Zé do Rock
Sao Paulo, a rózsaszín moloch
(kezd élhető várossá válni)
 

Rózsaszín a Moloch, főleg estefelé, amikor felhős az ég, és a MÁ a város északi részében lévő reptérről indul dél felé. A MÁ 10 vagy 15 percig repül ebben a rózsaszínű felhőzetben, míg aztán bele nem veszünk a sötét déli égbe. S?o Paulo már nem is város, hanem egy urbanizált térség. Ha a város egyik vége Berlinben volna, a másik elérne Párizsig. 
 Ha egy brazil kérdezi, hova valósi vagyok, azt felelem, pauláner vagyok Porto Allegréből. Ez olyasmi, mint egy rajnavidéki Münchenből. A déli Porto Allegrében születtem, S?o Paulóban nőttem fel, bejártam a világot, Münchenben leragadtam, és időnként hazalátogatok. 
 Ezúttal hosszabb ideje nem jártam Brazíliában. Így aztán közben pár dolog megváltozott: én például töröm magam, hogy jó hírét keltsem az országnak, de ott már nem fogadnak olyan szívesen. A természet vagy a véletlen hozta úgy, hogy szeretek dohányozni, de a hosszú és számomra mindig félelmetes repülés után mindenütt az van kiírva a falra, hogy a dohányzás tilos a repülőtér területén, de még a bejárat előtt is.
 Aztán felszállnál a centrumba vivő reptéri buszra, ehhez rá kell írni a nevedet és az útlevélszámodat a jegyre, ezt is ellenőrzik. Ezen felhúzom magam, apám, hihetetlen, micsoda bürokrácia! Később elmagyarázzák nekem, hogy ennek a rendelkezésnek megvan a maga jó oka. Olyan sokszor voltak rablótámadások a buszon, így legalább tudni fogják a jegyek és a megmaradt utasok egybevetéséből, hogy hívták az elkövetőt. Hacsak nem volt hamisítva az igazolványa.
 A centrumban a nővérem vár rám, hozzá megyünk a várostól 20 kilométerre északra. A város kiterjedőben van minden irányban, csak éppen északra nem, mert ott vannak a hegyek. Mégis lettek közben némileg elegáns, mindenesetre hűvös lakónegyedek a hegyeken túl is. Az utak, amik a hegyre visznek fel, többnyire kanyargósak, hogy túl meredek ne legyen. Az az út azonban, amelyik a nővéremhez visz, ezt nyílegyenes hegymenetben teszi. Többnyire sikerül is elsőre feljutni. A buszok és a teherautók innen ki vannak tiltva. Egy busz egyszer megpróbálta, a políciának kellett rükvercben levontatnia. 
 A nővéremnek van a központ közelében (csak 15 kilométernyire) is egy ideiglenes lakása, kezdetnek ott maradok. Csak kezdetnek, mert kint fumárézni az esőben a járdán nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé. Igaz, hideg az nincsen, legalábbis nyáron nincs. 
 Lehet, hogy a városban nem valami jó a levegő, de a klíma az nem rossz. Nyáron 20-30 fok között van a temperatúra, télen 5 és 25 fok között. Azelőtt pár évenként fagyott is, de mostanában egyre enyhébbek a telek és a fagy elég ritka. Ugyanakkor sokat esik, és 10 foknál jobban lehet fázni, mint Németországban, mert a házakban rendszerint nincs fűtés, legfeljebb egy kis villanyradiátor.
 A nővéremék toronyháza körül van még hét toronyház, mindben van fürdőmedence és közös terem. Fehér középosztály, technikusok, mérnökök, titkárok, stb. És valamivel messzebb felhőkarcolók egész óceánját látni körös-körül a látóhatár széléig. És ez így van a városnak majd’ minden pontján – kétévente megépítenek itt jó ezer toronyházat. Egy amigónak az Izizur pecója a Rua Luís Schimidtben (a funccionar, aki ez a nevet a születési okmányára írta, nyilván túlzottnak találta a mássalhangzó-torlódást), a központtól 22 kilométerre délnyugatra fekszik. A hátsó udvaron lévő házikóban húzom meg magam, házikó, hangsúly a kicsinyítő képzőn. A két macska már csak nálam marad meg, holott ez az egyetlen helyiség a házban, ahol dohányozni szabad. Kutyáknak és macskáknak, gatóknak sokszor élesebb lehet a szaglásuk, mint az embernek, de úgy látszik, még nem részesültek kellő kioktatásban. Ez a negyed a közép-középosztály és az alsó középosztály mixtúrája. És egészen lent, a hegy tövében van a favela Monte Azul, külön német biopékséggel. Aztán jön a bevásárló központok komplexuma és a hitelkártyacsarnok a nagy felhajtásokhoz. Ez a negyed nem valami szép, mégis úgy hívják, Vila das Belezas, Szépségek falva. Még egy pár kilométerrel kijjebb, és a Vila das Virtudes-ben, Erényfalván lakhattam volna, de nem tudom, hogy ezt igazán szerettem volna-e. Sok a túlsúlyos ember a környéken, ennek is megvannak az előnyei – az ember nem érzi annyira rosszul magát, ha pár kiló súlyfelesleget cipel magával. És ez Brazíliában könnyen előfordul.
 Sokszor lehet arról olvasni, hogy S?o Paulóban (ahogy egész Brazíliában) él egy pár milliárdos, akiket egy nyomortenger vesz körül, és közben nincs semmi. Harminc éve azt mondták S?o Paulóban, hogy a fele középosztály, a fele szegény. Mostanában állítólag a populacion háromnegyedét teszi ki a középosztály és az alsó-középosztály, a többi a felsőközép és a nyomornegyedek, a favelák világa. Híres az a favela, amelyik a zárt előkelő negyedet, condominiót, Alphaville-t veszi körül, ezt aztán úgy is hívják, hogy Alfavela. Az épületek láttán a legtöbben német szemmel nézve slumnak tartanák az alsó-középosztályos lakónegyedeket, de ott sokszor két-három autó is áll a garázsban, amitől a dolog kissé complicad. A prioritások legalábbis mások. 

Betiltósdi
Hogy új tartózkodási helyem nívója nem túl magas, az abból is kiderül, hogy kétszáz méteres körzetben három evangélikus templom áll. Itt az őslakosok evangélikusok, mint az ádventisták de Assembléia de Deus, ehhez jönnek az újabb, brazilok által alapított szekták. Itt nem a muszlimok lármáznak, hanem a keresztények, méghozzá fundamentalisták – apropos, ezt a kifejezést a 80-as években még nem a muszlimokra használták, csak az igaz keresztényekre.  Jó két kilométerre innen, a Praça Ad?o Helfenstein sziklánál áll egy hatalmas templom, aminek láttán a sárga irigység sápasztja el az összes brazil katolikust.  A templom az Igreja Univerzal do Reino de Deus, Isten országa egyetemes egyházának tulajdonát képezi. Ennek a nagyfőnökét úgy hívják, Maceolo „püspök”, média-birodalmat épített ki magának, vannak templomai a világon mindenütt. A templomot úgy emlegetik, „Casa da Moeda”, „a pénznyomda”. Van is hozzá egy mondás: Isten az út, Macedo szedi az útpénzt.
 S?o Paulót is elérte a világszerte dúló betiltósdi. Tiltótáblák vég nélküli burjánzása. Részben van értelmük, részben feleslegesek, mint bicikli a nyílt tengeren. A hirdetés is tilos a köztereken – milliós perek voltak, de Kassab polgármester került ki belőlük győztesen. A videó óriásmonitorokat is le kellett szerelni. Legalább tisztább, zöldebb, környezettudatosabb lett a város, és mindenekelőtt biztonságosabb. Tíz éve itt még ötven gyilkosság jutott százezer lakosra évente, amivel még mindig biztonságosabb volt az olyan városoknál, mint Rio, Johannesburg és Washington. Azóta tíz alá ment le – ami csak kicsivel több, mint egy átlagos nyugat-európai nagyvárosban.
 Ennek feltehetőleg több oka van, egyrészt gazdasági-demográfiai: a súlyos nyomort sikerült jelentősen csökkenteni észak-keleten, úgyhogy a bevándorlók beáramlása onnan alábbhagyott. A migránsok korábban nem találtak maguknak munkát, így aztán úgyszólván rákényszerültek a megélhetési criminalidadra. Ezen kívül a növekedés ütemét is igyekszik radikálisan visszafogni a város, hogy egy kis lélegzethez jusson és újrarendezze sorait.
 Egy másik tényező bizonyára biztonságpolitikai, a házak erődítményekhez hasonlítanak, a város teljesen be van kamerázva – azzal, hogy kérem, tessék mosolyogni. Sokkal több a polícia az utcákon, sokszor kibiztosított fegyverrel – ami elég katonás hatást kelt. Mindenütt kint vannak az újságok gyilkosok, rablók és bagósok feljelentésére buzdító felhívásokkal. És last but not least a drogkirályoknak köszönhetik a paulánerek, hogy nyugodtabbá vált a situación. Lehet, hogy a polícia nem különösebben jól organisada, a drogbandák viszont annál inkább, és ők nem tűrik a kihágásokat a saját felségterületükön, mert akkor jön a polícia és bezavar nekik a bizniszükbe. És ők „hatékonyabbak”, mint a bíróságok, egy eljárás a drogfőnökök részéről nem húzódik el sokáig, és a rablócska örülhet, ha csak kórházi ellátásra szorul, miután az ügyével együtt őt is elintézték. 
 Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a város (és tulajdonképpen az egész ország) afféle autoritárius demokráciára szorul ahhoz, hogy az egész káoszt kontrollálni lehessen. És most valami ilyesmiben van valóban része. Amire nem számítottam, hogy ennek éppen én leszek az egyik első áldozata. 
 Pár napja lent voltam egy bárban, esett az eső, nemdohányos kísérőm ott ült az asztalnál az ernyő, a markise alatt, én csak félig ültem a markise alatt és bagóztam. Erre rögtön ott termett a tulaj, és azt mondta, azonnal keljek fel és álljak odébb. Bőrig áztam és jól meg is fáztam, de tényleg. És még ezt hívják egészségügyi törvénynek! Ráadásul a féltucat vendég a bárban a tulajjal egyetemben maga is dohányos volt. Brazília, aki téged látott, aki téged lát!... Itt még a metrójegyen is az áll, hogy ne dohányozzunk, kevés alkoholt és nyugtatót fogyasszunk, közben az útlezárások meg kifejezetten a másnaposság megelőzését ígérő csodaszer, az Engov hirdetéseivel vannak teleaggatva.
 Dél-Amerika viszonylag jómódú déli részét leszámítva ez a betiltósdi még ritkaságszámba megy, a legtöbb embernek kisebb gondja is nagyobb ennél. És Sam Paulóban a sörkertekben a fa alatt és a szivarbárokban még lehet bagózni. A nagy magazinokban és az interneten lehet ilyen helyeket találni, ahol úgy 50-100 euró közötti áron lehet rendes ételt és italt kapni. Ilyen normális áron. Az alsó-középosztály és a még alsóbb osztályok persze nem frekventálják az ilyen helyeket.
 Ők talán inkább csak egy X-tudót esznek 4 euróért. Az ár olyasmi, mint Németországban, de ez egy cheesburger, és minden van benne, tehát burger, sajt, majonéz, tojás, bacon, csípős kolbász, saláta, és mindez jó bőven adagolva. Ha valakinek nincs akkora szája, hogy legalább húsz centire ki tudja nyitni, akkor jobb, ha tányérra kéri a cuccot. Olyan helyeket is találni, ahol öt euróért egy komplett menüt, platót kap az ember, mindent egybevetve mégiscsak jóval drágább lett a város. Egy pizza ára a pizzafutártól is 10-20 euró között van, a churrascariák, ahol egy fix ár ellenében annyi (jófajta) húst ehetsz, amennyit csak akarsz, még mindig nem drágák, de már rég nem olyan olcsók, mint azelőtt. 

