stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Győrffy Ákos
A Würzburg hullámai

(egy kései változat)
 

"Valószínűleg az egész világirodalomban alig van megrendítőbb jelenet, 
mint Geard polgármesteré, aki Powys Glastonbury regényében húsvét 
vasárnapján hatalmas kenyeret vesz hóna alá, a kancsóba bort tölt, 
kimegy a kertbe a virágzó fák alá, letérdel, a kenyérből kolosszális 
darabokat tör, magába tömi, és hosszú kortyokban issza rá a bort, 
miközben a feltámadásra gondol, és könnyei patakzanak." (H. B.)  


Az ismétlés vágya hajtotta, űzte át őket az ártéri erdő nehezen 
járható sűrűjén. Hogy megismételjenek egy pillanatot, vagy 
inkább hogy egyáltalán szembesüljenek vele, egy regényből 
való pillanattal. Egy hihetetlennek tűnő pillanattal, ami épp
hihetetlensége miatt vált ennyire vonzóvá számukra. És mert
valójában tudták, tudták az egészet. És már pusztán ettől 
a tudástól szinte lerészegedtek. 

Az ismétléshez kellett a másfél liter száraz vörösbor friss
kenyérrel, ahogy ott, a regényben is. Nagy kortyokban a bor
és hozzá tömni magukba a kenyeret. Az egykori vállalati 
üdülő tágas, a nemrég levonult zöldártól meggyötört stégét 
választották ki helyszínül, ahonnan a folyókanyar tisztán
belátható, és a folyóparti kisváros part menti házaival,
a hegyvonulatokkal. 

De elsősorban a folyó, a folyó látványa kellett hozzá, 
az ismétléshez, vagy még inkább a folyó teste. A lehető
legközelebb lenni hozzá, a testéhez, és érezni, ahogy 
alattuk, mellettük, bennük, körülöttük van. Azzal az 
egykedvű, elementáris tempójával a folyó. Keskeny 
sávokban vert végig a felszínén egy-egy másodpercekig
tartó zápor. Látszott, hol kezdődik és hol ér véget az 
esőfüggöny. 

Kívül voltak, kívülre kerültek, azaz belülre tehát, az őket
ténylegesen meghatározó benyomások erőterébe. Oda, 
ahol - megszabadulva a görcsösségtől és a tárgy nélküli
szorongástól - végre azok lehettek, amik valójában ők.
Vagy legalábbis amit igazi önmaguknak hittek. 

Átvették a folyó elementáris tempóját, minden újabb 
korty borral egyre jobban át. A legtöbb ismerősük talán
rájuk sem ismert volna most. A két nagyhangú, kacagó
emberre a stégen, ahogy lábukat a víz fölé lógatva, 
kipirult arccal nézik az esőfelhőket. 

És nem volt semmi más tényleg, mint ez az elementáris 
tempó. Ez látszott a vízen, az esőfelhőkön, a frissen
bezöldült hegyoldalakon. Ezt keresték. Tudták persze 
korábban is, hogy mi ez, hogy mit jelent, hogy milyen 
érzés a csoda atmoszférájában állni. 

A német tolóhajó aztán, ahogy a stéggel egy vonalba ért
a folyó közepén, útban fölfelé, a Würzburg nevű hajó, 
a Würzburg hullámai vetettek véget az ismétlésnek. 
Az átlagosnál jóval nagyobb, tarajos hullámok, ahogy 
átcsaptak a nem túl magas felépítményű stégen, 
elúsztatva majdnem hátizsákjaikat és a kenyér 
maradékát. A Würzburg mosta el, ugrasztotta fel őket
a deszkákról. 

Elviselhetetlen volt ez a hirtelen fölugrás, ez a hirtelen 
visszatérés. Hogy minden átmenet nélkül ismét kívülre
kerültek. Oda, ahol a görcsösség és a tárgy nélküli 
szorongás az irányadó. Szédülten botorkáltak a stég
megroggyant hídján kifelé, a lanyhuló hullámverésben.  



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret