Lányi Gusztáv
Ki volt Mérei Ferenc?
Az itt következő
írás nem szabályos recenzió. A recenzió
műfaja ugyanis egy adott, többnyire frissen megjelent mű
ismertetése és értékelése, azzal a céllal,
hogy az olvasók érdeklődését (és
nem mellesleg könyvvásárlási hajlandóságát
is) fölkeltse. Mérei Ferenc Lélektani naplója
és a Közösségek rejtett hálózata
című könyvei mostanában jelentek meg ugyan, de
egyik sem először. Ám nemcsak ezért nem lehet
- vagy nem akarok - szabályos recenziót írni róluk.
Az itt következő írás azért sem szabályos
recenzió, mert a recenzeálandó művek írója
- Mérei Ferenc - sem szokványos szerző. Hiszen egy
"szokványos szerző" - és az éppen terítékre
került műve - a jelen idő bizonytalanságában
lebeg: a recenzens még az egekbe is emelheti ugyan, ám lehet,
hogy holnapra már senki sem emlékszik rá (a recenzenssel
együtt).
Mérei Ferenc viszont
már nem a jelen idő bizonytalanságában lebegő
"szerző", aki holmi lelkes vagy lelketlen recenzensi ügybuzgalmak
prédája lehet. Mérei Ferenc a magyar - és az
európai - pszichológia panteonjának lakója,
és bár ez a (kurzivált) kijelentés némileg
fennköltnek tetszhet, valójában csak azt akartam jelezni:
a Lélektani napló és a Közösségek
rejtett hálózata már egy befejezett, ám sok-sok
tanulságot hordozó életmű része. Szabályos
recenziót tehát azért sem lehetne ezekről a
művekről írni, mert nem célszerű - és
nem is érdemes - kiragadni az életmű egészéből.
Az életmű egészéről viszont átfogó
pszichológiatörténeti perspektívából
kell(ene) írni.
Ám ha ennek ellenére
mégis a pszichológiatörténeti perspektívából
közelítünk az "aktuálisan megjelent" művekhez,
akkor a címben feltett kérdéssel kell kezdenünk:
ki volt Mérei Ferenc?
A kérdés persze
látszólag fölösleges, hiszen Mérei Ferenc
neve, munkássága a szűkebb és tágabb
szakmai (elsősorban persze pszichológusi) körökben
jól ismert.1 De valószínűleg nem tévedek
nagyot, ha nevének ismertségét a szélesebb
értelmiségi körökben is feltételezhetem,
ahol persze már nem annyira szakmai, inkább közéleti-politikai
tevékenysége révén hatott. Mindazonáltal
mégis úgy gondolom: Mérei Ferenc életműve
- azaz élete és műve - még igazából
nem feltárt. Írásomban ezért amellett fogok
érvelni, hogy szükség lenne Mérei tevékenységének
komplex pszichológiatörténeti rekonstruálására.
MÉREI-LEGENDÁK
Mérei Ferenc életműve
pszichológiatörténeti rekonstrukciójának
egyik izgalmas, de minden bizonnyal nehéz cselekedete lesz a körülötte
gomolygó legendafelhőt átvilágítani és
lepárolni. Mérei ugyanis szellemi alkotásait úgy
formálta meg - miként a jelentős gondolkodókkal
ez gyakran előfordul -, hogy témáit saját élete
közvetlen világából is merítette, ezzel
mintegy önmaga és szűkebb-tágabb környezete
életproblémáira is reflektált. Ráadásul
a számára kiszabott időben és életterekben
- informális és formális társas világaiban
éppúgy, mint a tudomány paradigmatikus konfliktusaiban
és a politika gyilkos kalandjaiban - tudatosan intenzív életet
élt. Ezért hát nem csoda, ha hívek és
ellenfelek, szimpatizálók és utálkozók,
rajongó tanítványok és taktikus alkalmazkodók,
s még ki tudja, hányféle vélemény ("felhőzet")
alakzat-formálók fantáziaprojekciói (is) lengik
körül valódi személyiségét és
tevékenységét. A rekonstrukció azért
(lesz majd) nehéz, mert e fantáziaprojekciók természetesen
nem üres fantazmák. Mérei a pozitív, a negatív
- és persze az ambivalens (és a többi) - véleményalakzatok
kiváltásának egyaránt igencsak alkalmatos "figurája"
volt.
(A példakép)
Az ötvenes évek közepén-végén tanuló
pszichológia szakos hallgatók kívülről
és távolról így látták: "Ő
legenda volt; a világháborúból a Vörös
Hadsereg tisztjeként jött vissza, de Párizsban végzett.
[...] ott volt még a Kossuth-díj, az igazgatói cím
az ONI-ban [az Országos Neveléstudományi Intézetben],
majd a lebukás a sötétbe. Tudtuk, hogy fordításból
él álnéven, és börtön fenyegette
már 1956 előtt. Állást sem kaphatott. És
egyszer csak 1955 végén vagy 1956 elején megjelent
a Kardos-szemináriumon. Nem taníthatott ekkor sem, de odakerült
a tanszékre."2
(A mozgalmár) Híre-legendája
tehát sokféle tényezőn alapulhatott, amelynek
egyik meghatározó összetevője volt - az alapot
jelentő tudományos teljesítmény mellett - politikai
szerepvállalása is. Mérei Ferenc az 1940-es évek
közepétől néhány évig jelentős
hatalmi pozíciókat töltött be, többek között
az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI)
igazgatója, a NÉKOSZ pedagógiai-pszichológiai
tevékenységének irányítója, a
Gerő Ernő által vezetett Magyar Tudományos Tanács
tagja stb. Az egyik típusú véleményalakzat
ezt a korszakát inkább "pozitív", a másik inkább
"negatív" módon ítéli meg. A "pozitív"
jobbára a "fényes szelek" kollégiumi és pedagógiai
romantikáját - Pataki Ferenc szavait idézve: a "tavaszi
burjánzást és áramlást" - emeli ki.3
A "negatív" véleményalakzat
viszont a negyvenes évek közepén-végén
ténykedő Méreit olyan "élharcos" mozgalmárnak
látja és láttatja, aki a pszichológia és
a pedagógia területén garázdálkodott:
"Az Országos Neveléstudományi Intézet élén
diktátorkodott az oktatásügy egész területén.
Ezen a vonalon haladva a NÉKOSZ közreműködésével
szétrombolták a független ifjúsági szervezeteket,
majd 1949-ben a NÉKOSZ is áldozatává vált
a mindent maga alá rendelő homogén párturalomnak."4
Sajátosan ambivalens
kép mutatkozik meg a "forradalmár" Méreiről
egy nem mozgalmári (sokkal inkább a csendes tudós[nő]i)
attitűd hátterén: "Egyik nap - emlékezik Barkóczi
Ilona 1956 októberének mozgalmas napjaira - beindultam [az
egyetemre] megetetni a patkányaimat, nagyon féltvén
őket, hiszen sok heti, tán több hónapi munkám
feküdt már bennük.
A bölcsészkar
épülete előtt összefutottam Méreivel. Mikor
kérdésére közöltem, hogy patkányt
etetni megyek, hirtelen rémes letolást kaptam tőle,
mondván, hogy most, amikor a haza sorsa forog kockán, én
ilyenekkel foglalatoskodom. Ezt szívemre véve, miután
állataim fele már amúgy is kimúlt, átmentem
a jogi karra, honleányi kötelességem teljesítendő."5
(A kérdező és
a diabolikus ember) - Szintén jellegzetes, ráadásul
az első benyomás igen fontos pszichológiai történéseire
is utaló dinamikus, tehát a riadalomtól a szeretetig
ívelő ambivalenciákat mutat a börtöntárs,
Göncz Árpád visszaemlékező szövege
is: Mérei Ferenc olyan kérdező volt - írja -,
aki "nemcsak a részfolyamatokat, hanem az egész - az ember
és az emberiség, a szellem és a társadalom
- kérdéseire kérdezett rá, és soha semmi
választ nem tekintett véglegesnek, makacs és lebírhatatlan
érdeklődéssel figyelte a változásokat.
[...] igyekeztem védőfalat vonni önmagam, a magam ismert
személyisége köré. Ezt a védőfalat
pillanatok alatt leomlasztotta. Néhány jól irányzott
kérdéssel, szinte azt mondanám, jerikói harsonaszóval."
Göncz Árpádot első beszélgetésük
riasztotta: "Hiszen az ő szeme előtt pillanatok alatt foszlott
szét minden álság: sem misztikumot, sem paradoxont
nem tűrt.
A pőre miérteket
kereste. Volt ebben valami diabolikus: s ezt nemcsak én éreztem
annak. Láttam, sok egyszerűbb szövésű lélek
volt, aki féltette tőle lelke szövetét, s akinek
nem akaródzott, hogy szálaira szedjék, s ki megijedt,
sőt félt is tőle." Mérei persze azért
nem volt csak diabolikus, mert miérteket kereső egyénisége
"olyan kristálytiszta volt, önmagával szemben olyan
részrehajlatlanul könyörtelen, hogy annak egy kicsit is
fogékony személyiség képtelen volt ellenállni".
Sőt "nemcsak minden kérdését, de egész
magatartását szeretet melegíti át - áldozatkész,
veszélyt is vállaló, segítő szeretet."6
(A "színeváltó")
A politika által meggyötört (vagy megkonstruált?)
"negatív" legenda lengi körül azt a véleményalakzatot,
amely szerint Mérei amolyan "színeváltoztató"
volt, aki azonban valamiképpen mindig a ("vörös" különböző
árnyalataiban mutatkozó) kommunista hatalom érdekében
cselekedett: 1945-ben még a "felszabadító" szovjet
hadsereg tiszti egyenruhájában vonult be Budapestre, "s pedagógus,
pszichológus körökben a kommunista tisztogatás
kíméletlen vezetője lett. [...] a változás
szelét érezve hirtelen demokratává alakult,
felszólalt a Petőfi körben, majd látványos,
ám ártalmatlan szervezkedésbe kezdett az októberi
harcok napjaiban.