Corrupç?o
Az autók többnyire újak, először is azért, mert több a mani, a monedos, másodszor meg azért, mert időközben Brazíliában is lett ASU. És egyre nagyobb autókat lehet látni, sok lakókocsit, SUV-ot, és egyéb hogyishívjákot. Azt lehet mondani, hogy a brazilok többsége minden társadalmi osztályból jobban él. A petisták, a PT-nek rövidített Munkáspárt hívei, akikhez a legutolsó elnök, presido Lula és az új elnökasszony, presido Dilma Rousoff is tartozik, azt állítják, hogy a jólét Lulával vette kezdetét. Az antipetisták nem vonják kétségbe, hogy az országnak jobban megy, de azt állítják, hogy ennek a felvirágzásnak az alapjait az elődje, az FHC-ként emlegetett Fernando Henrique Cardoso vetette meg. Ő szorította vissza az inflációt, stabilizálta a gazdaságot, és indított el sok szociális programot – Lula szerintük ezeket csak átvette, megváltoztatta a programok nevét, és az egészet magának tulajdonította. Ez legalábbis részben valóban így van, de egyetlen gouvernótól se lehet rossz néven venni, ha átveszi az előző kormány jó politikáját, még ha a PT az előző kormányt „herança maldit”-ként, átkozott örökségként szidalmazta is.
 Amit az antipetisták, akik főként a közép- és felső-középosztály köréből valók, Lulától rossz néven vesznek, az a corrupçao az ő kormányában, a „képzetlenség” és a szociális segélyezés. Jól van, scandalókban tényleg nem volt hiány, és sok antipetista gondolja úgy, hogy ilyen korrupt kormányzatot még nem hordott a hátán a föld. Nem hiszem, hogy ez statisztikailag bizonyítható volna, statisztika a korrupcióról, ez kicsit olyan volna, mint statisztika a tökéletes gyilkosságokról: sose lehet tudni, hogy a gyilkos működött tökéletesen, vagy a polícia pancserkodta el a dolgot. Ami Lula képzettségét illeti: ő nem tartott előadásokat Daniel Cohn-Benditnek a párizsi Sorbonne egyetemen, mint az elődje, hanem otthagyta pár év után az iskolát, hogy elmenjen cipőt pucolni. Ezen lehet háborogni, de lehet csodálni is érte – sokan jártak évekig egyetemre, mégse lett belőlük köztársasági elnök. A Lulának tett legostobább szemrehányás szerintem az, ami a Bolsa Familiára, hogy úgymondjam a szoc.segélyre vonatkozik. Azt vetik a szemére, hogy ezzel akar szavazatokat vásárolni, és hogy ezután egyáltalán nem akarnak majd dolgozni a népek. Na ja. Németországban is akadnak elegen, akik úgy gondolják, hogy a hartaiak lusta köcsögök, akik csak leszívni akarják az államot.
 Vannak tehát feltétlen Lula-hívők és Lula-gyalázók, és nagyon kevesen a kettő között. Én a magam részéről mindkét legutóbbi elnökkel meg vagyok elégedve. Lula mindenbe többet vetett be. A szegénységgel szemben is. De több pénz is állt a rendelkezésére, nem kellett a hongkongi influenzával és egyéb nyavalyákkal küszködnie. És ahelyett hogy a fékre taposott volna a 2009-es válság kitörésekor, tovább nyomta a gázt, bízva a belső piac további bővülésében, és ez be is jött. Kormányzási stílusa tekintetében a szocdem FHC szerényebb volt, elegánsabb, míg Lula túl harsány, de van neki karizmája, és sikerült beindítania jópár dolgot. Az új elnökasszonynak, Dilma Rousseffnek, aki bár Lula kiválasztottja, mégis sokkal diszkrétebb a kormányzási stílusa, mint az FHC-é volt az ellenfél csapatában. Mindenestre örvendezhetnek most a bolgárok, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy bolgár származású elnököt választanak a világ hetedik legnagyobb gazdasági hatalma élére. 

Paulisták
Nagy vonalakban 2500 autót engednek be S?o Paulóba naponta. Hova igyekszik ez a sok autó? Hogy az áradat fölött valahogy úrrá legyen, a városvezetés évekig kísérletezett az egyre újabb szabályozással, ebből egy olyan szisztéma maradt meg, amelyben lehetőleg minden út egyirányú, és ráadásul csak a legritkább esetben lehet a nagy sztrádákon balra kanyarodni. Ennek megvan az az előnye, hogy a balsáv valóban működő sáv marad, és sajna az a hátránya is, hogy időnként kicsit kerülni kell. Az ember teoretice megpróbál egy utcával előbb jobbra kanyarodni, aztán balra és megint balra a főútvonalon keresztül. De egy olyan városban, amelyik hegyekre és dombokra épült, nem lehet elvárni, hogy az utcák párhuzamosak legyenek. És akkor előfordulhat, hogy a következő utca, amibe behajtanál, éppenséggel egyirányú lesz a rossz irányba, és az ember végül egy egészen másik negyedben köt ki.
 Mindegy, hogy autóval vagy anélkül, legalább egy óra kell, hogy az ember eljusson oda, ahova akar, egy távoli úticélról már nem is beszélve. Egyik amigóm az amigóját vitte a reptérre – aki Brasíliába repült 1000 kilométernyire – és előbb odaért abba a messzi városba, mint ahogy az én amigómnak sikerült volna a reptérről hazaérnie. A földalatti- és a gyorsvasútrendszer csapnivaló, egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ezt a hatalmas tömeget eljuttassa oda, ahova el akar jutni, ez a feladat a buszokra hárul. Münchenben 500 városi busz jár, nagy S?o Paulóban több mint 2000 buszjárat van. Kényelmesebbek, tisztábbak lettek, de többet kell rájuk várni. A városban két lakosra jut egy autó, mint Németországban, és ettől a busz-szolgáltatás máris annyi kívánnivalót hagy maga után, épp olyan gyatra, mint itt.
 Ha az ember igen hosszú ideje nem próbált meg itt busszal vagy helyiérdekű vasúttal menni, csodálkozik. Az ötvenes évek végén az emberek 90 százaléka fehér volt Sampában (ahogy a várost a helybeliek hívják), a többi volt fekete, közte semmi. Azóta a lakosságnak több mint a fele észak-keletről jött, vagy észak-keletről jöttek leszármazottja, és a többségük barna vagy fekete. Egyes felső- vagy közép-középosztályos városnegyedekben, bárokban, bevásárlóközpontokban a populacion sokkal fehérebb, mint Berlinben, máshol úgy érzi magát az ember, mintha Etiópiában volna. Azt lehetne hinni, hogy S?o Paulo lepusztulóban van: a bevett klisé szerint S?o Paulo most éppen elmerülőben volna a nyomorúság káoszában, hiszen az észak-keletiek a szemetelésükről és a lustaságukról híresek. De éppen most kezd S?o Paulo tiszta és talán még élhető várossá is válni – legalábbis a nem pöfékelők számára. Itt ugyan 10 millió autó jár keresztül-kasul a városon, de hát tudjuk, azok környezetbarát rózsaillatot eregetnek a levegőbe. 
 Jónéhány sampinak vannak fenntartásai az észak-keletiekkel szemben, még a negro sampiknak is vannak olykor fenntartásaik az észak-keletiekkel szemben, és sok fehér észak-keletinek vannak kifogásaik a negrikkel szemben, mindegy hová valók. A fehér sampik az észak-keletiekre inkább úgy néznek, mint idegenekre, nem mint igazi sampikra, de hát akkor miféle is ez a paulista népség? Az emberek a bel- és a külföld minden szegletéből valók, és azt mondják, hogy egy ős-paulista lelke legmélyén még mindig egy talján lakozik. Ki másnak volna több joga ahhoz, hogy itt éljen? 
 Pár napja jártam bent a városban, és visszafelé a nagy buszállomás utáni megállónál akartam leszállni. Normális esetben már kiürülnek a buszok ez után a megálló után, sok utas száll itt le. Ez azonban most egyáltalán nem volt üres, 18 méter hosszú busz volt, én elöl voltam, az ajtó pedig hátul. Lekéstem a megállót, tovább igyekeztem utat törni az ajtó irányába, már itt volt a következő megálló, és én még mindig jó messze voltam az ajtótól. Mire végre odajutottam az ajtóhoz, már becsukódott. Fizikai ráhatást gyakorolva próbáltam újra felrántani. Sikerült kijutnom, de ez a buszajtó nem volt tréfadolog, erősen tartotta belőlem, amit még tudott: nevezetesen a lábamat. 
 Fejjel zuhantam a földre, a lábam a buszban, a busz furikázott tovább, engem meg vonszolt magával. Rikoltoztam, még hangosabban, mint szilveszter éjjel, úgyhogy a busz végül 3-4 méter után megállt.  Az ajtó kinyílt, és visszaadta a lábamat. A buszvezető még megkérdezte, hogy megsérültem-e, de nem lett semmi komolyabb bajom, csak a karomon és a vállamon lett néhány horzsolás. Amint szerencsésen hazajutottam, először gyorsan legurítottam egy kupica pálinkát. 

Maxi diversificad
Miután Brazília balra tartva elkerülte a 2009-es válságot, a médiák boomról zengedeznek. A 70-es évektől kezdve nem lehetett újságíróként úgy beszélni az országról, hogy az ember szót ne ejtett volna a tömegnyomorról, különben cinikusnak tartották. Manapság ezt már újra meg lehetett tenni, azaz a lakosság leggazdagabb és a legszegényebb 10%-a közötti különbséget jelző gini-együttható alapján Brazília már nem a legrosszabbul álló ország, de még mindig benne van az első ligában. Ha az egy főre jutó jövedelmet viszonyítjuk az életminőséget mérő HDI-hez, Brazília nem igazán igazságtalan, és a milliárdosokat a brazil társadalmi össztermékhez viszonyítva (minél több milliárdos jut a bruttó társadalmi termékre, annál igazságtalanabb), Brazília úgyszólván az igazságos országok közé tartozik, jóval igazságosabb Németországnál.                 
 Az ország úgy növekedett a 60-as, 70-es években, mint ma Kína és India, aztán a 80-as években pofára esett, a 90-es évek közepétől újra megindult a növekedés, csak most óvatosabban. Kevésbé, mint Kína és India, viszont sokkal jobban, mint az USA vagy Nyugat-Európa. Brazília most a 7. legnagyobb gazdasági hatalom a világon, személyautó-gyártásban lehagyta az észak-amerikaiakat, a brazil multik terjeszkednek, a repülőgépgyártó Embraer a harmadik legnagyobb cég helyére jutott fel. Az ország, amelyiknek pár éve még a kőolaj 90 százalékát importálnia kellett, hamarosan olajexportőr lesz. És Sampa is dicsekedhet néhány rekorddal: a legtöbb busz a világon, a legtöbb taxi, a legtöbb felhőkarcoló, a legtöbb helikopter New Yorkba, a világ legnagyobb német ipari központja, a legnagyobb japán város Japánon kívül. Még ha építészet- és kultúrabarátok számára akad is sok látnivaló, egészében véve mégiscsak formátlan ronda egy város, még tengerpartja sincs. A turisták számára nem tud kínálni semmit, barátok kellenek, hogy az ember valamennyire is kiismerje magát – egy turista ritkán tölt itt két óránál többet, ha nem ismer senkit. Mégis talán ez a világ legváltozatosabb városa, és egy ekkora monstrumot látni kell. Az igazán jó hír pedig az, hogy míg egy évtizeddel ezelőtt a „S?o Paulót látni és meghalni” mondásnak egészen mások voltak a dimenziói, a túlélési esélyek mára már nem is olyan rosszak.
 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA   
 



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu