Németh Gábor
EGY MORMOTA NYARA
(részlet)
 

alig maradt időm, egyetlen rohamban törtem át a porta portesén, egészen az afrikaiakig, napszemüvegeket árultak, és hamis louis vutton-táskákat, de volt néhány pult a törzsi kultúrák rekvizitumait utánzó ügyetlen hamisítványokkal, a helyzet reménytelennek látszott, ékszerek sehol, csak néhány feketére pácolt faragvány, durván szőtt, színes kendők és gyékénykalapok, már-már lemondtam az ajándékodról, amikor megláttam egy fiatalabb árust, guggolva rendezgette a földre terített, fehér lepedőre kitett napszemüvegeket, sorban mindet végigtörölgetve egy darabka szarvasbőrrel, és ahogy rakosgatta őket vissza, a csuklóján fel-alá csúszkált a fekete karkötő

amikor megálltam előtte, felnézett, és habozás nélkül kiválasztott egy hamis ray-bant, és felém nyújtotta, pont annak a másolata volt, amit aznap reggel a szállodámban felejtettem, megráztam a fejem, és a karkötőjére mutattam 

non e possibile! parla italiano?, spanish? english?

próbáljuk meg angolul

sajnos, nem eladó, uram, ez az én amulettem, tudja, bármit, majdnem bármit megvehet itt, amit csak akar, kivéve ezt a karkötőt, hát miért nem választ valami mást a kis drágának?

bólintottam, tudom, hogy van ez, nem akarom elvenni a szerencséjét, elég jól tudom, hogyan gondolkodnak az ő földjén az ilyesmi ügyekről, de talán mégis akadna egy másik, ami eladható, ami nem kötődik senkihez, talán a barátainál, vagy valahol máshol itt a piacon

a földemen, mosolyodott el gúnyosan, mit tudhat maga az én földemről, aztán elkomolyodott, 

mennyi?, kérdezte

mi mennyi?

mennyi pénzt szán a dologra?

nem értem, hát magának kéne tudnia az árat, legfeljebb majd alkudok belőle

tudom, mennyibe kerülnek a napszemüvegek, a haverok tudják a többi cucc árát itt, de azt egyikünk se tudhatja, mennyit érnek magának a vágyai, mennyit volna hajlandó fizetni az ajándékért a kis drágának

miért jön ezzel a kis drágával folyton?

látom az arcán a szerelmet

a fiam ajándéka lesz

vagy úgy, persze, de hát mindenki szerelmes a gyerekébe, nem?

beszéljünk inkább az árról, ne húzzuk az időt, mondja meg, hogy mennyit kér

na jó, akkor játsszunk valamit, tényleg, szeret játszani?

az attól függ, hol szeretek, hol nem, most mindenesetre kezdhetjük

először is el kell fogadnia a szabályokat

hogy fogadjam el a szabályokat, ha nem ismerem őket?

tulajdonképpen csak ez az egy szabály van, hogy el kell fogadnia a szabályokat

rendben van, játsszunk, nincs időm a hülye viccekre

az ár az összes pénz, ami most a bal zsebében van

honnan tudja, hogy egyáltalán van pénz a bal zsebemben? vagy hogy tényleg mindet előveszem

láttam, hogy balkezes, és remélem, hogy nem akar a fia szerencséjével szórakozni

ebben igaza van, azzal tényleg nem akarnék

ha egy euro van a zsebében, akkor egy, akkor odaadom egyért, ha nincs semmi sem, akkor odaadom ingyen a karkötőt, ha már annyira akarja 

kifordítottam a bal zsebemet, a szemüvegek közé esett néhány gyűrött bankjegy,  meglepetten nézett föl, aztán megszámolta, két ötvenes volt meg egy huszas,  gondolom, nagyjából a tízszerese annak, amennyire számíthatott, bingo, mondta, és a zsebébe süllyesztette a pénzt

várjon egy percet, csak egyet, és mindjárt visszajövök

fölállt, odaszólt valamit a szomszéd pult árusának, és eltűnt a pár méterre parkoló lakókocsi belsejében

amikor visszajött, egy rózsaszín csomag volt a kezében

kibontottam, a karkötő volt benne

a meztelen csuklójára néztem

azt mondta, nem adhatja el nekem az amulettjét, mert szerencsétlenséget hoz

hosszan nézett a szemembe, aztán a zsebébe nyúlt,  leguggolt, és óvatosan a tenyerébe vette a színes papírcsomót, nagyjából azzal a mozdulattal, mintha nem is papírpénz, hanem gyámoltalan élőlény volna, pelyhes kiscsibe, vagy törpehörcsög

van egy cigarettája?

megráztam a fejem

bólintott, előhúzott az inge felső zsebéből egy elnyomorított szálat, és egy zippót,   félkézzel fölcsapta az öngyújtó fedelét, és végigrántotta a combján, meggyújtotta

lassan szívta le az első füstöt

aztán, mintha ez volna a legtermészetesebb, meggyújtotta a tenyerén a pénzt

némán néztük, ahogy ég

időnként beleszívott a cigarettába

a halántékán elindult egy verejtékcsöpp

amikor már csak egy kupac hamu volt a tenyerében, megfogta a csuklómat, fölfelé fordította a tenyeremet, beleszórta a pernyét

akkor ezt elintéztük, én nem adtam el semmit, és maga meg nem vásárolt

felé nyújtottam a karkötőt

megrázta a fejét, ez nem az enyém többé, uram, soha többé, mindegy, ha elviszi, ha itthagyja, azon már nem múlik semmi, úgyhogy mégiscsak jobb, ha megtartja, a fiának legalább is mindenképpen

bólintottam, zsebre vágtam a karkötőt, aztán hátat fordítottam neki, elindultam a főbejárat felé, és megpróbáltam nem visszanézni

a szállodánál már várt a taxi, a sofőr ideges volt, mert beállt az egész via nazionale, araszoltunk a délutáni forgalomban, lehúztam az ablakot, a múzeum előtt a záróvonalon pakisztániak járkáltak fel-alá, megpróbáltak rásózni ezt-azt a várakozókra, pirosra váltott a lámpa, előttünk befékezett egy lancia delta, a sofőr lehúzta az ablakot, és a szája sarkába lökött egy cigarettát, majd a felső zsebe felé nyúlt, három méterre tőlünk egy idősebb férfi állt, a hóna alatt százas papírzsebkendőcsomagokkal, azonnal odaugrott, egészen valószínűtlen gyorsasággal, már lángolva húzta elő az olcsó műanyag öngyújtóját, a sofőr meglepetten fogadta el a tüzet, az árus mosolygott, eloltotta a lángot, és egy gyors csuklómozdulattal az anyósülésre dobta az öngyújtót, a sofőr önkéntelenül követte a dobás ívét, az ellenkező irányba fordult tehát, és ezalatt a néhány tizedmásodpercig tartó mozdulat alatt az árus három százas csomagot dobott a hátsó ülésre, a sofőrnek egyszerűen nem maradtak eszközei, kétségbeesetten keresni kezdett egy kis aprót a középkonzolban, de csak papírpénz akadt a kezébe, jobb híján azt nyújtotta ki az ablakon, de addigra már zöldre váltott a lámpa, meglódult a forgalom, a pakisztáni gyors mozdulattal eltette a pénzt, aztán túljátszott udvariassággal mutatta, hogy várjon, mindjárt visszaad, de a férfi a lanciában ekkor már ingerült volt a saját aránytalan szégyenérzetétől, ezért legyintett, hogy nem kell, hagyja csak, fölhúzta az ablakot, és belelépett a gázba, követtük mi is, de még láthattam a finom, önelégült mosolyt az árus arcán, amellyel saját szakértelmét nyugtázta, pedig ez annál is több volt, a tiszta művészet

velencében négy órát kellett várakozni, kiléptem a pályaudvarról, és azonnal átmentem a csatorna túloldalára, az egyetemi negyedbe, amit hálisten nagyjából leszarnak a turisták, semmi komoly látnivaló, szinte csak az egyetemisták laknak errefelé, viszonylag olcsó, bérelt szobákban és kollégiumokban, ha átvágsz a kikötő felé, a legérdekesebbek még az úszó zöldségpiacként funkcionáló bárkák, ahogy enyhén ringatózva kínálják a friss zöldséget, aztán egy kis tér, a nevét nem jegyeztem meg, néhány hatalmas fával, a sarkon egy játékbolt, és szemben vele egy minden ízében franciának látszó café, hatalmas, vörösréz, forró csokoládét ontó erőművel, és feketére öregedett bútorokkal,  ha tovább mész, csakhamar a kereskedelmi kikötőben találod magad, sehol egy lélek, csak a raktárak egyentömbjei, egymás után, és az ottfelejtettnek tűnő, óriási áruszállító hajók, mintha nem is velencében volnál

vagy egy órát sétáltam, mire szembejött egy öregember, mocskos ballonkabátban, botjával a kikötő macskakövét ütögetve, borzalmas, karikatúraszerű angol buldogot sétáltatott, és föl se emelte a fejét, amikor elmentem mellette

velence persze szóba se jöhetett az egy mormota nyara végének helyszíneként, a túlságosan nyilvánvaló allúziók miatt, itt aztán végképp nem szerethet bele byron egy gyönyörű kamaszba, ennek megfelelően nem is halhat meg, nem lehet még egy halál velencében, különös megkönnyebbülést éreztem, a lidó ugyanis eleve reménytelennek látszott, egyre biztosabb voltam benne, hogy valami zártabb, teátrális helyet keresek, mintha szabadtéri opera színpada volna, a legjobb, ha sziklák karéja venné körül a finom homokkal fölszórt partot, és a sziklák tetején volna valami, ami emberi kéz nyomára utalna, néhány balusztrádos pihenő mondjuk, egy épület, padok, világítótorony, ebben még nem voltam biztos egyáltalán, a finálé hátterében pedig maga a tenger lehetne a kulissza, egy ordenáré napfelkelte, a valószínűtlen színeivel, mintha arrogáns díszletfestők munkája volna

lassan beesteledett, visszamentem a canale grandéhoz, céltalanul, sétálni, mert másra már tényleg nem maradt idő, a lista di spagnán fülkényi boltocskák sorjáztak, a kirakatokban a gyűrűk, karkötők és nyakláncok között néhol miniatűr életképek, ezüstből és fehéraranyból, négy-öt tárggyal megcsinálnak egy egész világot, morzsányi hajkefék, apró zsámolyok, pudlik és fésülködőasztalok, ezüst csellócskák és csembalók, kottatartók és hárfák, tébolyult rokokó, még mindig maradt egy óra, kimentem a kedvenc teremre, a campo di maddalenára, ácsorogtam kicsit, aztán a calle zancanin átkelve beléptem az il santo bevitoréba, kértem egy grappát a teraszra, a rio di santa foscán közeledő motorcsónak zaja verte fel a csendet,  fiatal pár állt a fedélzetén, a férfi frakkban, a nő estélyiben, a nyakában egyetlen sor gyönggyel, a kezükben pedig, mintha csak bertolucci rendezte volna, pezsgőspohár, a csónakot fekete fiú vezette, makulátlanul fehér díszegyenruhában, ha ezüstműves lettem volna, biztos, hogy leskiccelem őket a mogyoróstál alá tett szalvétára, bálba mehettek vagy a fenicébe, eszembe jutott egy másik kép, vagy harminc évvel azelőttről, ahogy a canale grandén mentünk a san marco felé egy ugyanilyen este, egymás után jöttek a sötét, lakatlan, fatáblák mögé zárkózó palazzók, míg végre beláthattam az egyikbe, a homlokzaton végigfutó erkélyre nyíló ajtó tárva, az emeletnyi terem közepén, a kazettás mennyezet alatt egy hatalmas íróasztalnál idősebb férfi ült háttal a csatornának, az asztali lámpa sárga és gyengéd fényében, a válla mozgásából és a kissé félrehajtott fej finom billegéséből látszott, ír valamit, a hátából és a tarkójából olyan erős magány áradt, mintha még ezerötszáztizenháromban ült volna az asztalához, és azóta keresne egy megfelelő jelzőt,  egy szót, ami elintéz helyette mindent valami különösen kényes ügyben

azonnal cseréltem volna vele
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu