Zygmunt Bauman  
A totalitarizmus két változatáról
(két rezsim hagyatéka)

Mindkét totalitárius rezsim maradandó (milyen maradandó?) hagyatéka a morális lepusztulás. A manicheista hangulatoknak – amelyekre Stanisław Ossowski utal, amikor megfogalmazza egy jövőbeli nemzettel kapcsolatos aggodalmait, amely az erejét és a tűrőképességét meghaladó próba előtt áll – mindig van egy ösztönös reflexe; ezek nem olyasféle hangulatok, amelyek ma elpusztulnak, holnap a szemétre hajítjuk, holnaputánra pedig már el is felejtjük őket, hanem sokkal inkább a „normális” megjelenési formái, a világ észlelésének bevett módjai, amelyet nyomós érvek támasztanak alá, és a közösségi rituálék kalendáriuma szentel meg, a helyünk a világban és recept a túlélésünkhöz.
Ebben a megközelítésben a két totalitárius rezsim (a kommunizmus és a nácizmus) hagyatéka az első pillantásra azonosnak tűnhet. Ugyanakkor alapvető különbség van e két hagyaték között. A német totalitárius rendszer másként hatott a németekre, mint a lengyelekre. A szovjetektől importált totalitárius rendszer pedig – amely megpróbált gyökeret verni Lengyelországban, azt ígérve a lengyeleknek, hogy osztozhatnak a jövő jótéteményein, és kényszerítve őket arra, hogy vegyenek részt abban a műveletben, amelynek célja ezen jótétemények elérkezésének felgyorsítása és megkönnyítése – egészen más módon befolyásolta a lengyeleket, mint a másik brutális idegen, a hitleri totalitarizmus, amely a kezdetektől fogva, nyíltan és fenntartások nélkül a fal másik oldalára, az áldozatok közé helyezte a lengyeleket
Ez az a pont, ahol megtörik az analógia, és egyszerűen nincs értelme ugyanazzal a lélegzettel, együttesen megvitatni a hitleri megszállás öt évét és a Lengyel Népköztársaság ötven évét, mintha mindkettőnek a lényege abban merülne ki, hogy a nemzet mártíriumának ugyanazon fejezetéhez tartoznak.
Jean Paul Sartre egyszer azzal a paradox kijelentésével sokkolta az olvasóközönséget, hogy a franciák soha nem voltak olyan szabadok, mint a német megszállás idején. De ez csak látszólag volt paradoxon – érvelt Sartre –, mivel beleestünk a szabad választás csapdájába, amely csak a szükségszerűséget leplezi – és a németek megszállása megfosztotta a franciákat e csapda kísértésétől, amennyiben nem hagyott számukra választási lehetőséget. És ha a franciáknak nem volt választásuk, akkor ezt százszorosan el lehet mondani a lengyelekről! Ugyanakkor néhány német kényúr megpróbálta elcsábítani és kollaborálása késztetni a franciákat, helyet ígérve nekik a lakomán, amelyet az Új Rend győzelmének elérkeztekor rendeznek. Másfelől a lengyeleknek már a legelején félreérthetetlen szavakkal, kerek-perec megmondták, hogy az Új Rend csupán egyetlen szerepet szán nekik: az igáslóét, és hogy Lengyelországot csak egyetlen dologra tudják használni: az Ezeréves Birodalom Lebensraumjaként. Nem volt tehát más kiút, küzdeni kellett az invázió ellen, és csak egyetlen dolog volt kérdéses: hogy mikor kezdjék el a harcot, és milyen fegyvereket használjanak. Az önfenntartási ösztön, az erkölcsi kötelesség és a hazafiasság ugyanazon a nyelven szólaltak meg. Azt mondták, uniszónóban: ne add fel, tarts ki, harcolj...
A „Szovjet megszállás” – ha élhetek ezzel a kifejezéssel, amely dacol a szokásos megnevezéssel –, nagyon különbözött ettől. A Lengyel Népköztársaságot – értelemszerűen – a győztesek, nem pedig a vesztesek irányították, azt ígérve, hogy kivezetik a háborúktól és a háborúkat megelőző ínségtől gyakran sújtott országot egy olyan világba, amelyet elárasztanak a korábban még csak nem is álmodott áldások. Föld a földműveseknek, munka a munkásoknak, oktatás a gyerekeknek, egészségügyi ellátás mindenkinek, és nincs többé félelem a munkanélküliségtől vagy a nyomortól... És mindezeken felül emberi méltóság mindenkinek és mindenfajta munka megbecsülése, mindenki számára elérhető kulturális kincsek, és vége a nemzet megosztottságának, nem lesznek többé gazdagok és magasabb osztálybeliek, és nem lesznek nekik hajbókoló, szegény közemberek, vége lesz tehát a rossz bánásmódnak és az emberek megaláztatásának, és a szolidaritás hasznosítása révén (sic!) végül eljövend a legfejlettebb közösségi forma a nép számára is. Röviden: a társadalmi igazságosság a felvilágosodás hármasságán nyugszik: szabadság, egyenlőség, testvériség. Úgy tűnik, hogy mindez felszólítja az önfenntartási ösztönt, az erkölcsi indíttatást és a hazafiasságot, hogy ismét uniszónóban beszéljenek, csakhogy ezúttal egy, a korábbival pont ellenkező értelmű üzenetet közvetítésére. Az egyetlen követelmény az volt, hogy higgyenek azokban az ígéretekben. Vagy annak dacára, hogy kicsit kételkednek az ígérgetők őszinteségében és hatalmában, mégis az ő javukra kételkedjenek.

A képmutatás tömegtermelése
Amikor Lengyelországot úgy tüntették fel a térképeken, mint a német Lebensraum területét, a német totalitarizmus brutálisan visszautasította még azokat a keveseket is, akik az eszme eredete dacára rokonszenveztek ezzel a világszemlélettel. Másrészt a szovjet totalitarizmus szlogenjei még azokat a tömegeket t is megkísértették és vonzották, akik – finoman fogalmazva – nem voltak meggyőződve annak az országnak az erényeiről, ahonnan ezek a szlogenek származtak...
Azok az emberek, akiket sértett, hogy honfitársaikat gyötri az öröklött nyomorúság és a civilizációs elmaradottság, nagyon nehezen tudtak ellenállni a kommunista jelszavak varázsának. Ezek a jelszavak vonzóak voltak társadalmi igazságérzetük és hazaszeretetük számára egyaránt.
Hát miféle patrióta (a haza üdvét a társadalmi osztályok érdekei fölé helyező ember) volna az, aki ne kívánná honfitársainak, hogy részesüljenek a szlogenek ígérte áldásokból?
A baj csak az volt, hogy gyorsan nyilvánvalóvá vált: a jelszavak az egy dolog, a gyakorlat pedig egy másik. Ahelyett, hogy szűkült volna, a Lengyelországot Európától elválasztó szakadék csak tovább szélesedett. A beígért jólétnek és gazdasági virágzásnak híre-hamva sem volt. Kevésbé feltűnően ugyan, de a megosztottság ugyanolyan erős volt, mint a korábbiak. És mindezek felett ott lebegett egy brutális és könyörtelen hatalom szelleme, amely nem tűrt ellentmondást, és allergiás volt – nem pusztán a saját rögeszméitől különböző véleményekre, hanem minden véleményre, amely nem tetszett neki vagy amelyet nem tudott kontrollálni. Ahogy az új elit kiváltságait a sárga függönyök jelképezték (a kiváltságosok a boltokban bemehettek a „sárga függöny” mögé, ahol jó minőségű és tetszőleges mennyiségű árut kaptak), úgy a társadalmi egyenjogúság és a néphatalom frázisai a vezetők kőszívűségében és gátlástalanságában öltöttek testet.
A náci megszállás számtalan sebet ejtett a nemzet testén és lelkén, de a képmutatás nem tartozik közéjük. Épp ellenkezőleg: ez a sztálini totalitárius rendszer kedvelt sebzései módszere volt, amelyet aztán az utána következő autokratikus rezsim tökélyre fejlesztett. A tömeges képmutatás a lényegi (noha nem szándékos, és ezért néven nem nevezett) jelensége volt szovjet kommunizmusnak és azoknak a rezsimeknek, amelyektől azt kívánták, hogy tűrjék el a befolyását. Az emberektől elvárták, hogy gyülekezetekbe tömörüljenek és vasfegyelemmel és gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek, noha nem feltétlenül hívők. Eltekintve a Sturm und Drang rövid időszakától, a vezető elitet is ideértve csak nagyon kevés ember hitt az általa szajkózott jelszavakban, mégis mindenkit köteleztek arra, hogy nyilvános események alkalmával ezeket ismételgessék. Tulajdonképpen a hit idővel kifejezetten kényelmetlenné vált a kormány számára, mivel az elvek tévedhetetlenségébe vetett hit idővel szükségszerűen feltárta az elvek hangoztatóinak tévedhetőségét.
A vezetők és a nép kölcsönös érintkezését szabályozó íratlan egyezséggel összhangban a vezetőknek úgy illett viselkedniük, mintha teljes egészében hinnének a társadalmi jólét és igazságosság általuk hangoztatott programjában, az embereknek pedig úgy illett beszélniük a nyilvánosság előtt, mintha teljes egészében hinnének a vezetőikben. Ez talán nem vonatkozott mindenre, de Vaihinger als ob [mintha] elve teljes egészében érvényesült a kormány és a lengyel nép mindennapi érintkezésében. És a lényeg: ez nem csupán a rendszer egy mellékes velejárója volt, hanem létezésének szükségszerű feltétele 
Száműzetésének évei alatt Alexander Szolzsenyicin azt javasolta, hogy honfitársainak kellene egy “hazugság nélküli” napot tartaniuk – azt sugallva ezzel, hogy egyetlen ilyen nap elegendő lenne a szovjetrendszer összeomlásához. Sose fogjuk megtudni, hogy Szolzsenyicinnek vajon igaza volt-e, de a javaslata nem sokkal volt képtelenebb, mint a rendszer, amelyhez kapcsolódott.
Ugyanakkor a geopolitikai tényezők a kétely árnyékát vetik Szolzsenyicin gondolatának valóságosságára. Jalta után az úgynevezett Nyugat mosta kezeit, és nem foglalkozott az Elbától keletre élő emberek ügyeivel, utólag gondoskodva rengeteg bizonyítékról, inkább tettekkel, mint semmitmondó szavakkal, miszerint – az Elbán túl hangoztatott jelszavaktól  homlokegyenest eltérő – saját szlogenjeik szajkózásán kívül nem áll szándékukban, hogy megint bepiszkolják a kezüket, és beleártsák magukat ezekbe az ügyekbe. A lengyelek, a legfanatikusabb antikommunistákat és legszélsőségesebb rebelliseket is beleértve, nem számíthattak külső támogatásra vagy segítségre, és csak az őrültek meg a menthetetlen romantikusok dédelgethettek olyan álmokat, hogy felvehetik a harcot keleti szomszédjuk hatalmával egy magányos párbajban, amely az ország számára ugyanolyan tragikus véget ért volna, mint az összes addigi felkelés, az 1830-as, Orosz Birodalom ellen irányuló Novemberi Felkeléstől az 1944-es Varsói Felkelésig. Így aztán az az elképzelés, hogy a Szovjet birodalom hatalma önmegsemmisítő és összeomlik, soha nem jelent meg a tényszerűen és higgadtan érvelő hazai intelligencia körében, sem pedig a világszerte elszórt, köztiszteletben álló és tekintélyelvű „szovjetológiai” intézetekben, noha azok tömve voltak pénzzel és a legcsiszoltabb elmékkel – egy ilyen lehetőséggel még évekkel később sem számolt senki, még akkor sem, amikor a kolosszus agyaglába jól láthatóan elkezdett málladozni. Ilyen körülmények között a hazugságban élés sokkal inkább azok számára lett a túlélés feltétele, akik hazugságban éltek, nem pedig a rezsim számára, amely képmutatást követelt tőlük. Ami pedig a rezsimet illeti, igazán nagyra értékelte alárendeltjei hozzájárulását, de ugyanolyan könnyen elboldogult volna tettetett, őszintén őszintétlen hozzájárulásuk nélkül is.
Bárhogy is, de a hazugság élt, és sok éven át semmi jele nem volt annak, hogy az emberek türelme fogytán van és lassan betelik a pohár. Witold Wirpsza így fogalmaz Levél a lelkiismeretről című melankolikus versében:

Azt mondják, szocializmust építünk.
Tanítottak,
A képzeletüket, kúszó gondolataikat, 
Csúszást-mászást az üreg mentén,
Amit a pocakjuk vájt az ürességbe,
Ezek bármilyen katekizmust
fejből fújnak majd!

Az egyén tényleg egy nagy semmi, egy nulla?
Meglepő (vagy talán nem is olyan meglepő), hogy az örökösök, a szónokok és a képmutatás legbuzgóbb gyakorlói napjaink Lengyelországában a vezető elithez tartoznak. Ebből a szempontból a dolgok valahogy visszatértek a normális kerékvágásba, ahonnan a kommunista rezsim kizökkentette őket. Úgy tűnik, hogy az emberek (legalábbis az emberek azon része, akik nem a kormányzó pártok nevében beszélnek, és azt is csak akkor, amikor nincsenek kíváncsi újságírók a közelükben) többé már nem veszik komolyan a szavakat, a vezetők pedig nem veszik komolyan azt, amit az emberek mondanak (legalábbis a választások közötti szünetekben – amelyek valójában egyre tovább tartanak, annak köszönhetően, hogy egyre rövidebb a nyilvános emlékezet általában, és egyre rövidebb a választást előtt tett ígéretek emléke is, különösen...).
Adam Michnik, az egyik Repülő Egyetemen tartott előadásában felvázolta, hogyan omlottak össze az értelmiségiek a néppel hadilábon álló vezetők előtt, mivel azt hitték, hogy a történelmi jogok kérlelhetetlenek, hogy az események iránya előre elrendeltetett, és a történelemnek való ellenszegülés csak növelné az áldozatok számát, amelyet a cél érdekében kellene meghozniuk, anélkül hogy valaha is kizökkenthetnék a történelem kerekét.
A történelemnek való ellenszegülés olyan közmondásosan hiábavaló, mintha úgy próbálnánk megállítani egy gyorsvonatot, hogy egy pálcikát dugunk a kerekek küllői közé – eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Ezért hiába voltak tökéletesen tisztában azzal – folytatja Michnik –, hogy „győzedelmeskedett az erőszak, és megcsúfolták a társadalmi többség akaratát”, az értelmiségiek mégis úgy vélték, hogy csak így lehet, és nem is lehet másként, mert az eredmény már elrendeltetett, mert a történelem fejlődésre kárhoztatta az emberiséget, és minden igyekezet az ellenállásra (objektíve) csak a reakciós elemek alávaló és ostoba cselszövése lehet... Lehetséges, hogy itt a Miłosz által felismert és katalogizált ketmanok egyikét látjuk? Vagy – a Joszip Sztálin által Szovjetoroszország legnagyobb költőjének tartott – Vlagyimir Majakovszkij szavaival: „az egyén egy nagy semmi, az egyén egy nulla, egymaga még egy harminckilós farönköt sem bír felemelni”. Hát igen, ha van valami ezekben a szavakban, amely a mai, teljesen különböző világban felkelti a felháborodásunkat, akkor az talán épp a nyíltságuk – az a tény, hogy fennhangon fogalmaztak meg olyan érzéseket, amelyeket mi magunk, saját belső békénk érdekében és a beszélgetőpartnereink iránt érzett tiszteletből már haboznánk kimondani...
Bennünk, „értelmiségiekben”, Auschwitz örököseiben, a kortárs módi szerint szocializálódott emberekben elevenen él a hajlam arra, hogy oltárra emeljük és rituálisan imádjuk a szabad, és ezért alapvetően omnipotens egyént, de a lelkünk legmélyén igazából mégsem hiszünk az egyének (és így a saját magunk) mindenhatóságában. Ez paradoxon, de ha alaposabban végiggondoljuk, akkor talán mégsem igazán paradoxon, hogy az egyén autoritása soha nem süllyedt még ilyen mélyre, mint napjainkban, az egyén és az őt megillető „emberi jogok” kultuszának idején. A statisztika kötelességtudóan felméri és nyilvántartja a többséget, amely ezt-vagy-azt a pártot támogatja és ezt-vagy-azt a mosóport vásárolja, listázza a legnagyobb példányszámban eladott könyveket, a legnépszerűbb filmeket vagy a legnagyobb tömegeket vonzó látványosságokat, és ezáltal megfosztja az egyént attól az autoritástól, amelyet a modernitás úttörői ígértek számára. Az egyén számára nem maradt más, csak egy lapát, és a népi bölcsesség arra figyelmeztet, hogy haszontalan dolog lenne egy lapáttal megostromolni a Napot. Vagy elérni a tömegkultúrát, már amennyiben a társadalomtudományokra is alkalmazzuk a népi bölcsességet...
Günter Anders 1956-ban a következő megjegyzést tette (a lelkesedés legkisebb jele nélkül, és szöges ellentétben Majakovszkijjal, aki a saját kívánságára hagyta el ezt a világot egy negyed évszázaddal korábban): „A játék folytatódik, bármit is csinálunk, tekintet nélkül arra, hogy részt veszünk-e benne vagy sem, a játék folytatódik, és mi a részesei vagyunk”, majd végső kétségbeesésében még hozzáteszi: „És a világon semmi sem változik, ha visszautasítjuk a részvételt.” Tehát az egyén mégis egy nagy semmi, egy nulla? Úgy ötven év telt el Sztálin kedvencének halála óta, de úgy tűnik, a francia Pierre Bourdieu-nek és néhány németnek – Claus Offének és Ulrich Becknek – nincsenek kételyeik e kérdés tekintetében. Más szavakkal ugyan, de ők valamennyien azt hangoztatták, hogy minél szabadabb az egyén, annál kevésbé befolyásolhatják a tettei a játszmát. Minél nagyobb toleranciát (vagy közönyt?) mutat a világ az egyén cselekedeteivel szemben, annál kisebb hatást gyakorlunk a játékra – valójában nem mi játsszuk a játékot, hanem az játszik velünk. A világ egy tömör kőtömb alakját ölti magára, amelyet nem mozdíthatunk el a helyéből, és mindezek tetejébe még átlátszatlan és ablaktalan is, így nem nézhetünk bele, hogy kifürkésszük, vajon mitől olyan nehéz. A hivatalnokok pedig ott ücsörögnek az íróasztaluknál Varsóban, és csak tovább erősítik ezt a meggyőződésünket, hogy ez a súly rajtunk nem illúzió, hanem a szent rögvaló, amikor egyre azt hajtogatják, hogy bármit tesznek is, „azért teszik, mert ezt kell tenniük”, mert „nincs más mód”, mert máskülönben eljönne a vég, mert ha bármi mást tennének, akkor az valami elképzelhetetlen szerencsétlenségbe sodorná az országot és a népet. Egybehangzóan szajkózzák ezt a mantrát a többi, más fővárosiakkal, akik azt állítják: Nem Tehetünk Mást! – ahogy azt Jacek Żakowski fogalmazta meg gyilkos kritikájában, az „Anti-NTM”-ben. 

Remény, bátorság és állhatatosság
Minél nagyobb a kórus létszáma, és minél zengzetesebb a dal, amit énekel, annál soványabb az esély arra, hogy felfedezzük az igazságot a refrénben. Vagy Florian Znanecki munkatársa, William Isaac Thomas megjegyzése szerint: ha az emberek hisznek abban, hogy egy bizonyos nézőpont igaz, akkor az igazzá is válik a cselekedeteiknek köszönhetően. Más szavakkal: minél inkább hisz az egyén saját hatalomnélküliségében, annál nehezebben fogja megtalálni és használni a benne rejlő erőt. Az NTM briliáns módszer arra, hogy tisztárra mossuk a lelkiismeretünket. És rendkívül profilaktikus is egyben: ha lelkiismeretesen alkalmazzuk, akkor a lelkiismeretnek esélye sincs arra, hogy felfedezze: bizony bepiszkolódott.
    (részlet egy hosszabb írásból)

    MÁRTON RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu