Lawrence Ferlinghetti
 

A változékony fény

San Francisco változékony fénye
egészen más mint
a ti fényetek a Keleti Parton
egészen más
mint Párizs gyöngyházszínű fénye
San Francisco fénye
tengeri fény
szigetfény
Meg ködfény
a Golden Gate-en átszivárog
éjszaka
beburkolja a dombokat
hajnalra ellepi a várost
Aztán a boldog későreggelek
miután szétég a köd
és görög tengeri fénnyel
festi a házakat a nap
éles tiszta árnyékokkal
akárha friss
festmény volna a város

De négykor feltámad a szél
végigsöpör a dombokon

És aztán a fátyolfény kora este

Aztán megint lepedővászon
amikor az új éjszakai köd
beúszik
és fényvölgyben
úszik a város
horgony nélkül az óceánon
 

Tengeri táj sassal és nappal

Szabadabban
mint a legtöbb madár
sas száll
a legtöbb helynél szabadabb
San Francisco fölé
szárnyal magasan
siklik lebeg
a nyílt terek
nyiladékaiban

a hegyek felől
le messzire
az óceán fölé
ahová a nap bukik
önmaga tükre

Röpül magasan
köröz köröz
hol a hidroplánok egymásba érnek
hol a harci gépek kiégnek

A vörös napban
lángolva kering
emelkedik suhan
visszaér önmagára
az óceán fölött
a föld fölött
ahol homokba szúrt szélkerekek forognak 
hűlt helyén a hullámvasútnak

fölszárnyaló sas lebukó nap
Ez maradt vadonunkból
 
 

Az újrakezdés vad álmai

Hallatlan csönd az autópályán éjjel.
A betonszegélyeken túl
az éttermek álomba hullnak
gyertyafényes párjaikkal
Egymilliárd villanykörtében ég még
a letűnt Alexandria
Életek keresztezik egymást
piros lámpánál vesztegelnek
A lóhereformájú lehajtóknál
„Az ürességben lelkek eszik egymást”
Zongoraverseny hangja szivárog egy konyhaablakon
Ojainál egy jógi beszél
„Egy lelken belül zajlik minden”
A fák alatt a füvön
szerelmesek hallgatják hogy a mester
hogyan magyarázza egyesülésüket
a világegyetemmel
Illatot érez a szem és illat lesz maga is
Haláltalan csönd települ
az autópályára ma éjjel
közben mérföld magas szökőár
közeleg hömpölyögve
Los Angeles utolsót szippant a benzingőzből
majd díszkivilágítással Titanicként süllyed el
Kilenc perc múlva Willa Cather Nebraskája
utána süllyed
A tenger elborítja Utahot
A mormon imaházak csigaházként úsznak el
A prérifarkasok pánikban sehova
Az omahai operában
a zenészek egyre játsszák Händel Vízi zenéjét
Vízzel telnek a kürtök
a nagybőgősök hangszerükön tutajoznak
markolják mint vízszintes szeretőt
Chicago centruma mint egy hullámvasút
A felhőkarcolók vízzel telt poharak
A Nagy Tavakba buddhista sósvíz vegyül
A Nagy Könyvek Evanstonnál örvénylenek
A milwaukee sörön tengerhab ül
Buffalóban a Beau Fleuve egyszerre sós lesz
A Manhattan-szigetet tizenhat másodperc alatt letarolja
Amszterdam eltemetett árbocai újra látszanak 
ahogy továbbsöpör kelet felé a hullám
hogy elmossa a túlérett Camembert Európát
Manhattanben tengeri szőlő gőzölög
az elmosott föld mint egy vadon újraéled 
nem hallatszik csak a tücskök monoton cirpelése
tengeri madarak kiáltozása fennen
az üres örökkévalóban
a Hudson újra elárasztja a parti bozótot
az indiánok kérik a kenut
 
 

Messze fent a kikötő

Messze fent a kikötő
illesztetlen ablakú házai fölött
a tömzsi körkémények között
   egy szárítókötelek szabdalta tetőteraszon
egy nő vitorlákat ragaszt
    a szélbe
facsipeszekkel
aggatja ki a reggeli mosást
Ó csodálatos emlős
szinte csupasz melle
      feszes árnyékokat vet
mikor felegyenesedik
hogy végre az utolsó
tisztára mosott bűnét is kiterítse
  de nedvesen szerelmesen
    köré csavarodik
    a bőréhez tapad
    Égre tárt karral
tetten érten
    hátraveti fejét
hangtalanul nevet
és a tehetetlenség gesztusával
    kirázza arany haját

és közben az átkarolhatatlan tengeri tájon

szélfútta fehér leplek között

futnak ki a fényes gőzösök 

az eljövendő ország felé
 

      IMREH ANDRÁS FORDÍTÁSAI
 



 
Lackfi János  
EMBERSZABÁS

LÁZADÓ

Ha elmondhatnám, hogy mennyire elegem van 
mindenből, a lerohadt arcú házakból és a lerohadt
homlokzatú alkeszekből, a jó kedélyű kövér rendőrökből,
akiknek a valagán feszül az élére vasalt, műszálas nadrág és az
ideges, sovány rendőrökből, akiknek a valagán lötyög 
az élére vasalt, műszálas nadrág, a gennyes pattanásos 
bolti eladókból és a sajtos pelusbűzt pöfögtető kicsikből, 
az üdvözült arcú küldetésesekből és a szalonnásra
rétegzett testű besavanyodottakból, a korpa csillagos
vállapjaiból, az izzadságtól ragacsos kapaszkodókból
a buszon, a villamos ablakára billent fejek hagyta zsíros
nyomokból, a rúzsos csikkekből, a hónaljak alá izzadt 
pisztolytáskákból, az orrból kilógó szőrökből, az orrból
kilógó pírszingről himbálózó náthás csöppekből, ebből
az egészből, amit az arcunkba okád a világ, amin taposunk, 
ami nyúlós, levakarhatatlan rágógumiként a cipőtalpunkba 
evődik, amely benzinszagával a bőrünk pórusaiba ivódik.
Legszívesebben kitépném a hasfalból a pírszingeket, 
kirúgnám a riszálva billegő rimák alól a tűsarkakat, 
hatalmas vaslakatot kattintanék a fültágító karikákra,
és elszaladnék, a finnyásak orrát beleverném a kocsmák
előtti bizarr tócsákba, tanuljátok meg, mi az ember,
öngyújtóval belobbantanám a felcsúszó miniket és a 
habdaueros sörényeket, az úttestre rugdosnám a lobogva
égő, formátlan kukákat, másszon a fára az összes autó, 
odakötözném magam a felüljáróra, hogy tényleg csak 
a testemen taposva tudjon továbbhaladni bárki is,
benzinespalackkal dobálnám az Országházat,
kátránnyal önteném le a képviselőket, fél lábukra
bilincset kattintva fejjel lefelé lógatnám le őket
a híd korlátjáról, amíg fejükbe nem száll az összes vér, 
és el nem durrannak az ereik, utcakövekkel szórnám meg
az összes felhajtott tetejű autót, úszöges csúzlival 
soroznám meg a nyitott turistabuszokat, sercegő, forró
olajjal önteném le a ritkuló hajú járókelőket, a megállóban 
várakozók lábát lándzsával szögezném az aszfalthoz, 
a babakocsikat és tolókocsikat lendületből a rakpart
meredek lépcsőjére taszítanám, és röhögnék rajtatok,
rohadt banda, véresre röhögném magamat, amíg bele nem
pusztulok ebbe az átkozott világba.
 

LELKENDEZŐ

Annyira, de annyira élvezem az életet, ahogy 
meg van csinálva, szeretem a fényesen csillámló 
krómos felületeket, a borzongós plüssöket, 
a szuperautók élesen tiszta vonalait, a süppedő 
bőrüléseket és a mahagóni kormányt, az apró, 
művészi mintákkal, mini lángokkal, csillagokkal, 
virágkelyhekkel telecseppentgetett műkörmöket, 
az igazán szép tetkókat, amiktől a pasasok olyanok, 
mint egy keresztes lovag vagy egy karateharcos 
vagy egy viking hős vagy egy arab sejk, 
rejtélyes jelek a jól ápolt testeken, a mintázatot
folyton mozgásban tartják a megfeszülő izmok, 
lányoknál bokákon vagy felkaron elég egy ízléses, 
pici kígyó vagy girland, egymásba fonódó minták,
sose múló karperec vagy bokalánc, vagy egy matricányi 
sellőalak, virágszál, szív, csini koponya a vállakon,
a karbantartott hasfalon, szuper, amikor valakinek
a haja tök egyben van, semmi lenövés vagy 
fakulás, semmi töredezés a szálak végén, akár
egy fényes harang, vagy éppen egymásra omló 
hullámok, csigák, a tincsek egy ritmusra mozognak,
ha szél borzolja őket, de csak pillanatokra
borzolja őket szél, hiszen földalatti parkolóból
jutunk a munkahely steril, tiszta terébe, a bevásárló-
központ steril, tiszta terébe, zárt garázsból 
jutunk be a lakás tiszta, steril terébe, nálam
a kosznak nincs esélye, az erjedésnek nincs
esélye, a perem alatti baktériumoknak nem
osztunk lapot, az én gyerekeim, ha lesznek, 
öblítő illatú, áthatóan kék tekintetű, frissen
mosott hajúak reklámbabák lesznek, körbeölelem
őket higiéniával, gumikesztyűs kézzel,
legmodernebb tisztítószerekkel sikálok
minden egyes négyzetcentimétert, amellyel 
az életünk érintkezhet, soha ne érezzék 
azt az irtózatot, amit én egykor, az otthoni 
koszban, az alkoholista anyám körül
elviselhetetlenül szétzüllő, bepállott lakásban,
pókhálók és penészfoltok és morzsák és bogarak
zűrzavarában, turkálós ruhát soha ne hordjanak,
leárazott ételt soha ne egyenek, használt kocsiba
soha ne üljenek, ilyen formatervezett, vadonatúj 
jövőt szánok én nekik!



 
Eugenio Montale

A vámőrök háza

Rég elfeledted már a sziklás partvidéket,
a vámőrök háza sosem jut már eszedbe,
kihaltan vár azóta, hogy egy este
gondolataid raja oda tévedt,
és zajgón ott időzött.

Tengeri szél zúdul az öreg házfalakra,
nevető hangod derűjét ma már nem őrzöd,
az iránytű tébolyultan csap jobbra-balra,
a számokat nem veti ki a kocka.
Már régen elfeledted, más korokba
révedsz; egy szál lefut a gombolyagról.

A végét tartom még, de egyre távolabbról
sejlik föl az a ház, s a füstös érckakas
kérlelhetetlenül forog a szélben.
A végét tartom, ám magad maradsz,
szusszanásod sem hallik a sötétben.

Ó, messze tűnő szemhatár, ahol tank-
hajók fénypászmája villan fel olykor!
Ez a kiút? (Ma is sűrűn csapódnak
felgyülemlett hullámok az oromnak...)
Feledted már a háznak, a ma estinek
nyomát. S én nem tudom, hogy ki marad s ki megy.
 
 
 

Kis testamentum

Ami elmém kupolarejtekéből
föl-földereng az éjszakában
– csigajárás gyöngyháznyoma az úton,
kristályporrá tiport üvegcserép –,
nem szentély vagy műhely lámpavilága,
melyet vörös vagy fekete
hitszolga táplál.
Tanúságul csak ezt a rezdülő fényt 
adhatom át neked,
egy sokat támadott hitét,
egy reményét, mely lassabban enyészett,
mint egy kemény fatönk a tűzön.
Őrizd meg púderét a piperetükörben,
ha majd minden lámpa kialszik,
s a szardána tánc pokolira fordul,
és árnyas Lucifer ereszkedik le egy hajóra,
a Hudsonön, a Temzén és a Szajnán,
megrázza fáradtan aláhanyatló 
aszfaltszárnyát, s így szól: ütött az óra.
Nem örökölt ereklye ez, talizmán,
amely az emlékek pókfonta szálán
ellenállhat a monszun vad szelének,
de ami történt, csak hamvában folytatódhat,
csak elmúlásból támadhat öröklét.
A jel igaz volt; aki látta-érti,
csalhatatlanul rád talál majd.
Minden ember fölismeri övéit;
a büszkeség nem megfutamodás volt,
s az alázat sem gyávaság; a halvány,
csiholt fény nem gyufaszál lobbanása.
 

          SZÉNÁSI FERENC FORDÍTÁSAI
 
 
 
 



 
Umberto Saba

Tergeste kávéház

Kávéházam fehér asztalain, hol
nap nap után mámorhoz jut a korhely,
én legderűsebb dalaimat írom.

Tolvajnép presszója, cédák tanyája,
asztalaidnál tenger kín fogott el,
új szívemet kínban hoztam világra.

Ha a halálból – mondtam –, ha a vélt
semmiből is kivettem majd a részem,
mi kárpótol vajon az életért?

Nagylelkűséggel nem kérkedhetem,
de ha születni bűn, én még tetézem,
s megkönyörülök ellenségemen.

Gyülevész népség kávéháza, orcám
földerül itt, ahol régen takartam.
S te, éjszaka, biliárdasztalodnál,

megbékíted a szlávot az olasszal.
 
 

Óváros

Egy félhomályos, óvárosi útra
vetődöm gyakran, hogyha hazatérek.
A tócsák tükrén néhol sárga fényt vet
egy autólámpa, mozgalmas az utca.

És itt, ahol sokan járnak sietve,
kocsmába vagy haza, bordélyba néha,
hol áruk, emberek
mind-mind egy nagy kikötő hordaléka,
az egyszerűségben ráismerek
a végtelenre.

Matrózok, utcanők, az átkozódó
öregember, az asszony, aki zsémbel,
a dragonyos
a pecsenyesütő kis üzletében,
vagy a fülig szerelmes lány, ahol
megy utat törve,
mind-mind az élet és a fájdalom
szülötte,
az Úr, mint bennem, bennük él örökre.

           SZÉNÁSI FERENC FORDÍTÁSAI



 
Szkárosi Endre

A  ladik

A ladik
mindig jófele haladik -
és nincs is több haladék:
érte meghal a dák
oromán a dákoromán.
Ide süss, kiskomám -
üsse kavics koronám:
ladikért zweimal adék
fogadásbol adut:
ha támadja őt a vad ük,
ha eléje kerül vala dög,
ha útban feléje haduk -
az ő ujjai közt az aduk.
Ide süss, oda üss, te, komám,
dákoromán és hungaromán,
fura szerkó:
én is arrafelé haladok –
azaz ergo -
éljen a hetvenedik!
S a hetven után a Ladik!
 

Antik szerelem

A vérben forgó szem poklában
a mámor ittasul,
a színidirektor igazgatásán
a határ lealacsonyul,
a tőzsdebemondó visszerére
a hírérték vetül,
ha felszökik az impulzus ára,
a zsebedbe belemerevül,
s a ki nem mondott szónoklatok
libidója belesül.
Hajszál híján megváltoztunk,
de bele nem halhatunk,
a plázaindex lázgörbéjén
a májad kikészül,
ha bele-bele-bele is csuklunk néha,
de élünk vitézül
 

Töri szadomaz

a genitívuszi kétértelműség egyoldalú folyam

utca közepéről     Idő Szikláira,
de fel! máshogy gondoltak rá kis i-vel, de nagy

pofával daj-daj zsugagyár daj-daj
zsugagyár nekik, akkor, ott a felületek,

a területek,  a szegletek, a
mélyedések, a lépcsővonalvezetések,

(a) szinteltolások,  (a) tetőartiku
láció, a liftelhelyezés, az eresz- és

csatornarendszer kialakítás, 
(a) világítóudvarok, a kéményarchitek

túra, a központ i porszívó, a
nyílászárók aritmetikája, a függő

elemek rendszer tana, a pincék
funkcionális bugyrai, az udvar-struktú

rák kozmogóni ája, "Ez  mind, mind"
ez mind, mind, ez mind, mind szerkezeti lehellet
----------------------------------------------------------------
kicsit összeáll    tok, mint a beton
sugárzó rendjének ellenagresszorai

(a) szimulációs  dimenzión kí
vül eső anyagi élet végezetéig

(a) neoszadoma zokriptomili
taristák az Operngasse vagy a Kärtnerstrasse

helyett a Lehel tér sarkán kővel,
késsel, Molotovval, Kalasnyikovval, nemi

erő-szakkal, föld   beásással, test
csonkítással, elüldözéssel, (földön)futtatással

ebből a szempontból  tehát és viszont
kifejezetten az Operngasse vagy a Kärt

nerstrasse helyett   (a) Lehel tér egy jól
megválasztott pontján multifunkcionális

lőrésekkel mér tani rendben el
látott a nem teljesen őszintétlen részvét
------------------------------------------------------------------
tel sajnálkozó  neoszadoma
zokriptomilitarista elit elbiza

kodott szeme ki fejezetten kedv
ező tulajdonságokkal rendelkező gya

nús csalik a leg közelebbi bu
dapesti szőnyegbombázásig a hatóság

ok rózsaszínű  és műcukoril
latú gumiszarüledék-jelképét a szi

mulációs di  menzión kívül
eső anyagi életnek végezetéig

a neoszadomazokriptomilitaristák
 

orális álság

agyarországon orális álság an
ürdüng a otális pálságban
ülünk a okoli ékségben
aszatolva orális étségben

a lvilágban orális álság an
epülünk erohadt égzsákban
öröznénk efelé élénken
őnek ajónkra erénkre

a útban orális álság an
ebváltók örögnek órázon
együnk is ilággá él ellen
lobális atyánkon ropeller

lnökölüng egyre csak énségben
üllyedüng egyre csak özépen
indig an efelé anőver
okulunk eményen énkőben

a országba rutális álság an
okulj át arátunk últ éten
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu