Két okból fogadtam
el a meghívást ebbe a "Tiszteletkör"-be. Először
is azért, mert a rovat címét nem tartom ugyan szerencsésnek,
de nagyra becsülöm Szakály Ferencet. Ha tehát a
BUKSZ különösen jelentős munkákat ilyen különös
című rovatban mutat be, ám legyen. A tiszteletkör
fogalma tudósok teljesítményéről szólva
ugyanis az én érzékelésem szerint valamilyen
jelentős évforduló, általában születésnap
hangulatát sugallja, amikor a szó jó vagy rossz értelmében
tényleg tiszteletköröket teszünk. A BUKSZ szerkesztői
viszont nyilván másként érzékelik, mert
sem a mostani, sem - amennyire meg tudtam állapítani - a
korábbi "Tiszteletkör"-ök sem kapcsolódtak különleges
alkalmakhoz. Egyszerűen egy-egy könyv megjelenése az
alkalom, méghozzá olyan szerzők könyveié,
akiknek az életében könyvek megjelentetése nem
különös esemény. Szakályról szólva,
azt hiszem, a váratlan kérdésre ő maga sem
tudná hirtelen megmondani, hányadik könyvének
szól a mostani, hangsúlyozott figyelem.
Másik okom a részvételre
hasonlóan személyes természetű. Ez abból
adódik, hogy Szakály a könyvében két helyen
is mintegy megszólított. Az egyik megszólítás
szakmai életem egyik legnagyobb meglepetése volt. Akkor éreztem,
amikor a könyv utolsó jegyzetét elolvastam. Eszerint
Szakály felhívja a figyelmet az én tanulmánykötetemre,
amit saját könyvének második korrektúrájával
egy időben adott ki a Ráday Gyűjtemény, vagyis
ő - értelemszerűen - nem használhatta. Sok kollegiális,
jó baráti gesztust tapasztaltam már, de ez különösen
jólesett, mert nagyon nem szokványos a formája. Az
általános, mondhatni normális eljárás
az, ha az ember egy meghatározott dátummal lezárja
a szakirodalmi tájékozódást, és az azután
megjelenő munkákkal - írásában legalábbis
- már egyáltalán nem törődik.
A másik megszólítás
viszont a könyv legelején áll. Ott, a harmadik, historiográfiai
jegyzetben szögezte le Szakály, hogy a mezővárosi
reformáció fogalmát, amit - ahogyan az előzőekben
írottakból kiderült - Klaniczay Tibor és Makkai
László még 1957-ben vezetett be, én a legutóbbi
nagy összefoglalásban, a "tízkötetes"-ben nem is
használtam, nem is említettem. Ez a valós megállapítás
pályám legelejét juttatta eszembe.
Végeredményben, bevezető
mondandómat zárva azt írhatom le, hogy a Mezőváros
és reformáció nekem személyes élményeket
nyújtó, izgalmas olvasmány volt. Egyes megállapításaival
tökéletesen egyetértek, másokkal - ahogyan Szakály
jelzete is jelzi - fenntartásaim vagy legalábbis kérdéseim
vannak. Mert a mezővárosi reformáció fogalmát
nem véletlenül nem használtam.
Tökéletesen egyetértek
azzal, ahogyan Szakály Ferenc könyve historiográfiai
helyét meghatározza. Tényleg Klaniczay Tibor és
Makkai László kezdeményezését folytatta.
Nem tudom azonban, nem vette-e észre, vagy talán csak nem
akarta leírni, hogy szorosabb kapcsolat fűzi Makkaiékhoz
a magyar lakta területekre kiterjedő reformáció
hasonló megítélésénél. A megítélés
hasonlóságát a mezővárosi reformáció
fogalomhasználata pontosan kifejezi. Szakály maga is utal
arra, miszerint Makkai és Klaniczay annak idején, a ma már
történelmi értelemben is távoli múltban,
1957-ben Horváth János nézeteivel állt szemben,
aki a reformációt a patrónusok vallásváltoztatása
szerinti rendszerbe helyezte bele. Horváth János a patrónusi
reformáció fogalmával nem élt, bár tehette
volna.
Ez a patrónusi reformáció
az, amit a cuius regio eius religio elvét hangsúlyozó
történetírás még ma is ábrázol.
Vagyis azt állítja, hogy a hitújításban
a birtokok népe a földesurak vallását követte.
Makkaiék ezzel szemben nem írták ugyan le, de a mezővárosi
reformáció fogalmának használatával
a mezővárosok hitújításbeli kezdeményező
szerepét vagy a földesurakat erősen befolyásoló
hatását érzékeltették. Ilyen értelemben,
mivel a négy évtizeddel ezelőtt megfogalmazódott
nézetkülönbséget a történetírás
máig fenntartotta, Szakály Makkaiékhoz csatlakozott.
Igaz, a nézetkülönbség réges-régi
eredetét valószínűleg már sokan elfelejtették,
és Makkai, valamint Klaniczay felfogását azóta
legalább annyian magukévá tették, mint amennyien
Horváth János hagyományos felfogását
vallják.
A mezővárosi reformáció
fogalmának megjelenése azonban annak idején lényeges
szemléleti változást hozott, új értelmezést
adott a hitújítás tartalmának Magyarországon.
Ha úgy tetszik, historiográfiai fordulat volt. Makkaiék
előtt a reformáció a reformátorok működését
jelentette, a magyarországi reformáció története
az itteni reformátorok szellemi és emberi kapcsolattörténete
volt, ők a reformáció hatása nyomán
vagy vele párhuzamosan alakuló társadalmi cselekvésre
terelték a figyelmet. Makkai és Klaniczay szemlélete
szerint a reformációt a társadalom vagy a társadalom
egy része valósította meg. Nagyon leegyszerűsítve
a dolgot, ez a cselekvés volt szerintük a reformáció.
Gondolom, az ortodox marxizmus lazulásának köszönhetően
fejthették ki, éppen 1957-ben megjelent munkákban,
ezt a weberiánus értelmezést. Egyúttal megtalálták
a módját, hogy a magyarországi hitújítást
az egyetemes történelem kontextusában mutassák
be.
Az az érzésem, hogy
Szakály most valami hasonlót csinált. Nem a mezővárosi
reformáció fogalmának használatára gondolok;
a mostani historiográfiai helyzetben fogalmaknak már nincs
vagy éppen nincs üzenetük. Arról van szó
inkább, hogy Szakály, úgy, ahogyan annak idején
Makkaiék, megtalálta a magyarországi reformáció
bemutatásának a nemzetközi historiográfiában
jelenleg érthető módját. A Mezőváros
és reformáció kötet tanulmányai módszerüket
és eredményüket tekintve azt nyújtják,
amit - a miénktől nagyon eltérő forrásadottságok
alapján - a nemzetközi tudományosság jelenleg
megkíván.
Manapság ugyanis, a történelmi
iskolák teljes tekintélyvesztettsége idején,
mindenki a konkrét tényeket, a társadalmi cselekvés
megnyilvánulási módjait kutatja, és azon vitatkozik,
van-e a reformációnak társadalomtörténete.
Különböző természetű anyakönyvek
alapján vizsgálják például, a reformáció
nyomán hogyan nőtt a nem római katolikus módon
házasuló, gyermeküket kereszteltető vagy hozzátartozóikat
temető emberek aránya egy-egy település közösségén
belül. Vagy éppen arról készítenek táblázatokat,
milyen változásokat hozott a hitújítás
az egyetemek különböző karaira beiratkozók
arányában.
Ilyesmiről és még
sok hasonló problémáról nálunk nincsenek
adatok. Ezt a tényt mindannyian ismerjük, és mindenki,
akit a reformáció kutatásában a hátrányos
forrástani helyzet zavar, közvetett megoldásokkal kísérletezik.
Ide sorolható az iskolatörténet, az olvasmánytörténet,
a magyarországiak peregrinációjának tanulmányozása,
újabban az egyetemre kijutottak patrónusait vizsgáló
kutatás, minden, ami társadalmi cselekvésre utaló
tényeket kutat.
Szakály most azt állítja,
mert Mezőváros és reformáció címmel
ilyen tanulmányokat közöl, hogy egy-egy személy
cselekedeteiben tudja a társadalmi cselekvést rekonstruálni.
A tanulmányok briliánsak, óriási forrásanyagot
mozgatnak, aprólékos filológiai elemzésekre
épülnek, de kevés utal akár csak valamelyik alcímében
is a hitújításra. A Szegedi Kis Istvánról
és Skari-cza Mátéról vagy a Nagymarosról
mint az antitrinitarizmus egyik bástyájáról
szóló tanulmánynál nem is volt gondom. A többi
azonban első olvasásra elgondolkoztatott. Ugyan miért
kell a két Schreiber Farkasról vagy a kereskedőből
lett hajdú, Tóth Mihályról és a többiekről
a reformáció összefüggésében írni?
Miért kell a reformációt az ő életükkel
bemutatni?
Töprengéseim eredményeit
írtam le, amikor Szakály historiográfiai helyét
a fiatal Makkai és a még fiatalabb Klaniczay mellett határoztam
meg. Őhozzájuk hasonló módon Szakály
e tanulmányokkal részint a reformáció fogalmának
tartalmát tágította ki, részint pedig a magyarországi
rossz forrásadottságokhoz alkalmazkodva adott az egyetemes
történelemben értékelhető képet
a magyarországi hitújításról. Ezen valószínűleg
lesznek viták, talán ennek a "Tiszteletkör"-nek sem
minden résztvevője ért egyet velem. Olyan bizonytalan
tartalmú fogalmaknál azonban, mint a reformáció,
a nézeteltérések természetesek.
Ilyen természetes nézeteltérés
az is, hogy Szakály és mások gyakorlatával
szemben a mezővárosi reformáció fogalmát
én nem használtam. Tudatosan nem alkalmaztam, mert városiasodásra,
polgárosodásra utal, nekem viszont pályám legelején
szakmailag megrázó élményem volt a mezővárosokkal.
Akkoriban futott fel, talán Szűcs Jenő Városok
és kézművesség a XV. századi Magyarországon
című kitűnő könyve nyomán a mezővárosok
kutatása. Én mindenesetre azért döntöttem
néhány évvel a könyv megjelenése után
amellett, hogy a kora újkori mezővárosok kultúrájával
kívánok foglalkozni, mert Szűcs könyvében
még az egyetemen valami olyasmit olvastam, miszerint a XV. századot
követően a magyarországi városiasodás
a mezővárosokba szorult, és azt hittem, az oppidumokban
ragyogó polgárias műveltséget fogok találni.
Lelkesen vetettem magam a sárospataki
forrásokra. Majd meglepődve állapítottam meg,
hogy Patak nem város, aminek a levegője - ahogyan az egyetemen
tanultam - felszabadít, hanem a földesurak akaratától
függ benne minden. Tapasztalatlan voltam természetesen, és
a történettudomány nüanszaiban tájékozatlan,
de máig sem tudtam magam túltenni azon a döbbenetszerű
felismerésen, miszerint a mezővárosok legfőbb
jellemzője a földesúri hatalom.
Azóta sokat kutattam, mégis
valahogyan emiatt a felismerés miatt nem használtam a mezővárosi
reformáció fogalmát. De hozzáteszem, nem használtam
a városi reformáció vagy a falusi reformáció
fogalmát sem. Kutatási tapasztalataim arról győztek
meg, hogy a reformáció megjelenésének körülményei
nem tipizálhatók. Nem is láttam értelmét
annak, hogy a magyarországi településterminológia
bizonytalansága mellett településformációhoz
kössek egy rendkívül bonyolult, sőt tulajdonképpen
tisztázatlan fogalmat. Tudom természetesen, hogy a településforma
megnevezése a kutatók szándéka szerint egyben
a településen élők társadalmi státusára
utal, és az oppidum fogalmát - a véleményeket
most nagyon leegyszerűsítve - a város jelentéséhez
igyekeznek közelíteni. Jellemzőnek tartom ilyen szempontból
a parasztpolgár meghatározást. Nem vagyok azonban
meggyőződve arról, hogy parasztpolgárnak nevezett
egzisztenciák egyértelműen faluként meghatározandó
településeken ne alakulhattak volna ki.
Mindez nagyon bonyolult. Az enyémnél
lényegesen alaposabb gazdaságtörténeti tájékozottságot
kíván. Itt csak azt kívánom leszögezni,
hogy Szakály könyve is kételyeket hagyott bennem. Nem
győzött meg főszereplői jellegzetesen mezővárosi
lényegéről. Igaz, hogy valamennyien mezővárosokból
indultak, de mire az itt ismertetett briliáns tanulmányok
fókuszába kerültek, a prédikátorok kivételével
nemesek vagy királyi városi polgárok lettek, illetve
Tóth Mihály a hajdúk szabad világába
csúszott. E tekintetben nem volt különbség a török
miatt sajátos státusú mezővárosokból
indulók és a többiek között. Mindannyian eljöttek
a mezővárosokból, másként fogalmazva,
kibújtak a földesúri hatalom alól. Másodsorban
- Szakály maga is jelzi -, ők különösen jó
forrásadottságok miatt megfogható alakok, de akár
sokan is lehettek még hozzájuk hasonlók.
Ezzel, a forrásügy bekapcsolásával
a kérdések sora nyílik meg. Mert Szakály mezővárosi
anyagot nézett, tehát mezővárosokban talált
a kereskedelemben, a közéletben és az egyházi
ügyekben tevékeny, a környezetükre különösen
érzékeny embereket. De mi lett volna, ha másutt keres?
Sopronban például vagy Kassán nem talált volna
hasonló alakokat? Vagy nem élhettek ugyanilyenek falvakban?
Végeredményben Szakály
nem győzött meg arról, hogy főszereplőinél
a mezővárosi eredet a meghatározó. Szerintem
olyan embereket írt le, akiknek alkati tulajdonságaiból
fakadt az, hogy az események középpontjába kerüljenek.
Ilyen személyiségek cselekedeteiben működik a
társadalom. Amikor az kerül a történelem napirendjére,
az ő cselekedeteikben valósul meg a reformáció
a mezővárosokban, de a városokban, a falvakban is,
mindenütt.
A reformációnak a
személyiség és a társadalom felől történő
megközelítésében tehát végeredményben
egyetértünk Szakály Ferenccel. Itt visszaértem
méltatásom elejére, úgyhogy végül
mégiscsak futottam egy tiszteletkört.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu