Adriana Lunardi
Clarice
(mit szeretnék megnézni Rio de Janeiróban)
vagy: (az ott a Dois Irmaos-domb)

A teraszon rámutat a hegyes sziklacsúcsra és az egymás hegyén-hátán felfelé kaptató házakra. Tanárosan nevez meg minden dolgot, hogy megismertesse velem mindazt, amit szeret. Az ott a Dois Irm?os-domb, mellette pedig az a rocinhai favela. A hang remegésében, a témák gyors egymásutánjában ott a kitárulkozás sietsége. A vágy arra a szerepre, amelyet egész életében (vagy legalábbis az én életemben) ódzkodott eljátszani. Az apám szerepére.
Még nem döntöttem el, hogy fogom hívni. Anyámnak és nekem ő egyszerűen csak ő volt, a névmás valóban alanyt jelölt, az egyetlen fontos férfit az életrajzomban. Az apa szóra sosem volt szükségem – már megvolt minden fogam, amikor megtanultam kiejteni –, Otávio ráadásul egyszerűen és világosan nagyobb közelséget kíván annál, mint amit adhatok neki. Semleges megoldásként tegezem őt, és kerülök minden olyan helyzetet, amikor közvetlenül kéne megszólítanom.
Az ott a Leblon-strand, mellette van az Ipanema, jobbra pedig, biztos tudod, az a Krisztus. Úgy tárja elém a városnegyedeket és a hegyeket, akár egy földesúr, utána meg mindjárt rám sandít, várja, mit szólok hozzá. Egyébként is állandóan vizslat, a hasonlóságokat keresi az arcomon, amelyeket minden szülő keres a fiatalabb nemzedékben. Ki tudja, talán a szemem formájában vagy a mosolyomban talál minden kétséget kizáró tárgyi bizonyítékot arra, hogy valóban apa és lánya vagyunk.
Semmi sem marad meg a fejemben. A gondolatok elszöknek, mielőtt kibogozhatnám őket. Túl sok újdonság ez korán reggel, főleg, hogy még nem is ettem, amitől csak még jobban feszengek. Ráadásul ott az a jóság a tekintetében, amely mindent megdermeszt.
Már erős hányinger környékezett, amikor megszólalt a fehér kötényes asszony, hogy kész a reggeli.
Nincs annál nyomasztóbb csend, mint amikor két egymással szemben ülő embernek nincs mondanivalója, vagy éppen ellenkezőleg, amikor annyi mindent kell elmondaniuk, hogy nem tudják, hogyan is kezdhetnék el, hacsak nem ordítozva. Van bennem valami erőszakosság. Foggal-körömmel védekezem mindig, ha sarokba szorítanak. Az alig látszó, de maradandó sebhely régi óvodástársam, Cris bal szemhéján tanúskodik a módszereimről. Amióta azonban megtanultam írni és olvasni, a vadságot a szavakba ültetem át, amelyek lassabban gyógyuló sebeket hagynak maguk után, mint a karmolások. Ez lehet az, amit adhatok ennek a férfinak, aki a papaya húsát a héjáig kanalazza ki, miközben megpróbálja feltérképezni az ingoványos talajt, amelyre tévedt. Képes vagyok őt összetörni, érzem magamban hozzá az erőt. Egy barlangi vad erejét, aki nem tudja féken tartani a saját ösztöneit.
Miközben szüntelenül ösvényeket keres, megkérdez mindent, amit egy gyerektől szokás: jól megy-e az iskola, melyik a kedvenc tárgyam, a kedvenc bandám. Egy kanál gyümölcskocsonya és egy falat kenyér között akar mindent megtudni rólam. Elég csak a lényeg.
Az elsőre igen, a másodikra portugál, az utolsóra a Mutantes a válasz, hadarom őket egy szuszra, remélve, hogy a kérdezősködésnek itt vége szakad. Meg se lepődik, újra felveszi a ritmust, és értékeli a hallottakat.
A Mutantes? Azt hittem, a korodbeliek közül már senki sem ismeri.
Szeretnék benne biztos lenni, hogy tudja, tizenhét vagyok. Fiatalabbnak látszom. Tizenkét éves koromban megálltam a növésben, és akkor is én voltam a legkisebb az osztályban, szóval könnyű kislánynak nézni, hát még egy újszülött apának, aki sosem vett születésnapi ajándékot. Talán a romlottangyal-kinézetem miatt bámul rám mindenki tágra nyílt szemmel, tétovázva, hogy ugyan mit is mondhat erre, amikor látja, hogy a második csésze kávét töltöm ki, és rágyújtok aznap az első cigarettára.
Oldalra fújom a füstöt, megkérdezem, zavarja-e. Rezzenéstelenül ül tovább. Érezd magad otthon, hagyja jóvá mint udvarias házigazda, és aztán rögtön elárulja, hogy nemrég hagyta abba a dohányzást. Meg hogy azt hitte, az én korosztályom már többet tud a dohányzás ártalmairól.
A káros szenvedélyeink mentenek meg minket, akarom mondani, de jobbnak látom, ha hallgatok.
Hosszúra nyúlik a csend a szalvéta és a száj között. Kényes kérdés, olyan, amelyet az ember előbb megvizsgál, meghámoz, hogy lássa, valóban kifogástalan-e, s amelynek eltart egy ideig, mire rátalál Otávio hangjára, de végül megleli. Mit szeretnék először megnézni Rio de Janeiróban.
A Caju temetőt, vágom rá habozás nélkül.
Kész, vége. Hát így állunk. Nehéz eset vagyok. Olyan, aki miatt a szülők az asztalra könyökölnek, mutató-és középső ujjukat a halántékukra teszik, az alsó állkapcsukat megtámasztják a hüvelykujjukkal, miközben tanácstalan ábrázatukat próbálják kisimítani.
Penha kacagása, miközben kihúzza a reggeliző asztalt, felszabadult kedvvel árasztja el a szobát.
Annyi gyönyörű dolog van a városban, ez a lány meg a temetőbe akar menni! Az iskoláját neki, Otávio úr!
Otávio elsápad, szemét az asztalra szegezi szégyenében, hogy így ki lett téve az egyszeri nép kritikájának.
Hát te gótikus vagy? Penha tiszteletlenül tovább nevetgél. A sorozatokból tanult kifejezés lesz a desszert, amelyet a munkaidő lejártával otthon élvez majd, amikor kibeszéli a főnök fura lányát, aki a Cukorsüveg-hegy helyett Cajúba akar menni.
A virgonc vihogás eltűnik egy lengőajtó mögött, morzsákat hagyva maga után a pepita terítőn, a levegőben pedig benzinkútnyi szesz gyúlékony szagát. Elnyomom a csikket, be ne robbanjon.
Meggondoltad magad, mondom magamban talányos hangsúllyal, amely lehet a számonkérésé, de a találgatásé is.
Tényleg ezt akarod? Otávio szembefordul velem, vékonyka düh szivárog át az atyai szónoklat szétmállott tömegén, arca gyűrött a felháborodástól. Nem barátok közt van, tudhatná, de úgy látszik, még nem értette meg. Nem érti a kérdést, aki arra egy másikkal felel. Hagytam, hogy a kihívás magában haldokoljon, amíg az autók messziről jövő zaja el nem gázolja. Otávio az égre emelte tekintetét, és felsóhajtott.
A gyűlölet lehetne a legfőbb érzés, amely összeköt minket. Végül is egyformán vagyunk kódolva, én meg ez az arc. A DNS-vizsgálat kimutatta. A történet többi része, hogy mégis hogyan és mi végre, az csupa lyuk, amelyeket anyám foszladozó változatokkal tömött be. A lényeg mindössze annyi, hogy az Otávióhoz való hűsége nem volt elégséges ahhoz, hogy megnyugtassa a férfit a magában hordozott embrió genetikáját illetően. A kétségek fájdalmat szültek, vádaskodást és minden egyebet, ami az elhibázott szerelmekhez hozzátartozik. Amikor a világra jöttem, nem volt senki, aki lefényképezze a szülést.
Van, hogy elég egy bocsánatkérés – olyan, amelyet csak az idő tud eléggé megcsiszolni – ahhoz, hogy minden kristálytiszta legyen, mint a frissen mosott ablak. Máskor azonban nagy ijedtség kell ahhoz, hogy az igazság megjelenhessen. Származásom bizonyosságához mindkét feltételre egyszerre volt szükség: két volt szerető a kapuzárási pánik küszöbén és anyám egészségügyi vizsgálata, amely magával hozta a gyanút, hogy hamarosan félárva leszek. Azóta kezdem érteni, hogy a halál, s annak megváltoztathatatlan közelsége teljes őszinteséget kíván minden érintettől. Tőlem is.
Menjünk át a nappaliba – javasolja, miközben fejét, amennyire csak lehet, először a jobb vállára hajtja, majd a bal válla irányában megismétli a mozdulatot. Fogadok, hogy sokszor kellett nyújtogatnia a nyakát az életben, hogy el ne veszítse a fejét. Ez a lakás például. Perzsaszőnyegekkel borított padló, kristályok csillogása, meg az a pazar dzsungel a teraszon, mintha csak egy National Geographic filmből lenne – minden egyes négyzetméter olyan emberről árulkodik, aki eladta a lelkét.
Tetszik? Rajtakap, hogy a kincsein legeltetem a szemem. Legközelebb jobban kell vigyáznom. Gyűlölöm, ha tetten érnek.
Szép. Drága. A második jelző szinte akaratlanul szalad ki a számon, hízelgésnek álcázva, mintha csak hivatásból mérném fel a helyet.
Sokáig tartott mindezt felépíteni, védekezik Otávio, felsorolva mindazokat az erényeket, amelyek egy ilyen birodalom megteremtéséhez szükségesek. Kemény munka, becsvágy, kitartás. A beszéd közben tartott hatásszünetek nyitva hagyják a listát, sejtetik, hogy kell még más is. No meg egy csipetnyi szerencse, ismeri el, elhintve a szerénység csillámporát, hogy jó benyomást keltsen.
Anya azt mondta, hogy reklámban utazol.
Internetben. Üzlettárs vagyok egy internetszolgáltatónál.
Még hogy ő, szolgáltató! Kitör belőlem a nevetés. Ez csak valami ugratás lehet. Hát szolgáltatott ő bármit is? Otávio úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy gúnyolódom rajta. Megkérdi, szoktam-e netezni, milyen gépem van, mennyi a memóriája.
Kevés. Csak írni szoktam a gépen.
A barátaim gyerekei odavannak az internetért. Jól elszórakoznak vele. Te nem szereted?
Nem szeretek szórakozni.
Idézet volt, de erre ő sose jönne rá. A bűn árnyéka elhomályosítja az értelmét. Minden egyes mondat, amelyet mondhatnék, gorombának tűnne az ő fennkölt családi szándékai előtt, mert attól fél, hogy meglátja, ahogy a negyedik parancsolat ezer darabra törik a szoba padlóján, és bemocskolja a szőnyegeket, amelyek olyan tiszták, majd elrepülnek.
A dühét Otávio már nem tudja elfojtani, megint felsóhajt, keresztbe teszi a lábát, a kezét a fölső térdén kulcsolja össze.
Hát akkor mit szeretsz? – vág vissza félig gúnyosan, félig ingerülten.
Tanulni, válaszolom, a hangom szótagonként egyre halkabb, szétfolyik, mint az összecsapó hullámok habja.
Hát akkor biztos jól megy az iskola, csillan fel a szeme: végre egy rés, egy majdnem igazi párbeszéd. Az egyetem végéig csak puskáztam – közli bizalmasan. Sose hittem, hogy bárki is tud valamit, amit érdemes megtanulnom, és… És folytatja, leköti a saját hangja. Kihasználom az időt, hogy megnézzem magamnak a házat.
Lehet, hogy egyedül lakik? Az asztalokon és a polcokon szeretett arcokról keresek bekeretezett képeket, amelyek arra emlékeztetnek, milyen fontosak is vagyunk, legalább két-három fotó erejéig. Dísztárgyból is kevés van. Majdnem mind nagyon távoli helyekről származó szobor vagy homályos célt szolgáló tárgy.
A tenger! – jut eszembe – ki kell derítenem, messze van-e, le tudok-e gyalogolni a partra és ott egyedül sétálni, csak menni, amíg meg nem tudom, mi az a lalande.
Amint észreveszi, hogy magának beszél, Otávio elhallgat. Kinyújtja az alkarját, ránéz a csuklójára és felpattan.
Be kell ugranom a munkahelyemre. Utána a miénk lesz az egész hétvége. Penha majd elkísér, biztosít róla, ha le szeretnék menni sétálni vagy megnézni a tavat. Elnézést kér, és eltűnik a folyosón.
Végtelenül szabadnak érzem magam, ha senki sincs a közelemben. A dolgok kezdenek értelmet nyerni. Nyugalomra van szükségem ahhoz, hogy tudjam, mit jelentenek, hogy szeretem-e őket vagy sem. Olyan sokáig tart megszokni az újat, hogy úgy tűnik, mintha nem is lenne rá elég idő. Az élni szó helyett, amely túl könnyelműnek hangzik annyi elváráshoz, azt kéne mondanunk, hogy foglalkozunk valamivel, mint egy nehéz munkával, amihez a nap minden egyes órájára szükség van.
Otávio újra felbukkan. Átöltözött és megfésülködött. Penhát hívja, utasításokat ad, miközben elteszi a kulcsokat. Megáll egy pillanatra, rám néz, és megkérdezi, szükségem van-e valamire. Intek neki, hogy nem. Azt mondja, hogy ebédre visszaér, és becsapja az ajtót. A fa tompa hangja visszahozza az előbbi csendet, csak most pézsmaillat száll a levegőben.
Merre van a Caju? Penha megijed, ahogy betörök a konyhába. Elég közel van ahhoz, hogy gyalog menjek?
Má’ hogy lenne, feleli Penha. Arra van, a S?o Cristóv?o fele.
Megszámolom a pénzt egy könyv lapjai között. Penha elé tartom az összeget, és megkérdezem, elég lesz-e a taxira. Ő azt mondja, hogy nem kéne egyedül mennem.
Veszélyes a város, te meg nem ismersz semmit. Otávio úrnak ez nagyon nem fog tetszeni.
Kirohanok, Penha egészen a liftig követ, és azzal fenyeget, hogy felhívja „az apám”, miközben számomra ismeretlen szentekhez kiált. Megnyomom a földszint gombját, meggyőződöm róla, hogy nálam van a kő, és megígérem, hogy ebédidőben otthon leszek.
Az út eleje szép. A tó partján halad, amelyet evezősök és kocogók népesítenek be, mintha csak szabadnapunk lenne. Később a taxi olyan hosszú alagútba hajt be, hogy inkább úgy sejtem, a világ vége vár majd a kijáratnál a kék ég helyett. Aztán völgyhidak nyújtják ki nyelvüket az épületek fölé, és továbbröpítik az autót a város fölött. Végül ott a hamuszürke külváros, alacsony házak, keskeny utcák.
Egy bolt kirakatában virágkoszorú hirdeti, hogy hamarosan megérkezünk. Magas fal kezdi követni az autót. Egy angyal szárnya kémleli a kinti mozgást. Amott egy kereszt. A taxi lassít és leparkol.
Az izraelita temető mindjárt ott van, mondja a sofőr.
Szorosan az út mellett húzódik a fal, eltakarja a kilátást. Végigsúrolom ujjammal a tégla durva felületét, amíg fel nem horzsolom a bőrt. Az olcsó festék alatt érzem a hideget, amely vén, mint a föld, és felfedi minden falnak a lelkét. Nekitámasztanám a homlokom, hagynám, hogy az évszázadok egykedvűsége megnyugtassa szívem gyors lüktetését, amely mindig más akar lenni, vagy önmaga akar végre lenni, és csak azért dobog, hogy emlékeztessen rá: döntésre vár.
A fal sűrű árnyát végre megtörik egy kapu rácsai. Mindkét szárnyán éles vaslándzsák szegeződnek az égboltra. Félúton eltérnek a függőleges iránytól, hogy két hatágú csillagot rajzoljanak, majd visszatérnek az eredeti egyeneshez, amíg át nem szúrják az eget. Mögöttük hosszúkás, keskeny kőlapok sorakoznak mint egyszemélyes ágyak, ezek mintázzák északtól délig a területet.
Középen fekszik a főutca, köré rendeződik a hálóterem, portugálosan kirakott kövezetén fekete hullámok váltakoznak a fehér hullámokkal. Égszínkék tetőzet fedi. Tőle jobbra és balra oszlopok tornyosulnak, a magasba emelik a hegyes tetőt. Azokra a házikókra hasonlítanak, amelyeket gyerekként rajzolunk. Csak körvonalakból állnak, belül üresek. Fent virágzó kolostorharang kapaszkodik erősen a gerendákhoz. Túl fiatal még, hogy megértse, miért van ott, de sorsa, hogy napernyő és árnyék legyen, meg van írva.
A sírok ismétlődő fehérsége nem segít eldönteni, merre menjek. A legközelebbi sort választom. Nem túl ésszerű középen kezdeni, de három, egyforma téglalapokból álló sor tanulmányozása és a héber feliratok elolvasása után rájövök, hogy vagy időrendben vannak elhelyezve, vagy csak sokan haltak meg 1968-ban.
Minél beljebb haladok, annál összébb záródik a csend ürege, felerősíti a cipőtalpam hangját, ahogy szétmorzsolja a földet. Egyre melegebb is van, és úgy érzem, eltévedtem. Megállok, figyelmesebben fülelek. Nem mozdul semmi, csak egy naptól megszédült méhecske. Mozdulatlan várok, amíg nagyon messziről kalapácsütések tompa hangja el nem ér a fülemhez.
Elindulok visszafelé, és miután több sarkon befordulok és eltévesztem az irányt, egy nyitott sírgödör mellett térdelő kőfaragót pillantok meg. Óvatosan közelítek felé, hogy meg ne ijessze a jelenlétem. A férfi megfordul, a kőtörő kalapács ütése félbemarad. Köszönök neki. Ő szivarvéggel a szája szegletében fogadja, állával a nyitott gödör felé bök a földön, és hozzáteszi. Ne félj. Csak egy felújítás. Mosolygok, próbálok magabiztosnak tűnni, és megkérdezem, hogy hol van a sír, amelyet keresek. A férfi egy cementtől piszkos ásóval abba az irányba mutat, ahonnan jöttem.         
Arra menj tovább, a G utcáig. A nyolcadik lesz, balra.      
Megkönnyebbülve köszönöm meg, és amint elfordulok, meghallom a kérdést:
Családtag vagy, kislány?
Megfordulok, a nyelvem már az első fogakhoz helyeztem, az n rezgése kész a nem kimondásához, amikor egy ötlet pördül meg a válasz mélyén, és elodázza.
Nem, nem voltam sem a lánya, sem az unokahúga, sem az unokatestvére. Semmiféle családi kötelék nem fűzött hozzá, de ugyan milyen családba tartozónak vallhatnám én magam? A mai napig nem volt apám, és most, hogy megjelent, az anyám megy el: túl egyszerű elrendezése ez a család intézményének, hisz a legelemibb szabályait sérti meg. Semmi sem gondoskodott rokoni kapcsolatokról az életemben. Ha családot szeretnék, nekem magamnak kellene megteremtenem. Személyesen választanék ki néhány embert, és kitalálnám, miféle hasonlóság köt minket össze. A vér helyett például a vágy, hogy megértsenek. És akkor igen, kijelenthetném, odakiálthatnám a sírásónak, hogy Clarice közelebb állt hozzám, mint bármelyik földi lény. Benne végre volt valami, ami hasonlított rám. Valami létfontosságú dolog. Olyan ember volt, aki a szemembe nézett, és a tekintetében ott volt a titok, amelyet megosztottunk egymással. Egy titok, amely, mint minden családi titok, azáltal létezik, hogy cinkosok vagyunk a tudásában. Ő óvott meg, amikor féltem, hogy megbolondulok, csak mert annak, amit éreztem, nem volt még neve. És bátorított, hogy az legyek, aki vagyok, hogy szeressek az lenni. Vállalta furcsa mivoltomat, rámutatott a szépségére, és mindenekelőtt méltóságot adott neki. Hogy mások megbotránkozva néznek, nem számít, ha én azok közül való vagyok, akik azért ölnek, hogy minden virágba boruljon.
Mire kimondhattam volna a győzedelmes, bizonyosságtól zengő igent, a férfi már visszatért a munkájához, közömbösen, mint egy kőfejtő, aki sírokat bont a napon. 
Visszaballagok a főutcához. Befordulok a sarkon, és a szemem végigsiklik a márványon, amely mint egy felfújt begyű galamb emelkedik ki a földből. Mint egy kubista galamb. A kőlapon a faragott mintába kézzel festették a betűket. A fölső sorban a héber betűs név és a Dávid-csillag. Egyetlen dátum, 1977. 12 .9.,  temeti el örökre a születési évének rejtélyét.
Clarice Lispector, olvasom. Clarice Lispector, olvasom megint, és megismétlem újra meg újra, amíg hinni nem kezdek a szememnek.
Sós íz árasztja el a szám. Az arcomban megbújó csatornák könnyel telnek meg, de nem csordulnak ki. Visszatartom őket, hogy álljam a szenvedést. Csak akkor akarok sírni, ha a rossz nagyobb lesz, mint a megértés. És ez most egy találkozás. Clarice Lispector sírja előtt állok, és ez az én történetem. Azért jöttem el ide, hogy átéljem, hogy azt tegyem, amit szeretek, hogy átadjam nehéz, durva, kétségbeesett lényem e csekély megnyilatkozását. Leginkább pedig azért jöttem ide, hogy tartozzam valahova.
Előveszem a követ a zsebemből, és lerakom a fénnyel teleszórt felületre. Nem vagyok egészen biztos a szertartás jelentésében, de kölcsönveszem, hogy elindítsak egy családi hagyományt, amely végre az enyém.
A dél elsöpri az árnyékok minden lehetőségét. Megsimogatom a fehér fekhelyet. A por hozzáragad az ujjamhoz, és emlékeztet az örök porra, amelyből vagyunk és amellyé leszünk. Az ünnepléstől fáj a test. Megzördül valami mögöttem. Nem sietek. Tudom, hogy ha megfordulok, meglátom Otáviót zsebre tett kézzel, harag és megkönnyebbülés közt, amint azon gondolkozik, mit csináljon velem. Végre léteznek olyan dolgok is, amelyeket nem tud megnevezni. De közel, nagyon közel lehet ahhoz, hogy megismerje a vad szívek természetét.

            Gergely Veronika fordítása



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu