Lettre arc+kép 
Mozgólépcsőn a mennyekbe
Fodor János riói képeiről

Fodor János szeme a világ apró, hétköznapi epifániáit keresi, a lét aprószentjeit, melyek tekintete nyomán látható sorozattá, mintázattá, textúrává, ritmussá, zenévé rendeződnek. Véletlen együttállásokat fedez fel, derűsen, széles mosollyal, tekintetében szelíd humor és bizakodás, az együttállásokban, a Baudelaire-i korrespondenciákban való bizakodás, melyek csakis általa válnak láthatóvá. Fel vagyunk fedezve, mondják megkönnyebbülten az apróságok, s hirtelen naggyá lesznek. Képei, mint a bolygók együttállásai, változtatnak a világon, s benne a nézőn; hatnak rá. Arra az egy pillanatra, amíg az ő szemével nézünk, az amúgy láthatatlan, mert jelentéktelennek vélt dolgok felfedik magukat, mint a riói Krisztus-szobor borongós napokon, amint egy pillanatra kitűnik a felhők közül, majd újra ködbe burkolózik, a kétely magvát hintve el, hogy vajon tényleg ott volt-e, vagy csak a képzeletünk játszott velünk. A fodori kép pillanata az együttállás kivételes pillanatának lenyomata. A dolgok aztán persze lassan szétcsúsznak, s forognak tovább saját pályájukon, ám az együttállás emléke nyomot hagy. Akár a fotó, a rajz, a videó vagy az installáció médiumának segítségével, Fodor János keresője egyúttal nyomkereső is. Amit felfed, az többek közt az ő és a néző tekintetének kivételes, egyszeri együttállása.
 

2006-ban, Claudia Martins és László Gergely fotográfusokal úgy gondoltuk, hogy az akkor még viszonylag újonnan alapított riói Fotó Biennálén jó lenne néhány magyar művész munkáját is bemutatni. Hiszen Magyarország és Brazília világai olyan ritkán állnak együtt, s éppen ezért, olyan keveset tudnak egymásról, hogy talán még egy ilyen kisebb projekt is kitakar valamennyit ebből a nemtudásból. Szponzoraink segítségével, a Lumen Alapítvány és az FKSE végül ki is írták a pályázatot, melynek címe Elképzelt Éden volt. A távolság miatt és jól bejáratott információs csatornák híján a magyarok tudatában Brazília, és különösképpen Rio de Janeiro, gyakran mint a Paradicsom, az Éden megtestesülése jelenik meg. Az ország többnyire felületes ismerete e képzet növekedését, fejlődését és utópia-szerű felhasználását teszi lehetővé. A kívánatos és elérhetetlen MÁS-t testesíti meg. Ezért a magyar kortárs fotó- és videóművészeket arra kértük fel, hogy saját történelmi, kulturális, társadalmi és politikai hátterükre alapozva hozzák létre, azaz projektálják ezt az elképzelt Paradicsomot. A beérkezett pályaművek közül végül nyolc művész munkáit választottuk ki, köztük Fodor Jánoséit, aki velünk is tartott Rióba. Ebben a Lettre-számban ennek az útnak néhány jellegzetes, fodori pillanatát tekinthetik meg. Ahogy egy szelet tenger kibukkan két házsor között; ahogy szűzmáriák és szentek tolonganak egy kirakatban, előttük egy szerencsehozó, afrikai figa, egy fityiszt mutató kéz, ahogy a két hagyomány organikusan egybevág; ahogy a színes álarcok sorozatára a fölöttük álló cachaça-üvegek sorozata rímel, abból lesz a jó kis caipirinha, ami egy másfajta álarchoz segít hozzá; ahogy a tenger, a hegyek és a város összenőttek, mint az indák az őserdőben; ahogy egy kör hetest, a szív közlegényét az aszfaltra festették; ahogy a málló, kopott, hajdan diadalmas építészeti modernizmus az enyészet első kanyarját veszi be; ahogy a pulyka, a mókus és a macska közös lakomája a sokszínű lakosság szétszálazhatatlan keveredését allegorizálja; ahogy a díszlet-szerű város olykor tényleg önmaga díszletévé válik; ahogy a fekete-fehér utcakövek mind egy-egy utca saját, egyedi mintázatát, képi nevét adják ki – aki tudja, kiolvassa; ahogy mozgólépcsőn megyünk fel a Krisztushoz, majd vélhetően a mennybe. Se Deus quiser. Ha Isten is úgy akarja. Naná.
 

          Bán Zsófia



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu