stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sami Nair
A mesztic Európa

A globalizáció az identitások mély átalakulását hozta magával, a társadalmi-gazdasági kapcsolatokban erőteljes egyenlőtlenségek jelentek meg, a termelési struktúrák széles körű mobilitásának vagyunk tanúi, ami újfajta nemzetközi munkamegosztás alakított ki. A globalizáció óriási népességvándorlást is elindított - s bennünket most és itt elsősorban ez érdekel. A világ ma már nehezen kontrollálható ritmusban mozog, a nemzetek identitásszimbólumait összezavarja a globalizált kultúraipar, határaikat elmossa a nagy regionális gazdasági térségek létrejötte és a sokszor az érintett államok egyetértésével megvalósuló alapvető szuverenitás-hatáskörök átruházása (pénznem, a költségvetés fölötti rendelkezés stb.) olyan intézményekre, amelyek nemzetek fölötti érdekeknek engedelmeskednek.

Demográfiai és migrációs forradalom
Új korszak küszöbén állunk, amely nem jelenti természetesen sem a nemzetek, sem az államok eltűnését, de jelenti a világ erőviszonyainak átrendeződését, új államok hatalmának megerősödését, ide értve azokat az államokat is, amelyek tegnap még az alulfejlettség állapotában voltak.
A világgazdaság ma sokkal inkább a kölcsönös függés állapotában szerveződik újjá, mint tette azt a korábbi globalizációk idején (a 16. századi világméretű mezőgazdasági vagy a 19-20. századi ipari átalakulás során), és első ízben jelenik meg a történelemben egy olyan új elem, amely felborít minden adatot nemcsak a nemzetek közti viszonyban, hanem a nemzeteken belül is. A modern kapitalizmus termelési viszonyainak általános expanziója mellett (amit a világ nyugatosodásaként is meghatározhatunk) elsősorban és főként a 20. század hatalmas demográfiai forradalma vált meghatározó és központi tényezővé a hatalmi viszonyokban éppúgy, mint a nemzeti átalakulásokban. Azoknak az országoknak az együttes megjelenése a nemzetközi gazdaságban, amelyek demográfiailag dominánsak a világban - Kína (1,350 milliárd ember, India (1 milliárd ember, és hamarosan túlszárnyalja Kínát), Latin-Amerika (kb. 600 milliós népesség) -, történelmileg példátlan jelenség, és hallatlan kulturális és humanitárius következményekkel jár. Egyetlenegy szám alapján is fogalmat alkothatunk erről a demográfiai megújulásról: a 20. század elején a világon nagyjából 1,5 milliárd ember élt; ma ez a szám nagyjából 6,5 milliárd körül jár. 2050-ben a világ lakossága 9 milliárd fölött lesz. A Föld bolygón még sohasem fordult elő ekkora populációrobbanás ilyen rövid idő alatt.
Ennek a helyzetnek törvényszerű következménye a migráció. Az ENSZ szerint körülbelül 300 millió ember van mozgásban, akik szerte a világon vándorolnak, és csak letelepedni szeretnének valahol. Ők a munkakereső migránsok; ehhez még hozzá kell adnunk nagyjából 200 milliónyi olyan embert, aki az éghajlati változások miatt vándorol el, azaz a világgazdasági rendszer által okozott klimatikus katasztrófák elől menekül.
A népességvándorlás - túl azon, hogy a szegények, joggal, jobb életet keresnek maguknak - a valahová tartozás tényezőinek összezavarodását, egész társadalmi csoportok elgyökértelenedését, a nemzeti identitásviszonyok átalakulását jelzi, elsősorban a szegény vagy feltörekvő országokban. Még árulkodóbb, hogy azoknak az elemzéseknek a többsége, amelyek a szegény országok úgynevezett középosztályainak migrációs motivációit vizsgálják, nagyfokú bizalmatlansági válságról tudósít ezekben a társadalmi csoportokban: nem hisznek abban, hogy a saját országuknak van lehetősége fejlődésre, de abban semmiképp, hogy hazájukban olyan sztenderdek szerint élhetnek, amelyek valamennyire is összevethetők a gazdag országok sztenderdjeivel. Más szóval a szegény országokban a nemzeti identitás sokszor a nyugati országokkal való polémiában alakul, és egyre inkább elkoptatja a szegénység és az alulfejlettség tartós jelenléte. A saját származási országban való maradás nehezen veszi fel a versenyt az emigráció kínálta gyors meggazdagodás illúziójával. A szegényeknél arról van szó, hogy ki akarnak törni a nyomorból; a középosztályoknál arról, hogy hozzájussanak a "normális" fejlődés lehetőségéhez.

A világméretűvé vált elvándorlás tehát, amely ma a szemünk láttára bontakozik ki, egyben végeérhetetlen rohanás is a fogyasztói társadalom által ígért gazdagság és boldogság után. Hogy erről meggyőződhessünk, elég csak megfigyelni, hogy amikor eljön a szabadságolások ideje, a bevándorlók szerkentyűkkel megrakodva, a rövid idő alatt megszerzett gazdagság jeleivel térnek "haza" (luxusautók, háztartási felszerelések stb.).

Másik paradoxon: a világ egyetlen társadalma sem mentes ezektől a komplex és ellentétes irányú migrációs mozgásoktól. Ugyanazok az afrikai országok, amelyek hagyják, hogy polgáraik egyre jelentősebb csoportjai elvándoroljanak, befogadnak másokat, sokszor akaratuk ellenére is. A Maghreb-országok - a múltban és még ma is az emigrációk kiinduló területe - mára a fekete-afrikaiak, az ázsiaiak "fogadó" országaivá is váltak, s holnap talán már ide érkeznek majd azok a kelet-európai munkások is, akikből Európa nem kér. Hasonló a forgatókönyv Dél-Amerikában. Ma már egyetlen emberi közösség sem állíthatja magáról, hogy nem érinti ez a népességvándorlási ciklus és a belőle fakadó számos hasonló következmény.
Ezek a változások együtt járnak a társadalmi pozíciók szétmállásával és azzal, hogy a régi státusok eltűnnek, és újak lépnek a helyükbe. Ugyanez a helyzet a fejlett országokban: lassan, de folyamatosan eltűnik az ipari proletariátus, egyre inkább meghatározó a szolgáltatásokban dolgozó bérmunkások, a proletárlét alatti státusban lévő bevándorlók jelenléte, a nemzeti burzsoáziákat egyre inkább a globalizált elit státusa jellemzi. Fordítva: az egykori harmadik világbeli országokban a változás azt jelenti, hogy kialakulnak a szociális értelemben könyörtelen burzsoáziák, a nemzetgazdaságokból globális hatókörű ipari műhelyek lesznek, a parasztság proletarizálódik, ami kíméletlenül emlékeztet mindarra, ami a 19. századi Európában történt (lesz-e vajon kínai Dickens?).
A most formálódó gazdaság egyébként a "bóvli áruk" gyártására épül: az újkapitalizmusnak ez a megkülönböztető márkája. Az elv egyszerű: a "csökkentésen" kell nyerni - a termék minőségének romlásán, a bérek csökkentésén, a rossz életfeltételeken stb. A termelés minőségrontása pedig a bérek és a társadalmi státusok minőségromlásával jár együtt.
Ez az új tömegkapitalizmus arca, amely tömegkapitalizmus mögött egyébként egy rendkívül kifinomult termelési csúcstechnológia áll, igaz, ez ma még elsősorban a fejlett országokban koncentrálódik. De teljesen világos, hogy ez az eszközmegoszlás nem lesz tartós: Kínának, Indiának, Brazíliának az a sorsa, hogy a 21. században vezető technológiai nagyhatalommá váljon. És ennek a fejlődésnek meglesznek a maga következményei társadalmi értelemben is: ezekben az országokban új technikai és tudományos képzettségű társadalmi rétegek alakulnak ki, amelyek a jövőben a migrációk tartalékait adják majd.
Ma ez a helyzet magyarázza azt a tényt, hogy a nyugati tőkés nagy iparvállalatok kitelepülnek azokba az országokba, amelyekben alacsonyak a szociális költségek és olcsó a kétkezi munka, s ezzel egyidejűleg megérkeznek a fejlett országokba az önkényesen kizsákmányolható és robotoltatható bevándorlók, vagyis lehetővé válik, hogy helyben is csökkentsék ugyanezeket a terheket és költségeket. És ez is a globalizáció.
Így aztán újra és újra ugyanazokba a kérdésekbe ütközünk. Míg az emigránsok kiinduló országaiban ezekre a kérdésfeltevésekre az emigráció vagy az emigrálás lehetősége a válasz, a fejlett országokban a befogadási kapacitások problémája merül fel, illetve az a szorongás és identitásféltés, amelyet az etnikailag, kulturálisan és vallásilag eltérő népesség vált ki. Samuel Huntington, a civilizációk konfliktusának ideológusa nem véletlenül adott beszédes címet művének - Kik vagyunk? -, amikor világos etnokulturális választóvonalat húzott a fehér amerikaiak és a "hispanók" közt, akiket etnikailag és kulturálisan is más néphez tartozónak tekintenek az Egyesült Államokban. Ez természetesen extrém példa, de biztosak lehetünk-e benne, hogy nem a lambda polgárok többségi világlátását fejezi ki?
Európában a végeredmény mindenesetre a népességszerkezet mélyreható átalakulása. Miközben a gazdagság menedzselésének és szervezésének európai modellje ma már egyre inkább az Egyesült Államokban uralkodó rendszerrel rokon, a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy Európa a népesség szempontjából is hasonló átalakulási folyamaton megy át. A világgazdaság "amerikanizálódása" a népek óriási mértékű keveredésében is megnyilvánul.
Európa kevert népességűvé válik, lakosságszerkezete etnikailag és kulturálisan változik, új hitek jelennek meg, amelyek új arcot kölcsönöznek neki. És ez visszafordíthatatlan folyamat, amely legalább annyira eredménye a 20. századi példátlan népességnövekedésnek, mint annak a világgazdaságban uralkodó modellnek, amely a javak és áruk cseréjére alapul: az emberi lényeket a modern kapitalizmus használhatóságuk vázára redukálja, lévén nem többek, mint egyik árucikk a sok közül.

Európának alapvetően két bevándorlástípussal kell szembenéznie: a hagyományossal, amely a déli országokból indul, és az újjal, amelynek kiindulópontja Kelet-Európa. A két bevándorlás eltérő jellegű. Sem az identitásjegyeik nem azonosak, sem társadalmi alaprétegeik, de még a történelmiek sem. Nem beszélhetünk tehát általában vett bevándorlásról, különösen akkor, ha - mint itt is - a migrációs folyamatokból következő identitásváltozásokról akarunk gondolkozni. Európa, azaz az Európai Unióhoz tartozó országok együttese azt állítja - mert tiszteletben tartja saját demokratikus "értékeit" -, hogy minden migrációs kérelem azonos elbírálás alá esik a határainál. De a látszat erősen csal.
Valójában Európa - a Schengeni Egyezmény, de különösen az Európai Parlament 2008-as döntése óta - válogat, amit lehet ugyan politikainak minősíteni, de mögötte világosan kirajzolódik az etnocentrikus háttér. Az európai gazdasági térség létrehozása, az 1986-os egységes piac megteremtése óta, biztosítja a javak, áruk, tőkék és személyek szabad áramlását. Ez utóbbi nem ment minden probléma nélkül a hazai jogrendek szempontjából, és évek kellettek hozzá, hogy a helyzet stabilizálódjon az Unió tagjainak szabad mozgásáról és letelepedéséről készült joganyag révén. A származási hely szempontjából három kategória vált általános szabállyá: vannak nemzeti, európai és "közösségen kívüli" polgárok.
Márpedig ez azt jelenti, hogy a munkaerőpiac elsősorban és mindenekelőtt az uniós országok polgárai számára nyitott. A 2008. júniusi döntés ezt az irányt szentesíti. A munkát és letelepedést kereső bevándorlás tehát az európaiaknak van fenntartva. Ez politikai döntés, amely ténylegesen egy etnikai és kulturális döntést takar. Vajon a "keresztény és fehér" Európa melletti döntésről van-e szó? Természetesen az európai vezetők harsányan tiltakoznak, amikor szembesítik őket a dolognak ezzel az aspektusával, de az érvényben lévő politikákat látva hogyne vetődne fel ez a kérdés!
Itt most nem fogunk beszélni ennek a döntésnek a legitimitásáról. Ami fontos, hogy lássuk, ennek semmi köze a történelmi véletlenekhez, mindez tudatos, és értelmezni kell azoknak a nehézségeknek a szempontjából, amelyeket Európa határainak pontos definíciója vagy annak a magatartásnak az őszintesége vet fel, amellyel az Európai Unió Törökország csatlakozásához viszonyul.
Európa ugyanis nem tud és nem is fog tudni kiszakadni saját közvetlen környezetéből, amely elsősorban mediterrán, afrikai és ázsiai. Időtlen idők óta jelen van ezekben az európai országokban a "diaszpóraként" vagy asszimiláltként létező népesség, ma már tömeges méretekben. Nyilvánvaló, hogy részben a mélyreható demográfiai változások miatt, részben annak következtében, hogy a Maghreb-országok és Fekete-Afrika gazdaságilag függő helyzetben vannak a domináns európai térségtől, az ezekből a régiókból induló bevándorlás folytatódni fog. És súlyos ellentétbe fog kerülni, sőt már ellentétbe is került, az európai szinten meghozott törvényekkel, amelyek emberi jogi szempontból hátrányos helyzeteket teremtenek.
Hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet? Meggyőződésem, hogy radikálisan változtatni kellene az európai bevándorlási politikákon, és mint már többször leírtam, szabályozott és szervezett mobilitáspolitikát kellene kialakítani, amelynek jogi megalapozása elősegíti a bevándorlók dinamikus oda-visszaáramlását. De ettől még messze vagyunk…
Európának azonban ma több egymással összefüggő kérdéssel kell szembenéznie: jogi, kulturális és hitbéli problémákkal. Ami a keleti munkavállalókat illeti, nyilvánvaló, hogy - ellentétben azzal, amit korábban sokan gondoltak - a keleti országokból, legalábbis a kevésbé fejlett országokból érkező bevándorlók száma mennyiségileg jelentős marad. Spanyolország és Olaszország, a két új befogadó állam épületes példája ennek: három év leforgása alatt Spanyolországban a romániai bevándorlók váltak dominánssá, számuk meghaladja az országban egy évtizede többszázezres nagyságrendben jelen lévő marokkóiakét és latin-amerikaiakét. Olyan kétkezi munkásokról van szó, akik éppúgy kizsákmányolhatók és tetszés szerint robotoltathatók, mint a közösségen kívüli országok bevándorlói. Ennek a bevándorlótömegnek azonban - és itt most figyelmen kívül hagyjuk a cigányokat - megvan az az előnye, hogy könnyebben válik "láthatatlanná", mivel nagyjából ugyanazokat az alapvető kulturális jegyeket hordozza, és ugyanazt a keresztény hitet vallja. A probléma a jogok elismerésével és a befogadó nemzet normáinak átvételével van.
Ezzel szemben a délről érkező bevándorlókkal kapcsolatos problémák alapvetően az identitáshoz kötődnek. És a normatív jogok problémái mögött is ott vannak a vallási és kulturális nehézségek. A kérdés itt az, hogy az európaiak elfogadják-e a soketnikumú és sokvallású nemzeteket, egész pontosan elfogadják-e önmagukat ekként. Ugyanígy viszont a nem európai bevándorlók is kénytelenek lesznek elgondolkozni azon, hajlandók-e elfogadni a befogadó társadalmak normáit és értékeit. Kettős kényszer, s ebből ered minden baja és ellentmondása annak, amit "integrációnak" nevezünk.

Legelőször is tisztázni kell a dolgokat: sok európai társadalom elveti, állítólag nemzeti kulturális identitási okokból, a "multikulturalizmust", és nem azért, mert valóban fenyegetne az identitás valamiféle átalakulása, hanem azért, mert nyugtalanítja őket a nem európai népesség érkezése, vagyis az, hogy az etnikai vonásaik elütnek Európa "fehér" lényegétől. Holott az etnikailag különböző népesség jelenlétéből nem következik az eltérő kultúrák mechanikus megjelenése. Megalapozatlan az etnikai szint eltolódása a kulturális szint felé: minden társadalom valójában többetnikumú, ám nagyon kevés társadalom multikulturális.
Ugyanígy a nemzetek etnikai "homogenitását" gyakran a történelem formálja és a szüntelen keveredésre épül. Elie Faure, a nagy francia művészettörténész megállapítása Franciaországról telitalálat: "szép etnikai anarchia". Ugyanez elmondható minden nemzetről, amelynek történelme van. Európa mindig is multietnikus kontinens volt. Az európaiak kultúrái viszont különböznek egymástól. Az igazi kérdés tehát az, hogyan kezelhetők ezek a kulturális különbségek.
Az európai nemzetek viszonyának szempontjából a vita még el sem kezdődött, és ezer okból, amelyet itt most nem részletezhetünk, nem is fog hamarosan elindulni. A bevándorlás révén az európai nemzetekben megjelenő kulturális identitások kezelésének szintjén azonban egyre sürgetőbben merül fel a kérdés. Tegyünk itt egy kis kitérőt.
Claude Lévi-Straussnak, a nagy francia filozófusnak határozott álláspontja volt az ügyben (szerintem nagyon is reális álláspontja), és kapott is miatta szigorú bírálatokat a "helyesen gondolkodó" multikulturalistáktól. A Faj és történelemben, abban a szövegében, amelyet 1952-ben írt az UNESCO felkérésére, Lévi-Strauss megvizsgálja a faj fogalmát, és kimutatja, hogy valójában csak egyetlen emberi faj van, amely színek változatát mutatja, sőt megkülönböztethető fizikai alakzatokban jelenik meg, ám mindez nem változtat az emberi nem egységén. Egész gondolatmenete azoknak a rasszista beszédmódoknak a bírálatára irányul, amelyek megpróbálnak hierarchizálni, azaz a faji "hovatartozás" alapján dominciarendszereket felállítani az emberek között. Elemzése az "etnikum" kifejezésre is kiterjed, amelyről bebizonyítja, tudományos szempontból milyen homályos és bizonytalan fogalom. Ő tehát a hangsúlyt arra helyezi, hogy az "etnika hovatartozás" "kulturális termék", amely éppúgy kötődik a szomszédos embercsoportok közti keveredéshez, mint a belőle következő (klánbeli, törzsi, sőt nemzeti) homogenizációhoz. Márpedig ha a faj fogalma tudományos szempontból igencsak bizonytalan, ha az etnikum fogalma szociokulturális konstrukció, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a "fajelmélet" és az "etnicitás" elsősorban olyan, gyakorlati észleléseken nyugvó imaginárius reprezentáció, amelyet alapvetően az emberi lények fizikai jellemzői határoznak meg. A megkülönböztetett fenotípusok határozzák meg az észlelést, különösen az alapjelző funkcióval rendelkező látást. Ebben az értelemben ezek realitások, "dolgok", amelyek az észlelést strukturálják és támogatják a faji ideológiára épülő kultúratermelést.
Lévi-Strauss 1971-ben, az UNESCO-ban visszatért a kérdésre Faj és kultúra című szövegében, és ezúttal a kulturális dimenziói felől közelítette meg. Megerősíti korábbi elemzéseit a fajról és az etnikumról, amelyeket a tudomány fejlődése is igazolt, ám most azt hangsúlyozza, hogy a kultúrák az emberi közösségek más konstrukciós szintjétől függnek. Röviden azt mondja, hogy a társadalmak kulturális konstrukciói a saját specifikus történelmükhöz tartoznak, és lehet annak bizonyos legitimitása, ha nem hajlandók változni vagy megnyílni. Nehezen "összetákolt" identitási folyamatokról van szó, ezért nemcsak hogy nem róható fel senkinek, ha meg akarja őrizni a saját kultúráját, nyelvét, erkölcseit, hanem teljes mértékben érthető, ha valaki nem hajlandó elfogadni, hogy egy másik kultúra feldúlja az övét.
Más szóval a multikulturalizmus nem az emberi közösségek történetének normális adottsága: inkább annak a viszonylagos kulturális homogenitásnak az alakzata, amely a nemzeteket jellemzi. Ez nem azt jelenti, mondja Lévi-Strauss, hogy egy társadalomnak kulturálisan homogénnek kell lennie, de a tendencia kétségkívül a homogenizálódás irányába mutat.
Nem véletlenül emlékeztetünk itt erre: célunk, hogy reálisan határozzuk meg azoknak a kérdéseknek a természetét, amelyekkel Európa ma szembesül, mihelyt arról van szó, hogy a keresztény és szekuláris tradícióba integráljon eltérő kulturális vonásokkal rendelkező népcsoportokat.

Közös értékek és a szekularizált iszlám
Noha teljesen elfogadhatatlan, hogy elvessük az európai multietnicitást, amely tény, és régóta hiszem, hogy az európai kontinenst ez teszi majd egy nagy etnikai Brazíliává, elengedhetetlen, hogy világosan meghatározzuk a közös kulturális és vallási értékek talapzatát, amelyen az európai kollektivitás felépülhet. Minden európai nemzetnek meg kell ebben találnia a saját útját, figyelemmel a maga történetére és befogadási-adaptációs képességeire. De az európai civilizáció alapvető kulturális vonásai általánosan rögzültek: ezek a demokratikus polgári lét értékei, amelyek a jogok, a kötelességek és a nemek egyenlősége modern elvének vannak alárendelve, illetve a vallási értékek, amelyek viszonylagos autonómiával rendelkeznek az evilági rendhez, azaz a szekularizált életviszonyokhoz képest.
A francia köztársasági modell a saját szellemisége alapján kezeli ezt a helyzetet, csakúgy, mint az angolszász modell. Ebben az olvasztótégelyben dolgozhatók ki a bevándorló népességre vonatkozó integrációs politikák. És tény, hogy - a politikusi manipulációkon és azokon az identitáskonfliktusokon túl, amelyeket az Európában megjelenő bevándorlás vált ki - a szemünk előtt alakul ki egy valamennyi nemzetre jellemző választás, amely ezúttal független a bevándorlók származási helyétől: azt választották, mihelyt kénytelenek voltak együtt élni ezekkel az új népcsoportokkal, hogy asszimilálják őket a befogadó ország nemzeti kultúráihoz. Még egy olyan ország is ebbe az irányba megy, mint Hollandia, a maga erőteljesen differenciálizáló és toleráns hagyományával. Ma már az asszimilacionalista vonal - és nem szükségképpen a francia modell alapján - látszik diadalmaskodni Európában.
És okkal! Mert a bevándorlás nem időszaki, a családegyesítés - hol enyhülő, hol szigorodó - mechanizmusa révén népességvándorlássá alakul. Ma már a bevándorlók számára a kulturális, nyelvi és világlátásbeli beilleszkedés a fogadó országba az elvándorlási projekt sikerének sine qua nonjává vált. És az sem véletlen, hogy - a tendencia megerősítéseként - lassan a francia jus soli elv lesz a szabály… Európa így de facto a népesség-bevándorlás és a bevándoroltak kulturális és jogi asszimilációja mellett döntött. Egyébként ez az egyetlen lehetséges reális választás, ha figyelembe vesszük az európai demográfiai elöregedést, a globális gazdaság kényszereit és a befogadó társadalmak identitásbeli ellenállását.

A normatív értékeken túl az őket gyakorta beburkoló vallási értékek és erkölcsi normák is alapjaiban kérdőjelezik meg az európai társadalmak identitását. Az iszlám itt nemcsak az európai társadalmak, hanem önmaga számára is kihívást jelent. Az európai társadalmak számára azt a történelmi problémát veti fel, hogy a szekularitás szférája bővíthető-e azzal, hogy az iszlámra is kiterjednek az európai polgári jogok. Ennek a vallásnak, csakúgy, mint a többinek, hívei biztonságérzete érdekében joga van megnyilvánulni és létezni. Egész rendszere a vallási események kezelésére vonatkozó közös szabályoknak köteles engedelmeskedni, és bár nem jár neki semmiféle különleges bánásmód, semmiféle speciális kényszernek sem szabad alávetni, ha tiszteletben tartja a közös demokratikus és szekuláris rendszer kereteit. Itt egyszerűen az egyenlőség elve érvényesül.
Másfelől viszont, ami az iszlámot illeti, az is ugyanilyen nyilvánvaló, hogy neki is szükségképpen alkalmazkodnia kell az európai társadalmak kulturális és jogi feltételrendszeréhez.
Itt a problémát két kulcskérdés határozza meg: a nemek egyenlősége, illetve az egyházi és a világi szféra elválasztása. Mindkét kérdésben elengedhetetlen, mind a jogállam, mint a közös kultúra szempontjából, hogy a szabályokat világosan és pontosan definiáljuk, és nem mindig ez a helyzet, elnézve az európai igazságszolgáltatás habozásait és ingadozásait.
Ami a férfi-nő-egyenlőséget illeti: a jog szempontjából csakúgy, mint a közösen használt közterületek szempontjából Európának semmiféle ürüggyel nem szabad semmiféle engedményt tennie. Az a vallás, amely alacsonyabbrendű státust akar rákényszeríteni a nőre - tegye ezt akár azzal az álságos ürüggyel, amely akár a szemérmesség tiszteletére hivatkozik, akár arra, hogy a nő önként veti magát alá ennek a helyzetnek a hit nevében -, nem szabad, hogy érvényesítse az akaratát egy olyan társadalomban, amely befogadta őt,és nem osztja ezt a nézetet. Mert itt nem egyedi esetekről van szó, hanem a nemek egyenlőségének általános követelményéről, amelyet a nyugati társadalmak kemény harcokban vívtak ki maguknak, ide értve az itt is domináns helyzetben lévő keresztény vallás elleni harcot. Ez a pont nem képezheti részét egyetlen vallással folytatott tárgyalásnak sem.
A fátyol vagy a burka problémáját a magánjog és az intimszféra részének kell tekinteni, és semmiképp sem megengedhető, hogy sértse a befogadó társadalom szabályait és normáit. Természetesen minden társadalomnak meg kell határoznia azt a szférát, amelyben ezek a kérdések megtárgyalhatók, de a jogállam semmi szín alatt nem fogadhatja el, hogy hozzányúl a nemek közti egyenlőség elvéhez, még azzal az ürüggyel sem, hogy tiszteletben tartja a kultúrák különbözőségét vagy a származási ország vallását. Más szóval elengedhetetlen, hogy pontosan meghatározzuk, mi vonatkozik a közszférára és mi a magánszférára, hiszen tudjuk, hogy egy jogállamban ez nem kulturális vagy hitbéli kérdés, hanem minden emberre egyaránt érvényes közös norma.
Ugyanez a helyzet az egyházi és a világi szféra szétválasztásával (egyébként ez ugyanazon filozófiai előfeltevésekhez tartozik): szóba sem jöhet - különben súlyosan torzulnak a jogállam alapelvei -, hogy elfogadjuk, a politikai rend bármilyen értelemben alá volna vetve bármiféle vallási kinyilatkoztatásnak. A szétválasztás itt elengedhetetlen, ha érvényt akarunk szerezni az állam semlegességéről szóló elvnek, azaz hogy minden vallást egyenrangúként kezel. Azoknak az embercsoportoknak, amelyek olyan országokból érkeznek, ahol a vallás a hétköznapi élet minden szféráját áthatja, a köz- és a magánszférát egyaránt, nehéz lehet megérteni és olykor elfogadni is ezt a helyzetet, de ez az ára annak, hogy a befogadó ország kultúráját és jogrendszerét tiszteletben tartva jobban éljenek.
Létfontosságú, hogy semmiféle engedmény ne tegyünk e tekintetben, hacsak nem éppen bűnös gyengeségünket akarjuk jelezni és azt, hogy készen állunk a szekuláris állam megkérdőjelezésére. Mert jól az eszünkbe kell vésni, hogy bár a vallások versenytársai egymásnak a lelkek meghódításáért folytatott örökös harcukban, cinkosokká és szövetségesekké is válhatnak, mihelyt arról van szó, hogy vissza kell szorítani a szekuláris államot. És egyáltalán nincs kizárva, hogy - az iszlám értékeinek tiszteletben tartása ürügyén - egyik pillanatról a másikra a vallások szövetségének leszünk tanúi, az állami szekularitás meggyengítésének érdekében.
A vallásszabadság előfeltétele a közszféra semlegessége. Az állam, lévén közdolog, nem tartozhat egyik valláshoz sem; következésképpen egyiket sem részesítheti előnyben a többi rovására. Biztosítani kell, hogy a hit szabadon fejlődjön, de a magánszférában. Napnál világosabb, hogy az iszlám történelmi kihívás előtt áll: vagy képes lesz - a modern nyugati elitek kialakulása révén - szekularizálódni, hogy részese legyen a mai világcivilizációnak, vagy, ha nem hajlandó adaptálódni, elsüllyed a konzervatív reakciósságban, és végül elveszíti saját szakralitását is. Mindenesetre ahogy a többi vallás, az iszlám sem lesz képes rá, hogy hosszú távon alternatívája legyen a modernitásnak és szekuláris egyetemességének.
Európának tehát egy modern iszlám kialakulására kell tennie, amely az egész világon mintaként szolgálhat az iszlám vallás számára. Lényegében még csak ennek a történelmi folyamatnak az elején tartunk, és még semmi sem dőlt el. Tévedés tehát azt hinni, hogy hosszú távon az iszlám mai forrongása volna ennek a vallásnak az igazi természete. A félelem sohasem jó tanácsadó…

De legyen szó akár az iszlámról, akár bármelyik más vallásról, nyilvánvaló, hogy Európa és az őt alkotó nemzetek, mindegyik a saját karakterének és történelmi identitásának megfelelően, az identitás megkérdőjeleződésének elkerülhetetlen fázisán megy át. Ez éppúgy kötődik a globalizációhoz, mint ahhoz a ma már általánossá vált gondolkozáshoz, amely arról folyik, hogy mit jelentett a 20. század az emberi közösségek szerveződési formáinak szempontjából. A dolgoknak ez az aspektusa gyakran homályban marad, amikor arról van szó, hogy mi az oka a kulturális és vallási identitások újbóli megerősödésének. Ami itt elengedhetetlen: nem érthetjük meg például a kollektív emancipációról szóló "narratívák" szétesését, ha megfeledkezünk a "létező kommunizmus" gyakorlatáról, gyilkos ideológiává válásáról és arról, hogy Európa keleti részében és Ázsiában despotikus társadalmakat hozott létre a társadalmi haladás nevében.  Ez a tapasztalat elviselhetetlen súllyal nehezedik az új generációk vállára, és kevéssé valószínű, hogy rövid időn belül képesek leszünk kitalálni valamit, ami felveheti a versenyt a 20. század eleji kommunizmus laikus, epikus narratívájával. A közös jövő, az egyetlen kezdeményezés, amely túlléphet a "gyökerek" hívásán, még sokáig homályban marad; a reményről szóló bűvös szólamok csak metafizikus ideológiák maradnak, ha nem áll ott mögöttük ennek a múltnak a radikális bírálata és egy közös terv kollektív kidolgozása.
Ami igaz a szovjet típusú kommunizmusra, még inkább igaz a barbarizmus összes többi formájára, különösen a 20. századi nácizmusra és fasizmusra, amely alapvető szakadásokat hozott létre a nyugat-európai társadalmak "együttélésében". Az utolsó háború tapasztalata ma már túljutott a kölcsönös megsemmisítés széles körű vállalkozásának harci dimenzióin, és mélyebb elemzések tárgya abból a szempontból is, hogy miféle hatásai voltak az identitásra; a mai generációk számára ez a lényegi kérdése. A zsidókon, a cigányokon, a náci normákhoz képest deviánsokon elkövetett népirtás olyan történelmi aberráció, olyan elrémisztő képe annak a barbárságnak, amely ott van az ember lehetőségei között, hogy szembeszegül minden szigorúan racionális magyarázattal. Megtanultuk belőle, hogy a legrosszabb mindig lehetséges.
Ez a szélsőséges tapasztalat ma a gondolkodás formájában tér vissza: el kell gondolkoznunk az "együttlét" lehetőségein, azokon a feltételeken, amelyek megismételhetetlenné teszik ezt a gyakorlatot. A gondolkodásból leszűrhető tanulság bizonyos értelemben kettős: egyfelől azt mondja, hogy a legrosszabb azért következhetett be, mert a szélsőséges etnikai nacionalizmusok közepette nem ismertük fel a maga specifikusságában, azaz az eredeti közösség eltérőnek vélt partikularitásában az ember emberi mivoltát: márpedig az ember zsidó is, cigány is, fekete is, muzulmán is, akkor is ember, ha a hite vagy a bőrszíne alapján nem hasonló.
Tehát a nemzeti hovatartozás alapjain való gondolkozás nyomán alakult ki az önmagukat a szörnyűségeknek átadó országok szörnyűséges múltját illető kritika. Németország tapasztalata itt a példa, sokkal komolyabb példa, mint Olaszországé, hiszen a második világháború vége óta Németország mint nemzet nemigen tudja, mik is jelentik valójában a saját alapjait. A 20. század végén a jus soli elvének elfogadása mint a nemzethez tartozás meghatározó elve, és a német gondolkodók, jogászok és filozófusok (elsősorban Jürgen Habermas) próbálkozása az "alkotmányos patriotizmus"-elmélettel, amelyet a német nemzeti identitás alapelveként határoztak meg, fontos elemei a második világháború utáni identitáskötelék megalkotásának.
Ez az irány azonban csak részleges, egyoldalú meghaladása a német nemzeti történelemnek: a kérdés másik oldalát, vagyis azt, hogy létezik egy német történelmi és kulturális közösség ennek a nemzetnek a 19. századi (erőszakos) kialakulása óta, még meg kell vizsgálni. Ami azt jelenti, hogy egy nemzet nem redukálhatja magát pusztán egy alkotmányos paktumra; gyökerei ugyanis egy olyan múltba nyúlnak, amelyet vállalnia kell, egy olyan emlékezetbe, amelyet el kell helyeznie a történelemben, olyan érzésekbe és érzelmekbe, amelyek jóval mélyebb rétegekben helyezkednek el, mint a közös nyilatkozat által egyesített állampolgárok racionális döntései. Egyszóval azon kell elgondolkoznunk, mi a nemzet jóban-rosszban, és ez egyben annak az állandó visszaidézését feltételezi az emlékezetbe, amit Ernest Renan a "felejtés" képességének nevezett, s ami elengedhetetlen feltétele bármilyen nemzet vagy egyéb közösség létének.
A felejtés képessége maga is csak akkor legitim, ha mögötte nem a múlt elkendőzéséről szóló egyetértés áll, hanem a múlt elemzése és radikális bírálata. Innen a látszólagos paradoxon, amely azt mondja: csak a múlton folytatott állandó és szabad emlékezetmunka révén juthatunk el a felejtéshez. Ez sajátosan dialektikus helyzet, amelyben a meghaladás egyben megőrzés is: sehol másutt nincs pontosabb jelentése az aufhebung (megszüntetve megőrzés) hegeli koncepciójának, mint a közösségi kötelék kialakításában. Az emlékezet megszüntetve megőrzésére van szüksége Európának, ha hovatartozások kollektivitásaként akarja létrehozni magát, és ugyanebből a kiindulópontból kell szembenéznie saját etnikai változásaival, ha el akarja kerülni, hogy kicsiben, a hétköznapi rasszizmus, a mogorva xenofóbia és a másiktól való félelem formájában megismételje a zsarnoki identitarizmus negatív gyakorlatát.
Mert az identitarizmusok visszatérését komolyan kell venni Európában. És úgy kell felfogni mint elkerülhetetlen kulturális etapot az új szubjektív hovatartozások kialakulásának folyamatában. Montherland mondja nagy elmeélről téve tanúbizonyságot, hogy "amikor a dolog hiányzik, akkor jön el a szavak ideje". Ez a paradox mondat szolgálhat Ariadné fonalaként a mai identitarizmusok megerősödéséről szóló gondolkodáshoz. Csak akkor hajszolunk speciális identitásokat, csak akkor térünk vissza a gyökerekhez, ha az identitásunk elveszni látszik egy hamis globális identitásban, amely ráadásul egyre inkább nemkívánatos fátumként jelenik meg.
Csak azért folyamodunk az eredet által meghatározott identitáshoz, mert elvont és globális, például az árucikkek vagy az elitista kozmopolitizmus globalizálódásához köthető identitás nem létezik, azaz nincs olyan identitás, amely ne gyökerezne valamely speciális történelemben. Az Antillákról származó nagy író, Edouard Glissant a lehető legvilágosabban írta le ezt a helyzetet, amikor megpróbált azon gondolkozni, amit ő a mai ember "világpolgárságának" nevez. Tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy az ember önmagáértvalóságának, azaz minden ember egyszeri és megismételhetetlen voltának tiszteletében mi az egyetemes. A veszély, amit itt el kell kerülni, hogy az én kereséséből az egyetemességben ne legyen narcisztikus magatartás, olyan igenlés, amely csak önmagára vonatkozik, és olyan dialógus, amely csak önmagával áll párbeszédben. A világpolgárság ennek épp az ellenkezője: az én dialógusa a másikhoz való viszonyban. Ez az alapvető nehézsége az egyetemesség gyakorlati fogalmának.
És ez, látjuk, rendkívül bonyolult terep az identitásról folyó dialógus számára. Annak, hogy biztos talajt teremtsünk hozzá, amely alkalmas egy ésszerű vita lefolytatására, az a feltétele, hogy még ha csak sematikusan is, meghatározzuk a fogalmi eszköztárunkat.

A kevert egyetemesség kihívása
Mit jelent ma az egyetemesség? Az a fogalom, amelyet természetesen nyilvánosan meghurcolnak a mindenféle partikularizmusok hívei, a differencializmusok és a "gyökerek" védelmezői. A mi értelmezésünkben az egyetemességnek semmi köze a fogyasztásra orientált világkereskedelmi identitásban való feloldódásnak, ami a piaci globalizáció korára jellemző ideológia megkülönböztető jegye. És ugyanígy nem keverhető össze azzal a magatartással, amely a nyugati identitást akarja ráerőszakolni a világ többi részére.
Valójában az egyetlen kulturális állapot, amelyre az ésszerű világméretűség alapozható, az, amely az emberiségre mint elsődleges hovatartozásra és a felvilágosodás értékeire -szabadság, egyenlőség és szolidaritás - épül. Ez utóbbiakat, tudjuk, a 18. század vége óta kompromittálta a történelem. Két oldalról támadták őket: szociokulturális oldalról azért, mert a kommunista hagyomány nem tudta integrálni a megszüntetve megőrzés fogalmát, és a történelmi messianizmus ürügyén eljutott a totalitárius sztálinizmusig, ami a felvilágosodás radikális antitézise; a liberális ideológia oldaláról azért, mert a demokrácia olyan uralmi rendszerré alakult át, amely féken tart minden, a meghaladására irányuló akaratot, ugyanakkor alkalmatlannak bizonyult arra, hogy vonzóvá tegye a felvilágosodás értékeit, s olyan humánus értelmet adjon nekik, amely nem egyszerűsíthető le az árucikkekre: a szabadságot a manipuláció váltotta fel, az egyenlőtlenség felemészti az egyenlőséget, a szolidaritás helyébe a könyörület lépett - ez mind a demokrácia ígéreteinek nagy veresége.
E két nagy történelmi tapasztalat vasállkapcsa szétmorzsolta a felvilágosodás humanizmusát. Ma tehát a közös hovatartozás humanizmusáról kell gondolkoznunk a partikularista identitásbeli visszafejlődéssel, a pusztító utópiákkal és a manipulált demokráciával szemben. Ennek a 21. századi humanizmusnak a körvonalai általánosságban megrajzolhatók.
Először is, az európai tradíció alapvető vívmányára kellene építenünk, tudniillik a köztársasági vonalra, amely a köztér és a magántér elválasztásához kötődik. Enélkül lehetetlen megteremteni a funkcionális kapcsolódási pontot az egyenlőség és a szabadság között. A köztér a közérdeket fejezi ki, és olyan etikai háttér áll mögötte, amely az antikvitás római erényeire emlékeztet. A magánszféra az individuális választások legitimitására utal vissza, legyenek azok bármilyen természetűek; ezek a szabadság megnyilvánulásai a versengés és a vetélkedés kontextusában, amely az anyagi és szellemi gazdagság forrása.
Aztán: ez a humanizmus közös értékek hordozója is, a közérdek átfogó értelmében, hogy tudniillik a közérdek több, mint az egyéni érdekek összessége - olyan közös értékekről van szó, amelyek egy választott közösség köré rendeződnek (nemzet, regionalitás stb.). Hogyan épül fel ez az értékközösség? A közös történelem révén, amely olyan, mint valami belső kényszer; és a közös elhatározás révén, amely a Mi-közösségen nyugszik (egy másik módja annak, hogy emlékeztessünk a népakaratról szóló rousseau-i elv időtlenségére).
Végül a humanizmus fogalmát ki kell nyitnunk a nembeliség felé, annak az elvnek az értelmében, amely azt mondja, hogy semmi, ami emberi, nm idegen az embertől. Ez a fajta nyitás pontosan az abszolutizált különbségek identitarizmusának abszolút ellenpólusa. Ez a nyitás vezet el a keveredéshez mint legfőbb értékhez, mint megvalósult humanizmushoz.
Itt is csak a véletlen műve volna, hogy minden kirekesztő identitarizmus egyetértőleg helyezkedik szembe az emberfajták keveredésével? Úgy félnek tőle, mintha a jellegeztes identitás halálos feloldódásáról volna szó, miközben ez az egyetlen módja annak, hogy az emberi létfeltételek próbájának tegyük ki ennek az identitásnak az egyetemességét. Félnek tőle, mert tulajdonképpen a saját identitásukban nem bíznak. Páncélszerű származási identitásba zárják be az individuumot, amely egész életre szóló börtön. Freud ez ügyben "a kis különbségek nárcizmusáról" beszélt. Meghatározását kiegészíthetjük a hiú megalomániával, hiszen ez van minden olyan identitásról szóló beszéd mélyén, amely az én "tisztaságának" megőrzése ürügyén akar elválasztani a másiktól.
A problémát nem oldjuk meg, ha előhozzuk a "sokféleség" fogalmát - mint teszik ezt az abszolutista differencializmus hívei -, olyan hídként, amely kifeszíthető a partikuláris és az univerzális közé. Mert ami sokféle, az éppen az - ezt a szó maga is világosan kifejezi -, ami nem kevert, ami nem keveredik. A fogalom bírálata megérne egy külön elemzést, amelyre itt most nem vállalkozhatok. De elég csak két veszélyre figyelmeztetni. Egyfelől, a "sokféleség" fogalmának, ha a kollektivitás kötelékéről van szó, csak egyetlen pozitív értelme van: leírja az esetleges természeti körülményeket. A kollektivitás kötelékében van fehér, fekete, sárga, van hit, vannak nyelvek, s mindegyiknek legitim joga van a létezésre. De egy kijelentő módú helyzetből (a nyelvészek azt mondanák: leírásból) nem vezethető le egy felszólító módú kötelezettség: a fehér, a fekete, a sárga, a hívő, a nyelvi aktor is ki akarhat szabadulni az esetleges létfeltételek közül, hogy átléphessen az általános emberi létbe.
Másfelől teljes mértékig elfogadható, hogy a sokféleség az absztrakt egyenlőség vakfoltjaira hívja fel a figyelmet. Valóban vannak strukturális diszkriminációk, amelyeket nem lehet pusztán azáltal megszüntetni, hogy a (kanti értelemben vett) köztársaság alapelveire hivatkozunk. Sőt, az ilyen hivatkozás sokszor nem több, mint a diszkriminációk elfedésére szolgáló eszköz. A bevándorló szülőktől származó fiatalok a megmondhatói ennek. És ezek a diszkriminációk visszautalnak a köztársasági paktum ki nem mondott tartalmaira: van-e benne hely a rassz, etnikum, hit használatának?
És itt érhetők tetten a köztársasági kötelék elfojtásai. Mindannyiszor megjelennek, amikor a magán és köz terének átszabásáról van szó. A két szféra elkülönülése egyre inkább elmosódik, részben annak következtében, hogy az államok meggyengülnek a piaccal szemben, részben a társadalmi viszonyok privatizálódása által felerősített individualizáció folytán. A globalizáció kora nemcsak az identitások visszatértét, hanem az individualizációs folyamatok erősödését is magával hozta, amelyek egyébként felkeltik az igényt, hogy az ember etnikai és vallási "közösségeket" fabrikáljon magának.
A sokféleség problémája mint a társadalmi kötelék alapja tehát forrását és legitimitását a társadalmak átalakulásának történelmi folyamatából meríti. Ez nem változtat azon, hogy eredendő strukturális gyengeség hordozója: nem képes választ adni a közösségi kötelék, a közös norma alapproblémájára. De facto kizárja az egyetemesség lehetőségét, azaz a közös értékeket, amelyek túlmutatnak a partikuláris értékeken. Egy politikai társadalom képtelen működni ilyen közös értékek nélkül, ugyanis a sokféle "hovatartozás" háborújába süllyed bele. Hogy lehet megcsinálni, előállítani, létrehozni a Közöst, a közérdeket, azaz az Egyetemest a Sokféléből?
A válaszom, amelyet itt most nem tudok megindokolni, egyetlen receptből áll: szükség van a homogenitásra is, a központi értékek kohéziójára a heterogén, mindig partikuláris értékek fölött. Ez az önmeghaladás problémája, a nyitási a közös emberi létfeltételek felé, s ez az igazi kihívás - mármint ha túllépünk a különbözőséghez való jog apológiáján, amely nagyon könnyen átcsap, ezt túlságosan is jól tudjuk, a kötelező elkülönítésbe és a jogok különbözőségébe. A vallási totalitarizmus példája itt jelzés értékű, amely erőszakos fanatizmussal dicsőíti a hitbéli, öltözködésbeli, étkezésbeli elkülönülés és a térbeli választóvonalak morbid kultuszát. A vallási integrizmus ebben az értelemben a lélek fasizmusa. Ennél pontosabban nem lehet meghatározni azt a magatartást, amely a másik emberi közösségtől való különbözőség és elkülönülés kultuszát kényszeríti ki, mert azt rombolónak és vallásilag tisztátalannak tartja.
A lelkükben mélyen megsértett emberi közösségek jogos identitásigényét természetesen nem lehet azonosnak tekinteni az integrista identitarizmuséval. Fentebb már hangsúlyoztam, hogy az önmagunkhoz való visszatérés legitim a másokhoz fűződő viszonyunk alakításában. De figyelni kell azokra az óriási veszélyekre, amelyek az újra előtérbe kerülő identitarizmusokkal együtt járnak, különösen az olyan időszakokban, mint a mai is, amikor az egyik kultúrából a másikba való átmenet miatt elvesznek a referenciák.
A 20. század bővelkedik az identitás nevében elkövetett bűnökben. Ám egyesek gaztetteinek emléke éppoly gyorsan halványul el, amilyen gyorsan mások bűnei megjelennek. Így aztán az emberi társadalmakban az emlékezet egyetlen bizonyossága az, hogy nincs emlékezet. Az ember, mint Winston Churchill világosan megmondta, sohasem tanul. A citoyen, finomíthatnánk tovább, tanulhat, mert az individuummal szemben rendelkezik az emberi közösséghez tartozás szolidaritásának erejével.
A modern egyetemesség a mesztic humanizmus, azaz a nyitottság a nembeli közösségre. Az új népességcsoportok ezzel a nagy kihívással állítják szembe a befogadó európai nemzeteket. Ez előtt a nagy kihívás előtt áll Európa, amely magát az egyetemességet is kitalálta, és most az a feladata, hogy konkrét tartalmat adjon neki. És ez az a kihívás, amely visszautal a kiindulópontunkra: ha Európa etnikailag és kulturálisan kevertté válik, hogyan támogassuk ezt a keveredést az egyenlőség és a szekularitás elvét tiszteletben tartva?
A válasz benne foglaltatik a kérdésben, ha helyesen tesszük fel: csak az egyetemes közös értékek igenlése kínál együttélésre szolgáló jegyet a befogadó társadalomban. Ami feltételezi, hogy ezekre a társadalmakra nem lehet ráerőltetni olyan normákat és értékeket, amelyek ellentétesek a sajátjaikkal. És fordítva: ha egyáltalán lehetséges a különböző és új kulturális értékek integrációja a befogadó társadalomban, ez az integráció meg kell hogy feleljen egy szigorú pedagógia elvnek: a türelmes nevelés elvének, hogy segítse a kultúrák találkozását és az identitások testvériségét. Hosszú munka, és sosem ér véget.
 

      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret