeit kis stílusváltoztatásokkal sorakoztatja egymás után - az évtizedek viharai után is érdemes - stílustanulmányként is - megtekinteni.
     1938-ban, az eucharisztikus évben aztán valóban különös, párját ritkító feladatot kap Dorogon. "A templom előtti téren egy kb. 20 méter magas és 40 méter széles úgynevezett szénoltárt építettem fel, szénből kirakott hármashalom formájában, a középső halmon a korona, rajta a neoncsövekből kirakott eucharisztia jelvényével ékesített kettős kereszt, s két, majdnem 3 méter műkőangyallal. Középen a bányafolyosószerűen kialakított oltár, előtte hatalmas tribün, két oldalt lobogók és füstölgő urnák." Lengyel és magyar hercegprímást nyűgöznek le a méretek, a nagyszabású díszletek. Másnap a szent jobb érkezésekor Esztergomban is Gáthy épülete a főszereplő. "Esztergom város részére terveztem egy Árpád-kori várdíszletet közvetlenül a bazilikához csatlakoztatva[...]"
     A szigorú rendet kedvelő építészben azonban ott bújkál a művész, a grafikus. Szőnyi magániskolájában tanul, képezi magát, biztos kézzel, festőiséget is kedvelő szecessziós látomásmóddal rögzíti úti élményeit. Évente utazik a család, a délvidék, a mediterrán levegő és Párizs az igazi vonzóerő. Több mint ezer grafika maradt - fényképek helyett - a családi mappákban. S maradtak festményei megintcsak a munkahelyről, a bányászfaluról, Dorogról, a komor szén- és csillevilágról, ahol éppen az ő közreműködésével fordul meg ugyanezekben az években Haranghy Jenő festőművész, Mátrai Lajos szobrász, Jeges Ernő festő is, hogy gazdagabb világot hagyjanak az utókorra. Gáthy képei a dokumentumok hitelességével őrzik a két világháború közti Dorog bányalejáróit, malmát, brikettgyárát és szénosztályozóját, s üdébb akvarelljein az éppen felépült kórház, községi székház elegáns tömbjeit.
     Mit adott ennek a fölkapaszkodó, önmagát éppen csak megteremtő kistelepülésnek? S mit kapott mindezért cserébe? Kapott biztonságot, talajt a lába alá, s korlátlan számú lehetőséget. Vele veszítette el azonban kapcsolatát, folyamatos jelenlétét a főváros építész-művész világával. Korszerű, modern építész volt, mindent tudott arról, ami korában fontosnak számított. Egzisztenciája volt, egy településen mindent neki kellett megalkotnia, ami prosperáló bányaközpontot varázsolhatott a kis faluból. Egy szénmedence, egy régió főépítésze volt, ha úgy tetszik: első embere. A katolikus egyház szomszédságában csak bővültek a lehetőségei.
     Mindezek korlátai is lettek. Korlát volt maga a korszak, amely országzászlókat és világháborús emlékműveket épített tehetetlen fájdalommal, s korlát volt egy középülettervező álmaiban a rideg bányászvilág. Gáthy Zoltán nem térhetett ki egyetlen megbízás elől sem, s e megbízások jórészt maguk is korlátozták a kiteljesedésben.
     Mégis viszonylag egységes, jól felismerhető, jelentős és nagyszabású mindaz, amit befejezett. Pedig sokmindenét rombolta le, építette át az idő. A kor követelményei, az országzászlók és hősi emlékművek szinte mind megcsonkultak, átformálódtak. Egy sem tűnt el, de talapzataikra helyezett koszorúik ma Petőfit (Dorogon), a 48-as romantikát, a világháborúk áldozatait tisztelik.
     Életműve nem Dorogon zárult le. De a korforduló még annyira sem kedvezett neki, mint ez a tizennyolc év. Nem került Schmidt Sándor sorsára: nem tűnt el rejtélyesen az AVH börtöneiben. De csak a tehetségét kérték. Névtelenül csinálta végig a nagy  "hőstetteket": Várpalotát, Rózsaszentmártont, Zagyvavölgyet, Beremendet, és - ahol az első kapavágástól a befejezésig a legfőbb felelősséget viselte - a váci cementművet.
     A főszereplőt - a rend kedvéért - kétszer is nyugdíjazták, miközben egyetlen percre sem szűnt meg a felelőssége.
     Minden erőpróbát kibírt. A legkeservesebbet is: a budapesti harcok utolsó napján veszíti el nagyobbik fiát, s látnia kell, hogy alig felépült gellérthegyi villáját értelmetlenül felrobbantják. Hatalmas önfegyelemmel ül le a telek szélére: "összeszedve minden leki erőmet - lerajzoltam házunk mindkét frontjának romjait, azután letettem a ceruzát, s öt évig nem vettem újra a kezembe[...]"
     1971 júniusában fejezte be emlékezéseit, fél év múlva meghalt. Sok keserűség maradhatott volna benne, méltatlanul elfelejtkeztek róla már életében. Annyit maga is megjegyzett, hogy elmaradtak a kitüntetések: sem polgári, sem egyházi elismerést soha nem kapott. Több száz épülete jórészt ma is áll, emberek lakják, hivatalok, intézmények lakói bonyolítják bennük mindennapi ügyeiket. Dorogi kálváriakápolnáját felrobbantották, s olyan műaknatornyot állítottak a helyére, amilyet ő valóságos - város fölé magasló - működő bányalejárónak képzelt el néhány száz méterrel arrébb. Szénoltárát a frontharcok kezdték ki, a politikai számítások engedték át a végső enyészetnek. Kolóniáinak egy részét ugyancsak eltakarították a panelőrület lázában. Mégis azt kell látnunk: Gáthy Zoltán épületei nélkül a nagyközségből nem lett volna kisváros, nélküle nem lenne arculata ennek az ellentmondásos sorsú településnek.
     Volt ereje ahhoz is, hogy több ezer grafikáját átlapozva kimondja: nem több, mint néhány száz a "számbajövő". Tipikus huszadik századi ember volt. Tehetsége, sokoldalúsága a polihisztorok közé emelhette volna, a történelmi nyomorúságok egy kisváros majd egy politikai döntéseknek alárendelt főváros földes-sáros talajára rángatták vissza minduntalan. Sokat tehetett, mégsem lehetett soha elégedett.
     1894-ben Lipótvárról indult el ezen a pályán, 1972-ben halt meg a család szeretetében Budapesten.
     Az elsők között volt, akik a harmincas években feltérké- pezték Esztergom művészeti, képzőművészeti értékeit. A háború ezt a munkát is elhamvasztotta. Legényegylete és hányatott sorsú Palkovics-padja pedig éppen olyan ismeretlenül szép "maradéka" lett működésének, mint minden eredeti munkája.