A kommunista rendszer következetes
volt vele szemben. Korábbi érdemeit nem feledték,
s viszonylag rövid börtönbüntetése után
az Aczél-diktatúra ismét vezetőállásba
helyezte."7
(Az ellenálló)
A politikának viszont sajátosan "pozitív" legendája
lengi körül azt a szinte líraian apologetikus véleményalakzatot,
amely szerint Mérei - a Lélektani napló erről
tanúskodik - "a látható pálya magasáról
letaszítva képes volt egy láthatatlan, a lélek
belső terében emelkedő magaslatra kapaszkodni, melyhez
láncolva magát Prométheuszként helyt tudott
állni". A görög mitológiai párhuzam mellett
a romantikus toposz is felbukkan: Mérei a Lélektani naplóban
"Monte-Christóként" fúrta "makacsul, szívósan
az utat önnön kiszabadítása érdekében,
csak éppen ez az út befelé irányult".8
És valóban:
Mérei - a börtön rideg falai között éppúgy,
mint az 1963-as amnesztiával onnan szabadulva, a fokozatosan puhuló
diktatúra körülményei közepette is, egészen
1986-ban bekövetkezett haláláig - "nemcsak emberként
és politikusként, hanem pszichológusként is
ellenálló volt", támasztja alá az iménti
líraian hangszerelt véleményt egy szikárabb,
de szintén a "pozitív" legenda jegyében fogant észrevétel.9
(A mester) A rajongó
tanítvány Mérei-képe is látványos
- és szintén interpretálandó - véleményalakzat,
hiszen a közeli mester-tanítvány viszony tudománytörténeti
perspektívából olyan tudásszociológiai
és társaslélektani helyzet, amelynek feltárása
és átvilágítása nélkül a
kognitív teljesítmény létrejöttéről
sem tudnánk meg sokat. Ám maga a rajongó tanítvány
szubjektíve - és érthető módon - szintén
elfogult, viszont éppen ezért minden egyes szava megkerülhetetlen
"filológiai forrás".
Nézzünk egy ilyen
példát is, a példa a klinikai pszichológus
Méreiről villant fel egy "összefoglaló" véleményalakzatot:
"Mérei Ferenc vezetésével a Laboratórium [az
Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet
Klinikai Pszichológiai Laboratóriuma] az ön- és
szakmaművelés bázisa, a kreatív alkotószabadság
világa lett. Munkáiba bevonta a lelkes ifjú pszichológustanítványokat,
de gyakorlottabb kollegáira is támaszkodott. Műhelyének
légkörében, szemináriumainak (»Mérei-szerdák«)
igényességében, a munka erőfeszítéseiben
és együttes örömében újrateremtette
a »fényes szelek« lelkes időszakát, a szárnyaló,
mégis autentikus együttes teljesítményt. Laboratóriumában
minden tanítványa, de minden hozzá forduló
pszichológus is óriási segítséget kapott
a foglalkozás, a hivatás műveletrendszerének
megtanulásához, a személyiség (mint eszköz)
formálásához, a pszichológusi identitás
kialakításához. Ez sokunk számára életre
szóló élményeket adott."10
(A legendák tudásszociológiai
de[kon]strukciója és az életrajzi tények) A
"Mérei-legendák" tehát nagyon sokféle és
összetett problémavilágra utalnak, egy leendő
pszichológiatörténeti munkában ezek részletes
tudászociológiai tipizálásával és
filológiai adatolásával valószínűleg
többet tudunk meg majd arról is, ki volt Mérei Ferenc.
A szofisztikált legenda- és rejtélyfejtegetés
- például az, hogy idegenné tesszük azt, ami
ismerős, és nem idegenkedünk attól, ami ismeretlen
- persze nem jelentheti azt, hogy el lehetne feledkezni a nyilvánvaló
életrajzi tényekről, és különösen
nem a kézzel fogható könyv(ek)ről, amely(ek) a
tudományos teljesítmény burka vagy teste. Ilyen életrajzi
tény, hogy Méreit 1958. október 17-én letartoztatták,
1959 márciusában tízéves börtönbüntetésre
ítélték, s a börtönben - 1961 és
1963 között - írta meg Lélektani napló című
művét, olyan börtönviszonyok között, melyekre
enyhén szólva nem volt jellemző, hogy alkalmasak lettek
volna az elmélyült tudományos alkotómunkára,
ahol elviselhetetlen zsúfoltság és egyéb "zavaró"
körülmények közepette írta titokban, börtön-
és sorstársai segítségével is dugdosva
WC-papírra rótt sorait.11
BÖRTÖN ÉS SZABADSÁG
A Lélektani napló
valóban szokatlan körülmények között
íródott mű, amely eszközök és szokványos
"empirikus" anyag nélkül jött létre, hiszen Mérei
csupán önmagából merítve, emlékezetére,
átéléseire és börtöntapasztalataira
hagyatkozhatott - mégis tudományos (nem lírai, azaz
szépirodalmi vagy publicisztikus hevületű) alkotás
született. Börtön, halálközelség - Mérei
mégsem mond le arról, hogy alkosson. A Lélektani naplóban
ezért benne van mindaz, ami személyiségére
és alkotómunkájára is jellemző volt:
az élményközeliség,12 a jelenségek precíz
felmutatása, a gondolatszövés tisztasága, a tények
tisztelete, igényesség és precizitás. A Napló
bizonyítja: "a lét határhelyzeteiben is lehetséges
valódi érték létrehozása, ez adhat erőt
és célt a túléléshez".13
(Öngyógyítás
és a szigorú bolsevik puhulása) Az is életrajzi
tény, hogy Méreinél 1960 júniusában
motoros afázia lépett föl, s az elfelejtett szavak felkeltették
benne az én elvesztésétől való félelmet.
Ugyanakkor a traumás börtönhelyzetben átélt
halálközelség leküzdése újabb erőfeszítésre
ösztönzi: saját álmait kezdi el kutatni és
elemezni. Ehhez kidolgozza sajátos álomregisztrálási
módszerét, amelynek az a lényege, hogy az álom
után felébreszti magát, így azonnal, még
álomközelben, a lehető legkisebb torzítás
nélkül papírra vetheti álmait. Öngyógyítás
is ez: hiszen az álmodó önmagának parancsolja,
hogy ébredjen fel, ettől a halálfélelem ellen
is és a cirklik mögül vizsgálódó
őrök tekintete elől is védi magát. "Kiszolgáltatottságát,
a passzívan elszenvedett ébresztést önébresztéssé
változtatja. A halál, az »örök elalvás«
félelme helyébe a »ha akarok, fel tudok ébredni«
tudata lép. Így lesz minden álom utáni felébredés
egy-egy győzelem a börtönhelyzeten és a halál
fölött."14
A politikai fogoly börtönévei
valódi traumát jelentenek: a börtönhelyzet egyfelől
újraéleszti a gyermekkori végletes kiszolgáltatottságát,
az anyától való szeparációs szorongást
stb. Ám a felerősödött ösztönfélelmek
nem tükrözik Mérei valódi helyzetét, azaz
társadalmi-politikai relációit. Ez pedig azzal jellemezhető,
hogy a politikai elítélt ideológiai felfogása
összeütközésbe kerül az államhatalom
ideológiai rendszerével és elnyomó apparátusával.
A rendszert "támadó" Mérei azonban paradox módon
a rendszer "védelmezőjének" élte meg saját
politikai szerepét: nem megdönteni, ellenkezőleg, megvédeni
akarta a szocialista rendszert. Ez a sajátos politikai szerep- és
nyelvzavar pedig felveti saját identitásának kérdéseit:
nem csodálkozhatunk, ha a Lélektani naplóban közölt
álomrepertoárban milyen kiemelkedő sűrűséggel
jelennek meg a társadalmi-politikai problémákkal és
identitásválsággal foglalkozó álmok,
viszont - miként erre Virág Teréz egy briliáns
elemzésében rámutatott - mindezek a gondok nem nyílt
utalásrendszerben, de nem is rejtett szimbolikus rendszerben tükröződtek:
"A börtönévek során egy olyan sajátos cenzúraműködést
figyelhetünk meg, mely rejtetten jelzi a feldolgozhatatlan problémákból
(traumákból) fakadó kényszeres megoldási
kísérleteket, de úgy, hogy még az álmodó
előtt is rejtve marad a manifeszt álom-szövegben lépten-nyomon
megjelenő utalásrendszer, a nyíltan jelenlevő
implikált tudás, a kifejezések, szavak két-,
vagy többértelműsége." Az álmodó
ezért saját problematikus/traumatikus helyzetének
reális feltárását, illetve jobb megismerését
szükségképpen - és természetesen - nem
végezhette el, mert magát - még álmában
is (vagy inkább már csak álmában?) - "igazi
kommunistának" tartotta.15 A börtönévek mindenestre
lazítottak Mérei bolsevik meggyőződésén:
"Mondjuk csak ki! - nézett szembe ekkori önmagával egy
kései interjúban - Szigorú bolsevik voltam. Tulajdonképpen
negyvenéves koromban kezdtem puhulni, és ez a folyamat húsz
évig tartott. Persze, a börtönévek nélkül
soha nem lágyultam volna meg."16
(Mérei és a
politika) Mérei életének tehát egyik nagy,
álmai mélyébe is beleivódott örvénylő
szenvedélye - és (veszélyes) kalandja - a (bolsevik)
politika volt, amely befolyásolta tudományos alkotói
tevékenységét is. Egy jövendő Mérei-monográfiának
alaposan és részletes adatolással szintén szembe
kell majd nézni ezzel a kérdéssel. Ennek során
bizonyára alkalmazható lesz egyfajta tudásszociológiai
és (társas)lélektani megközelítés
is. Különösen azért javaslom ezt a megközelítésmódot,
mert az imént idézett "puhulási" folyamatról
egyrészt keveset tudunk, másrészt tanulságos
módon maga Mérei áttételesen mégiscsak
sokat elárul róla. Egy helyütt például
ezt írja a kapu metaforájáról: "akár
belépnek, akár kilépnek rajta, akár énrám
zárják, akár én zárom másra,
tartalmaz valami titokzatosat; döntést és feladatot
sugall és így olyan szociálpszichológiai mező,
amely legtöbbször próbatétel elé állítja
a személyiséget [...] MF is újra és újra
eljutott a kapuhoz, hol bentről, hol kintről indulva, s a küszöb
körül tárult fel jól ismert és a validitás
tekintetében sokat vitatott érzékenysége a
pszichológiai és történelmi kalandok iránt."17
Más helyütt pedig azt írta, hogy egész életében
a Jó és a Rossz határmezsgyéjén járt.18
INFORMÁLIS NAGYHATALOM
Mérei Ferenc életében
a számára adatott - de részben maga által is
választott - határmezsgye az 1960-as évek közepétől
mintha inkább a "jó" irányába tekeredett volna.
1963-ban amnesztiával szabadult a börtönből, s 1964
januárjától pszichológusként alkalmazták
az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben.19
Megjelenésével a túlnyomóan biológiai
szemléletű intézményben egyfelől megerősödött
a pszichológia pozíciója, másfelől -
és ez talán még fontosabb - a készülő
klinikai pszichológusok nem az egyetemen, hanem jobbára Mérei
körében tanulták meg, amire a gyakorlatban szükségük
volt.20
(Mérei "erjesztő"
szerepe) Méreinek ez a sajátos mikroszociológiai "erjesztő"
szerepe azért is keletkezhetett, mert a hazai pszichológia
ekkoriban, a hatvanas évek közepétől - az ötvenes
évek kényszerű szünete után - kezdte meg
újra a munkát. Újjászerveződött
a Lélektani Intézet, 1962-ben a Pszichológiai Társaság
"Pszichológiai Tudományos Társaságként"
folytatta működését, újból kiadták
a Magyar Pszichológia Szemlét stb. Az egyetemen megindult
a pszichológusképzés, 1963-tól a szakosító,
alkalmazott (klinikai, munka- és pedagógiai) pszichológusképzés
is kezdetét vette. A klinikai pszichológusok felkészítésébe
Mérei Ferenc is bekapcsolódott, persze úgy, hogy -
miként az ötvenes évek végén - az egyetemen
most sem taníthatott. Ekkortól azonban az a sajátos
"konszolidációs" helyzet alakult ki, hogy az egyetem "eltűrte"
(a "három »t«" jegyében is minden bizonnyal),
hogy Méreihez kijárjanak Lipótra a pszichológushallgatók.
Így történt, hogy Mérei Ferenc a hatvanas évek
második felétől, a börtönből való
szabadulása után - a "bujdosó" lelkiállapotával
és persze veszélyes/vonzó nimbuszával is -
informális nagyhatalom, szürke eminenciás lett a magyar
pszichológiában.21
Ennek a "nagyhatalmi" befolyásnak
egyik igen fontos megnyilvánulása és reprezentatív
alkotássá elaborálódott dokumentuma a Közösségek
rejtett hálózata című könyv, mely először
1971-ben jelent meg. Ez - méltán - Mérei egyik legismertebb
műve. Ha szikáran össze akarjuk foglalni a tartalmát,
a következőkre kell utalni: látszólag arról
szól, hogy egyrészt mi a szociometria, másrészt
a klasszikus morenói szociometriát miképpen és
hogyan fejlesztette tovább Mérei az úgynevezett többszempontú
szociometriává. Az is szikár (már-már
pedagógia- és pszichológiatörténeti) tény,
hogy a szociometria módszereit - nem utolsósorban a Közösségek
rejtett hálózatából is tanulva - az elmúlt
évtizedekben széles körben (iskolákban, munkahelyi,
kórházi, sportolói stb. csoportokban) alkalmazták.
De Méreinél
- miként Morenónál is - a szociometria nem egyszerűen
csak egy technika, hanem az informális, személyközi
világ hálózata: "rejtett hálózat", ahová
a központi szabályozás, a hivatalos értékrend
és a hatalom nem juthat el. Mérei - miként ezt Erős
Ferenc egy alapos tanulmányában hangsúlyozottan kimutatja
- ennek a nem hivatalos, "rejtett hálózatnak" a hirdetője,
szinte megszállott, szenvedélyes prófétája
volt.22 Ha még tömörebben akarnám összefoglalni
a Közösségek rejtett hálózata című
Mérei-mű lényegét, a következő, szinte
jelszószerű formulába tudnám sűríteni:
spontán közösségszerveződés szemben
a hivatalos közösségcentrikussággal.
(A szociometria mint politikapótlék)
A hatvanas-hetvenes évek Magyarországa azért volt
a szociometriai kutatás és mozgalmi aktivizmus kiváló
terepe, mert teret adott a társadalmi méretekben is kibontakozó
individualizációnak, az ezzel összefüggő
önreflexivitás igényének, miközben a "nagypolitika"
hivatalos intézményei ezt képtelenek voltak megtenni.
A csoport iránti érdeklődés hátterében
tehát az állt - és Mérei ennek a felismerésnek
volt serkentő tényezője -, hogy a különböző
csoportokat valóságos vonzalmakra kell(ene) alapozni, s Mérei
többszempontú szociometriája (amely tehát a Moreno-féle
vonzalmi választásokon túl a funkcionális választások
irányába is kiterjesztő eljárás) azt
sugallta, hogy az elsődleges csoportokat és a vezetést
a hatékonyságra és a hozzáértésre
kell alapozni, nem a hivatalos döntésre.
A rejtett (de nagyon is nyilvánvaló)
üzenet ez volt: a hivatalos csoportosulások, különösen
a hivatalos vezetés rossz. A pszichológia - és Mérei
- pedig azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az "igazi
vezetőket" a hibásan kiválasztott hivatalosokkal szemben.
"A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben
a politikát helyettesítette; a politikán kívüli
szerveződést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész
eljárás szavazásra és választásra
épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben."
A szociometria tehát valójában politikapótlék
szerepbe került.23
(A határmezsgye újbalos
kanyarulata) A határmezsgye itt sajátos "újbalos"
kanyarulattal tekeredet ki/be: vagyis Mérei is azok közé
tartozott, akik a bürokratikus államszocializmussal szemben
az informális kisközösségeket kultiválták.
Ő is azon baloldali entellektüelek közé tartozott,
akik csalódásaik és megaláztatásaik
ellenére sem adták fel a marxi társadalomutópiába
helyezett hitüket.24 Ezért - az említett szubkultúra
igényes és következetes tagjának - egy sajátos
utópia terepeként is működött a "közösségek
rejtett hálózata": az önkifejezés és önérvényesítés
azon helyeként és lehetőségeként, amely
"reményforrást" is jelentett.25
A valaha keményen
bolsevik Mérei ekkorra már egészen puha szocialista
volt, de az volt: baloldali szocialista, aki a "szocialista felvilágosodás"
jegyében ténykedett. Mérei tehát olyan baloldali
szabadgondolkodó volt és maradt - és itt utalhatunk
a Bibó István Uchróniájában szereplő
Méreire -, aki ekkor már (az 1960-as évektől
biztosan) nem fogadta el ugyan a létező szocializmus "egyházias"
intézményi rendjét, de az "eszméjét"
végső soron sajátjának hitte.26
(Antinomikus szerepek: a
hős, a szürke eminenciás - és a kívülálló)
Az "informális stratégia" határmezsgyéjén
lépdelő Mérei ezért antinomikus szerepek között
kanyargott: a hős és/vagy a szürke eminenciás
szerepei között választhatott. A "hős" vállalta
a marginalitást s annak minden következményét,
a "szürke eminenciás" pedig a háttérből,
az informális homályból próbálta befolyásolni
a dolgok menetét. Volt persze még egy másik, szintén
jellemző és jellegzetes magatartás is: a kívülállóé,
aki "alámerült", aki a hatalommal szemben "nem volt érdes",
mert nem akart velük így sem érintkezni. Azonban Mérei
egyáltalán nem volt kívülálló!
A "hős" és a
"szürke eminenciás" vonatkozásában viszont szükségképpen
állt elő az antinomikus szereppolarizáció, hiszen
ekkor, az 1960-70-es évek Magyarországán (de lényegében
egészen a rendszerváltásig, és persze másképpen
utána is) az államhatalommal szemben egyenrangú civil
szerveződések csak nyomokban léteztek. Mérei
ezért sajátos, de rá jellemző módon (azaz
nem "kívülállóként") mindkettő volt:
hős a börtönben, szabadságharcos stb. - és
szürke eminenciás, amikor kiépítette a maga informális
szakmai hálózatát, az informális nagyhatalmi
pozícióját.27
Élete és kutatómunkája
annak lett a példája, miképpen hatolt be a politika
a tudós és a gyakorlati pszichológus világába,
s onnan vissza a politikába, miközben - s ez is egy jellemző
antinómia - a politikai pszichológia diszciplínájával
nem foglalkozott.28 Valószínűleg azért is történt
így, mert Mérei alapvetően politikus (vagyis mozgalmi)
ember volt. A közép-európai tudós korlátait
ezért saját életével tapasztalta ki: az élet
és a hatalom ingatag természetét, a visszatérő
átfordulásokat külső és belső között.
Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró
emberi csoportok kapcsolatának elemzéséhez vezette
el: ebből egy olyan elmélet és gyakorlat következett,
amely Méreit a "közösségek rejtett hálózata",
s nem a nyíltan politizáló "szabad" ember rejtett
(de megismerhető) politikai magatartása kutatásának
irányába vitte. Ez a "határmezsgyén" vibráló
feszültség tette őt a magyar pszichológia olyan
informális nagyhatalmává, akinek szociológiai
jellegzetességét - Pléh Csaba találó
megfogalmazásával élve - a hálózati
guru és a kultikus alak terminusaival lehetne talán legpontosabban
leírni.29
MÉREI A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN
A rendszerváltás
a "rég-(azaz a közel-)múltba" űzte azt a világot,
amelyben Mérei otthonosan mozgott. Három évvel ezelőtt,
Mérei Ferenc halálának tizedik évfordulóján,
Erős Ferenc azt kérdezte: "Hol vannak ma azok a kiscsoportok,
amelyek neki és a hozzá hasonló emberek számára
menedéket és hátországot jelentettek? Az »erős
állam«-e az ellenség vagy éppenséggel
a gyenge? Hol van ma a határ a »mi« , a marginalizáltak,
az ellenállók, a kívülállók, és
az »ők«, vagyis a hatalom között? Kinek szólnak
az utalások, ki érti meg őket és egyáltalán
szükség van-e még rájuk? [...] Milyen túlélési
és érvényesülési stratégiákat
ajánlana ma Mérei azoknak, akik meg akarják őrizni
személyiségük autonómiáját? S vajon
mit tenne ő maga, ha el kellene igazodni a mai világban? Valószínűleg
ismét a belső emigrációt választaná.
A kérdés csak
az, hogy megtalálná-e azt az informális hálózatot,
amelynek ismét szürke eminenciása lehetne."30
Valóban: Mérei
a magyar - és a (közép-)európai - pszichológia
tudománytörténeti panteonjába került, s
ebben az értelemben már "nem élő". Ezért
azt is gondolom, hogy bár izgalmas lenne aktualizálni Méreit
(s ha Erős Ferenc három évvel ezelőtt "belső
emigrációba" küldte őt, akkor vajon ma, a kollégiumi
romantika posztmodern - konzervatív (liberális? vagy szabadelvű?),
de mindenképpen antikommunista indíttatású
- "reinkarnáltjainak" hatalomra kerülésekor mit tenne?),
mégis úgy gondolom, hogy ez tudománytörténetietlen
próbálkozás lenne. Ugyanakkor azt hiszem, mégsem
pusztán "filológiai" tudománytörténészkedési
tétje van Mérei életművének. Magam persze
ezt tartom igazán fontosnak:31 ennek eredményeként
készülhet majd el egyfelől a magyar pszichológiatörténet
átfogó monográfiája (ehhez lehetséges
előtanulmánynak vagy vázlatnak tetszik Pléh
Csaba lenyűgöző dolgozata32), másfelől és
ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül is bizonyára
előbb-utóbb megírja valaki a Mérei életművét
feldolgozó pszichológiatörténeti monográfiát
is.
Mindazonáltal azt
is gondolom, hogy Mérei munkásságában - életében
és művében - az életmű példaértéke:
"vonzó-taszító mágikus alakja" továbbra
is hat.33 A rendszerváltás utáni Magyarországon
élő emberek, a jövő évezred küszöbén
- az integráció és a globalizáció igencsak
tekervényes menetében - továbbra is keresik a saját
személyes helyüket stb. Vágynak a szűkebb, saját
alkatuknak, személyiségüknek és érdeklődésüknek
megfelelő intimebb életre. Ennek kerete a család, a
barát(nő)i társaság, a lakóhelyi közösség,
a civil szervezet, a klub, az egyesület, a vallási közösség
stb. Ha pedig már a politológusok is keresik a technika,
a kommunikáció s az egyre inkább a "virtualitás"
uralta világból kialakuló pozitív (ellen)mozgást:
az emberek intimebb magán és közösségi természetes
környezetét és életvilágát, vagyis
a polgári múltból a polgári jelenen (?) át
a polgári jövőbe ívelő identitásokat34
- akkor ez olyan pszichológia művelését is igényli,
amelynek alapjait Mérei Ferenc (is) lerakta, s akár elvonulna
valamiféle belső emigrációba, akár nem,
politikai pszichológiai dolgozatokat valószínűleg
mindenképpen írna.
1 A magyar pszichológusok
idősebb nemzedékétől felkérésre
kapott önéletrajzaik statisztikai tartalomelemzésével
mintegy "számszerűsítettük" is azt az informálisan
egyébként is közismert tényt, hogy Mérei
Ferencnek meghatározó szerepe volt a magyar pszichológusok
szakmai szocializációjában. (Vö. Pléh
Csaba, Bodor Péter, Lányi Gusztáv: Egy társadalomtudomány
elnyomatása és újjászületése: A
magyar pszichológia sorsa az egyéni sorsok tükrében,
1945-1970. In: Bodor Péter, Pléh Csaba, Lányi Gusztáv
(szerk.): Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok
önéletrajzi írásai. Pólya Könyvkiadó,
Bp., 1998. 308. old.)
2 Halász László:
Beérni a minden embernek kijutó különösséggel.
In: Önarckép háttérrel, 81-82. old.
3 Pataki Ferenc: Elnöki
megnyitó. In: Bagdy Emőke, Forgács Péter, Pál
Mária (szerk.): Mérei Ferenc Emlékkönyv. Bp.,
1989. 21. old. Lásd még Köte Sándor: Mérei
Ferenc és a népi kollégiumok. Uo. 81-84. old.
4 P. Bakay Éva: Pszichológusi
pályafutásom. In: Önarckép háttérrel,
213. old.
5 Barkóczi Ilona:
Önarckép háttérrel. In: Önarckép
háttérrel. 18. old. - Kiemelés tőlem: L. G.
6 Göncz Árpád:
Kedves Barátaim! In: Mérei Emlékkönyv, 11-12.
old. - Kiemelések (kivéve az elsőt és a legutolsót)
tőlem: L. G.
7 Rókusfalvy Pál:
"Az ember számára emberré válni" In: Önarckép
háttérrel, 252. old.
8 Csepeli György: Szabadság
a börtönben. In: Mérei Ferenc: Lélektani napló.
Osiris, Bp., 1998. Utószó, 480. és 482. old.
9 Erős Ferenc: Mérei,
az informális nagyhatalom. Magyar Hírlap, 1996. február
24., 14. old. Hogy Mérei maga mennyire szolgálhatta, valóságos
cselekvésein túl, a róla kialakult legendákat,
így az ellenálló képét is, arra jó
példa lehet a következő történet. Mérei
1964 januárjában ment először az Országos
Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, hogy elkezdje
a munkát, s akkori lelki állapotára 1973-ben így
emlékezett: "Amikor beléptem a lipóti parkba, úgy
éreztem, bujdosó kuruc vagyok, aki a vesztes csata után
menekül. Ahogy fölfelé jöttem a téli kert
csupasz fái között, mintha a Kárpátok gerincén
kapaszkodtam volna a nagy bujdosásban." Mérei azonban, a
látszat ellenére, nem önapológiát írt,
amit többek között olyan stílusjegyekből is
ki lehet olvasni, hogy írását egy "mutatvány
forgatókönyveként" (is) hangszerelte: sajátosan
ironikus távolságtartás is jellemzi. (Vö. Mérei
Ferenc: November 64. Egy mutatvány forgatókönyve. [1973].
In: Mérei Emlékkönyv, 131. old.)
10 Bagdy Emőke: "Elmondani
a világot, amelyben élek..." Sorskérdések tudós
válasza: Mérei Ferenc munkássága. In: Mérei
Ferenc: A pszichológiai labirintus. Pszichoteam, Bp., 1989. 244.
old. Lásd még Bagdy Emőke: "MF Mester" iskolája.
In: Mérei Emlékkönyv. 50-53. old.
11 Vö. Széll
Jenő: A szellem szabadságáról. In: Mérei
Emlékkönyv, 104. old.
12 László János
két kiváló tanulmányában is arra hívja
fel a figyelmet, hogy Mérei munkásságának középpontjában
az élmény kategóriája áll. Ez azért
nem magától értetődő, mert különösen
kognitív pszichológiai perspektívából
az "élmény" fogalma gyanúsan szubjektívnek
tetszhet. Ám László János éppen arra
hívja fel a figyelmet, hogy az "élmény" kategórián
alapuló pszichológiájában Mérei miképpen
mutat a kognitív pszichológián belül is rehabilitálódott
élmény jellegű reprezentációk, az élmények
fenomenológiai kutatása irányába. (Vö.
László János: Élmény és megismerés.
In: Uő.: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia
Humana, Bp., 1998. 188-191. old., valamint: Egy európai pszichológus
naplója: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Uo.
181-187. old.)
13 Bagdy: "Elmondani a világot..."
In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. 241. old.
14 Virág Teréz:
Mérei Ferenc Lélektani Naplójának elemzése.
A gondolkodási folyamatok és a manifeszt álomszöveg
értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 1987-88,
1. szám 56. old.
15 Virág: i.m. 57.,
68. old. - Kiemelések az eredeti szövegben.
16 Idézi Litván
György: Mérei Ferenc a politikában. In: Mérei
Emlékkönyv, 113. old.
17 Mérei Ferenc: Az
elveszett paradicsom. November '66. (1975) In: Mérei Emlékkönyv,
143. old. Kiemelés tőlem: L. G. A validitással (érvényességgel)
kapcsolatban felvillantott önironikus észrevételére
tanulságos példa és az itt szóban forgó
probléma izgalmas elaborációja Mérei "peremhelyzettel"
kapcsolatos vizsgálódása. Vö. A peremhelyzet
egyik változata: a szociálpszichológiai kontúr.
Pszichológia, (7), 1987. 1. szám, 1-5. old. Lásd még
ezzel kapcsolatban Erős Ferenc: Mérei Ferenc életműve
és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György
(szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai
Könyvtár és Múzeum, Bp., é. n. [1995].
128., 131. old.
18 Mérei Ferenc: A
Jó és a Rossz határán. Magyar Hírlap,
1996. február 24., 14. old.
19 Vö. Mérei
Ferenc: November 64 (1973). In: Mérei Emlékkönyv, 132.
old. Mérei protektora, aki besegítette a lipóti állásba,
Kun Miklós volt (uo. 132. old. - itt Mérei egy bizonyos "K.
főorvosról" ír), Kun Miklós viszont Aczél
György barátja volt. Magam nem rendelkezem hiteles dokumentumokkal,
de nem tudom kizárni azt a lehetőséget, hogy áttételes
módon maga Aczél György emelte ki Méreit a "tiltott"
alvilági régiókból a "tűrt" bugyraiba.
Ez persze még nagyon messze volt attól, hogy a ragyogó
felvilág "támogatottja" is lett volna, amit egyébként
Mérei hátralévő életében már
soha nem kapott meg.
20 Vö. Vikár
Gyögy: Utam a pszichológiához. In: Önarckép
háttérrel, 299. old.
21 Vö. Erős: Mérei,
az informális nagyhatalom. i.m.
22 Erős Ferenc: Mérei
Ferenc életműve és a magyar szociálpszichológia.
In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon.
127. old.
23 Pléh Csaba: Pszichológia,
szimbolika, diktatúra. BUKSZ, 1998. Ősz, 294. old.
24 Ennek a korszaknak jellemző
újbalos utópikus víziója volt Heller Ágnesék
törekvése: "Az életformát kell forradalmasítani,
nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkodjunk
másképp!" Vö. Heller Ágnes: Bicikliző majom.
Múlt és Jövő, Bp., 1998. 200. old.
25 Vö. Erős: Mérei
Ferenc életműve... i.m. 128. old. Nincs itt módom arra,
hogy részletes szociológiai helyzetelemzéssel kimutassam
a különböző "informális szubkultúrák"
ekkori jelenlétét és hatását, pusztán
csak utalni szeretnék a marxi és újbaloldali törekvések
mellett a keresztény bázismozgalmakra stb. Vagy hogy egy
talán meglepőbb párhuzamra hívjam fel a figyelmet:
Karácsony Sándor tanítványai is egy sajátos,
de informálisan összetartó "szubkultúrát"
alkottak ekkor is stb.
26 Vö. Bibó István:
Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna...
Egyház-, kultúr- és politikatörténeti
uchrónia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok.
IV. köt., Magvető, Bp., 1990. 278-279. old. Bibó itt
olyan "szabadgondolkodónak" írja le Méreit, a negyvenes
évekbeli politikai vitapartnerét, 1956 után néhány
évig börtön- és sorstársát, aki szemben
áll ugyan az egyházzal, mégis része annak stb.
Persze egy olyan Uchróniában, ahol nem történt
meg az egyházszakadás, s ahol - és amikor: a XV. században
- győzött volna a zsinati mozgalom, s az egyház megmaradt
volna "az egész európai szellemi élet keretének,
a felvilágosodás, modern tudományosság, humanizmus,
demokratizmus, liberalizmus, szocializmus mind keresztény egyházi
keretek között" alakult volna ki stb. (267. old.). Hát
bizony ez tényleg egy nagyon utópikus "uchrónia".
27 Például
ezen hadállásából próbálta megtörni
az ELTE pszichológusképzésében uralkodó
"ratocentrikus diktatúrát" (Vö. Garai László:
Egy pszichológus tapasztalatai a pszichológia elméletéről.
In: Önarckép háttérrel, 72. old.) Mérei
továbbra is "mozgalmári" lendülettel dolgozott.
28 Mérei - és
vele párhuzamosan Bibó - nem létező politikai
pszichológiája mibenlétéről és
fontosságáról, mondhatni a hazai politikai pszichológiában
tradícióképző szerepéről lásd
tanulmányomat: Politikai pszichológia és politikatudomány.
MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális
Kutatóközpont, Bp., 1997. 44-47. old.
29 Pléh Csaba: A pszichológiai
történetírás hagyományai. Magyar hozzájárulás
a modern pszichológiához. Világosság, 1998.
12. szám, 27. old. Azért hivatkozom éppen ezekre a
terminusokra, mert ezek olyan - egyeseket talán meglepő, a
"rajongókat" minden bizonnyal meghökkentő - szavak, amelyek
talán kissé tiszteletlenül távolságtartást
sejtető konnotációiban "lepárolhatjuk" e dolgozat
elején felgomolyogtatott véleményalakzatok "felhőiben"
kavargó különböző "Mérei-legendák"
tudománytörténeti tanulságait.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta