Kjell Westö 
Ahol egyszer jártunk 
 

Ivar Grandell naplóbejegyzése:
1918.IV.20, szombat

A várost teljesen felforgatták, most a németek az urak, és irgalmat nem ismerő védelmi alakulatok bukkannak elő, mint gombák eső után. A Kämps bar szállóban és a Hufvudstadsbladet hasábjain nagyon várják már a bálokat, amiket von der Goltz és az emberei tiszteletére rendeznek, és a sétányokon és sugárutakon meg hallottam finom hölgyeket, amint azt mesélték, vacsorát készülnek adni német tiszteknek, hogy bemutathassák nekik a lányaikat. Ebben a légkörben Helsinki jól szituált lányainak az elrablása nem fog sokáig váratni magára.
A harcok alatt az egyik hídon egy kósza golyó eltalált és halálosan megsebesített egy koros munkásasszonyt, a tejboltba tartott éppen. Most egy puskagolyók által kilyuggatott ladik áll felborítva a híd közepén, hogy jelezze, se autóval, se kerékpárral nem szabad áthajtani. A szerencsétlen ladik egy nagyobbacska modell, a Kormorán nevet viseli, szerintem Blomqvist boltsegéd csónakját rekvirálták el. Szegény Blomqvist, futólag ismerem őt a berggatai közétkezdéből, nem volt könnyű élete. A felesége, Manja, elhagyta őt évekkel ezelőtt, és azóta is csak sújtja a sors. Szerintem erről a barbár háborúról nincs különösebb véleménye, csak gyanítom, hogy a csónakját szívesen megtartotta volna. 
Múlt héten álltam a régi Seurahuone szálló előtt, és néztem/láttam elvonulni a szabadon eresztett szabadcsapatokat. Elmasíroztak a főkormányzói hivatalig, és a téren, az utca túloldalán, tőlük alig húsz méterre állt újonnan begyűjtött vörös foglyok egy nagy csoportja. A frissen szabadultak nem tudták türtőztetni magukat, átüvöltöztek az utcán: - Vörös senkiháziak! Gyilkosok! Most visszakapjátok a kölcsönt! – Talán nincs ebben semmi meglepő, hiszen a vörösök pont így kiabáltak, és még durvábbakat is, amikor a szerepek fel voltak cserélve/fordított volt a szereposztás. Attól még nem volt kevésbé nyomasztó a színjáték. 
A szabadcsapatok szétszéledtek a város minden irányába, a vörös rabokat meg elhajtották a börtönbe, hogy onnan majd tovább szállítsák őket valamelyik fogolytáborba, amiket a fehérek éppen most hoznak létre. Amikor a rabmenet megmozdult, egy kis drámának lehettem szemtanúja. Egy kisfiú állt a járdán, távolabb a Sofiegatánál, és hirtelen odakiáltott valakinek a sorban: - Apu! Apu! Ugye nem lőttél le senkit? Ugye nem fognak most téged lelőni? – Egy magas, feketehajú férfi felelni kezdett a fiúnak: - Ne félj, Allu, minden re... – de tovább nem jutott, mert a fehér őrök ráripakodtak: - Csend legyen a sorban! Pofa be, fattyú! – és hasonlókat, majd az egyik fehér őr odament, és keményen hátba vágta a foglyot. Jaj! Eljöhetne már a béke és a megbékélés korszaka a városunkban, de sajnos nem vagyok különösebben bizakodó. 

*

Eccu csak évekkel később értette meg; hogy a szabadságnak ezen korai időszaka határozta meg a sorsát. Ebben a percben nemcsak arról döntött, hogy mit fog tenni tavasszal, amikor a várost és a vidéket meg kellett tisztogatni a vörös lázadás után, hanem arról is, milyen irányt vesz teljes élete, és mekkora jelentőséggel fog bírni benne a Sötétség.

Az első napokban otthon ült, nem csinált semmit. De ez a tétlenség nem volt sem kellemes, sem megnyugtató; úgy érezte, mintha az erő továbbra is csak áramlana ki a testéből. Nem a kimerültek mély, de jótékony álmát aludta, amely lassacskán elvezet a reggelhez, és utána az ember azzal az érzéssel ébred, hogy az élet remek, és megint bele akarja vetni magát a közepébe. Szaggatottan aludt, egész éjszaka izzadt. Úgy érezte, csak perceket alszik egyhuzamban, és akkor is annyira felületesen, hogy közben félig a tudatánál van. A teste már nem tudta, hogyan kell ellazulni, az izmai feszültek, fejfájás gyötörte, sajgott a válla, nyugtalankodott a hasa, és hirtelen görcsei voltak. Nappal fáradt volt, de közben nyughatatlan is, és mintha lázban égett volna. Újonnan elnyert szabadsága egy eddig ketrecben raboskodó állat szabadsága volt, hirtelen több ajtót is látott megnyílni, de nem tudta, melyik mögött várja a valódi szabadság, és melyik mögött rejtőzik büntetés a jóhiszeműségéért, amiért egyáltalán hinni mert a szabadságban. 
Telefonáltak a barátai. Cedi többször hívta, és Henning is telefonált, és Lonni, és egyszer még Bruno Skrake is. 
Cedi az első hívása során Zviga Zweygbergkről beszélt. Zvigát eltemették, még mikor Cedi a gimnáziumban raboskodott, és a Sigurd-alakulat még a Stenbrottet jéghideg barakkjaiban didergett. Cedit nemrégiben felhívta Zviga barátja, Tschali Luther, és bár Tschali és Cedi korábbról nem ismerték egymást, megállapodtak, hogy tartanak egy megemlékezést Zviga sírjánál. Eccut bántotta, hogy Luther Cedit felhívta, őt meg nem, de attól még habozás nélkül elhagyta georggatai lakását; állt a többiekkel a tiszta áprilisi napfényben a néma temetőben, mindenki cilindert, fehér sálat és fekete paletot-t viselt, mintha egymásról készült másolatok lettek volna, és a fű készült egészen világos zölden kisarjadni, és Zviga sírját ellepték a virágok, és mindannyian mélyen megrendültek, igazság szerint együtt zokogtak, és nem szégyellték a könnyeiket egymás előtt. 

Jali papa csak hallgatott. A háború hónapjai és az élet a vörös Helsinkiben nem tettek jót neki; úgy festett, mint akiben már nincs semmi spiritusz, egész teste rogyadozott. Eccuval nem beszélték még át a vakmerő síutat a Sigurd-alakulathoz, és nem beszéltek semmi másról sem. De nem ellenszenvből hallgattak, csak mindketten annyi mindenen mentek keresztül nagyon rövid idő alatt, hogy teljesen elnémultak. Nem volt köztük harag, de egyikük sem tudta, mit mondhatna, és amikor az ember bizonytalan, hogyan fogjon neki, akkor inkább egyedül viseli gondolatainak és emlékeinek súlyát, nem terheli velük a másikat is. 
Eccut továbbra is hívogatták a barátai. Miután elbúcsúztak Zvigától, a társalgás a bosszú és a reváns témáját kezdte érinteni. Cedi, Henning, Lonni, mindenki arról beszélt, mennyire fontos lenne megbüntetni a vörösöket, de úgy, hogy megérezzék. A szabadcsapatokat Thesleff alezredes már a felszabadulás másnapján összehívta; újjászervezik a dél-finn védelmi alakulatokat, a fővárosét is. A baráti társaságban mindenki eleget tett a hívásnak, csak Eccu maradt otthon. Elsőként Lonni Tollet szánta rá magát. Toffe Ramsay és mások társaságában belépett Helsinki védelmi alakulatába, egy századba, melynek őrzési feladatokat ígértek a Suomenlinna erődítményben felállítandó fogolytáborban. 
De Cedi Lilliehjelmnek más tervei voltak, és mindent elkövetett, hogy rávegye a barátait, kövessék az ő elképzeléseit. 
- Fel fognak állítani egy új zászlóaljat – mesélte a telefonba a mérsékelt érdeklődést mutató Eccunak. – Az lesz a neve, hogy Nyugat-Nylandi Zászlóalj, és az ing?i mezőgazdasági iskolában lesz a főhadiszállása. Fänrik Lindh a Sigurd-alakulatból már ott van egy századdal, de több emberre lesz szükség, sokkal többre, az iroda az Arkadiagata 6-ban van, Gustafsson doktor várja a jelentkezőket.
- De mi lesz igazából a dolga egy ilyen zászlóaljnak? – kérdezte Eccu.
– Hogy leszámoljon a vörösökkel Nyugat-Nylandban – mondta a legcsekélyebb habozás nélkül Cedi, majd hosszú szónoklatba kezdett elidegeníthetetlen kötelességükről, hogy jelentkezzenek az új zászlóaljba, gondolj Zvigára, emlékeztette Eccut, és gondolj Schybergsonra és Juslinra, akik Pellinkiben estek el, és gondolj Korkmanra és Hernbergre, és a többiekre, akik a Sigurd-alakulatban és visszavonulás közben haltak meg, és gondolj a barátainkra, akik a tavastlandi csatában maradtak ott, és gondolj Olof Gylfe nagyobbik fiára, Magnusra, aki Tampere bevétele után három nappal elment egy borbélyüzletbe, hogy a háborúban megnőtt szakállát leborotváltassa, de ehelyett a borbélynő elvágta a torkát, a vér csak spriccelt, és folyt le a falakon, miközben ő elvérzett. 
Eccu hallgatta, ahogy Cedi felsorolja a vörösök brutális tetteit, és mindent értett. De ő nem akar, mondta, még akkor sem, ha Cedi már másnap indul Ing?ba, és Cedi elmondása szerint Henning Lund és Bruno Skrake megígérte, hogy elmennek az Arkadigatára jelentkezni a zászlóaljba. Eccu még ekkor sem állt kötélnek. – Nem akarok a bosszú angyala lenni – mondta –, elegem van már az angyalokból, akár feketék, akár vörösek, akár fehérek. Azonkívül aláírtunk egy papírt, megígértük, hogy nem állunk bosszút. 
- Én ilyet soha nem írtam alá – mondta Cedi felpaprikázva, – ti többiek meg rabként tettétek, kényszer alatt, fenyegetve voltatok. De természetesen azt teszed, amit akarsz, mint eddig mindig, Eric tesó. Ha meggondolod magadat, tudod, hol találsz minket. És még később is lehet jelentkezni, ezen és a jövő héten meg lesz hirdetve az újságban. Komolyan remélem, hogy meggondolod magad, Eccu, olyan időket élünk, amikor ki kell állnunk a hazáért és a népért.

Miután a németek felszabadították Helsinkit, Nita Widing és a barátnője, Maggie Enerot újra elkezdtek zongoraórákat venni özvegy Walevskynétől. Nita éveken át gyakorolt etűdöket és mazurkákat Walevskynénél, de még mindig nem tudta, hogy az apja ilyenkor egy gyors futamot adott elő a szigorú tanárnő gombjain és gomblyukain, hogy aztán elringassa magát oda és vissza a test nocturne-jére. Nita és Maggie a vörös időkben is eljártak játszani Walevskynéhez, de a lázadás utolsó heteiben az élet a városban túlságosan tébolyult lett, az ember alig merészkedett az utcára, csak a rettenthetetlen Lucie Lilliehjelm tartott ki, és vette rá Nitát, hogy tartson vele, amikor kosárban kávét, kenyeret és cigarettát vitt a testvéreiknek az Elisabetsgatára. 
Amikor a két barátnő újra elkezdett órákra járni, Walevskyné megkérte őket, hogy gyakoroljanak egy f-moll impromptut Schuberttől. És Nita gyakorolt, otthon is gyakorolt, újra és újra eljátszotta az impromptut, és Eccu ennél szebb zenét még soha nem hallott, néhány perc elteltével kezdődött egy hosszú dallamfüzér, amelytől mindig könnybe lábadt a szeme, és volt egy pont, ahol a moll dallam átlendült egy vidám és könnyed dúrba, amely egyre csak terebélyesedett, és olyan szép lett, hogy végül a bánat szálai vegyültek belé, az ünneplő életöröm kisiklott, a dallam sóvárogva repedezett, és azon kapta magát, hogy ismét moll lett belőle, mintha a zene hatalmas világában lett volna valahol egy ősi kőtábla, amelyen írva vagyon, hogy a szépségnek, igenlésnek, életerőnek határa van, azt átlépve minden felbukik, elreped, és a bánat végigfolyik az élet komor múlandóságán.
Valahányszor Eccu meghallotta ezt a darabot – és Nita ígéretes zongorista volt, csendes méltósággal és melegséggel játszotta az impromptut, teret hagyva a dallamnak, nem fullasztva bele a virtuozitásba – magára ismert. Felismerte az örömöt, felismerte a lázas optimizmust és az életkedvet, de a hívogató szakadékot is odalent. Felismerte a minden szépség alján ott lapuló bánatot. És amikor a rabsága utáni napokban és hetekben meghallotta, ahogy Nita gyakorol, kivétel nélkül mindig sírva fakadt, és érezte magában felgyülemleni az elhessegetett érzéseket, és biztosan tudta, hogy a Sötétség megint tart feléje. Nem értette meg, sem akkor, sem később, hogy néha a Sötétség nem egyedül jött, ezúttal a Sötétség csak egy összetevő volt a sok közül, és ha Eccu fejest mert volna ugrani a zenébe, a Sötétség került volna ki vesztesen, mert a Nita által játszott darabban végtelen mennyiségű élet és megbocsátás és szeretet és öröm volt jelen. Eccu a saját lehetőségeik tárházát hallgatta a zenében – Isten csak egy kódszó, amellyel leírjuk a bennünk lakozó jót, gondolta mindig –, és a gyógyulási folyamat szeretett volna megkezdődni, Eccu már akkor felismerni vélte, amikor az emlékeivel és a látomásaival küzdött a hosszú, tétlen napokon az Elisabetsgatán. 
De Eccu nemet mondott. Félt a Sötétségtől, és szeretett volna felbátorodni. Kölcsönvette Jali fényképezőgépét, és kiment képeket készíteni a felszabadított városról és az emberekről. Kész fiaskó lett belőle. A hétköznapi polgárok ünnepi hangulatban voltak ugyan, a férfiak a belvárosban vidáman integettek a kalapjukkal a fényképezőgépe felé, és néhány fiatal nő egyenesen élénk kánkánt lejtett hosszú szoknyában, de közben a németek és a védelmi alakulatosok leszidták és ellökdösték őt, még nincs itt az ideje a dokumentálásnak, mondták, a várost még nem sikerült véglegesen biztosítani, még a városközpontban is maradtak vörös orvlövészek, padlásokon és a háború miatt kiürült irodákban rejtőznek, a németeket még akkor is meglőtték, amikor győzelmi felvonulást rendeztek a Senatstorgon. 
Miután Eccu a városban tapasztalt idegeskedéstől és gorombáskodástól még zaklatottabban tért haza a balsikerű kiruccanás után, Cedi Lilliehjelm történetesen újból telefonált Ing?ból, és elmondta, hogy mostanra már csatlakozott hozzájuk Henning és Bruno is, de van még hely további legényeknek, nem tudná Eccu végre összeszedni az akaraterejét és letenni valahova a garast az életben, nem tudna elmenni az Arkadiagatára Gustafssonhoz jelentkezni, hogy igazi muskétás lehessen, egy mindenkiért, mindenki egyért!
És Eccu letette a garast. Letette, de közben nem tudta, hogy azért, mert le akarta, vagy a bajtársak nyomására döntött így, vagy csak nem tartotta magát elég erősnek ahhoz, hogy egyedül küzdjön a Sötétség és az összes többi előrefurakodó érzés ellen. 

       (regényrészlet)

      PAPOLCZY PÉTER FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu