Ignacio Martínez de Pisón
Regény a lomtárban
(Novelas en el desván)
 

Gyerekkoromban általában a nagyszüleimnél töltöttem a karácsonyi szünidőt. A lomtárban fölfedeztem vagy húsz-harminc kalandregényt, ami még a nagybátyámé lehetett talán. A benti könyvespolc kizárólag a komoly könyveknek volt fenntartva: életrajzi, történelmi tárgyú művek, az Espasa Kiadó enciklopédiájának kötetei, meg a jogtárak komor, tiszteletet parancsoló darabjai sorakoztak rajta. A kalandregények tehát nem fértek be a tudás szentélyébe, s valószínűleg nem is pusztán amiatt, hogy „kalandregények”, hanem hogy „regények”.
Merthogy a regény a maga regény-mivoltában a nem komoly dolgok, a szórakozás, a gyermeteg játékok körébe tartozott. Igen, a regény nagyjából hasonló megítélés alá esett, mint a játék. Regényt olvasni csak bizonyos korig lehetett, addig elnézték. Aztán ha elmúlt az az idő, nem hogy bajnak számított, egyenesen nevetségesnek tartották. Olyan nevetségesnek, mintha az ember túlkorosan zsákban futna, vagy futballistákat ábrázoló képeket csereberélgetne.
Vajon miért lehetett ilyen éles különbséget tenni könyv és könyv között? Vajon mitől tekintettek komolynak valamely könyvet? A válasz igen egyszerű: a valóság miatt. A könyvtárszobában fellelhető könyvek mindegyike ugyanarról szólt: a valóságról. Az életrajzok, a történelmi, jogi művek valaha létezett személyekre, hajdanán lezajlott csatákra, korábban meghozott bírói döntésekre vonatkoztak. Ez jelentette a valóságot, s nem a regénybeli valóság. És az enciklopédiát is ezért övezte igen különleges tekintély: mert az enciklopédia nemcsak hogy a valóságról szólt, hanem ráadásul a maga teljességében igyekezett felölelni a valóságot, hiszen tényleg az volt az embernek benyomása, hogy az a kilencvenegynéhány kötet tartalmazza, mi több, helyettesíteni is képes a valóságot. 
Az a különös az egészben, hogy a valóságot és a fantáziát eléggé csekély távolság, az a tizenöt-húsz méter választotta el egymástól, ami a könyvtárszoba meg a lomtár között húzódott, olykor meg még az sem. Hogy csak egy példát említsek, Benito Pérez Galdós Történelmi elbeszéléseinek negyvenhat kötete ott volt a könyvespolcon, pedig okkal lehettek volna a lomtárban. És megint a valóság: a Történelmi elbeszélésekben Zaragozának olyan helyei is felbukkannak, amelyek tényleg léteznek, vagy szerepel bennük a Zumalacárregui nevezetű tábornok, a történelmi személyiség, aki részt vett az egyik karlista háborúban. Ha Galdós megváltoztatja a neveket vagy az időpontokat és a helyszíneket, akkor talán kevésnek bizonyul a valóság, és a Történelmi elbeszéléseit is száműzik a lomtárba.
Ámde Galdós és még egy-két másik szerző jelenléte ellenére én már akkor is meglehetősen unalmasnak találtam a valóságot, aki nem ért velem egyet, azt arra biztatom, olvasson el csupán egyet azok közül a periratok közül. Ezért aztán sose támadt kétségem afelől, hogy nekem a lomtárban a helyem, és nem a könyvtárszobában. A könyvtárszoba a létező, a valós dolgok színtere volt. A lomtár ugyan sokkal kisebb, de mégis sokkal több minden elfért benne: elfért ott minden, ami csak elképzelhető, minden, ami valaha is létezhetett volna, csak sohasem került rá sor.
Olvastam valahol, már nem emlékszem, hol, hogy a regény világa a lehetséges dolgok világa, mindazé, ami lehetett volna. Egyszóval a lomtár.
Ahogy erre, úgy arra sem emlékszem, hogy kitől hallottam, mi írók igyekszünk olyan könyveket írni, amilyeneket olvasni szeretnénk. Mások számára ez közhelyesnek tűnhet, én azonban a kevés megbízható igazságok egyikére leltem benne, amellyel irodalmi ténykedésem során találkoztam: a lelke mélyen minden író megszállott olvasó, csakhogy sohasem elégedett. Ha elégedett volna, akkor egyetlen olvasóból sem lett volna író. Minek? Nem volna értelme, ha jobbá akarna tenni valamit, amit már önmagában is jónak érez.
Az irodalom sohasem elégíti ki teljesen az embert. Egy-egy könyv lehet számodra megindító, káprázatos, lebilincselő. Örömet szerezhetett neked, éreztethette veled, hogy tudatában is légy, mennyire örülsz. És azután? Azután befejezted a könyvet, visszatetted a polcra, és az örömöd helyébe a csalódottság-érzet lépett. Csalódottság fogott el, mert szeretted volna minél tovább érezni azt az örömöt. Csalódtál, mert egyszeriben rádöbbentél, hogy erre nincsen mód. 
A gyerekek gyakran játszanak el általuk ismert történeteket, egymás között rögtönöznek, mert így szeretnék meghosszabbítani az örömöt, melyet a korábban hallott történet után éreztek. Nem lehet nagyon más az a kezdeti lökés sem, amely íróvá tesz némely olvasót, aki ugyanilyen örömét szeretné meghosszabbítani.
Különös módon megint visszavisz bennünket a lomtárba ez a párhuzam, ahol a regények és a gyermekjátékok szinte testvériségbe forrtak: ott tárolták a könyveket, amelyeket az ember gyerekfejjel olvashatott, amikor még abban a korban volt, hogy nem nevették ki érte, hogy kalandregényeket olvas, zsákban fut, vagy futballisták fényképét csereberélgeti a társaival. Azt hiszem ez az a kor (a nyolc-, kilenc-, tízéves kor), amikor tényleg lenyűgözően hat az emberre a regény, teljesen átitatódik vele, és sokkal erőteljesebb, ártatlanabb örömet ébreszt benne. Csak ebben a korban képes igazán kirángatni néhány elolvasott oldal az anyagi valóságából, és belehelyezni az elképzelt világba. Az elégedetlenség később jön, jó pár évvel később, amikor az ártatlanság helyébe már a tapasztalat lép, amikor már egyetlen történetet sem érzünk újnak, hiszen mindegyikben visszaköszön valamely korábban olvasott történet, amikor az ember kezd rájönni, hogy egyre kevesebb könyv tudja lenyűgözni, meg hogy az a csekély számú könyv is egyre kevésbé lenyűgöző számára. Ne feledjük, hogy az író mindig a legkevésbé ártatlan olvasó, aki ritkán feledkezik bele úgy egy könyvbe, hogy közben így vagy úgy ne ütközne ki belőle az író.
Az jut eszembe, hogy nem is azt a könyvet akarjuk megírni, amit valamikor olvasni szerettünk volna, hanem azokat, amelyeket „akkor”, az ártatlanság idején, a lomtárak mélyén szerettünk volna olvasni. Talán a nosztalgiához hasonló mechanizmus játszana közre ebben? Elképzelhető. Elképzelhető, hogy minden teleírt lapon az akkori idők iránt érzett különös nosztalgia él még titkon. Mindenesetre nem is annyira az akkori olvasmányok, mint inkább az akkori olvasó iránti nosztalgiáról lehet szó, nem azok iránt a kalandos történetek iránt, melyeket azok a regények kínáltak, hanem az iránt a hajlandóságunk iránt, hogy képesek vagyunk elmerülni bennük. És nyilván a lomtár, ama bűvös hely iránt érzett nosztalgia is belejátszik, ahol elfért minden, ami megtörténhetett volna, csak nem került rá sor, és ahová az ember rendszeresen visszatér, hogy megírja azokat a történeteket, amelyek megeshettek volna, csak nem került rájuk sor.
Az akkori karácsonyi szünidős olvasmányaim közül a Tarzan-történeteket szerettem a legjobban. Emlékszem a könyv piros vászonborítójára, a feketebetűs címére, melyet leginkább hivalkodónak és rondának minősíthetnék, szó mi szó, ennél többre nem is nagyon emlékszem belőle: ugyanúgy, ahogy az utazásaink során készített fényképek a végén mindig kiszorítják a valódi úti élményeket, a regénybeli Tarzant is kiszorította végül a filmbéli. De nem számít. A filmváltozatban is meghagyták azt az elemet, amely a leginkább lenyűgözött engem a Tarzan-történetekben: a fa tetejére épített házat.
Jó néhány évvel utána, A fára mászó bárót olvasva úgy éreztem, hogy Calvino kisregénye leginkább attól tud olyan lenyűgözően hatni az emberre, hogy a főszereplője – Tarzanhoz hasonlóan – éppen a fát választotta lakhelyéül. Az irodalom ezúttal is a gyermekjátékokra utal vissza: vajon gyerekfejjel ki ne mászott volna fára nagy lelkesen, hogy ott majd kiváló búvóhelyet vagy vackot épít magának az ágak között? Ki ne élvezte volna az elszigeteltségnek e puszta örömét, mikor távol van a földtől, a többiektől, és fölébe kerekedik a felnőttek valóságának?
Az irodalom olykor az atavizmus, a homályosság mégoly hatalmas erejével csábít bennünket, előcsal a lelkünk mélyéről olyan ősi képzeteket, amelyeket csak gyermekkori játékaink során építhettünk magunkba. Az elszigeteltség, a titok képzete volna az egyik ilyen, megjelenítésekor pedig a fa tetejére épített ház alakját is öltheti akár, de barlang vagy sziget alakban is felbukkanhat. Mindenesetre távoli, világtól elzárt hely, bűvös térnek kell lenni, mint az a lomtár, ahová az ember félre tudott vonulni, hogy kalandregényeket olvasson.
Én amondó vagyok, hogy minden ember, aki könyvet vesz a kezébe, önkéntelenül is egy ilyen helyet keres magának. Már ahogy a kinyitott könyvet a szemünk elé tesszük, azzal is a szoba fala jelenik meg előttünk valahogy, amelybe visszavonulunk, amikor egyedül szeretnénk maradni, vagy talán valami mellvédet vagy gátat idéz, amely elválaszt bennünk a külvilágtól. A moziban mindenki egyszerre ugyanazt az álmot álmodja, a nyitott könyv előtt viszont minden álom egyedi és magányos.
Nem vagyok biztos benne, de elképzelhető, hogy minden könyv egy világtól elzárt hely, egy ilyen lomtár metaforikus rekonstrukciója.
 

                   PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia
PISÓN, Ignacio Martínez de
Mellékutakon
Patak Könyvek, 2013
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu