|
Kovács Lajos
Gáthy Zoltán "maradékai"
Dorog környékén
Ha egy kisvárost az elmúlt évtizedekben
nagyközségből várossá fejlesztettek, különös amnézia ütötte fel fejét a
hivatalokban, a kollektíven értelmezett helytörténetekben, az elismerésosztogató
(vagy -megtagadó) testületekben. Egy bizonyos idő előtt nem létezővé hallgatták
a történteket.
Ha egy ilyen
kisvárosban (s itt is csak az utóbbi évtizedben) valaki Schmidt Sándort,
Korin Ferencet mondott, elnémult közegbe vagy ingerült vitába keveredett;
ha náluk kisebbeket emlegetett, csodálkozó értetlenséggel találta magát
szemközt. S ha csak egy kicsit is készületlen volt az életrajzok-művek
ismeretében, együtt söpörték le az illetőt a múlttal és annak megidézhetetlen(nek
tartott) szellemeivel.
Gáthy Zoltán
építészmérnök szervesen beleépítette az életét, a tehetségét egy egész
bányavidékbe, mégsem őrizte sok nyom a nevét, nem szóltak róla sem tisztelettel,
sem indulattal. Észrevét- lenül vette körül műveivel a városka polgárait.
Amikor 1918
végén jegyzetfüzeteivel hazatért a világhábo- rúból, még hiányzott néhány
vizsgája a Műegyetemen. Már szívesebben rajzolt harctéri útjain, mint tanult
a hazatérés után. Amit igazán szívesen és önként vállalt, az az Iparművészeti
Főiskola belsőépítész szak esti tagozata volt. Munka persze semmi. Segélyeket
utal ki a Hadigondozó Hivatalban, malomellenőr éveken át a makói és a tatai
körzetben (kerékpárral ismeri meg az országot), Csepelen Weis Manfrédnál
is megfordul. Így érkezik el 1923 tavasza. Emlékirataiban a következőképpen
idézi fel az akkor még bizonytalan fordulatot életében: "Ekkor már nős
voltam, apósoméknál laktunk, mert saját önálló lakásra belátható időn belül
gondolni sem lehetett, kapóra jött hát egyik műegyetemi kartársam hívása,
jöjjek Dorogra egy szép kaszinót építeni, illetve egy meglévő falusi hodályból
elegáns épületet teremteni. A másfél évnek ígérkező munka végül is tizennyolc
esztendős maradásra bírta a fiatal mérnököt, aki eddig főmunkájaként az
Erzsébet híd feletti - közismert - várszerű vörös villát mutathatta meg
minden ismerősének. Ez volt a diplomamunkája.
A Salgótarjáni
Kőszénbánya Rt. dorogi építési osztályán senki sem volt hozzá hasonló felkészültségű
mérnök. A stukkós díszítésű, szecessziós, szép kaszinó a földes főutca
első városias építménye. Ezt az igazgatóság is méltányolta, s szinte nyakába
zúdulnak a feladatok. A bányatisztek sorra vele terveztetik lakóházaikat,
az igazgató Schmidt Sándor nevét ma is két klasszicizáló, mértéktartóan
elegáns villa őrzi. De ő építi a bányamunkások lakásait is, a kolóniát,
ahová a gyors fejlődésnek indult kis falu alig győzi befogadni a nélkülözhetetlen
bányászcsaládokat. Irodaházak, trafóházak, műhelyek és raktárépületek,
szénmosók, bunkerek, kötélpályák, gépházak, elképesztően sok kis falusi
munkásotthon, és lakóházak, lakóházak... Robotos, művészietlen munka, igazi
bányaépítészi lélekkoptató...
De már a legnehezebb
időkben, a húszas évek végén is megtörténnek vele az első kis csodák. Előbb
klubházat és öltözőépületeket emelhet a sporttelepen, aztán kecses zenepavilont
a pálya közelébe. S egy templomot, vagyis egyelőre csak a tornyát, hogy
aztán három év múlva elkészüljön az egész épület a bányászság lakótelepének
szélére.
A húszas évek
ebben a kis por- és sárfészekben már a prosperitás jeleit mutatják. Gáthy
Zoltán pedig megtalálja klasszicizáló épületeihez a terepet: kálváriakápolnájához,
Esztergomban a Legényegylet épületéhez, ismét Dorogon a községi székházhoz,
a méltóságteljes gyógyszertárhoz (ma zeneiskola), no meg ahhoz a számtalan
síremlékhez, hősi emlékműhöz, amelyből a Duna mentén szinte mindenki vele
terveztetett Dömöstől Lábatlanig.
Középületei
a harmónia, a legősibb hagyományok biztos alapjaira épültek. Iskolái, óvodái
szimmetrikusak, emberléptékűek. Templomai masszív tömbként tapadnak a modern
bányatelepek földszintes kolóniáiba (Dorog, Augusztatelep, Lábatlan), emlékművei
a mészkőben rejlő rusztikusság, keménység közvetítői. Bányászházainak szerkezete
tiszta, világos, célszerű. A tisztiépületek méreteit legömbölyített sarkok,
hajlékony teraszok, lépcsőfeljárók enyhítik, nincs hivalkodás sem a formák
túlzásaiban, sem a díszítés ízléstelenségeiben. Mértéktartó, s környezetében
bizonyára mértékadó is volt, amit teremtett. Hogy ismerték és felismerték,
annak számos jelét őrzi a családi levéltár.
Schmidt Sándor
bányamérnök lehetett a legbiztosabb abban, hogy kivel áll szemben. Gáthy
mindent megoldott, amit a "zseniális" igazgató rá bízott: a klinkertéglás
Reimann-aknai lejáró szecessziós ipari épülete éppen úgy elismerést arat,
mint a vízbetörést megakadályozó "bányadugók" tervezése a föld mélyén,
vagy az előbb már említett kolóniák és azok folyamatos rendbentartásának
megszervezése.
Gáthy Zoltán
akkor is jelentőset alkotott volna a Kőszénbánya Rt. számára, ha megmarad
profi ipari tervezőnek. Schmidt úr akkor is vitte volna magával a budapesti
központba 1941-ben.
De nem csak
a bányáról mindent tudó szakembert tisztelte a főépítészben. Gáthyt az
egyház is fölfedezte magának, s ez Esztergom közelében nem akármilyen esemény.
Templomairól már szóltunk. De élete legkülönösebb megbízásai mindig egyháziak
voltak. Ő maga legellentmondásosabb művei közé sorolja a Péliföld-Szentkeresztre
megrendelt kálváriastációkat. "A pálosok olasz igazgatója olyan kálváriát
akart, melynek minden stációja más stílusú legyen. Nem lehetett őt lebeszélni
erről a kissé dilettáns és stílustalan ötletről[...]" - írja emlékezései
közt némi iróniával. Megoldását - azonos méretűre tervezett építményeit
kis stílusváltoztatásokkal sorakoztatja egymás után - az évtizedek viharai
után is érdemes - stílustanulmányként is - megtekinteni.
1938-ban,
az eucharisztikus évben aztán valóban különös, párját ritkító feladatot
kap Dorogon. "A templom előtti téren egy kb. 20 méter magas és 40 méter
széles úgynevezett szénoltárt építettem fel, szénből kirakott hármashalom
formájában, a középső halmon a korona, rajta a neoncsövekből kirakott eucharisztia
jelvényével ékesített kettős kereszt, s két, majdnem 3 méter műkőangyallal.
Középen a bányafolyosószerűen kialakított oltár, előtte hatalmas tribün,
két oldalt lobogók és füstölgő urnák." Lengyel és magyar hercegprímást
nyűgöznek le a méretek, a nagyszabású díszletek. Másnap a szent jobb érkezésekor
Esztergomban is Gáthy épülete a főszereplő. "Esztergom város részére terveztem
egy Árpád-kori várdíszletet közvetlenül a bazilikához csatlakoztatva[...]"
A szigorú
rendet kedvelő építészben azonban ott bújkál a művész, a grafikus. Szőnyi
magániskolájában tanul, képezi magát, biztos kézzel, festőiséget is kedvelő
szecessziós látomásmóddal rögzíti úti élményeit. Évente utazik a család,
a délvidék, a mediterrán levegő és Párizs az igazi vonzóerő. Több mint
ezer grafika maradt - fényképek helyett - a családi mappákban. S maradtak
festményei megintcsak a munkahelyről, a bányászfaluról, Dorogról, a komor
szén- és csillevilágról, ahol éppen az ő közreműködésével fordul meg ugyanezekben
az években Haranghy Jenő festőművész, Mátrai Lajos szobrász, Jeges Ernő
festő is, hogy gazdagabb világot hagyjanak az utókorra. Gáthy képei a dokumentumok
hitelességével őrzik a két világháború közti Dorog bányalejáróit, malmát,
brikettgyárát és szénosztályozóját, s üdébb akvarelljein az éppen felépült
kórház, községi székház elegáns tömbjeit.
Mit adott
ennek a fölkapaszkodó, önmagát éppen csak megteremtő kistelepülésnek? S
mit kapott mindezért cserébe? Kapott biztonságot, talajt a lába alá, s
korlátlan számú lehetőséget. Vele veszítette el azonban kapcsolatát, folyamatos
jelenlétét a főváros építész-művész világával. Korszerű, modern építész
volt, mindent tudott arról, ami korában fontosnak számított. Egzisztenciája
volt, egy településen mindent neki kellett megalkotnia, ami prosperáló
bányaközpontot varázsolhatott a kis faluból. Egy szénmedence, egy régió
főépítésze volt, ha úgy tetszik: első embere. A katolikus egyház szomszédságában
csak bővültek a lehetőségei.
Mindezek korlátai
is lettek. Korlát volt maga a korszak, amely országzászlókat és világháborús
emlékműveket épített tehetetlen fájdalommal, s korlát volt egy középülettervező
álmaiban a rideg bányászvilág. Gáthy Zoltán nem térhetett ki egyetlen megbízás
elől sem, s e megbízások jórészt maguk is korlátozták a kiteljesedésben.
Mégis viszonylag
egységes, jól felismerhető, jelentős és nagyszabású mindaz, amit befejezett.
Pedig sokmindenét rombolta le, építette át az idő. A kor követelményei,
az országzászlók és hősi emlékművek szinte mind megcsonkultak, átformálódtak.
Egy sem tűnt el, de talapzataikra helyezett koszorúik ma Petőfit (Dorogon),
a 48-as romantikát, a világháborúk áldozatait tisztelik.
Életműve nem
Dorogon zárult le. De a korforduló még annyira sem kedvezett neki, mint
ez a tizennyolc év. Nem került Schmidt Sándor sorsára: nem tűnt el rejtélyesen
az AVH börtöneiben. De csak a tehetségét kérték. Névtelenül csinálta végig
a nagy "hőstetteket": Várpalotát, Rózsaszentmártont, Zagyvavölgyet,
Beremendet, és - ahol az első kapavágástól a befejezésig a legfőbb felelősséget
viselte - a váci cementművet.
A főszereplőt
- a rend kedvéért - kétszer is nyugdíjazták, miközben egyetlen percre sem
szűnt meg a felelőssége.
Minden erőpróbát
kibírt. A legkeservesebbet is: a budapesti harcok utolsó napján veszíti
el nagyobbik fiát, s látnia kell, hogy alig felépült gellérthegyi villáját
értelmetlenül felrobbantják. Hatalmas önfegyelemmel ül le a telek szélére:
"összeszedve minden leki erőmet - lerajzoltam házunk mindkét frontjának
romjait, azután letettem a ceruzát, s öt évig nem vettem újra a kezembe[...]"
1971 júniusában
fejezte be emlékezéseit, fél év múlva meghalt. Sok keserűség maradhatott
volna benne, méltatlanul elfelejtkeztek róla már életében. Annyit maga
is megjegyzett, hogy elmaradtak a kitüntetések: sem polgári, sem egyházi
elismerést soha nem kapott. Több száz épülete jórészt ma is áll, emberek
lakják, hivatalok, intézmények lakói bonyolítják bennük mindennapi ügyeiket.
Dorogi kálváriakápolnáját felrobbantották, s olyan műaknatornyot állítottak
a helyére, amilyet ő valóságos - város fölé magasló - működő bányalejárónak
képzelt el néhány száz méterrel arrébb. Szénoltárát a frontharcok kezdték
ki, a politikai számítások engedték át a végső enyészetnek. Kolóniáinak
egy részét ugyancsak eltakarították a panelőrület lázában. Mégis azt kell
látnunk: Gáthy Zoltán épületei nélkül a nagyközségből nem lett volna kisváros,
nélküle nem lenne arculata ennek az ellentmondásos sorsú településnek.
Volt ereje
ahhoz is, hogy több ezer grafikáját átlapozva kimondja: nem több, mint
néhány száz a "számbajövő". Tipikus huszadik századi ember volt. Tehetsége,
sokoldalúsága a polihisztorok közé emelhette volna, a történelmi nyomorúságok
egy kisváros majd egy politikai döntéseknek alárendelt főváros földes-sáros
talajára rángatták vissza minduntalan. Sokat tehetett, mégsem lehetett
soha elégedett.
1894-ben Lipótvárról
indult el ezen a pályán, 1972-ben halt meg a család szeretetében Budapesten.
Az elsők között
volt, akik a harmincas években feltérké- pezték Esztergom művészeti, képzőművészeti
értékeit. A háború ezt a munkát is elhamvasztotta. Legényegylete és hányatott
sorsú Palkovics-padja pedig éppen olyan ismeretlenül szép "maradéka" lett
működésének, mint minden eredeti munkája. |
|