Tuomas Kyrö
Hát én úgy felhúztam magam…

 
Sót a hóra
Hát én annyira felbosszantottam magam, hogy az éjjel havazott. Hogy fogom a garázs bejáratánál ellapátolni, mikor a csípőm is hasogat. A szomszéd községben új bankfiók nyílt, ott kellene lenni tizenegykor, de odaérek-e? Hát nem.
 Egy bank hitelképességét a megnyitón kínált kávé és sütemény minőségéről lehet megítélni. Ha szikkadt a kalács, és cukorral sincs meghintve, az ilyen bank finanszírozása rögtön gyanút ébreszt. Ha viszont tortát kínálnak, a kávéhoz pedig tejszínt, az ilyen bankfiók a pazarlásba bukik bele. Itt fiatalemberek hoznak buta döntéseket. Az én pénzemet olyan bankfiók őrizheti és szaporíthatja, ahol Mokkamasterral főzik a kávét, hozzá zsíros tejet és frissen sült kalácsot kínálnak. Ha még valami sós is van, pirog vagy pörkölt, akkor talán egy másik számlát is nyitok az erdőért kapott pénzemnek. 

Megkértem volna Yrjänät, hogy vigyen el, de Yrjänä meghalt. Negyvenhat óta a legjobb barátok voltunk és el kell gondolkodnom rajta, van-e más barátom. Hát nincs, mert nem volt rá szükség.  Volt Yrjänä és volt az asszony, aki most az otthonban lakik és nem fog már onnan hazajönni. Ilyen ez az élet, mindenféle történik benne kéretlenül.
 Egyetlen barátomnak, Yrjänänek tüdőtágulása volt, de a szíve még tágabb volt. Én szűkebbre szabott ember vagyok, szeretek többet panaszkodni. 

Hetvenhárom évig egyszer sem panaszkodtam. Akkor az orvos tetőtől talpig és kívül-belül  megvizsgált, és azt mondta, ha nem változtatok az életmódomon, eldugulhatnak az erek, leállhat a szív. Mondjak le a kemény zsírokról, helyettük saláta és hasznos mozgás, de én tudtam, mitől vannak a dugulások. Attól vannak, ha az ember nem mondja ki, amit gondol és amin bosszankodik. Ha az ember csak gyűjti a fejében a dolgokat, nem férnek el azok ott a végtelenségig. Átmennek az erekbe és az ízületekbe.
 Elkezdtem őszintén panaszkodni és helyre jött-e azóta minden érték? Hát igen. Tizenhárom évig öntöttem ki a szívemet az asszonynak és Yrjänänek, de most az újságok olvasói rovatába kell írnom. Előbb magnóra mondom, aztán leírom papírra. 

Kinéztem az ablakon, hogy vajon a nap elolvasztja-e a havat, de nem. Először nem esik a hó húsz évig, a kölkök elfelejtik, mi a síelés, a csövek befagyása vagy a hócsata. És mire az ember épp megszokná a szürke tennivalókat és az esőt, visszaáll a tél. 
 Telefonáltam a fiamnak, hogy eljönne-e kiásni a garázs ajtaját, de azt állította, messze lakik. Háromszázötven kilométer manapság nincs messze, két óra alatt megvan, és egész úton lehet hallgatni Erkki Pällit, Iiris Mattilát vagy azt a fiatal fickót, Heikki Holopainent. A fiam azt javasolta, hívjak valakit, aki pénzért kilapátolná a havat. Hát ebbe nem mehet bele az ember. Akkor azt javasolta, hogy rendeljek taxit. Hát jó sokba kerül akkor az ingyenkávé, ha egy Merci hátsó ülésén kell odamenni. Mit tehetsz, semmit. 

P.S. Rendeltem a marketból házhoz szállítással egy raklapnyi sót. Ezzel teszik járhatóvá az utakat, akkor sikerülhet egy garázsnál is, és sikerült is. Csak hát az történt, hogy elfelejtettem, hogy a Fordot este az utcán hagytam.
 

Sor

Hát én annyira felbosszantottam magam, amikor a megújítottam a receptet. Két sor volt, az egyikhez gépből sorszámot kellett nyomni, a másikba érkezési sorrendben kellett beállni. Én ezt megértettem akkor, amikor bevezették a sorszámokat, hetvenhatban Szent Iván éj előtt. 
 Mi olyan nehéz ebben? Miért állnak be a rossz sorba és nyomkodják úgy a gombokat, mint a játékautomatán? Követelik a gyorsabb kiszolgálást, mert ők sietnek, mintha más nem sietne. Ezen a világon mindenkinek megvan a saját ideje, helye és sora, és akarják-e tudni, mihez vezet a tolakodás? Megmondom: anarchiához. Ugyanis még azok a kommunisták is tudtak sorban állni, mást aztán már nem, különösen házakat építeni nem. Voltunk egyszer Yrjänävel Leningrádban, és azok csak úgy egymásra rakták a téglákat, semmi szigetelés, semmi alapozás.
 Nem csak a patikában akadozik a sor. 
 A bankautomatánál turkálnak a táskákban, vagy a haverokkal zajonganak. Aztán találgatják a kódszámot, pedig azt kapásból kellene tudni. Aztán kipróbálnak minden kártyát minden nyílásban. 
 Én sosem hibázok, én begyakoroltam. Ugyanis azon kívül, hogy nem akarom felbosszantani magam, másokat sem akarok felbosszantani. A műhelyben van nekem egy másolatom kartonpapírból a csipkártyás gépről, azzal lehet szinten tartani a tudást, mert az igazi géphez csak havonta egyszer megyek. Annyit veszek ki, amennyire számításaim szerint négy hétig szükségem van. Ha hónap végére elfogy a pénz, akkor marad a kása és a saját krumpli.
 És a vonat.
 Hát én jó szándékkal mentem Vantaaba Koivukylä városrészbe az öcsémhez, de többé nem fogok, az életben soha többé. Nem értik meg, hogy először ki, aztán be. Erőszakkal nyomakodnak be ott, ahol biztosan nem férnek be, mintha ez lenne az utolsó vonat a világon.
 Ha az ember nem tud sorban állni, az egész élete csak tülekedés és tolakodás. Az ilyen ember azt hiszi, meggyorsítja saját előrehaladását, de valójában csak a többieket lassítja, úgy bizony.
 És nem kell félreérteni, a fiatalok okosak. A szomszéd fiú beállította nekem azt a digidobozt. El tudta olvasni a használati utasítást is, legalább három nyelven. Ha még segítene nekem az iparengedélyt is kiváltani, alapítanék egy sorbaállási iskolát. Annyiszor gyakoroltatnám, hogy biztosan megtanulják. 

P.S. Reggel el kellett menni szafaládét venni, mert akciós volt. Huszonkét kilométert vezettem, átlagfogyasztás négyegészhárom. Olyan furán mennek a sávok ott a sportcsarnoknál, hogy a hamburgerétterem autósorába kerültem. Az volt az igazi, ott nem lehetett ám tolakodni, mert az autó nagy, a sáv meg keskeny. Mért nem lehet minden sort ilyenné tenni? Betonból építeni a sorbaállási helyeket, és pont egy embernyi szélességűre. A vásárlás előtt mindenkinek tudnia kellene, mit akar venni, és az áruk, a gyógyszerek és az élelmiszerek kész zacskókban érkeznének. A pontos összeget előre ki kellene készíteni, vagy alternatívaként kedvezmény járna a pontos pénzösszegért, bár akkor már nem lesz pontos az összeg, ha levonnak belőle öt százalékot. 
  
       HUOTARI OLGA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu