SINIKKA NOPOLA
Miért laknak a finnek egyedül?
(Matkustan melko harvoin. WSOY, 2012.)
 

Esti séták alkalmával érdemes be-bepillantani a házak ablakain: az egyedül élő emberek hol fel-, hol lekapcsolják a villanyt, teát főznek, esti sétára indulnak.
Finnországban több mint egymillió ember él egyedül. Mi lehet ennek a hátterében?

Húszévesen:
Még nem érdemes összeköltöznöd senkivel, fiatal vagy, emberekkel ismerkedsz, megfordulsz bárokban, filmklubokban, Berlinben, tanulsz, és szépen, nyugodtan körülnézel.

Harmincévesen:
Jelenleg kár lenne összeköltöznöd bárkivel, hiszen most vagy a legjobb korban, karriert építesz, utazgatsz, még New Yorkba is eljutsz, Pilates-tornára jársz, kicsit persze flörtölhetsz is azért, ha felbukkan valami jó fickó, de nehogy lekösd magad!

Negyvenévesen
Pillanatnyilag nem érdemes összeköltöznöd senkivel sem, hiszen van egy gyereked. Egy csemetével egymagad is megbirkózol, de semmi szükség még egy éhes szájra.

Ötvenévesen:
Most semmi esetre sem érdemes csak úgy, nagy hirtelen összeköltöznöd valakivel, hisz a gyerek is épp csak kirepült, te pedig végre ismét szabad vagy. Járogass szépen nordic walkingozni meg francia társalgásórára, akár a spanyolt is elkezdhetnéd, az is egy világnyelv, közben újabb ismeretségeket köthetsz.

Hatvanévesen:
Már nem érdemes összeköltöznöd senkivel, csak nem akarsz ápolónak szegődni valaki mellé? Tudod, a férfiaknak ebben a korban rengeteg nyavalyája kezd lenni, egyre magasabb a vérnyomásuk, s egykettőre az elfekvőben kötnek ki.

Hetvenévesen:
Micsoda? Hogy a férfiak zömmel már mind meghaltak? Hát nem ezt mondtam? Bizonyos életkorban fogják magukat, és kezdik sorban feldobni a talpukat. Köss új ismeretségeket, kezdj el olaszul tanulni, ne hagyd magad berozsdásodni! Ugye, megvan még annak a Jane Fondának az aerobikkazettája?

Nyolcvanévesen:
Szóval férjhez mentél? Hogyan találkoztatok? Amikor levitted a szemetet? Hogy ügyes özvegyember? És külön laktok? Hogyhogy? Aha, ugyanabban a társasházban. Fölösleges is összeköltözni. Megfogtad az isten lábát!

Százévesen:
Azt hallottam, szakítottál. Ez igaz? Hogy végre újra nyugodtan rádiózhatsz? És senki sem beszél bele, amikor a nap aforizmáját vagy a vízállásjelentést akarod hallgatni?
 

Teraszforradalom
 (Matkustan melko harvoin, WSOY. 2012.)

Modern ember vagyok. Amikor beköszönt a nyár, szívesen üldögélek a teraszon. Sohasem mászkálok a fűben, ugyanis el akarom kerülni a rovarok támadását. Köves terepre sem megyek, mivel félek a kígyóktól. A homokos partokat amiatt kerülöm, mert a homokban gyakori az üvegszilánk, a humuszos talaj pedig mindenféle gyanús és félelmetes férgek, például fülbemászók és giliszták búvóhelye.
Már rég eljárt az idő az olyan kifejezések felett, mint a „térdig sáros“ vagy a „fűben térdepel“. Hajdanán a vakmerő emberek fűben heverésztek, sőt akár rovarokkal is közvetlen érintkezésbe kerültek. Egyik rokonom, aki az 1930-as években született, azt mesélte, hogy egyszer, amikor a fűben heverészett, egy aprócska, meglehetősen visszataszító ormányos bogár sétált végig a karján – ez az 1940-es évek legelején, valamikor a téli és a folytatólagos háború közti időszakban történhetett. Ilyen kellemetlen tényezőkkel nekünk már nem kell szembenéznünk, hála a teraszok korszakának.
Manapság sok nyaralót igen okosan terasz vesz körül minden oldalról, így azután a gizgazos, rovaroktól hemzsegő gyep távolabbra szorul. Ha a nyaraló nem sík terepen épült, lépcső köti össze az alsó teraszt a felsővel. A teraszon üldögélő szép kényelmesen átmehet egyik kerti garnitúrától a másikhoz, aszerint, hogy éppen hová süt a nap.
A terasz alkalmas helyszín a nyaraló valamennyi funkciójának ellátására: a teraszon lehet beszélgetni, számítógépezni, grillezni, étkezni, olvasni, iszogatni, társasjátékozni, telefonálni, táncolni, tornázni, vagy akár edzeni.
A korábbi igénytelen kőteraszokat, hála istennek, már régesrég lebontották. Annak idején még megeshetett, hogy a nyaralóban pihenők lába valahogy lecsúszott a terasz pereméről, s máris ott álltak a füvön vagy a sáros talajon. Túlságosan közel volt a föld. Manapság, a szakszerűen megépített fateraszok esetében ez már nem fordulhat elő, a talajszint tucatnyi centiméterrel lejjebb van, mivel a terasz padlódeszkái alatt elegendő helyet kell hagyni, hogy lélegezhessenek.
A legbiztonságosabb teraszok be is vannak üvegezve, hogy az időjárás szeszélyei ne okozhassanak meglepetéseket. Ha az ember gyerekkorától fogva minden nyarat üvegezett teraszon tölt, nem kell megtapasztalnia a természet zavaró jelenségeit, mint például a gyenge, a mérsékelt és az erős szelet, a záport, zivatart, felhőszakadást, netán vihart. Aki üvegezett teraszon nő fel, annak ezekről a dolgokról sejtelme sincs, élete kiegyensúlyozott és boldog.
Mikorra is tehető a teraszkorszak beköszönte Finnországban és egyben az én életemben, amikor végre felszabadultunk a természet önkényuralma alól? 1989-ben történt. Különleges véletlen – Kelet-Európa ugyanabban az évben szabadult fel a szocializmus alól, a Szovjetunióban szabad választásokat tartottak, Romániában forradalom tört ki, és leomlott a berlini fal.
Javaslom, hogy 1989-et Finnországban is kezdjük el megünnepelni, mint a teraszforradalom évét. Isten veletek pázsitok, virágok, lepkék! Ég veled tavaszi zápor és esti szellő! Good bye, kis zümmögők!
 

Majdnem-ország Grace Kellyje
(Matkustan melko harvoin, WSOY. 2012.)

Nem tudom, mi lenne velem a majdnem szó nélkül. Amióta az eszemet tudom, öntudatom erre a rövidke szóra épül.
Gyerekkoromban családommal majdnem Pyynikkiben laktunk, a nagy és gazdag arisztokrata villák közelében. A népiskolában majdnem az osztály legjobb rajzolói közé tartoztam, mivel egyszer az az elismerés ért, hogy én is kaptam egy A3-as rajzlapot dicséretképpen jól sikerült rajzaimért. Elkövettem azonban egy hibát: amikor egy bolti eladót kellett lerajzolni, a figura túl kicsire sikeredett. A tanár elvette az A3-as lapot bolti eladóstul, és helyette az „átlagos“ rajzolóknak szánt A4-es lapot adott.
Harmadik osztályban a síversenyen már majdnem az élen voltam, amikor cipőmről levált a léc.
A középiskola első osztályában majdnem az osztály legjobbja voltam svédből, de egyszer feleléskor elfelejtettem a lilla szót, amikor az kellett volna mondanom, hogy „den lilla svarta Umboba“.
Egyetemista koromban, amikor a tamperei egyetem irodalom szakos diákjai kiáltványban fejezték ki nemtetszésüket Alekszander Szolzsenyicin művének finn kiadása kapcsán, én a biztonság kedvéért majdnem egy véleményen voltam velük, de szovjetellenesnek bélyegeztek.
Ugyanabban az évben otthon, saját szobámban csak majdnem teljes hangerővel hallgattam Kaisa Korhonen Uráli berkenye című dalát, mire szovjetbarátnak lettem elkönyvelve.
Amikor beléptem első munkahelyemre, majdnem sikerült elkészítenem egy korrekt cikket az Állami Műszaki Kutatóintézet kohászati laboratóriumának Outokumppuba való telepítéséről, írásomból csupán a tényadatok és a lényegi mondanivaló hiányzott.
Majdnem kijártam az úszótanfolyamot, csupán a fejesugrást nem tudom. Az úszásoktató szerint az, amit csináltam, pusztán vízbe hasalás volt. Majdnem vegetáriánus vagyok, és majdnem polgárjogi harcos, a szaunakályhában majdnem sikerül fél órán belül tüzet csiholnom, és egyszer majdnem írtam egy olvasói levelet a nejlonzacskók és az ökológiai lábnyom összefüggéséről.
Egy olyan néphez tartozom, amely más nemzetek szerint majdnem Oroszország volt, de szerintünk majdnem Svédország.
Tábornokunk, Mannerheim majdnem svéd volt, köztársasági elnökünk, Martti Ahtisaari majdnem norvég.
Amerikába elszármazott honfitársunk, Greta Kukkonen színházi fodrász profilból majdnem úgy nézett ki, mint Grace Kelly, 1942 és 1954 között a híres filmsztár, Gregory Peck felesége volt, ezért Gregory Peck majdnem a vejünk.
Kedvenc hónapom az április, mert az már majdnem május. Az április se ilyen, se olyan, megnyugtató majdnem de még nem egészen tavasz -attitűdöt képvisel. Még nem kell kimenni a szabadba, még majdnem egyfolytában bent lehet maradni, még nem kell az embernek társaságinak lenni, még majdnem teljesen begubózhatunk, még nem kell csinosan kiöltözni, még lehetsz majdnem toprongyos.
Azért is szeretem az áprilist, mert ebben a hónapban nyertük meg majdnem az eurovíziós dalfesztivált, már több mint fél évszázada minden évben.
 

Cím: Malmi 95 c
(Matkustan melko harvoin. WSOY, 2012.)

Vidám gyerek voltam, szomorú felnőtt lett belőlem. Tudom is, mi az oka. Túlságosan sokat gondolok a halálra.
Akkor kezdtem a halálon gondolkodni, amikor az egyik osztálytársam eltávozott ebből a világból. Csak néhány hét korkülönbség volt köztünk, ő is novemberben született. Miután értesültem a haláláról, elővettem a régi osztályképet, amelyen vidáman, piros masnival a hajában ült. Hiszen mi még fiatalok vagyunk, csodálkoztam. Gyakori dolog ez? Mármint hogy az emberek meghalnak? Én vajon félek a haláltól? Valószínűleg igen. Ha az ember fél valamitől, elébe kell menni, mintegy edzeni rá. Elkezdtem.
Elővettem egy dossziét, és ráírtam a fedelére: „Ismerősök és rokonok gyászjelentései, nekrológjai“.
A dosszié lassan telni kezdett. Amikor az újságban a gyászjelentések vagy nekrológok közt ismerős névre bukkanok, azonnal fogom az ollót, kivágom a hírt, és a dossziéba teszem.
Gyűjtöm a gyászszertartások nyomtatott programját is, ilyenkor az elhunyt gyászjelentését a kétoldalas szertartásprogram közé rakom be. Ha személyesen is ismertem a megboldogultat, elteszem utolsó e-mailjét, levelét vagy képeslapját.
Éjjeliszekrényemen mindig kint van egy naptárra emlékeztető kis notesz, amelybe barátaim születésnapját szoktam feljegyezni. A notesz pontos vezetése valósággal becsületbeli üggyé vált számomra: összegyűjtöm és beírom minden meghalt rokon születési és halálozási dátumát. Ha valamelyiküknek elérkezik a századik évfordulója, ezt a tényt beszélgetés közben, csakúgy mellékesen megemlítem egy rokonának. Erre a rokonság nem győz dicsérni: „Micsoda memóriád van! Milyen családszerető vagy!“ (Egy kis fáradsággal elértem, hogy figyelmes és empatikus emberként tartsanak számon. „Még a hatvanas években meghalt unokatestvérem születésének századik évfordulójára is gondol!“)
A notesz mellett a mobil a másik olyan eszköz, amelybe az elhunyt közeli hozzátartozókkal kapcsolatos fontos számokat gyűjtöm. Egyszer a malmi temetőben egy ismerősöm sírját kerestem. Nem tudtam a parcella számát, így aztán nem is találtam meg a sírt a hatalmas területű temetőben. Okultam az esetből, és mostanában, ha egy barátomat vagy rokonomat Malmiban temetik el, a parcella számát is elmentem a telefonomba, a megboldogult telefonszáma helyére. Az elhunyt ilyen módon folyamatosan velünk marad az emlékeinkben és a hétköznapjainkban is.
Egyelőre csak két parcellaszám található a telefonomban. Ha azonban elég sokáig élek, a telefonom memóriájában egy idő után több lesz a parcella-, mint a telefonszám. Ha nagyon sokáig élek, lehetséges, hogy a mobilomban csupán pár telefonszám szerepel majd, viszont százötven parcellaszám.
Lelki szemeim előtt a következő kép jelenik meg:  életem alkonyán két utolsó életben lévő barátnőmmel a malmi temetőben totyogok. Mindannyian mobiltelefont szorongatunk a kezünkben – hiszen mi már a mobilgeneráció tagjai voltunk –, de nem telefonszámokat keresgélünk, hanem parcellaszámokat.

      KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu