BUKSZ - 11. évfolyam, 1. szám (1999. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
T i s z t e l e t k ö r

Lányi Gusztáv
Ki volt Mérei Ferenc?


Jegyzetek

Az itt következő írás nem szabályos recenzió. A recenzió műfaja ugyanis egy adott, többnyire frissen megjelent mű ismertetése és értékelése, azzal a céllal, hogy az olvasók érdeklődését (és nem mellesleg könyvvásárlási hajlandóságát is) fölkeltse. Mérei Ferenc Lélektani naplója és a Közösségek rejtett hálózata című könyvei mostanában jelentek meg ugyan, de egyik sem először. Ám nemcsak ezért nem lehet - vagy nem akarok - szabályos recenziót írni róluk. Az itt következő írás azért sem szabályos recenzió, mert a recenzeálandó művek írója - Mérei Ferenc - sem szokványos szerző. Hiszen egy "szokványos szerző" - és az éppen terítékre került műve - a jelen idő bizonytalanságában lebeg: a recenzens még az egekbe is emelheti ugyan, ám lehet, hogy holnapra már senki sem emlékszik rá (a recenzenssel együtt).
Mérei Ferenc viszont már nem a jelen idő bizonytalanságában lebegő "szerző", aki holmi lelkes vagy lelketlen recenzensi ügybuzgalmak prédája lehet. Mérei Ferenc a magyar - és az európai - pszichológia panteonjának lakója, és bár ez a (kurzivált) kijelentés némileg fennköltnek tetszhet, valójában csak azt akartam jelezni: a Lélektani napló és a Közösségek rejtett hálózata már egy befejezett, ám sok-sok tanulságot hordozó életmű része. Szabályos recenziót tehát azért sem lehetne ezekről a művekről írni, mert nem célszerű - és nem is érdemes - kiragadni az életmű egészéből. Az életmű egészéről viszont átfogó pszichológiatörténeti perspektívából kell(ene) írni.
Ám ha ennek ellenére mégis a pszichológiatörténeti perspektívából közelítünk az "aktuálisan megjelent" művekhez, akkor a címben feltett kérdéssel kell kezdenünk: ki volt Mérei Ferenc?
A kérdés persze látszólag fölösleges, hiszen Mérei Ferenc neve, munkássága a szűkebb és tágabb szakmai (elsősorban persze pszichológusi) körökben jól ismert.1 De valószínűleg nem tévedek nagyot, ha nevének ismertségét a szélesebb értelmiségi körökben is feltételezhetem, ahol persze már nem annyira szakmai, inkább közéleti-politikai tevékenysége révén hatott. Mindazonáltal mégis úgy gondolom: Mérei Ferenc életműve - azaz élete és műve - még igazából nem feltárt. Írásomban ezért amellett fogok érvelni, hogy szükség lenne Mérei tevékenységének komplex pszichológiatörténeti rekonstruálására.

MÉREI-LEGENDÁK

Mérei Ferenc életműve pszichológiatörténeti rekonstrukciójának egyik izgalmas, de minden bizonnyal nehéz cselekedete lesz a körülötte gomolygó legendafelhőt átvilágítani és lepárolni. Mérei ugyanis szellemi alkotásait úgy formálta meg - miként a jelentős gondolkodókkal ez gyakran előfordul -, hogy témáit saját élete közvetlen világából is merítette, ezzel mintegy önmaga és szűkebb-tágabb környezete életproblémáira is reflektált. Ráadásul a számára kiszabott időben és életterekben - informális és formális társas világaiban éppúgy, mint a tudomány paradigmatikus konfliktusaiban és a politika gyilkos kalandjaiban - tudatosan intenzív életet élt. Ezért hát nem csoda, ha hívek és ellenfelek, szimpatizálók és utálkozók, rajongó tanítványok és taktikus alkalmazkodók, s még ki tudja, hányféle vélemény ("felhőzet") alakzat-formálók fantáziaprojekciói (is) lengik körül valódi személyiségét és tevékenységét. A rekonstrukció azért (lesz majd) nehéz, mert e fantáziaprojekciók természetesen nem üres fantazmák. Mérei a pozitív, a negatív - és persze az ambivalens (és a többi) - véleményalakzatok kiváltásának egyaránt igencsak alkalmatos "figurája" volt.
(A példakép) Az ötvenes évek közepén-végén tanuló pszichológia szakos hallgatók kívülről és távolról így látták: "Ő legenda volt; a világháborúból a Vörös Hadsereg tisztjeként jött vissza, de Párizsban végzett. [...] ott volt még a Kossuth-díj, az igazgatói cím az ONI-ban [az Országos Neveléstudományi Intézetben], majd a lebukás a sötétbe. Tudtuk, hogy fordításból él álnéven, és börtön fenyegette már 1956 előtt. Állást sem kaphatott. És egyszer csak 1955 végén vagy 1956 elején megjelent a Kardos-szemináriumon. Nem taníthatott ekkor sem, de odakerült a tanszékre."2
(A mozgalmár) Híre-legendája tehát sokféle tényezőn alapulhatott, amelynek egyik meghatározó összetevője volt - az alapot jelentő tudományos teljesítmény mellett - politikai szerepvállalása is. Mérei Ferenc az 1940-es évek közepétől néhány évig jelentős hatalmi pozíciókat töltött be, többek között az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) igazgatója, a NÉKOSZ pedagógiai-pszichológiai tevékenységének irányítója, a Gerő Ernő által vezetett Magyar Tudományos Tanács tagja stb. Az egyik típusú véleményalakzat ezt a korszakát inkább "pozitív", a másik inkább "negatív" módon ítéli meg. A "pozitív" jobbára a "fényes szelek" kollégiumi és pedagógiai romantikáját - Pataki Ferenc szavait idézve: a "tavaszi burjánzást és áramlást" - emeli ki.3
A "negatív" véleményalakzat viszont a negyvenes évek közepén-végén ténykedő Méreit olyan "élharcos" mozgalmárnak látja és láttatja, aki a pszichológia és a pedagógia területén garázdálkodott: "Az Országos Neveléstudományi Intézet élén diktátorkodott az oktatásügy egész területén. Ezen a vonalon haladva a NÉKOSZ közreműködésével szétrombolták a független ifjúsági szervezeteket, majd 1949-ben a NÉKOSZ is áldozatává vált a mindent maga alá rendelő homogén párturalomnak."4
Sajátosan ambivalens kép mutatkozik meg a "forradalmár" Méreiről egy nem mozgalmári (sokkal inkább a csendes tudós[nő]i) attitűd hátterén: "Egyik nap - emlékezik Barkóczi Ilona 1956 októberének mozgalmas napjaira - beindultam [az egyetemre] megetetni a patkányaimat, nagyon féltvén őket, hiszen sok heti, tán több hónapi munkám feküdt már bennük.
A bölcsészkar épülete előtt összefutottam Méreivel. Mikor kérdésére közöltem, hogy patkányt etetni megyek, hirtelen rémes letolást kaptam tőle, mondván, hogy most, amikor a haza sorsa forog kockán, én ilyenekkel foglalatoskodom. Ezt szívemre véve, miután állataim fele már amúgy is kimúlt, átmentem a jogi karra, honleányi kötelességem teljesítendő."5
(A kérdező és a diabolikus ember) - Szintén jellegzetes, ráadásul az első benyomás igen fontos pszichológiai történéseire is utaló dinamikus, tehát a riadalomtól a szeretetig ívelő ambivalenciákat mutat a börtöntárs, Göncz Árpád visszaemlékező szövege is: Mérei Ferenc olyan kérdező volt - írja -, aki "nemcsak a részfolyamatokat, hanem az egész - az ember és az emberiség, a szellem és a társadalom - kérdéseire kérdezett rá, és soha semmi választ nem tekintett véglegesnek, makacs és lebírhatatlan érdeklődéssel figyelte a változásokat. [...] igyekeztem védőfalat vonni önmagam, a magam ismert személyisége köré. Ezt a védőfalat pillanatok alatt leomlasztotta. Néhány jól irányzott kérdéssel, szinte azt mondanám, jerikói harsonaszóval." Göncz Árpádot első beszélgetésük riasztotta: "Hiszen az ő szeme előtt pillanatok alatt foszlott szét minden álság: sem misztikumot, sem paradoxont nem tűrt.
A pőre miérteket kereste. Volt ebben valami diabolikus: s ezt nemcsak én éreztem annak. Láttam, sok egyszerűbb szövésű lélek volt, aki féltette tőle lelke szövetét, s akinek nem akaródzott, hogy szálaira szedjék, s ki megijedt, sőt félt is tőle." Mérei persze azért nem volt csak diabolikus, mert miérteket kereső egyénisége "olyan kristálytiszta volt, önmagával szemben olyan részrehajlatlanul könyörtelen, hogy annak egy kicsit is fogékony személyiség képtelen volt ellenállni". Sőt "nemcsak minden kérdését, de egész magatartását szeretet melegíti át - áldozatkész, veszélyt is vállaló, segítő szeretet."6
(A "színeváltó") A politika által meggyötört (vagy megkonstruált?) "negatív" legenda lengi körül azt a véleményalakzatot, amely szerint Mérei amolyan "színeváltoztató" volt, aki azonban valamiképpen mindig a ("vörös" különböző árnyalataiban mutatkozó) kommunista hatalom érdekében cselekedett: 1945-ben még a "felszabadító" szovjet hadsereg tiszti egyenruhájában vonult be Budapestre, "s pedagógus, pszichológus körökben a kommunista tisztogatás kíméletlen vezetője lett. [...] a változás szelét érezve hirtelen demokratává alakult, felszólalt a Petőfi körben, majd látványos, ám ártalmatlan szervezkedésbe kezdett az októberi harcok napjaiban.
A kommunista rendszer következetes volt vele szemben. Korábbi érdemeit nem feledték, s viszonylag rövid börtönbüntetése után az Aczél-diktatúra ismét vezetőállásba helyezte."7
(Az ellenálló) A politikának viszont sajátosan "pozitív" legendája lengi körül azt a szinte líraian apologetikus véleményalakzatot, amely szerint Mérei - a Lélektani napló erről tanúskodik - "a látható pálya magasáról letaszítva képes volt egy láthatatlan, a lélek belső terében emelkedő magaslatra kapaszkodni, melyhez láncolva magát Prométheuszként helyt tudott állni". A görög mitológiai párhuzam mellett a romantikus toposz is felbukkan: Mérei a Lélektani naplóban "Monte-Christóként" fúrta "makacsul, szívósan az utat önnön kiszabadítása érdekében, csak éppen ez az út befelé irányult".8
És valóban: Mérei - a börtön rideg falai között éppúgy, mint az 1963-as amnesztiával onnan szabadulva, a fokozatosan puhuló diktatúra körülményei közepette is, egészen 1986-ban bekövetkezett haláláig - "nemcsak emberként és politikusként, hanem pszichológusként is ellenálló volt", támasztja alá az iménti líraian hangszerelt véleményt egy szikárabb, de szintén a "pozitív" legenda jegyében fogant észrevétel.9
(A mester) A rajongó tanítvány Mérei-képe is látványos - és szintén interpretálandó - véleményalakzat, hiszen a közeli mester-tanítvány viszony tudománytörténeti perspektívából olyan tudásszociológiai és társaslélektani helyzet, amelynek feltárása és átvilágítása nélkül a kognitív teljesítmény létrejöttéről sem tudnánk meg sokat. Ám maga a rajongó tanítvány szubjektíve - és érthető módon - szintén elfogult, viszont éppen ezért minden egyes szava megkerülhetetlen "filológiai forrás".
Nézzünk egy ilyen példát is, a példa a klinikai pszichológus Méreiről villant fel egy "összefoglaló" véleményalakzatot: "Mérei Ferenc vezetésével a Laboratórium [az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet Klinikai Pszichológiai Laboratóriuma] az ön- és szakmaművelés bázisa, a kreatív alkotószabadság világa lett. Munkáiba bevonta a lelkes ifjú pszichológustanítványokat, de gyakorlottabb kollegáira is támaszkodott. Műhelyének légkörében, szemináriumainak (»Mérei-szerdák«) igényességében, a munka erőfeszítéseiben és együttes örömében újrateremtette a »fényes szelek« lelkes időszakát, a szárnyaló, mégis autentikus együttes teljesítményt. Laboratóriumában minden tanítványa, de minden hozzá forduló pszichológus is óriási segítséget kapott a foglalkozás, a hivatás műveletrendszerének megtanulásához, a személyiség (mint eszköz) formálásához, a pszichológusi identitás kialakításához. Ez sokunk számára életre szóló élményeket adott."10
(A legendák tudásszociológiai de[kon]strukciója és az életrajzi tények) A "Mérei-legendák" tehát nagyon sokféle és összetett problémavilágra utalnak, egy leendő pszichológiatörténeti munkában ezek részletes tudászociológiai tipizálásával és filológiai adatolásával valószínűleg többet tudunk meg majd arról is, ki volt Mérei Ferenc. A szofisztikált legenda- és rejtélyfejtegetés - például az, hogy idegenné tesszük azt, ami ismerős, és nem idegenkedünk attól, ami ismeretlen - persze nem jelentheti azt, hogy el lehetne feledkezni a nyilvánvaló életrajzi tényekről, és különösen nem a kézzel fogható könyv(ek)ről, amely(ek) a tudományos teljesítmény burka vagy teste. Ilyen életrajzi tény, hogy Méreit 1958. október 17-én letartoztatták, 1959 márciusában tízéves börtönbüntetésre ítélték, s a börtönben - 1961 és 1963 között - írta meg Lélektani napló című művét, olyan börtönviszonyok között, melyekre enyhén szólva nem volt jellemző, hogy alkalmasak lettek volna az elmélyült tudományos alkotómunkára, ahol elviselhetetlen zsúfoltság és egyéb "zavaró" körülmények közepette írta titokban, börtön- és sorstársai segítségével is dugdosva WC-papírra rótt sorait.11

BÖRTÖN ÉS SZABADSÁG

A Lélektani napló valóban szokatlan körülmények között íródott mű, amely eszközök és szokványos "empirikus" anyag nélkül jött létre, hiszen Mérei csupán önmagából merítve, emlékezetére, átéléseire és börtöntapasztalataira hagyatkozhatott - mégis tudományos (nem lírai, azaz szépirodalmi vagy publicisztikus hevületű) alkotás született. Börtön, halálközelség - Mérei mégsem mond le arról, hogy alkosson. A Lélektani naplóban ezért benne van mindaz, ami személyiségére és alkotómunkájára is jellemző volt: az élményközeliség,12 a jelenségek precíz felmutatása, a gondolatszövés tisztasága, a tények tisztelete, igényesség és precizitás. A Napló bizonyítja: "a lét határhelyzeteiben is lehetséges valódi érték létrehozása, ez adhat erőt és célt a túléléshez".13
(Öngyógyítás és a szigorú bolsevik puhulása) Az is életrajzi tény, hogy Méreinél 1960 júniusában motoros afázia lépett föl, s az elfelejtett szavak felkeltették benne az én elvesztésétől való félelmet. Ugyanakkor a traumás börtönhelyzetben átélt halálközelség leküzdése újabb erőfeszítésre ösztönzi: saját álmait kezdi el kutatni és elemezni. Ehhez kidolgozza sajátos álomregisztrálási módszerét, amelynek az a lényege, hogy az álom után felébreszti magát, így azonnal, még álomközelben, a lehető legkisebb torzítás nélkül papírra vetheti álmait. Öngyógyítás is ez: hiszen az álmodó önmagának parancsolja, hogy ébredjen fel, ettől a halálfélelem ellen is és a cirklik mögül vizsgálódó őrök tekintete elől is védi magát. "Kiszolgáltatottságát, a passzívan elszenvedett ébresztést önébresztéssé változtatja. A halál, az »örök elalvás« félelme helyébe a »ha akarok, fel tudok ébredni« tudata lép. Így lesz minden álom utáni felébredés egy-egy győzelem a börtönhelyzeten és a halál fölött."14
A politikai fogoly börtönévei valódi traumát jelentenek: a börtönhelyzet egyfelől újraéleszti a gyermekkori végletes kiszolgáltatottságát, az anyától való szeparációs szorongást stb. Ám a felerősödött ösztönfélelmek nem tükrözik Mérei valódi helyzetét, azaz társadalmi-politikai relációit. Ez pedig azzal jellemezhető, hogy a politikai elítélt ideológiai felfogása összeütközésbe kerül az államhatalom ideológiai rendszerével és elnyomó apparátusával. A rendszert "támadó" Mérei azonban paradox módon a rendszer "védelmezőjének" élte meg saját politikai szerepét: nem megdönteni, ellenkezőleg, megvédeni akarta a szocialista rendszert. Ez a sajátos politikai szerep- és nyelvzavar pedig felveti saját identitásának kérdéseit: nem csodálkozhatunk, ha a Lélektani naplóban közölt álomrepertoárban milyen kiemelkedő sűrűséggel jelennek meg a társadalmi-politikai problémákkal és identitásválsággal foglalkozó álmok, viszont - miként erre Virág Teréz egy briliáns elemzésében rámutatott - mindezek a gondok nem nyílt utalásrendszerben, de nem is rejtett szimbolikus rendszerben tükröződtek: "A börtönévek során egy olyan sajátos cenzúraműködést figyelhetünk meg, mely rejtetten jelzi a feldolgozhatatlan problémákból (traumákból) fakadó kényszeres megoldási kísérleteket, de úgy, hogy még az álmodó előtt is rejtve marad a manifeszt álom-szövegben lépten-nyomon megjelenő utalásrendszer, a nyíltan jelenlevő implikált tudás, a kifejezések, szavak két-, vagy többértelműsége." Az álmodó ezért saját problematikus/traumatikus helyzetének reális feltárását, illetve jobb megismerését szükségképpen - és természetesen - nem végezhette el, mert magát - még álmában is (vagy inkább már csak álmában?) - "igazi kommunistának" tartotta.15 A börtönévek mindenestre lazítottak Mérei bolsevik meggyőződésén: "Mondjuk csak ki! - nézett szembe ekkori önmagával egy kései interjúban - Szigorú bolsevik voltam. Tulajdonképpen negyvenéves koromban kezdtem puhulni, és ez a folyamat húsz évig tartott. Persze, a börtönévek nélkül soha nem lágyultam volna meg."16
(Mérei és a politika) Mérei életének tehát egyik nagy, álmai mélyébe is beleivódott örvénylő szenvedélye - és (veszélyes) kalandja - a (bolsevik) politika volt, amely befolyásolta tudományos alkotói tevékenységét is. Egy jövendő Mérei-monográfiának alaposan és részletes adatolással szintén szembe kell majd nézni ezzel a kérdéssel. Ennek során bizonyára alkalmazható lesz egyfajta tudásszociológiai és (társas)lélektani megközelítés is. Különösen azért javaslom ezt a megközelítésmódot, mert az imént idézett "puhulási" folyamatról egyrészt keveset tudunk, másrészt tanulságos módon maga Mérei áttételesen mégiscsak sokat elárul róla. Egy helyütt például ezt írja a kapu metaforájáról: "akár belépnek, akár kilépnek rajta, akár énrám zárják, akár én zárom másra, tartalmaz valami titokzatosat; döntést és feladatot sugall és így olyan szociálpszichológiai mező, amely legtöbbször próbatétel elé állítja a személyiséget [...] MF is újra és újra eljutott a kapuhoz, hol bentről, hol kintről indulva, s a küszöb körül tárult fel jól ismert és a validitás tekintetében sokat vitatott érzékenysége a pszichológiai és történelmi kalandok iránt."17 Más helyütt pedig azt írta, hogy egész életében a Jó és a Rossz határmezsgyéjén járt.18

INFORMÁLIS NAGYHATALOM

Mérei Ferenc életében a számára adatott - de részben maga által is választott - határmezsgye az 1960-as évek közepétől mintha inkább a "jó" irányába tekeredett volna. 1963-ban amnesztiával szabadult a börtönből, s 1964 januárjától pszichológusként alkalmazták az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben.19 Megjelenésével a túlnyomóan biológiai szemléletű intézményben egyfelől megerősödött a pszichológia pozíciója, másfelől - és ez talán még fontosabb - a készülő klinikai pszichológusok nem az egyetemen, hanem jobbára Mérei körében tanulták meg, amire a gyakorlatban szükségük volt.20
(Mérei "erjesztő" szerepe) Méreinek ez a sajátos mikroszociológiai "erjesztő" szerepe azért is keletkezhetett, mert a hazai pszichológia ekkoriban, a hatvanas évek közepétől - az ötvenes évek kényszerű szünete után - kezdte meg újra a munkát. Újjászerveződött a Lélektani Intézet, 1962-ben a Pszichológiai Társaság "Pszichológiai Tudományos Társaságként" folytatta működését, újból kiadták a Magyar Pszichológia Szemlét stb. Az egyetemen megindult a pszichológusképzés, 1963-tól a szakosító, alkalmazott (klinikai, munka- és pedagógiai) pszichológusképzés is kezdetét vette. A klinikai pszichológusok felkészítésébe Mérei Ferenc is bekapcsolódott, persze úgy, hogy - miként az ötvenes évek végén - az egyetemen most sem taníthatott. Ekkortól azonban az a sajátos "konszolidációs" helyzet alakult ki, hogy az egyetem "eltűrte" (a "három »t«" jegyében is minden bizonnyal), hogy Méreihez kijárjanak Lipótra a pszichológushallgatók. Így történt, hogy Mérei Ferenc a hatvanas évek második felétől, a börtönből való szabadulása után - a "bujdosó" lelkiállapotával és persze veszélyes/vonzó nimbuszával is - informális nagyhatalom, szürke eminenciás lett a magyar pszichológiában.21
Ennek a "nagyhatalmi" befolyásnak egyik igen fontos megnyilvánulása és reprezentatív alkotássá elaborálódott dokumentuma a Közösségek rejtett hálózata című könyv, mely először 1971-ben jelent meg. Ez - méltán - Mérei egyik legismertebb műve. Ha szikáran össze akarjuk foglalni a tartalmát, a következőkre kell utalni: látszólag arról szól, hogy egyrészt mi a szociometria, másrészt a klasszikus morenói szociometriát miképpen és hogyan fejlesztette tovább Mérei az úgynevezett többszempontú szociometriává. Az is szikár (már-már pedagógia- és pszichológiatörténeti) tény, hogy a szociometria módszereit - nem utolsósorban a Közösségek rejtett hálózatából is tanulva - az elmúlt évtizedekben széles körben (iskolákban, munkahelyi, kórházi, sportolói stb. csoportokban) alkalmazták.
De Méreinél - miként Morenónál is - a szociometria nem egyszerűen csak egy technika, hanem az informális, személyközi világ hálózata: "rejtett hálózat", ahová a központi szabályozás, a hivatalos értékrend és a hatalom nem juthat el. Mérei - miként ezt Erős Ferenc egy alapos tanulmányában hangsúlyozottan kimutatja - ennek a nem hivatalos, "rejtett hálózatnak" a hirdetője, szinte megszállott, szenvedélyes prófétája volt.22 Ha még tömörebben akarnám összefoglalni a Közösségek rejtett hálózata című Mérei-mű lényegét, a következő, szinte jelszószerű formulába tudnám sűríteni: spontán közösségszerveződés szemben a hivatalos közösségcentrikussággal.
(A szociometria mint politikapótlék) A hatvanas-hetvenes évek Magyarországa azért volt a szociometriai kutatás és mozgalmi aktivizmus kiváló terepe, mert teret adott a társadalmi méretekben is kibontakozó individualizációnak, az ezzel összefüggő önreflexivitás igényének, miközben a "nagypolitika" hivatalos intézményei ezt képtelenek voltak megtenni. A csoport iránti érdeklődés hátterében tehát az állt - és Mérei ennek a felismerésnek volt serkentő tényezője -, hogy a különböző csoportokat valóságos vonzalmakra kell(ene) alapozni, s Mérei többszempontú szociometriája (amely tehát a Moreno-féle vonzalmi választásokon túl a funkcionális választások irányába is kiterjesztő eljárás) azt sugallta, hogy az elsődleges csoportokat és a vezetést a hatékonyságra és a hozzáértésre kell alapozni, nem a hivatalos döntésre.
A rejtett (de nagyon is nyilvánvaló) üzenet ez volt: a hivatalos csoportosulások, különösen a hivatalos vezetés rossz. A pszichológia - és Mérei - pedig azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az "igazi vezetőket" a hibásan kiválasztott hivatalosokkal szemben. "A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben a politikát helyettesítette; a politikán kívüli szerveződést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész eljárás szavazásra és választásra épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben." A szociometria tehát valójában politikapótlék szerepbe került.23
(A határmezsgye újbalos kanyarulata) A határmezsgye itt sajátos "újbalos" kanyarulattal tekeredet ki/be: vagyis Mérei is azok közé tartozott, akik a bürokratikus államszocializmussal szemben az informális kisközösségeket kultiválták. Ő is azon baloldali entellektüelek közé tartozott, akik csalódásaik és megaláztatásaik ellenére sem adták fel a marxi társadalomutópiába helyezett hitüket.24 Ezért - az említett szubkultúra igényes és következetes tagjának - egy sajátos utópia terepeként is működött a "közösségek rejtett hálózata": az önkifejezés és önérvényesítés azon helyeként és lehetőségeként, amely "reményforrást" is jelentett.25
A valaha keményen bolsevik Mérei ekkorra már egészen puha szocialista volt, de az volt: baloldali szocialista, aki a "szocialista felvilágosodás" jegyében ténykedett. Mérei tehát olyan baloldali szabadgondolkodó volt és maradt - és itt utalhatunk a Bibó István Uchróniájában szereplő Méreire -, aki ekkor már (az 1960-as évektől biztosan) nem fogadta el ugyan a létező szocializmus "egyházias" intézményi rendjét, de az "eszméjét" végső soron sajátjának hitte.26
(Antinomikus szerepek: a hős, a szürke eminenciás - és a kívülálló) Az "informális stratégia" határmezsgyéjén lépdelő Mérei ezért antinomikus szerepek között kanyargott: a hős és/vagy a szürke eminenciás szerepei között választhatott. A "hős" vállalta a marginalitást s annak minden következményét, a "szürke eminenciás" pedig a háttérből, az informális homályból próbálta befolyásolni a dolgok menetét. Volt persze még egy másik, szintén jellemző és jellegzetes magatartás is: a kívülállóé, aki "alámerült", aki a hatalommal szemben "nem volt érdes", mert nem akart velük így sem érintkezni. Azonban Mérei egyáltalán nem volt kívülálló!
A "hős" és a "szürke eminenciás" vonatkozásában viszont szükségképpen állt elő az antinomikus szereppolarizáció, hiszen ekkor, az 1960-70-es évek Magyarországán (de lényegében egészen a rendszerváltásig, és persze másképpen utána is) az államhatalommal szemben egyenrangú civil szerveződések csak nyomokban léteztek. Mérei ezért sajátos, de rá jellemző módon (azaz nem "kívülállóként") mindkettő volt: hős a börtönben, szabadságharcos stb. - és szürke eminenciás, amikor kiépítette a maga informális szakmai hálózatát, az informális nagyhatalmi pozícióját.27
Élete és kutatómunkája annak lett a példája, miképpen hatolt be a politika a tudós és a gyakorlati pszichológus világába, s onnan vissza a politikába, miközben - s ez is egy jellemző antinómia - a politikai pszichológia diszciplínájával nem foglalkozott.28 Valószínűleg azért is történt így, mert Mérei alapvetően politikus (vagyis mozgalmi) ember volt. A közép-európai tudós korlátait ezért saját életével tapasztalta ki: az élet és a hatalom ingatag természetét, a visszatérő átfordulásokat külső és belső között. Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró emberi csoportok kapcsolatának elemzéséhez vezette el: ebből egy olyan elmélet és gyakorlat következett, amely Méreit a "közösségek rejtett hálózata", s nem a nyíltan politizáló "szabad" ember rejtett (de megismerhető) politikai magatartása kutatásának irányába vitte. Ez a "határmezsgyén" vibráló feszültség tette őt a magyar pszichológia olyan informális nagyhatalmává, akinek szociológiai jellegzetességét - Pléh Csaba találó megfogalmazásával élve - a hálózati guru és a kultikus alak terminusaival lehetne talán legpontosabban leírni.29

MÉREI A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

A rendszerváltás a "rég-(azaz a közel-)múltba" űzte azt a világot, amelyben Mérei otthonosan mozgott. Három évvel ezelőtt, Mérei Ferenc halálának tizedik évfordulóján, Erős Ferenc azt kérdezte: "Hol vannak ma azok a kiscsoportok, amelyek neki és a hozzá hasonló emberek számára menedéket és hátországot jelentettek? Az »erős állam«-e az ellenség vagy éppenséggel a gyenge? Hol van ma a határ a »mi« , a marginalizáltak, az ellenállók, a kívülállók, és az »ők«, vagyis a hatalom között? Kinek szólnak az utalások, ki érti meg őket és egyáltalán szükség van-e még rájuk? [...] Milyen túlélési és érvényesülési stratégiákat ajánlana ma Mérei azoknak, akik meg akarják őrizni személyiségük autonómiáját? S vajon mit tenne ő maga, ha el kellene igazodni a mai világban? Valószínűleg ismét a belső emigrációt választaná.
A kérdés csak az, hogy megtalálná-e azt az informális hálózatot, amelynek ismét szürke eminenciása lehetne."30
Valóban: Mérei a magyar - és a (közép-)európai - pszichológia tudománytörténeti panteonjába került, s ebben az értelemben már "nem élő". Ezért azt is gondolom, hogy bár izgalmas lenne aktualizálni Méreit (s ha Erős Ferenc három évvel ezelőtt "belső emigrációba" küldte őt, akkor vajon ma, a kollégiumi romantika posztmodern - konzervatív (liberális? vagy szabadelvű?), de mindenképpen antikommunista indíttatású - "reinkarnáltjainak" hatalomra kerülésekor mit tenne?), mégis úgy gondolom, hogy ez tudománytörténetietlen próbálkozás lenne. Ugyanakkor azt hiszem, mégsem pusztán "filológiai" tudománytörténészkedési tétje van Mérei életművének. Magam persze ezt tartom igazán fontosnak:31 ennek eredményeként készülhet majd el egyfelől a magyar pszichológiatörténet átfogó monográfiája (ehhez lehetséges előtanulmánynak vagy vázlatnak tetszik Pléh Csaba lenyűgöző dolgozata32), másfelől és ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül is bizonyára előbb-utóbb megírja valaki a Mérei életművét feldolgozó pszichológiatörténeti monográfiát is.
Mindazonáltal azt is gondolom, hogy Mérei munkásságában - életében és művében - az életmű példaértéke: "vonzó-taszító mágikus alakja" továbbra is hat.33 A rendszerváltás utáni Magyarországon élő emberek, a jövő évezred küszöbén - az integráció és a globalizáció igencsak tekervényes menetében - továbbra is keresik a saját személyes helyüket stb. Vágynak a szűkebb, saját alkatuknak, személyiségüknek és érdeklődésüknek megfelelő intimebb életre. Ennek kerete a család, a barát(nő)i társaság, a lakóhelyi közösség, a civil szervezet, a klub, az egyesület, a vallási közösség stb. Ha pedig már a politológusok is keresik a technika, a kommunikáció s az egyre inkább a "virtualitás" uralta világból kialakuló pozitív (ellen)mozgást: az emberek intimebb magán és közösségi természetes környezetét és életvilágát, vagyis a polgári múltból a polgári jelenen (?) át a polgári jövőbe ívelő identitásokat34 - akkor ez olyan pszichológia művelését is igényli, amelynek alapjait Mérei Ferenc (is) lerakta, s akár elvonulna valamiféle belső emigrációba, akár nem, politikai pszichológiai dolgozatokat valószínűleg mindenképpen írna.

Jegyzetek

1 A magyar pszichológusok idősebb nemzedékétől felkérésre kapott önéletrajzaik statisztikai tartalomelemzésével mintegy "számszerűsítettük" is azt az informálisan egyébként is közismert tényt, hogy Mérei Ferencnek meghatározó szerepe volt a magyar pszichológusok szakmai szocializációjában. (Vö. Pléh Csaba, Bodor Péter, Lányi Gusztáv: Egy társadalomtudomány elnyomatása és újjászületése: A magyar pszichológia sorsa az egyéni sorsok tükrében, 1945-1970. In: Bodor Péter, Pléh Csaba, Lányi Gusztáv (szerk.): Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai. Pólya Könyvkiadó, Bp., 1998. 308. old.)
2 Halász László: Beérni a minden embernek kijutó különösséggel. In: Önarckép háttérrel, 81-82. old.
3 Pataki Ferenc: Elnöki megnyitó. In: Bagdy Emőke, Forgács Péter, Pál Mária (szerk.): Mérei Ferenc Emlékkönyv. Bp., 1989. 21. old. Lásd még Köte Sándor: Mérei Ferenc és a népi kollégiumok. Uo. 81-84. old.
4 P. Bakay Éva: Pszichológusi pályafutásom. In: Önarckép háttérrel, 213. old.
5 Barkóczi Ilona: Önarckép háttérrel. In: Önarckép háttérrel. 18. old. - Kiemelés tőlem: L. G.
6 Göncz Árpád: Kedves Barátaim! In: Mérei Emlékkönyv, 11-12. old. - Kiemelések (kivéve az elsőt és a legutolsót) tőlem: L. G.
7 Rókusfalvy Pál: "Az ember számára emberré válni" In: Önarckép háttérrel, 252. old.
8 Csepeli György: Szabadság a börtönben. In: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Osiris, Bp., 1998. Utószó, 480. és 482. old.
9 Erős Ferenc: Mérei, az informális nagyhatalom. Magyar Hírlap, 1996. február 24., 14. old. Hogy Mérei maga mennyire szolgálhatta, valóságos cselekvésein túl, a róla kialakult legendákat, így az ellenálló képét is, arra jó példa lehet a következő történet. Mérei 1964 januárjában ment először az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, hogy elkezdje a munkát, s akkori lelki állapotára 1973-ben így emlékezett: "Amikor beléptem a lipóti parkba, úgy éreztem, bujdosó kuruc vagyok, aki a vesztes csata után menekül. Ahogy fölfelé jöttem a téli kert csupasz fái között, mintha a Kárpátok gerincén kapaszkodtam volna a nagy bujdosásban." Mérei azonban, a látszat ellenére, nem önapológiát írt, amit többek között olyan stílusjegyekből is ki lehet olvasni, hogy írását egy "mutatvány forgatókönyveként" (is) hangszerelte: sajátosan ironikus távolságtartás is jellemzi. (Vö. Mérei Ferenc: November 64. Egy mutatvány forgatókönyve. [1973]. In: Mérei Emlékkönyv, 131. old.)
10 Bagdy Emőke: "Elmondani a világot, amelyben élek..." Sorskérdések tudós válasza: Mérei Ferenc munkássága. In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. Pszichoteam, Bp., 1989. 244. old. Lásd még Bagdy Emőke: "MF Mester" iskolája. In: Mérei Emlékkönyv. 50-53. old.
11 Vö. Széll Jenő: A szellem szabadságáról. In: Mérei Emlékkönyv, 104. old.
12 László János két kiváló tanulmányában is arra hívja fel a figyelmet, hogy Mérei munkásságának középpontjában az élmény kategóriája áll. Ez azért nem magától értetődő, mert különösen kognitív pszichológiai perspektívából az "élmény" fogalma gyanúsan szubjektívnek tetszhet. Ám László János éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az "élmény" kategórián alapuló pszichológiájában Mérei miképpen mutat a kognitív pszichológián belül is rehabilitálódott élmény jellegű reprezentációk, az élmények fenomenológiai kutatása irányába. (Vö. László János: Élmény és megismerés. In: Uő.: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia Humana, Bp., 1998. 188-191. old., valamint: Egy európai pszichológus naplója: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Uo. 181-187. old.)
13 Bagdy: "Elmondani a világot..." In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. 241. old.
14 Virág Teréz: Mérei Ferenc Lélektani Naplójának elemzése. A gondolkodási folyamatok és a manifeszt álomszöveg értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 1987-88, 1. szám 56. old.
15 Virág: i.m. 57., 68. old. - Kiemelések az eredeti szövegben.
16 Idézi Litván György: Mérei Ferenc a politikában. In: Mérei Emlékkönyv, 113. old.
17 Mérei Ferenc: Az elveszett paradicsom. November '66. (1975) In: Mérei Emlékkönyv, 143. old. Kiemelés tőlem: L. G. A validitással (érvényességgel)  kapcsolatban felvillantott önironikus észrevételére tanulságos példa és az itt szóban forgó probléma izgalmas elaborációja Mérei "peremhelyzettel" kapcsolatos vizsgálódása. Vö. A peremhelyzet egyik változata: a szociálpszichológiai kontúr. Pszichológia, (7), 1987. 1. szám, 1-5. old. Lásd még ezzel kapcsolatban Erős Ferenc: Mérei Ferenc életműve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., é. n. [1995]. 128., 131. old.
18 Mérei Ferenc: A Jó és a Rossz határán. Magyar Hírlap, 1996. február 24., 14. old.
19 Vö. Mérei Ferenc: November 64 (1973). In: Mérei Emlékkönyv, 132. old. Mérei protektora, aki besegítette a lipóti állásba, Kun Miklós volt (uo. 132. old. - itt Mérei egy bizonyos "K. főorvosról" ír), Kun Miklós viszont Aczél György barátja volt. Magam nem rendelkezem hiteles dokumentumokkal, de nem tudom kizárni azt a lehetőséget, hogy áttételes módon maga Aczél György emelte ki Méreit a "tiltott" alvilági régiókból a "tűrt" bugyraiba. Ez persze még nagyon messze volt attól, hogy a ragyogó felvilág "támogatottja" is lett volna, amit egyébként Mérei hátralévő életében már soha nem kapott meg.
20 Vö. Vikár Gyögy: Utam a pszichológiához. In: Önarckép háttérrel, 299. old.
21 Vö. Erős: Mérei, az informális nagyhatalom. i.m.
22 Erős Ferenc: Mérei Ferenc életműve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. 127. old.
23 Pléh Csaba: Pszichológia, szimbolika, diktatúra. BUKSZ, 1998. Ősz, 294. old.
24 Ennek a korszaknak jellemző újbalos utópikus víziója volt Heller Ágnesék törekvése: "Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkodjunk másképp!" Vö. Heller Ágnes: Bicikliző majom. Múlt és Jövő, Bp., 1998. 200. old.
25 Vö. Erős: Mérei Ferenc életműve... i.m. 128. old. Nincs itt módom arra, hogy részletes szociológiai helyzetelemzéssel kimutassam a különböző "informális szubkultúrák" ekkori jelenlétét és hatását, pusztán csak utalni szeretnék a marxi és újbaloldali törekvések mellett a keresztény bázismozgalmakra stb. Vagy hogy egy talán meglepőbb párhuzamra hívjam fel a figyelmet: Karácsony Sándor tanítványai is egy sajátos, de informálisan összetartó "szubkultúrát" alkottak ekkor is stb.
26 Vö. Bibó István: Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. köt., Magvető, Bp., 1990. 278-279. old. Bibó itt olyan "szabadgondolkodónak" írja le Méreit, a negyvenes évekbeli politikai vitapartnerét, 1956 után néhány évig börtön- és sorstársát, aki szemben áll ugyan az egyházzal, mégis része annak stb. Persze egy olyan Uchróniában, ahol nem történt meg az egyházszakadás, s ahol - és amikor: a XV. században - győzött volna a zsinati mozgalom, s az egyház megmaradt volna "az egész európai szellemi élet keretének, a felvilágosodás, modern tudományosság, humanizmus, demokratizmus, liberalizmus, szocializmus mind keresztény egyházi keretek között" alakult volna ki stb. (267. old.). Hát bizony ez tényleg egy nagyon utópikus "uchrónia".
27 Például ezen hadállásából próbálta megtörni az ELTE pszichológusképzésében uralkodó "ratocentrikus diktatúrát" (Vö. Garai László: Egy pszichológus tapasztalatai a pszichológia elméletéről. In: Önarckép háttérrel, 72. old.) Mérei továbbra is "mozgalmári" lendülettel dolgozott.
28 Mérei - és vele párhuzamosan Bibó - nem létező politikai pszichológiája mibenlétéről és fontosságáról, mondhatni a hazai politikai pszichológiában tradícióképző szerepéről lásd tanulmányomat: Politikai pszichológia és politikatudomány. MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont, Bp., 1997. 44-47. old.
29 Pléh Csaba: A pszichológiai történetírás hagyományai. Magyar hozzájárulás a modern pszichológiához. Világosság, 1998. 12. szám, 27. old. Azért hivatkozom éppen ezekre a terminusokra, mert ezek olyan - egyeseket talán meglepő, a "rajongókat" minden bizonnyal meghökkentő - szavak, amelyek talán kissé tiszteletlenül távolságtartást sejtető konnotációiban "lepárolhatjuk" e dolgozat elején felgomolyogtatott véleményalakzatok "felhőiben" kavargó különböző "Mérei-legendák" tudománytörténeti tanulságait.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta