BUKSZ - 9. évfolyam, 3. szám (1997. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Zsigó Ferenc 

Lengyel László
A rendszerváltó elit tündöklése és bukása
Helikon Kiadó, Budapest, 1996.
261 old., 798 Ft


A rendszerváltozás, a demokratizálódás és a demokrácia konszolidációjának folyamatai számtalan politológus érdeklődését felkeltették az utóbbi huszonöt évben. Az összehasonlító vizsgálódások középpontjába olyan kulcsfontosságú területek kerültek, mint Dél-Európa, Latin-Amerika, újabban pedig Közép-Kelet-Európa, ám a politikai filozófiákkal foglalkozók is kutatásokat végeztek ezeken a tájakon. Az elitek szerepének tanulmányozása és értelmezése már korábban is olyan gondolkodók kedvenc területe volt, mint Platón, Pareto vagy Dahl. Éppen ezért nem meglepő, hogy némi figyelemre tarthatnak számot az átalakulóban lévő társadalmak elitjeiről szóló tanulmányok. Témájuk természetéből fakadóan a kortárs alkotmányozási változásokról, a sokkterápiáról és a pártalapításról és -átalakításról szóló írások - legalábbis implicit módon - az elitekről alkotott elméletekből táplálkoznak. Így aztán nem nehéz azt vélelmezni, hogy A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című könyv potenciálisan hozzájárulhat a magyar (és talán a Magyarországon kívüli) átalakulási folyamatok jobb megértéséhez. Lengyel László legújabb könyvéről szóló recenziónk leginkább a "politikatudomány" szemszögéből szeretné értelmezni e munkát.

A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című kötet számos aspektusa zavarba ejtő. Az első ilyen elem maga a könyv felépítése. Általában azzal szoktam kezdeni egy könyv tanulmányozását, hogy elolvasom a bevezetőt, majd az összefoglalást futom át. Amennyiben ezek a részek érdekesnek bizonyulnak, áttérek a tartalomjegyzékre és a mutatóra, és azokat a témákat keresem, amelyek a korábban kifejtett érvelés vagy teória gerincét képezik. Az ilyen típusú szövegolvasás lehetővé teszi, hogy ezek után az elsőtől az utolsó oldalig némi irányítás segítségével haladjak, és kövessem a szerző szándékait. Lengyel összesen háromoldalas bevezetővel kezdi, mely tele van tűzdelve Shakespeare Szentivánéji álmából vett elvont fogalmakkal és hivatkozásokkal, ám semmi magyarázattal nem szolgál arra, mi fog következni a további oldalakon. Összefoglalása avagy a könyv utolsó gondolatsora, ahol a konklúziót remélem megtalálni, leginkább anekdotafüzérnek tűnik, amellyel egy tisztességesebb közélet iránti vágyakozásának ad hangot. Ám szinte semmi fogódzót nem ad arra nézvést, miről szóltak és mi mellett érveltek a korábbi oldalak. A tartalomjegyzékre pillantva sem leszünk sokkal okosabbak, míg az index, ... nos, ebben a könyvben nincs mutató.

Mindezekkel felvértezve a következő kérdést kell feltennünk: mi Lengyel argumentuma? Vagy társadalomtudományi szempontból nézve: mi az elmélete? Röviden összegezve kimondható, hogy Lengyel nem mutatott fel egyetlen elméletet sem, talán azért, mert nincs neki, és ez a zavar második forrása. Vagy talán az olvasóra hagyja elmélete kibogarászását. Mindezek után egyáltalán nem meglepő, hogy ebben a könyvben kevés hivatkozás van empirikus munkára. Az elemzés itt inkább a diskurzusok osztályozása, illetve a diskurzusok mögött húzódó értékek és attitűdök értelmezése. Amiket Lengyel összegereblyézett könyvében, azok anekdoták, leírások, irodalmi hivatkozások, politikai és társadalomkritikák, diskurzuskategorizálások és vizsgálatok halmaza, amelyek végül nem álltak össze se zsurnalisztikus, se tapasztalati, ám filozofikus írásgyűjteménnyé sem. Könyvét nem tarthatjuk közgazdász vagy politológus, történész vagy társadalomfilozófus művének, legjobb esetben is csak egy szónok alkotásának. Így a zavar harmadik forrásával kapcsolatos kérdést úgy vethetjük fel: milyen közönségre gondolt Lengyel, amikor A rendszerváltó elitet írta?

A könyv alapvetően kronologikus rendben épül fel. Az első hat fejezet a Kádár-korszakkal foglalkozik, az 1960-as évek konszolidációjától Kádár haláláig. Lengyel bizonyos értelemben megvizsgálja a hatalom megosztását a Kádár-korszakban, figyelembe véve a következő premisszát: Kádár alatt a presztízs és a hatalom elsősorban nem a pártkádereken keresztül érvényesült (ahogy más szovjet csatlósoknál), hanem különböző elithálózatok segítségével. Ezeknek a hálózatoknak a legfőbb szerepe az volt, hogy megvédjék elitjük érdekeit. A rendszer patrónusainak és klienseinek különbözősége, illetve Kádár s elvtársai idegenkedése miatt, amit az univerzális, a történeti és a filozófiai kérdések iránt éreztek, a magyar eliteknek tökéletesíteniük kellett azokat a diskurzusokat, amelyek a magyar politikai és gazdasági élet különféle viszonyaival foglalkoztak (például a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatról, az ipari káderekről vagy a második gazdaságról szólót). Az akkori elit és nem elit diskurzust a különleges élethelyzetek (Lebenslüge), illetve az az elutasítás is alakította, amely a holocaustot, a nemzeti kérdést vagy 1956-ot övezte (második fejezet). A párt kivonulása a magánéletből és a magyar életszínvonal javítását szolgáló törekvések szintén befolyásolták ezt a diskurzust: megjelent egyfajta kérkedés a magyarok anyagi körülményeivel, különösen román vagy bolgár összehasonlításban (lásd harmadik fejezet). A könyv negyedik fejezete bemutatja az MSZMP reformszárnyának a diskurzusra gyakorolt hatását az 1980-as évek végén, míg az ötödik fejezet Kádár utolsó napjainak a jellegzetességét tárgyalja, összehasonlítva Macbeth és II. Richárd végnapjaival, a hatalom átruházásának szempontjából.

A hatodik fejezet az Antall-korszakkal foglalkozik. Itt Lengyel azt állítja, hogy az MDF legnagyobb hibája diskurzusa megalkotásában rejlett. A népről és nemzetről szóló széles körű és viszonylag könnyen érthető nyelvezet lassacskán átalakult az ujjal való mutogatás és a kirekesztés nyelvévé. Azzal, hogy különböző csoportokat "nem-keresztény"-nek és "magyarellenes"-nek címkéztek, 1994-re sikerült elidegeníteni maguktól a magyar választók többségét. Mi több, egy idő után a kádárizmus kegyetlen kritikáját figyelemre se méltatta a lakosság, hiszen, Lengyel értékelése szerint, a kádári nyolcvanas évek szociális és értékrendszerének jelentős része tovább élt az 1990-es években is.

Könyvének utolsó három fejezete Horn Gyula és az MSZP vezetési stílusát és diskurzusát vizsgálja. Lengyel azt állítja: annak ellenére, hogy Hornék eltávolodtak a magyar polgárnak címzett diskurzustól, az mégis megértette. A diskurzus, amit kialakítottak, a nyugati hatalmaknak és nemzetközi intézményeknek szólt (lásd az Európai Unióval, az IMF-el, a Világbankkal, a NATO-val kialakított kapcsolatot). Részben ez a váltás a felelős, hogy hiányzik a hitelesség a kortárs magyar közéletből. A politika csakúgy, mint a Kádár-korszakban, abból áll, hogy a reformokat csak a válsághelyzetek megjelenése után vezetik be. A morális alapokat nélkülöző közélet csakúgy, mint Nyugaton, egyszerűen a korrupcióval szövődött össze. Lengyel szerint bizonyos szempontból ez vezetett a kádári reformok utolsó állomásához és a rendszerváltáshoz, amelyben a válság - gazdasági értelemben a korrupció, a mindent eluraló önzés és erkölcstelenség - a politikai rendszer állandóan lehorgonyzott "vasmacskájává" vált.

Lengyel ezen a ponton haloványan felrajzolt egy elméleti csontvázat, amelyre meglehetősen kevés húst tapasztott. Ez a csontváz a következőképpen néz ki: a változó intézményes struktúrák és a külső körülmények ellenére a magyar politikai és gazdasági elit feltűnően egységes maradt, legalábbis a kádári konszolidáció éveitől kezdődően a rendszerváltozáson át napjainkig. Ennek az egységnek pedig a legfőbb vonása az elit azon képessége, amellyel alkalmazkodni tud a körülményekhez, hiszen képes bárminek megfelelni. Lehetséges tehát Lengyel homo kadaricusára úgy tekinteni, mintha Kenneth Arrow racionálisan cselekvő hőse kelt volna életre. Azonban ahogy fentebb már említettük, Lengyel nem dolgozott ki tisztán egyetlen elméletet sem, és nem kísérel meg egyetlen teóriát sem igazolni szisztematikusan. Így aztán könyve nem értékeléssel vagy elutasítással, hanem egyfajta antiösszegzéssel zárul, amelyben a szerző megjósolja a folytatódó káoszt, a korrupció burjánzását és a szakszerűség kihalását a magyar közéletből. Lengyel konklúziójában különösen feltűnő - és talán zavarba ejtő is, amennyiben rendszerezett vizsgálatra és összegzésekre vagyunk kíváncsiak -, hogy prófétaként Messiást kíván a magyar politikai életbe: "... sehonnan se tűnik fel az a pozitív, politikai, gazdasági és erkölcsi tőkét felhalmozó, erős és határozott >>hős<<, aki neki tudná lendíteni a gazdaságot. [...] De talán [...] születnek olyanok, akik elhiszik, hogy fontosabb évtizedes építményeket emelni, mint a maguk úszómedencéjét." (201. old.) Ebben az idézetben Lengyel reménykedik, hogy a jövőben már nem az önérdekűen racionális választás lesz a magyar üzleti és politikai elit "vezércsillaga". Lengyel László a politikai bölcs szerepében tetszeleg: a magyar politikai élet Keresztelő Szent Jánosának képzeli magát.

Könyvében Lengyel igazából sehol sem határozta meg, pontosan kikből áll a rendszerváltó elit. Nagy terjedelemben foglalkozik az MSZMP vezető személyiségeivel (különösképpen Kádár Jánossal), költőkkel és írókkal, kiemelkedő káderekkel, kissé kevesebb figyelmet szentel a vállalati menedzsereknek, viszont kimerészkedik a tágabb értelemben vett magyar közéletbe is. Így Lengyel túlságosan nagy területet jelölt ki vizsgálatához, a diskurzuselemzéshez szintén. Mivel nincsen világos elképzelése arról, kik alkotják az elitet (vagy az eliteket), képtelen arra, hogy szisztematikus összegzését adja attitűdjeiknek és szerepeiknek. Úgy tűnik, éppen ez a kettősség gátolja meg a koherens összegzés elérésében. Az állítás, hogy napjainkban az ország és társadalma újfajta eklekticizmuson és posztmodern alapon nyugszik, talán egyetlen kísérlete a fogalmiságra (bár igencsak könnyű "egérútnak" látszik ez a megoldás, ha a komoly összegzéseket vesszük alapul). Ezzel a magyarázattal merőben különböző formációkat és személyiségeket csoportosít az "egyetlen elit esernyője" alá, ahelyett, hogy felismerné és megnevezné azokat a sajátos jegyeket, amelyek a különböző elit alcsoportok közötti jelentős különbségeket jelölik.

Mivel A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című könyv mögött nem áll empirikus kutatás, a kötet leíró és retorikus jellegű. Lengyel néhány megjegyzése és megfigyelése azonban bizonyos éleslátásról tanúskodik, és további mérlegelést és tanulmányozást igényel. A 27. oldalon bevezetett "életstílus-nacionalizmus"-terminus,
melyet a harmadik fejezetben továbbfejlesztett az "életstílussal való kérkedéssé", érdekes megközelítése a nemzeti öntudat(osság) tanulmányozásának, különösképpen a Kádár-korszak idején, összevetve Ausztriával és Romániával. Míg a "hagyományos" vagy etnikai nacionalizmus diskurzusát szinte teljesen elfojtották ebben az időszakban, addig a nemzeti büszkeség a magyar életforma mutatóival való kérkedésben jutott kifejezésre, például az erős forint, a hétvégi víkendházak vagy a külföldi utak felemlegetésével. Sajnálatos módon azonban Lengyel nem megy mélyebbre vizsgálatában, és nem alapozza meg eme koncepcióját. Az olvasónak az az érzése, hogy nem egy potenciálisan értékes fejezetet olvasott egy politológustól, hanem a magyar társadalom egy puszta - bár agyafúrt - megfigyelőjétől kapott egy kommentárgyűjteményt (akihez hasonlóan e recenzió olvasói szintén megfigyelők).

Lakatos Imre írta: "az intellektuális őszinteség abból áll, hogy az ember pontosan meghatározza azokat a feltételeket, amelyek érvényesülése esetén hajlandó feladni pozícióját". Lengyel két szempontból sem felel meg Lakatos tételének. Először is, nem ad világos összegzést elméletéről vagy pozíciójáról. Ez vezet természetesen második hiányosságához, hiszen a ködös teóriákat és álláspontokat nem ütközteti az empíriával. Léteznek Magyarországon az elitekről, a politikai tudásról és kultúráról használható adatsorok, és ezek mind hozzáférhetők. Ám ilyen adatokat és tanulmányokat nem hívtak segítségül A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című könyv megírásakor. Ebben az értelemben Lengyel kötete nem áll össze politikatudományi munkává. Lengyel László könyvével a publicisztikai írásokat gazdagította, nem pedig a politikatudományi és filozófiai vagy társadalomtudományi kutatásokat. Nézetei nincsenek világosan megfogalmazva és ellenőrizve, s talán az éppen őt követő magyar politológusnemzedék fogja őket kiigazítani.

Fordította: Sebők Marcell

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu