Zé do Rock
Sao Paulo, a rózsaszín moloch
(kezd élhető várossá válni)
Rózsaszín a Moloch, főleg estefelé, amikor felhős az ég, és a MÁ a város
északi részében lévő reptérről indul dél felé. A MÁ 10 vagy 15 percig repül
ebben a rózsaszínű felhőzetben, míg aztán bele nem veszünk a sötét déli
égbe. S?o Paulo már nem is város, hanem egy urbanizált térség. Ha a város
egyik vége Berlinben volna, a másik elérne Párizsig.
Ha egy brazil kérdezi, hova valósi vagyok, azt felelem, pauláner
vagyok Porto Allegréből. Ez olyasmi, mint egy rajnavidéki Münchenből. A
déli Porto Allegrében születtem, S?o Paulóban nőttem fel, bejártam a világot,
Münchenben leragadtam, és időnként hazalátogatok.
Ezúttal hosszabb ideje nem jártam Brazíliában. Így aztán közben
pár dolog megváltozott: én például töröm magam, hogy jó hírét keltsem az
országnak, de ott már nem fogadnak olyan szívesen. A természet vagy a véletlen
hozta úgy, hogy szeretek dohányozni, de a hosszú és számomra mindig félelmetes
repülés után mindenütt az van kiírva a falra, hogy a dohányzás tilos a
repülőtér területén, de még a bejárat előtt is.
Aztán felszállnál a centrumba vivő reptéri buszra, ehhez rá kell
írni a nevedet és az útlevélszámodat a jegyre, ezt is ellenőrzik. Ezen
felhúzom magam, apám, hihetetlen, micsoda bürokrácia! Később elmagyarázzák
nekem, hogy ennek a rendelkezésnek megvan a maga jó oka. Olyan sokszor
voltak rablótámadások a buszon, így legalább tudni fogják a jegyek és a
megmaradt utasok egybevetéséből, hogy hívták az elkövetőt. Hacsak nem volt
hamisítva az igazolványa.
A centrumban a nővérem vár rám, hozzá megyünk a várostól 20 kilométerre
északra. A város kiterjedőben van minden irányban, csak éppen északra nem,
mert ott vannak a hegyek. Mégis lettek közben némileg elegáns, mindenesetre
hűvös lakónegyedek a hegyeken túl is. Az utak, amik a hegyre visznek fel,
többnyire kanyargósak, hogy túl meredek ne legyen. Az az út azonban, amelyik
a nővéremhez visz, ezt nyílegyenes hegymenetben teszi. Többnyire sikerül
is elsőre feljutni. A buszok és a teherautók innen ki vannak tiltva. Egy
busz egyszer megpróbálta, a políciának kellett rükvercben levontatnia.
A nővéremnek van a központ közelében (csak 15 kilométernyire)
is egy ideiglenes lakása, kezdetnek ott maradok. Csak kezdetnek, mert kint
fumárézni az esőben a járdán nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé.
Igaz, hideg az nincsen, legalábbis nyáron nincs.
Lehet, hogy a városban nem valami jó a levegő, de a klíma az
nem rossz. Nyáron 20-30 fok között van a temperatúra, télen 5 és 25 fok
között. Azelőtt pár évenként fagyott is, de mostanában egyre enyhébbek
a telek és a fagy elég ritka. Ugyanakkor sokat esik, és 10 foknál jobban
lehet fázni, mint Németországban, mert a házakban rendszerint nincs fűtés,
legfeljebb egy kis villanyradiátor.
A nővéremék toronyháza körül van még hét toronyház, mindben van
fürdőmedence és közös terem. Fehér középosztály, technikusok, mérnökök,
titkárok, stb. És valamivel messzebb felhőkarcolók egész óceánját látni
körös-körül a látóhatár széléig. És ez így van a városnak majd’ minden
pontján – kétévente megépítenek itt jó ezer toronyházat. Egy amigónak az
Izizur pecója a Rua Luís Schimidtben (a funccionar, aki ez a nevet a születési
okmányára írta, nyilván túlzottnak találta a mássalhangzó-torlódást), a
központtól 22 kilométerre délnyugatra fekszik. A hátsó udvaron lévő házikóban
húzom meg magam, házikó, hangsúly a kicsinyítő képzőn. A két macska már
csak nálam marad meg, holott ez az egyetlen helyiség a házban, ahol dohányozni
szabad. Kutyáknak és macskáknak, gatóknak sokszor élesebb lehet a szaglásuk,
mint az embernek, de úgy látszik, még nem részesültek kellő kioktatásban.
Ez a negyed a közép-középosztály és az alsó középosztály mixtúrája. És
egészen lent, a hegy tövében van a favela Monte Azul, külön német biopékséggel.
Aztán jön a bevásárló központok komplexuma és a hitelkártyacsarnok a nagy
felhajtásokhoz. Ez a negyed nem valami szép, mégis úgy hívják, Vila das
Belezas, Szépségek falva. Még egy pár kilométerrel kijjebb, és a Vila das
Virtudes-ben, Erényfalván lakhattam volna, de nem tudom, hogy ezt igazán
szerettem volna-e. Sok a túlsúlyos ember a környéken, ennek is megvannak
az előnyei – az ember nem érzi annyira rosszul magát, ha pár kiló súlyfelesleget
cipel magával. És ez Brazíliában könnyen előfordul.
Sokszor lehet arról olvasni, hogy S?o Paulóban (ahogy egész Brazíliában)
él egy pár milliárdos, akiket egy nyomortenger vesz körül, és közben nincs
semmi. Harminc éve azt mondták S?o Paulóban, hogy a fele középosztály,
a fele szegény. Mostanában állítólag a populacion háromnegyedét teszi ki
a középosztály és az alsó-középosztály, a többi a felsőközép és a nyomornegyedek,
a favelák világa. Híres az a favela, amelyik a zárt előkelő negyedet, condominiót,
Alphaville-t veszi körül, ezt aztán úgy is hívják, hogy Alfavela. Az épületek
láttán a legtöbben német szemmel nézve slumnak tartanák az alsó-középosztályos
lakónegyedeket, de ott sokszor két-három autó is áll a garázsban, amitől
a dolog kissé complicad. A prioritások legalábbis mások.
Betiltósdi
Hogy új tartózkodási helyem nívója nem túl magas, az abból is kiderül,
hogy kétszáz méteres körzetben három evangélikus templom áll. Itt az őslakosok
evangélikusok, mint az ádventisták de Assembléia de Deus, ehhez jönnek
az újabb, brazilok által alapított szekták. Itt nem a muszlimok lármáznak,
hanem a keresztények, méghozzá fundamentalisták – apropos, ezt a kifejezést
a 80-as években még nem a muszlimokra használták, csak az igaz keresztényekre.
Jó két kilométerre innen, a Praça Ad?o Helfenstein sziklánál áll egy hatalmas
templom, aminek láttán a sárga irigység sápasztja el az összes brazil katolikust.
A templom az Igreja Univerzal do Reino de Deus, Isten országa egyetemes
egyházának tulajdonát képezi. Ennek a nagyfőnökét úgy hívják, Maceolo „püspök”,
média-birodalmat épített ki magának, vannak templomai a világon mindenütt.
A templomot úgy emlegetik, „Casa da Moeda”, „a pénznyomda”. Van is hozzá
egy mondás: Isten az út, Macedo szedi az útpénzt.
S?o Paulót is elérte a világszerte dúló betiltósdi. Tiltótáblák
vég nélküli burjánzása. Részben van értelmük, részben feleslegesek, mint
bicikli a nyílt tengeren. A hirdetés is tilos a köztereken – milliós perek
voltak, de Kassab polgármester került ki belőlük győztesen. A videó óriásmonitorokat
is le kellett szerelni. Legalább tisztább, zöldebb, környezettudatosabb
lett a város, és mindenekelőtt biztonságosabb. Tíz éve itt még ötven gyilkosság
jutott százezer lakosra évente, amivel még mindig biztonságosabb volt az
olyan városoknál, mint Rio, Johannesburg és Washington. Azóta tíz alá ment
le – ami csak kicsivel több, mint egy átlagos nyugat-európai nagyvárosban.
Ennek feltehetőleg több oka van, egyrészt gazdasági-demográfiai:
a súlyos nyomort sikerült jelentősen csökkenteni észak-keleten, úgyhogy
a bevándorlók beáramlása onnan alábbhagyott. A migránsok korábban nem találtak
maguknak munkát, így aztán úgyszólván rákényszerültek a megélhetési criminalidadra.
Ezen kívül a növekedés ütemét is igyekszik radikálisan visszafogni a város,
hogy egy kis lélegzethez jusson és újrarendezze sorait.
Egy másik tényező bizonyára biztonságpolitikai, a házak erődítményekhez
hasonlítanak, a város teljesen be van kamerázva – azzal, hogy kérem, tessék
mosolyogni. Sokkal több a polícia az utcákon, sokszor kibiztosított fegyverrel
– ami elég katonás hatást kelt. Mindenütt kint vannak az újságok gyilkosok,
rablók és bagósok feljelentésére buzdító felhívásokkal. És last but not
least a drogkirályoknak köszönhetik a paulánerek, hogy nyugodtabbá vált
a situación. Lehet, hogy a polícia nem különösebben jól organisada, a drogbandák
viszont annál inkább, és ők nem tűrik a kihágásokat a saját felségterületükön,
mert akkor jön a polícia és bezavar nekik a bizniszükbe. És ők „hatékonyabbak”,
mint a bíróságok, egy eljárás a drogfőnökök részéről nem húzódik el sokáig,
és a rablócska örülhet, ha csak kórházi ellátásra szorul, miután az ügyével
együtt őt is elintézték.
Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a város (és tulajdonképpen
az egész ország) afféle autoritárius demokráciára szorul ahhoz, hogy az
egész káoszt kontrollálni lehessen. És most valami ilyesmiben van valóban
része. Amire nem számítottam, hogy ennek éppen én leszek az egyik első
áldozata.
Pár napja lent voltam egy bárban, esett az eső, nemdohányos kísérőm
ott ült az asztalnál az ernyő, a markise alatt, én csak félig ültem a markise
alatt és bagóztam. Erre rögtön ott termett a tulaj, és azt mondta, azonnal
keljek fel és álljak odébb. Bőrig áztam és jól meg is fáztam, de tényleg.
És még ezt hívják egészségügyi törvénynek! Ráadásul a féltucat vendég a
bárban a tulajjal egyetemben maga is dohányos volt. Brazília, aki téged
látott, aki téged lát!... Itt még a metrójegyen is az áll, hogy ne dohányozzunk,
kevés alkoholt és nyugtatót fogyasszunk, közben az útlezárások meg kifejezetten
a másnaposság megelőzését ígérő csodaszer, az Engov hirdetéseivel vannak
teleaggatva.
Dél-Amerika viszonylag jómódú déli részét leszámítva ez a betiltósdi
még ritkaságszámba megy, a legtöbb embernek kisebb gondja is nagyobb ennél.
És Sam Paulóban a sörkertekben a fa alatt és a szivarbárokban még lehet
bagózni. A nagy magazinokban és az interneten lehet ilyen helyeket találni,
ahol úgy 50-100 euró közötti áron lehet rendes ételt és italt kapni. Ilyen
normális áron. Az alsó-középosztály és a még alsóbb osztályok persze nem
frekventálják az ilyen helyeket.
Ők talán inkább csak egy X-tudót esznek 4 euróért. Az ár olyasmi,
mint Németországban, de ez egy cheesburger, és minden van benne, tehát
burger, sajt, majonéz, tojás, bacon, csípős kolbász, saláta, és mindez
jó bőven adagolva. Ha valakinek nincs akkora szája, hogy legalább húsz
centire ki tudja nyitni, akkor jobb, ha tányérra kéri a cuccot. Olyan helyeket
is találni, ahol öt euróért egy komplett menüt, platót kap az ember, mindent
egybevetve mégiscsak jóval drágább lett a város. Egy pizza ára a pizzafutártól
is 10-20 euró között van, a churrascariák, ahol egy fix ár ellenében annyi
(jófajta) húst ehetsz, amennyit csak akarsz, még mindig nem drágák, de
már rég nem olyan olcsók, mint azelőtt.
Corrupç?o
Az autók többnyire újak, először is azért, mert több a mani, a monedos,
másodszor meg azért, mert időközben Brazíliában is lett ASU. És egyre nagyobb
autókat lehet látni, sok lakókocsit, SUV-ot, és egyéb hogyishívjákot. Azt
lehet mondani, hogy a brazilok többsége minden társadalmi osztályból jobban
él. A petisták, a PT-nek rövidített Munkáspárt hívei, akikhez a legutolsó
elnök, presido Lula és az új elnökasszony, presido Dilma Rousoff is tartozik,
azt állítják, hogy a jólét Lulával vette kezdetét. Az antipetisták nem
vonják kétségbe, hogy az országnak jobban megy, de azt állítják, hogy ennek
a felvirágzásnak az alapjait az elődje, az FHC-ként emlegetett Fernando
Henrique Cardoso vetette meg. Ő szorította vissza az inflációt, stabilizálta
a gazdaságot, és indított el sok szociális programot – Lula szerintük ezeket
csak átvette, megváltoztatta a programok nevét, és az egészet magának tulajdonította.
Ez legalábbis részben valóban így van, de egyetlen gouvernótól se lehet
rossz néven venni, ha átveszi az előző kormány jó politikáját, még ha a
PT az előző kormányt „herança maldit”-ként, átkozott örökségként szidalmazta
is.
Amit az antipetisták, akik főként a közép- és felső-középosztály
köréből valók, Lulától rossz néven vesznek, az a corrupçao az ő kormányában,
a „képzetlenség” és a szociális segélyezés. Jól van, scandalókban tényleg
nem volt hiány, és sok antipetista gondolja úgy, hogy ilyen korrupt kormányzatot
még nem hordott a hátán a föld. Nem hiszem, hogy ez statisztikailag bizonyítható
volna, statisztika a korrupcióról, ez kicsit olyan volna, mint statisztika
a tökéletes gyilkosságokról: sose lehet tudni, hogy a gyilkos működött
tökéletesen, vagy a polícia pancserkodta el a dolgot. Ami Lula képzettségét
illeti: ő nem tartott előadásokat Daniel Cohn-Benditnek a párizsi Sorbonne
egyetemen, mint az elődje, hanem otthagyta pár év után az iskolát, hogy
elmenjen cipőt pucolni. Ezen lehet háborogni, de lehet csodálni is érte
– sokan jártak évekig egyetemre, mégse lett belőlük köztársasági elnök.
A Lulának tett legostobább szemrehányás szerintem az, ami a Bolsa Familiára,
hogy úgymondjam a szoc.segélyre vonatkozik. Azt vetik a szemére, hogy ezzel
akar szavazatokat vásárolni, és hogy ezután egyáltalán nem akarnak majd
dolgozni a népek. Na ja. Németországban is akadnak elegen, akik úgy gondolják,
hogy a hartaiak lusta köcsögök, akik csak leszívni akarják az államot.
Vannak tehát feltétlen Lula-hívők és Lula-gyalázók, és nagyon
kevesen a kettő között. Én a magam részéről mindkét legutóbbi elnökkel
meg vagyok elégedve. Lula mindenbe többet vetett be. A szegénységgel szemben
is. De több pénz is állt a rendelkezésére, nem kellett a hongkongi influenzával
és egyéb nyavalyákkal küszködnie. És ahelyett hogy a fékre taposott volna
a 2009-es válság kitörésekor, tovább nyomta a gázt, bízva a belső piac
további bővülésében, és ez be is jött. Kormányzási stílusa tekintetében
a szocdem FHC szerényebb volt, elegánsabb, míg Lula túl harsány, de van
neki karizmája, és sikerült beindítania jópár dolgot. Az új elnökasszonynak,
Dilma Rousseffnek, aki bár Lula kiválasztottja, mégis sokkal diszkrétebb
a kormányzási stílusa, mint az FHC-é volt az ellenfél csapatában. Mindenestre
örvendezhetnek most a bolgárok, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy
bolgár származású elnököt választanak a világ hetedik legnagyobb gazdasági
hatalma élére.
Paulisták
Nagy vonalakban 2500 autót engednek be S?o Paulóba naponta. Hova igyekszik
ez a sok autó? Hogy az áradat fölött valahogy úrrá legyen, a városvezetés
évekig kísérletezett az egyre újabb szabályozással, ebből egy olyan szisztéma
maradt meg, amelyben lehetőleg minden út egyirányú, és ráadásul csak a
legritkább esetben lehet a nagy sztrádákon balra kanyarodni. Ennek megvan
az az előnye, hogy a balsáv valóban működő sáv marad, és sajna az a hátránya
is, hogy időnként kicsit kerülni kell. Az ember teoretice megpróbál egy
utcával előbb jobbra kanyarodni, aztán balra és megint balra a főútvonalon
keresztül. De egy olyan városban, amelyik hegyekre és dombokra épült, nem
lehet elvárni, hogy az utcák párhuzamosak legyenek. És akkor előfordulhat,
hogy a következő utca, amibe behajtanál, éppenséggel egyirányú lesz a rossz
irányba, és az ember végül egy egészen másik negyedben köt ki.
Mindegy, hogy autóval vagy anélkül, legalább egy óra kell, hogy
az ember eljusson oda, ahova akar, egy távoli úticélról már nem is beszélve.
Egyik amigóm az amigóját vitte a reptérre – aki Brasíliába repült 1000
kilométernyire – és előbb odaért abba a messzi városba, mint ahogy az én
amigómnak sikerült volna a reptérről hazaérnie. A földalatti- és a gyorsvasútrendszer
csapnivaló, egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ezt a hatalmas tömeget eljuttassa
oda, ahova el akar jutni, ez a feladat a buszokra hárul. Münchenben 500
városi busz jár, nagy S?o Paulóban több mint 2000 buszjárat van. Kényelmesebbek,
tisztábbak lettek, de többet kell rájuk várni. A városban két lakosra jut
egy autó, mint Németországban, és ettől a busz-szolgáltatás máris annyi
kívánnivalót hagy maga után, épp olyan gyatra, mint itt.
Ha az ember igen hosszú ideje nem próbált meg itt busszal vagy
helyiérdekű vasúttal menni, csodálkozik. Az ötvenes évek végén az emberek
90 százaléka fehér volt Sampában (ahogy a várost a helybeliek hívják),
a többi volt fekete, közte semmi. Azóta a lakosságnak több mint a fele
észak-keletről jött, vagy észak-keletről jöttek leszármazottja, és a többségük
barna vagy fekete. Egyes felső- vagy közép-középosztályos városnegyedekben,
bárokban, bevásárlóközpontokban a populacion sokkal fehérebb, mint Berlinben,
máshol úgy érzi magát az ember, mintha Etiópiában volna. Azt lehetne hinni,
hogy S?o Paulo lepusztulóban van: a bevett klisé szerint S?o Paulo most
éppen elmerülőben volna a nyomorúság káoszában, hiszen az észak-keletiek
a szemetelésükről és a lustaságukról híresek. De éppen most kezd S?o Paulo
tiszta és talán még élhető várossá is válni – legalábbis a nem pöfékelők
számára. Itt ugyan 10 millió autó jár keresztül-kasul a városon, de hát
tudjuk, azok környezetbarát rózsaillatot eregetnek a levegőbe.
Jónéhány sampinak vannak fenntartásai az észak-keletiekkel szemben,
még a negro sampiknak is vannak olykor fenntartásaik az észak-keletiekkel
szemben, és sok fehér észak-keletinek vannak kifogásaik a negrikkel szemben,
mindegy hová valók. A fehér sampik az észak-keletiekre inkább úgy néznek,
mint idegenekre, nem mint igazi sampikra, de hát akkor miféle is ez a paulista
népség? Az emberek a bel- és a külföld minden szegletéből valók, és azt
mondják, hogy egy ős-paulista lelke legmélyén még mindig egy talján lakozik.
Ki másnak volna több joga ahhoz, hogy itt éljen?
Pár napja jártam bent a városban, és visszafelé a nagy buszállomás
utáni megállónál akartam leszállni. Normális esetben már kiürülnek a buszok
ez után a megálló után, sok utas száll itt le. Ez azonban most egyáltalán
nem volt üres, 18 méter hosszú busz volt, én elöl voltam, az ajtó pedig
hátul. Lekéstem a megállót, tovább igyekeztem utat törni az ajtó irányába,
már itt volt a következő megálló, és én még mindig jó messze voltam az
ajtótól. Mire végre odajutottam az ajtóhoz, már becsukódott. Fizikai ráhatást
gyakorolva próbáltam újra felrántani. Sikerült kijutnom, de ez a buszajtó
nem volt tréfadolog, erősen tartotta belőlem, amit még tudott: nevezetesen
a lábamat.
Fejjel zuhantam a földre, a lábam a buszban, a busz furikázott
tovább, engem meg vonszolt magával. Rikoltoztam, még hangosabban, mint
szilveszter éjjel, úgyhogy a busz végül 3-4 méter után megállt. Az
ajtó kinyílt, és visszaadta a lábamat. A buszvezető még megkérdezte, hogy
megsérültem-e, de nem lett semmi komolyabb bajom, csak a karomon és a vállamon
lett néhány horzsolás. Amint szerencsésen hazajutottam, először gyorsan
legurítottam egy kupica pálinkát.
Maxi diversificad
Miután Brazília balra tartva elkerülte a 2009-es válságot, a médiák
boomról zengedeznek. A 70-es évektől kezdve nem lehetett újságíróként úgy
beszélni az országról, hogy az ember szót ne ejtett volna a tömegnyomorról,
különben cinikusnak tartották. Manapság ezt már újra meg lehetett tenni,
azaz a lakosság leggazdagabb és a legszegényebb 10%-a közötti különbséget
jelző gini-együttható alapján Brazília már nem a legrosszabbul álló ország,
de még mindig benne van az első ligában. Ha az egy főre jutó jövedelmet
viszonyítjuk az életminőséget mérő HDI-hez, Brazília nem igazán igazságtalan,
és a milliárdosokat a brazil társadalmi össztermékhez viszonyítva (minél
több milliárdos jut a bruttó társadalmi termékre, annál igazságtalanabb),
Brazília úgyszólván az igazságos országok közé tartozik, jóval igazságosabb
Németországnál.
Az ország úgy növekedett a 60-as, 70-es években, mint ma Kína
és India, aztán a 80-as években pofára esett, a 90-es évek közepétől újra
megindult a növekedés, csak most óvatosabban. Kevésbé, mint Kína és India,
viszont sokkal jobban, mint az USA vagy Nyugat-Európa. Brazília most a
7. legnagyobb gazdasági hatalom a világon, személyautó-gyártásban lehagyta
az észak-amerikaiakat, a brazil multik terjeszkednek, a repülőgépgyártó
Embraer a harmadik legnagyobb cég helyére jutott fel. Az ország, amelyiknek
pár éve még a kőolaj 90 százalékát importálnia kellett, hamarosan olajexportőr
lesz. És Sampa is dicsekedhet néhány rekorddal: a legtöbb busz a világon,
a legtöbb taxi, a legtöbb felhőkarcoló, a legtöbb helikopter New Yorkba,
a világ legnagyobb német ipari központja, a legnagyobb japán város Japánon
kívül. Még ha építészet- és kultúrabarátok számára akad is sok látnivaló,
egészében véve mégiscsak formátlan ronda egy város, még tengerpartja sincs.
A turisták számára nem tud kínálni semmit, barátok kellenek, hogy az ember
valamennyire is kiismerje magát – egy turista ritkán tölt itt két óránál
többet, ha nem ismer senkit. Mégis talán ez a világ legváltozatosabb városa,
és egy ekkora monstrumot látni kell. Az igazán jó hír pedig az, hogy míg
egy évtizeddel ezelőtt a „S?o Paulót látni és meghalni” mondásnak egészen
mások voltak a dimenziói, a túlélési esélyek mára már nem is olyan rosszak.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|