Sami Nair
A mesztic Európa
A globalizáció az identitások mély átalakulását hozta magával, a társadalmi-gazdasági
kapcsolatokban erőteljes egyenlőtlenségek jelentek meg, a termelési struktúrák
széles körű mobilitásának vagyunk tanúi, ami újfajta nemzetközi munkamegosztás
alakított ki. A globalizáció óriási népességvándorlást is elindított -
s bennünket most és itt elsősorban ez érdekel. A világ ma már nehezen kontrollálható
ritmusban mozog, a nemzetek identitásszimbólumait összezavarja a globalizált
kultúraipar, határaikat elmossa a nagy regionális gazdasági térségek létrejötte
és a sokszor az érintett államok egyetértésével megvalósuló alapvető szuverenitás-hatáskörök
átruházása (pénznem, a költségvetés fölötti rendelkezés stb.) olyan intézményekre,
amelyek nemzetek fölötti érdekeknek engedelmeskednek.
Demográfiai és migrációs forradalom
Új korszak küszöbén állunk, amely nem jelenti természetesen sem a nemzetek,
sem az államok eltűnését, de jelenti a világ erőviszonyainak átrendeződését,
új államok hatalmának megerősödését, ide értve azokat az államokat is,
amelyek tegnap még az alulfejlettség állapotában voltak.
A világgazdaság ma sokkal inkább a kölcsönös függés állapotában szerveződik
újjá, mint tette azt a korábbi globalizációk idején (a 16. századi világméretű
mezőgazdasági vagy a 19-20. századi ipari átalakulás során), és első ízben
jelenik meg a történelemben egy olyan új elem, amely felborít minden adatot
nemcsak a nemzetek közti viszonyban, hanem a nemzeteken belül is. A modern
kapitalizmus termelési viszonyainak általános expanziója mellett (amit
a világ nyugatosodásaként is meghatározhatunk) elsősorban és főként a 20.
század hatalmas demográfiai forradalma vált meghatározó és központi tényezővé
a hatalmi viszonyokban éppúgy, mint a nemzeti átalakulásokban. Azoknak
az országoknak az együttes megjelenése a nemzetközi gazdaságban, amelyek
demográfiailag dominánsak a világban - Kína (1,350 milliárd ember, India
(1 milliárd ember, és hamarosan túlszárnyalja Kínát), Latin-Amerika (kb.
600 milliós népesség) -, történelmileg példátlan jelenség, és hallatlan
kulturális és humanitárius következményekkel jár. Egyetlenegy szám alapján
is fogalmat alkothatunk erről a demográfiai megújulásról: a 20. század
elején a világon nagyjából 1,5 milliárd ember élt; ma ez a szám nagyjából
6,5 milliárd körül jár. 2050-ben a világ lakossága 9 milliárd fölött lesz.
A Föld bolygón még sohasem fordult elő ekkora populációrobbanás ilyen rövid
idő alatt.
Ennek a helyzetnek törvényszerű következménye a migráció. Az ENSZ szerint
körülbelül 300 millió ember van mozgásban, akik szerte a világon vándorolnak,
és csak letelepedni szeretnének valahol. Ők a munkakereső migránsok; ehhez
még hozzá kell adnunk nagyjából 200 milliónyi olyan embert, aki az éghajlati
változások miatt vándorol el, azaz a világgazdasági rendszer által okozott
klimatikus katasztrófák elől menekül.
A népességvándorlás - túl azon, hogy a szegények, joggal, jobb életet
keresnek maguknak - a valahová tartozás tényezőinek összezavarodását, egész
társadalmi csoportok elgyökértelenedését, a nemzeti identitásviszonyok
átalakulását jelzi, elsősorban a szegény vagy feltörekvő országokban. Még
árulkodóbb, hogy azoknak az elemzéseknek a többsége, amelyek a szegény
országok úgynevezett középosztályainak migrációs motivációit vizsgálják,
nagyfokú bizalmatlansági válságról tudósít ezekben a társadalmi csoportokban:
nem hisznek abban, hogy a saját országuknak van lehetősége fejlődésre,
de abban semmiképp, hogy hazájukban olyan sztenderdek szerint élhetnek,
amelyek valamennyire is összevethetők a gazdag országok sztenderdjeivel.
Más szóval a szegény országokban a nemzeti identitás sokszor a nyugati
országokkal való polémiában alakul, és egyre inkább elkoptatja a szegénység
és az alulfejlettség tartós jelenléte. A saját származási országban való
maradás nehezen veszi fel a versenyt az emigráció kínálta gyors meggazdagodás
illúziójával. A szegényeknél arról van szó, hogy ki akarnak törni a nyomorból;
a középosztályoknál arról, hogy hozzájussanak a "normális" fejlődés lehetőségéhez.
A világméretűvé vált elvándorlás tehát, amely ma a szemünk láttára bontakozik
ki, egyben végeérhetetlen rohanás is a fogyasztói társadalom által ígért
gazdagság és boldogság után. Hogy erről meggyőződhessünk, elég csak megfigyelni,
hogy amikor eljön a szabadságolások ideje, a bevándorlók szerkentyűkkel
megrakodva, a rövid idő alatt megszerzett gazdagság jeleivel térnek "haza"
(luxusautók, háztartási felszerelések stb.).
Másik paradoxon: a világ egyetlen társadalma sem mentes ezektől a komplex
és ellentétes irányú migrációs mozgásoktól. Ugyanazok az afrikai országok,
amelyek hagyják, hogy polgáraik egyre jelentősebb csoportjai elvándoroljanak,
befogadnak másokat, sokszor akaratuk ellenére is. A Maghreb-országok -
a múltban és még ma is az emigrációk kiinduló területe - mára a fekete-afrikaiak,
az ázsiaiak "fogadó" országaivá is váltak, s holnap talán már ide érkeznek
majd azok a kelet-európai munkások is, akikből Európa nem kér. Hasonló
a forgatókönyv Dél-Amerikában. Ma már egyetlen emberi közösség sem állíthatja
magáról, hogy nem érinti ez a népességvándorlási ciklus és a belőle fakadó
számos hasonló következmény.
Ezek a változások együtt járnak a társadalmi pozíciók szétmállásával
és azzal, hogy a régi státusok eltűnnek, és újak lépnek a helyükbe. Ugyanez
a helyzet a fejlett országokban: lassan, de folyamatosan eltűnik az ipari
proletariátus, egyre inkább meghatározó a szolgáltatásokban dolgozó bérmunkások,
a proletárlét alatti státusban lévő bevándorlók jelenléte, a nemzeti burzsoáziákat
egyre inkább a globalizált elit státusa jellemzi. Fordítva: az egykori
harmadik világbeli országokban a változás azt jelenti, hogy kialakulnak
a szociális értelemben könyörtelen burzsoáziák, a nemzetgazdaságokból globális
hatókörű ipari műhelyek lesznek, a parasztság proletarizálódik, ami kíméletlenül
emlékeztet mindarra, ami a 19. századi Európában történt (lesz-e vajon
kínai Dickens?).
A most formálódó gazdaság egyébként a "bóvli áruk" gyártására épül:
az újkapitalizmusnak ez a megkülönböztető márkája. Az elv egyszerű: a "csökkentésen"
kell nyerni - a termék minőségének romlásán, a bérek csökkentésén, a rossz
életfeltételeken stb. A termelés minőségrontása pedig a bérek és a társadalmi
státusok minőségromlásával jár együtt.
Ez az új tömegkapitalizmus arca, amely tömegkapitalizmus mögött egyébként
egy rendkívül kifinomult termelési csúcstechnológia áll, igaz, ez ma még
elsősorban a fejlett országokban koncentrálódik. De teljesen világos, hogy
ez az eszközmegoszlás nem lesz tartós: Kínának, Indiának, Brazíliának az
a sorsa, hogy a 21. században vezető technológiai nagyhatalommá váljon.
És ennek a fejlődésnek meglesznek a maga következményei társadalmi értelemben
is: ezekben az országokban új technikai és tudományos képzettségű társadalmi
rétegek alakulnak ki, amelyek a jövőben a migrációk tartalékait adják majd.
Ma ez a helyzet magyarázza azt a tényt, hogy a nyugati tőkés nagy iparvállalatok
kitelepülnek azokba az országokba, amelyekben alacsonyak a szociális költségek
és olcsó a kétkezi munka, s ezzel egyidejűleg megérkeznek a fejlett országokba
az önkényesen kizsákmányolható és robotoltatható bevándorlók, vagyis lehetővé
válik, hogy helyben is csökkentsék ugyanezeket a terheket és költségeket.
És ez is a globalizáció.
Így aztán újra és újra ugyanazokba a kérdésekbe ütközünk. Míg az emigránsok
kiinduló országaiban ezekre a kérdésfeltevésekre az emigráció vagy az emigrálás
lehetősége a válasz, a fejlett országokban a befogadási kapacitások problémája
merül fel, illetve az a szorongás és identitásféltés, amelyet az etnikailag,
kulturálisan és vallásilag eltérő népesség vált ki. Samuel Huntington,
a civilizációk konfliktusának ideológusa nem véletlenül adott beszédes
címet művének - Kik vagyunk? -, amikor világos etnokulturális választóvonalat
húzott a fehér amerikaiak és a "hispanók" közt, akiket etnikailag és kulturálisan
is más néphez tartozónak tekintenek az Egyesült Államokban. Ez természetesen
extrém példa, de biztosak lehetünk-e benne, hogy nem a lambda polgárok
többségi világlátását fejezi ki?
Európában a végeredmény mindenesetre a népességszerkezet mélyreható
átalakulása. Miközben a gazdagság menedzselésének és szervezésének európai
modellje ma már egyre inkább az Egyesült Államokban uralkodó rendszerrel
rokon, a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy Európa a népesség szempontjából
is hasonló átalakulási folyamaton megy át. A világgazdaság "amerikanizálódása"
a népek óriási mértékű keveredésében is megnyilvánul.
Európa kevert népességűvé válik, lakosságszerkezete etnikailag és kulturálisan
változik, új hitek jelennek meg, amelyek új arcot kölcsönöznek neki. És
ez visszafordíthatatlan folyamat, amely legalább annyira eredménye a 20.
századi példátlan népességnövekedésnek, mint annak a világgazdaságban uralkodó
modellnek, amely a javak és áruk cseréjére alapul: az emberi lényeket a
modern kapitalizmus használhatóságuk vázára redukálja, lévén nem többek,
mint egyik árucikk a sok közül.
Európának alapvetően két bevándorlástípussal kell szembenéznie: a hagyományossal,
amely a déli országokból indul, és az újjal, amelynek kiindulópontja Kelet-Európa.
A két bevándorlás eltérő jellegű. Sem az identitásjegyeik nem azonosak,
sem társadalmi alaprétegeik, de még a történelmiek sem. Nem beszélhetünk
tehát általában vett bevándorlásról, különösen akkor, ha - mint itt is
- a migrációs folyamatokból következő identitásváltozásokról akarunk gondolkozni.
Európa, azaz az Európai Unióhoz tartozó országok együttese azt állítja
- mert tiszteletben tartja saját demokratikus "értékeit" -, hogy minden
migrációs kérelem azonos elbírálás alá esik a határainál. De a látszat
erősen csal.
Valójában Európa - a Schengeni Egyezmény, de különösen az Európai Parlament
2008-as döntése óta - válogat, amit lehet ugyan politikainak minősíteni,
de mögötte világosan kirajzolódik az etnocentrikus háttér. Az európai gazdasági
térség létrehozása, az 1986-os egységes piac megteremtése óta, biztosítja
a javak, áruk, tőkék és személyek szabad áramlását. Ez utóbbi nem ment
minden probléma nélkül a hazai jogrendek szempontjából, és évek kellettek
hozzá, hogy a helyzet stabilizálódjon az Unió tagjainak szabad mozgásáról
és letelepedéséről készült joganyag révén. A származási hely szempontjából
három kategória vált általános szabállyá: vannak nemzeti, európai és "közösségen
kívüli" polgárok.
Márpedig ez azt jelenti, hogy a munkaerőpiac elsősorban és mindenekelőtt
az uniós országok polgárai számára nyitott. A 2008. júniusi döntés ezt
az irányt szentesíti. A munkát és letelepedést kereső bevándorlás tehát
az európaiaknak van fenntartva. Ez politikai döntés, amely ténylegesen
egy etnikai és kulturális döntést takar. Vajon a "keresztény és fehér"
Európa melletti döntésről van-e szó? Természetesen az európai vezetők harsányan
tiltakoznak, amikor szembesítik őket a dolognak ezzel az aspektusával,
de az érvényben lévő politikákat látva hogyne vetődne fel ez a kérdés!
Itt most nem fogunk beszélni ennek a döntésnek a legitimitásáról. Ami
fontos, hogy lássuk, ennek semmi köze a történelmi véletlenekhez, mindez
tudatos, és értelmezni kell azoknak a nehézségeknek a szempontjából, amelyeket
Európa határainak pontos definíciója vagy annak a magatartásnak az őszintesége
vet fel, amellyel az Európai Unió Törökország csatlakozásához viszonyul.
Európa ugyanis nem tud és nem is fog tudni kiszakadni saját közvetlen
környezetéből, amely elsősorban mediterrán, afrikai és ázsiai. Időtlen
idők óta jelen van ezekben az európai országokban a "diaszpóraként" vagy
asszimiláltként létező népesség, ma már tömeges méretekben. Nyilvánvaló,
hogy részben a mélyreható demográfiai változások miatt, részben annak következtében,
hogy a Maghreb-országok és Fekete-Afrika gazdaságilag függő helyzetben
vannak a domináns európai térségtől, az ezekből a régiókból induló bevándorlás
folytatódni fog. És súlyos ellentétbe fog kerülni, sőt már ellentétbe is
került, az európai szinten meghozott törvényekkel, amelyek emberi jogi
szempontból hátrányos helyzeteket teremtenek.
Hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet? Meggyőződésem, hogy radikálisan
változtatni kellene az európai bevándorlási politikákon, és mint már többször
leírtam, szabályozott és szervezett mobilitáspolitikát kellene kialakítani,
amelynek jogi megalapozása elősegíti a bevándorlók dinamikus oda-visszaáramlását.
De ettől még messze vagyunk…
Európának azonban ma több egymással összefüggő kérdéssel kell szembenéznie:
jogi, kulturális és hitbéli problémákkal. Ami a keleti munkavállalókat
illeti, nyilvánvaló, hogy - ellentétben azzal, amit korábban sokan gondoltak
- a keleti országokból, legalábbis a kevésbé fejlett országokból érkező
bevándorlók száma mennyiségileg jelentős marad. Spanyolország és Olaszország,
a két új befogadó állam épületes példája ennek: három év leforgása alatt
Spanyolországban a romániai bevándorlók váltak dominánssá, számuk meghaladja
az országban egy évtizede többszázezres nagyságrendben jelen lévő marokkóiakét
és latin-amerikaiakét. Olyan kétkezi munkásokról van szó, akik éppúgy kizsákmányolhatók
és tetszés szerint robotoltathatók, mint a közösségen kívüli országok bevándorlói.
Ennek a bevándorlótömegnek azonban - és itt most figyelmen kívül hagyjuk
a cigányokat - megvan az az előnye, hogy könnyebben válik "láthatatlanná",
mivel nagyjából ugyanazokat az alapvető kulturális jegyeket hordozza, és
ugyanazt a keresztény hitet vallja. A probléma a jogok elismerésével és
a befogadó nemzet normáinak átvételével van.
Ezzel szemben a délről érkező bevándorlókkal kapcsolatos problémák
alapvetően az identitáshoz kötődnek. És a normatív jogok problémái mögött
is ott vannak a vallási és kulturális nehézségek. A kérdés itt az, hogy
az európaiak elfogadják-e a soketnikumú és sokvallású nemzeteket, egész
pontosan elfogadják-e önmagukat ekként. Ugyanígy viszont a nem európai
bevándorlók is kénytelenek lesznek elgondolkozni azon, hajlandók-e elfogadni
a befogadó társadalmak normáit és értékeit. Kettős kényszer, s ebből ered
minden baja és ellentmondása annak, amit "integrációnak" nevezünk.
Legelőször is tisztázni kell a dolgokat: sok európai társadalom elveti,
állítólag nemzeti kulturális identitási okokból, a "multikulturalizmust",
és nem azért, mert valóban fenyegetne az identitás valamiféle átalakulása,
hanem azért, mert nyugtalanítja őket a nem európai népesség érkezése, vagyis
az, hogy az etnikai vonásaik elütnek Európa "fehér" lényegétől. Holott
az etnikailag különböző népesség jelenlétéből nem következik az eltérő
kultúrák mechanikus megjelenése. Megalapozatlan az etnikai szint eltolódása
a kulturális szint felé: minden társadalom valójában többetnikumú, ám nagyon
kevés társadalom multikulturális.
Ugyanígy a nemzetek etnikai "homogenitását" gyakran a történelem formálja
és a szüntelen keveredésre épül. Elie Faure, a nagy francia művészettörténész
megállapítása Franciaországról telitalálat: "szép etnikai anarchia". Ugyanez
elmondható minden nemzetről, amelynek történelme van. Európa mindig is
multietnikus kontinens volt. Az európaiak kultúrái viszont különböznek
egymástól. Az igazi kérdés tehát az, hogyan kezelhetők ezek a kulturális
különbségek.
Az európai nemzetek viszonyának szempontjából a vita még el sem kezdődött,
és ezer okból, amelyet itt most nem részletezhetünk, nem is fog hamarosan
elindulni. A bevándorlás révén az európai nemzetekben megjelenő kulturális
identitások kezelésének szintjén azonban egyre sürgetőbben merül fel a
kérdés. Tegyünk itt egy kis kitérőt.
Claude Lévi-Straussnak, a nagy francia filozófusnak határozott álláspontja
volt az ügyben (szerintem nagyon is reális álláspontja), és kapott is miatta
szigorú bírálatokat a "helyesen gondolkodó" multikulturalistáktól. A Faj
és történelemben, abban a szövegében, amelyet 1952-ben írt az UNESCO felkérésére,
Lévi-Strauss megvizsgálja a faj fogalmát, és kimutatja, hogy valójában
csak egyetlen emberi faj van, amely színek változatát mutatja, sőt megkülönböztethető
fizikai alakzatokban jelenik meg, ám mindez nem változtat az emberi nem
egységén. Egész gondolatmenete azoknak a rasszista beszédmódoknak a bírálatára
irányul, amelyek megpróbálnak hierarchizálni, azaz a faji "hovatartozás"
alapján dominciarendszereket felállítani az emberek között. Elemzése az
"etnikum" kifejezésre is kiterjed, amelyről bebizonyítja, tudományos szempontból
milyen homályos és bizonytalan fogalom. Ő tehát a hangsúlyt arra helyezi,
hogy az "etnika hovatartozás" "kulturális termék", amely éppúgy kötődik
a szomszédos embercsoportok közti keveredéshez, mint a belőle következő
(klánbeli, törzsi, sőt nemzeti) homogenizációhoz. Márpedig ha a faj fogalma
tudományos szempontból igencsak bizonytalan, ha az etnikum fogalma szociokulturális
konstrukció, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a "fajelmélet" és az "etnicitás"
elsősorban olyan, gyakorlati észleléseken nyugvó imaginárius reprezentáció,
amelyet alapvetően az emberi lények fizikai jellemzői határoznak meg. A
megkülönböztetett fenotípusok határozzák meg az észlelést, különösen az
alapjelző funkcióval rendelkező látást. Ebben az értelemben ezek realitások,
"dolgok", amelyek az észlelést strukturálják és támogatják a faji ideológiára
épülő kultúratermelést.
Lévi-Strauss 1971-ben, az UNESCO-ban visszatért a kérdésre Faj és kultúra
című szövegében, és ezúttal a kulturális dimenziói felől közelítette meg.
Megerősíti korábbi elemzéseit a fajról és az etnikumról, amelyeket a tudomány
fejlődése is igazolt, ám most azt hangsúlyozza, hogy a kultúrák az emberi
közösségek más konstrukciós szintjétől függnek. Röviden azt mondja, hogy
a társadalmak kulturális konstrukciói a saját specifikus történelmükhöz
tartoznak, és lehet annak bizonyos legitimitása, ha nem hajlandók változni
vagy megnyílni. Nehezen "összetákolt" identitási folyamatokról van szó,
ezért nemcsak hogy nem róható fel senkinek, ha meg akarja őrizni a saját
kultúráját, nyelvét, erkölcseit, hanem teljes mértékben érthető, ha valaki
nem hajlandó elfogadni, hogy egy másik kultúra feldúlja az övét.
Más szóval a multikulturalizmus nem az emberi közösségek történetének
normális adottsága: inkább annak a viszonylagos kulturális homogenitásnak
az alakzata, amely a nemzeteket jellemzi. Ez nem azt jelenti, mondja Lévi-Strauss,
hogy egy társadalomnak kulturálisan homogénnek kell lennie, de a tendencia
kétségkívül a homogenizálódás irányába mutat.
Nem véletlenül emlékeztetünk itt erre: célunk, hogy reálisan határozzuk
meg azoknak a kérdéseknek a természetét, amelyekkel Európa ma szembesül,
mihelyt arról van szó, hogy a keresztény és szekuláris tradícióba integráljon
eltérő kulturális vonásokkal rendelkező népcsoportokat.
Közös értékek és a szekularizált iszlám
Noha teljesen elfogadhatatlan, hogy elvessük az európai multietnicitást,
amely tény, és régóta hiszem, hogy az európai kontinenst ez teszi majd
egy nagy etnikai Brazíliává, elengedhetetlen, hogy világosan meghatározzuk
a közös kulturális és vallási értékek talapzatát, amelyen az európai kollektivitás
felépülhet. Minden európai nemzetnek meg kell ebben találnia a saját útját,
figyelemmel a maga történetére és befogadási-adaptációs képességeire. De
az európai civilizáció alapvető kulturális vonásai általánosan rögzültek:
ezek a demokratikus polgári lét értékei, amelyek a jogok, a kötelességek
és a nemek egyenlősége modern elvének vannak alárendelve, illetve a vallási
értékek, amelyek viszonylagos autonómiával rendelkeznek az evilági rendhez,
azaz a szekularizált életviszonyokhoz képest.
A francia köztársasági modell a saját szellemisége alapján kezeli ezt
a helyzetet, csakúgy, mint az angolszász modell. Ebben az olvasztótégelyben
dolgozhatók ki a bevándorló népességre vonatkozó integrációs politikák.
És tény, hogy - a politikusi manipulációkon és azokon az identitáskonfliktusokon
túl, amelyeket az Európában megjelenő bevándorlás vált ki - a szemünk előtt
alakul ki egy valamennyi nemzetre jellemző választás, amely ezúttal független
a bevándorlók származási helyétől: azt választották, mihelyt kénytelenek
voltak együtt élni ezekkel az új népcsoportokkal, hogy asszimilálják őket
a befogadó ország nemzeti kultúráihoz. Még egy olyan ország is ebbe az
irányba megy, mint Hollandia, a maga erőteljesen differenciálizáló és toleráns
hagyományával. Ma már az asszimilacionalista vonal - és nem szükségképpen
a francia modell alapján - látszik diadalmaskodni Európában.
És okkal! Mert a bevándorlás nem időszaki, a családegyesítés - hol
enyhülő, hol szigorodó - mechanizmusa révén népességvándorlássá alakul.
Ma már a bevándorlók számára a kulturális, nyelvi és világlátásbeli beilleszkedés
a fogadó országba az elvándorlási projekt sikerének sine qua nonjává vált.
És az sem véletlen, hogy - a tendencia megerősítéseként - lassan a francia
jus soli elv lesz a szabály… Európa így de facto a népesség-bevándorlás
és a bevándoroltak kulturális és jogi asszimilációja mellett döntött. Egyébként
ez az egyetlen lehetséges reális választás, ha figyelembe vesszük az európai
demográfiai elöregedést, a globális gazdaság kényszereit és a befogadó
társadalmak identitásbeli ellenállását.
A normatív értékeken túl az őket gyakorta beburkoló vallási értékek
és erkölcsi normák is alapjaiban kérdőjelezik meg az európai társadalmak
identitását. Az iszlám itt nemcsak az európai társadalmak, hanem önmaga
számára is kihívást jelent. Az európai társadalmak számára azt a történelmi
problémát veti fel, hogy a szekularitás szférája bővíthető-e azzal, hogy
az iszlámra is kiterjednek az európai polgári jogok. Ennek a vallásnak,
csakúgy, mint a többinek, hívei biztonságérzete érdekében joga van megnyilvánulni
és létezni. Egész rendszere a vallási események kezelésére vonatkozó közös
szabályoknak köteles engedelmeskedni, és bár nem jár neki semmiféle különleges
bánásmód, semmiféle speciális kényszernek sem szabad alávetni, ha tiszteletben
tartja a közös demokratikus és szekuláris rendszer kereteit. Itt egyszerűen
az egyenlőség elve érvényesül.
Másfelől viszont, ami az iszlámot illeti, az is ugyanilyen nyilvánvaló,
hogy neki is szükségképpen alkalmazkodnia kell az európai társadalmak kulturális
és jogi feltételrendszeréhez.
Itt a problémát két kulcskérdés határozza meg: a nemek egyenlősége,
illetve az egyházi és a világi szféra elválasztása. Mindkét kérdésben elengedhetetlen,
mind a jogállam, mint a közös kultúra szempontjából, hogy a szabályokat
világosan és pontosan definiáljuk, és nem mindig ez a helyzet, elnézve
az európai igazságszolgáltatás habozásait és ingadozásait.
Ami a férfi-nő-egyenlőséget illeti: a jog szempontjából csakúgy, mint
a közösen használt közterületek szempontjából Európának semmiféle ürüggyel
nem szabad semmiféle engedményt tennie. Az a vallás, amely alacsonyabbrendű
státust akar rákényszeríteni a nőre - tegye ezt akár azzal az álságos ürüggyel,
amely akár a szemérmesség tiszteletére hivatkozik, akár arra, hogy a nő
önként veti magát alá ennek a helyzetnek a hit nevében -, nem szabad, hogy
érvényesítse az akaratát egy olyan társadalomban, amely befogadta őt,és
nem osztja ezt a nézetet. Mert itt nem egyedi esetekről van szó, hanem
a nemek egyenlőségének általános követelményéről, amelyet a nyugati társadalmak
kemény harcokban vívtak ki maguknak, ide értve az itt is domináns helyzetben
lévő keresztény vallás elleni harcot. Ez a pont nem képezheti részét egyetlen
vallással folytatott tárgyalásnak sem.
A fátyol vagy a burka problémáját a magánjog és az intimszféra részének
kell tekinteni, és semmiképp sem megengedhető, hogy sértse a befogadó társadalom
szabályait és normáit. Természetesen minden társadalomnak meg kell határoznia
azt a szférát, amelyben ezek a kérdések megtárgyalhatók, de a jogállam
semmi szín alatt nem fogadhatja el, hogy hozzányúl a nemek közti egyenlőség
elvéhez, még azzal az ürüggyel sem, hogy tiszteletben tartja a kultúrák
különbözőségét vagy a származási ország vallását. Más szóval elengedhetetlen,
hogy pontosan meghatározzuk, mi vonatkozik a közszférára és mi a magánszférára,
hiszen tudjuk, hogy egy jogállamban ez nem kulturális vagy hitbéli kérdés,
hanem minden emberre egyaránt érvényes közös norma.
Ugyanez a helyzet az egyházi és a világi szféra szétválasztásával (egyébként
ez ugyanazon filozófiai előfeltevésekhez tartozik): szóba sem jöhet - különben
súlyosan torzulnak a jogállam alapelvei -, hogy elfogadjuk, a politikai
rend bármilyen értelemben alá volna vetve bármiféle vallási kinyilatkoztatásnak.
A szétválasztás itt elengedhetetlen, ha érvényt akarunk szerezni az állam
semlegességéről szóló elvnek, azaz hogy minden vallást egyenrangúként kezel.
Azoknak az embercsoportoknak, amelyek olyan országokból érkeznek, ahol
a vallás a hétköznapi élet minden szféráját áthatja, a köz- és a magánszférát
egyaránt, nehéz lehet megérteni és olykor elfogadni is ezt a helyzetet,
de ez az ára annak, hogy a befogadó ország kultúráját és jogrendszerét
tiszteletben tartva jobban éljenek.
Létfontosságú, hogy semmiféle engedmény ne tegyünk e tekintetben, hacsak
nem éppen bűnös gyengeségünket akarjuk jelezni és azt, hogy készen állunk
a szekuláris állam megkérdőjelezésére. Mert jól az eszünkbe kell vésni,
hogy bár a vallások versenytársai egymásnak a lelkek meghódításáért folytatott
örökös harcukban, cinkosokká és szövetségesekké is válhatnak, mihelyt arról
van szó, hogy vissza kell szorítani a szekuláris államot. És egyáltalán
nincs kizárva, hogy - az iszlám értékeinek tiszteletben tartása ürügyén
- egyik pillanatról a másikra a vallások szövetségének leszünk tanúi, az
állami szekularitás meggyengítésének érdekében.
A vallásszabadság előfeltétele a közszféra semlegessége. Az állam,
lévén közdolog, nem tartozhat egyik valláshoz sem; következésképpen egyiket
sem részesítheti előnyben a többi rovására. Biztosítani kell, hogy a hit
szabadon fejlődjön, de a magánszférában. Napnál világosabb, hogy az iszlám
történelmi kihívás előtt áll: vagy képes lesz - a modern nyugati elitek
kialakulása révén - szekularizálódni, hogy részese legyen a mai világcivilizációnak,
vagy, ha nem hajlandó adaptálódni, elsüllyed a konzervatív reakciósságban,
és végül elveszíti saját szakralitását is. Mindenesetre ahogy a többi vallás,
az iszlám sem lesz képes rá, hogy hosszú távon alternatívája legyen a modernitásnak
és szekuláris egyetemességének.
Európának tehát egy modern iszlám kialakulására kell tennie, amely
az egész világon mintaként szolgálhat az iszlám vallás számára. Lényegében
még csak ennek a történelmi folyamatnak az elején tartunk, és még semmi
sem dőlt el. Tévedés tehát azt hinni, hogy hosszú távon az iszlám mai forrongása
volna ennek a vallásnak az igazi természete. A félelem sohasem jó tanácsadó…
De legyen szó akár az iszlámról, akár bármelyik más vallásról, nyilvánvaló,
hogy Európa és az őt alkotó nemzetek, mindegyik a saját karakterének és
történelmi identitásának megfelelően, az identitás megkérdőjeleződésének
elkerülhetetlen fázisán megy át. Ez éppúgy kötődik a globalizációhoz, mint
ahhoz a ma már általánossá vált gondolkozáshoz, amely arról folyik, hogy
mit jelentett a 20. század az emberi közösségek szerveződési formáinak
szempontjából. A dolgoknak ez az aspektusa gyakran homályban marad, amikor
arról van szó, hogy mi az oka a kulturális és vallási identitások újbóli
megerősödésének. Ami itt elengedhetetlen: nem érthetjük meg például a kollektív
emancipációról szóló "narratívák" szétesését, ha megfeledkezünk a "létező
kommunizmus" gyakorlatáról, gyilkos ideológiává válásáról és arról, hogy
Európa keleti részében és Ázsiában despotikus társadalmakat hozott létre
a társadalmi haladás nevében. Ez a tapasztalat elviselhetetlen súllyal
nehezedik az új generációk vállára, és kevéssé valószínű, hogy rövid időn
belül képesek leszünk kitalálni valamit, ami felveheti a versenyt a 20.
század eleji kommunizmus laikus, epikus narratívájával. A közös jövő, az
egyetlen kezdeményezés, amely túlléphet a "gyökerek" hívásán, még sokáig
homályban marad; a reményről szóló bűvös szólamok csak metafizikus ideológiák
maradnak, ha nem áll ott mögöttük ennek a múltnak a radikális bírálata
és egy közös terv kollektív kidolgozása.
Ami igaz a szovjet típusú kommunizmusra, még inkább igaz a barbarizmus
összes többi formájára, különösen a 20. századi nácizmusra és fasizmusra,
amely alapvető szakadásokat hozott létre a nyugat-európai társadalmak "együttélésében".
Az utolsó háború tapasztalata ma már túljutott a kölcsönös megsemmisítés
széles körű vállalkozásának harci dimenzióin, és mélyebb elemzések tárgya
abból a szempontból is, hogy miféle hatásai voltak az identitásra; a mai
generációk számára ez a lényegi kérdése. A zsidókon, a cigányokon, a náci
normákhoz képest deviánsokon elkövetett népirtás olyan történelmi aberráció,
olyan elrémisztő képe annak a barbárságnak, amely ott van az ember lehetőségei
között, hogy szembeszegül minden szigorúan racionális magyarázattal. Megtanultuk
belőle, hogy a legrosszabb mindig lehetséges.
Ez a szélsőséges tapasztalat ma a gondolkodás formájában tér vissza:
el kell gondolkoznunk az "együttlét" lehetőségein, azokon a feltételeken,
amelyek megismételhetetlenné teszik ezt a gyakorlatot. A gondolkodásból
leszűrhető tanulság bizonyos értelemben kettős: egyfelől azt mondja, hogy
a legrosszabb azért következhetett be, mert a szélsőséges etnikai nacionalizmusok
közepette nem ismertük fel a maga specifikusságában, azaz az eredeti közösség
eltérőnek vélt partikularitásában az ember emberi mivoltát: márpedig az
ember zsidó is, cigány is, fekete is, muzulmán is, akkor is ember, ha a
hite vagy a bőrszíne alapján nem hasonló.
Tehát a nemzeti hovatartozás alapjain való gondolkozás nyomán alakult
ki az önmagukat a szörnyűségeknek átadó országok szörnyűséges múltját illető
kritika. Németország tapasztalata itt a példa, sokkal komolyabb példa,
mint Olaszországé, hiszen a második világháború vége óta Németország mint
nemzet nemigen tudja, mik is jelentik valójában a saját alapjait. A 20.
század végén a jus soli elvének elfogadása mint a nemzethez tartozás meghatározó
elve, és a német gondolkodók, jogászok és filozófusok (elsősorban Jürgen
Habermas) próbálkozása az "alkotmányos patriotizmus"-elmélettel, amelyet
a német nemzeti identitás alapelveként határoztak meg, fontos elemei a
második világháború utáni identitáskötelék megalkotásának.
Ez az irány azonban csak részleges, egyoldalú meghaladása a német nemzeti
történelemnek: a kérdés másik oldalát, vagyis azt, hogy létezik egy német
történelmi és kulturális közösség ennek a nemzetnek a 19. századi (erőszakos)
kialakulása óta, még meg kell vizsgálni. Ami azt jelenti, hogy egy nemzet
nem redukálhatja magát pusztán egy alkotmányos paktumra; gyökerei ugyanis
egy olyan múltba nyúlnak, amelyet vállalnia kell, egy olyan emlékezetbe,
amelyet el kell helyeznie a történelemben, olyan érzésekbe és érzelmekbe,
amelyek jóval mélyebb rétegekben helyezkednek el, mint a közös nyilatkozat
által egyesített állampolgárok racionális döntései. Egyszóval azon kell
elgondolkoznunk, mi a nemzet jóban-rosszban, és ez egyben annak az állandó
visszaidézését feltételezi az emlékezetbe, amit Ernest Renan a "felejtés"
képességének nevezett, s ami elengedhetetlen feltétele bármilyen nemzet
vagy egyéb közösség létének.
A felejtés képessége maga is csak akkor legitim, ha mögötte nem a múlt
elkendőzéséről szóló egyetértés áll, hanem a múlt elemzése és radikális
bírálata. Innen a látszólagos paradoxon, amely azt mondja: csak a múlton
folytatott állandó és szabad emlékezetmunka révén juthatunk el a felejtéshez.
Ez sajátosan dialektikus helyzet, amelyben a meghaladás egyben megőrzés
is: sehol másutt nincs pontosabb jelentése az aufhebung (megszüntetve megőrzés)
hegeli koncepciójának, mint a közösségi kötelék kialakításában. Az emlékezet
megszüntetve megőrzésére van szüksége Európának, ha hovatartozások kollektivitásaként
akarja létrehozni magát, és ugyanebből a kiindulópontból kell szembenéznie
saját etnikai változásaival, ha el akarja kerülni, hogy kicsiben, a hétköznapi
rasszizmus, a mogorva xenofóbia és a másiktól való félelem formájában megismételje
a zsarnoki identitarizmus negatív gyakorlatát.
Mert az identitarizmusok visszatérését komolyan kell venni Európában.
És úgy kell felfogni mint elkerülhetetlen kulturális etapot az új szubjektív
hovatartozások kialakulásának folyamatában. Montherland mondja nagy elmeélről
téve tanúbizonyságot, hogy "amikor a dolog hiányzik, akkor jön el a szavak
ideje". Ez a paradox mondat szolgálhat Ariadné fonalaként a mai identitarizmusok
megerősödéséről szóló gondolkodáshoz. Csak akkor hajszolunk speciális identitásokat,
csak akkor térünk vissza a gyökerekhez, ha az identitásunk elveszni látszik
egy hamis globális identitásban, amely ráadásul egyre inkább nemkívánatos
fátumként jelenik meg.
Csak azért folyamodunk az eredet által meghatározott identitáshoz,
mert elvont és globális, például az árucikkek vagy az elitista kozmopolitizmus
globalizálódásához köthető identitás nem létezik, azaz nincs olyan identitás,
amely ne gyökerezne valamely speciális történelemben. Az Antillákról származó
nagy író, Edouard Glissant a lehető legvilágosabban írta le ezt a helyzetet,
amikor megpróbált azon gondolkozni, amit ő a mai ember "világpolgárságának"
nevez. Tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy az ember önmagáértvalóságának,
azaz minden ember egyszeri és megismételhetetlen voltának tiszteletében
mi az egyetemes. A veszély, amit itt el kell kerülni, hogy az én kereséséből
az egyetemességben ne legyen narcisztikus magatartás, olyan igenlés, amely
csak önmagára vonatkozik, és olyan dialógus, amely csak önmagával áll párbeszédben.
A világpolgárság ennek épp az ellenkezője: az én dialógusa a másikhoz való
viszonyban. Ez az alapvető nehézsége az egyetemesség gyakorlati fogalmának.
És ez, látjuk, rendkívül bonyolult terep az identitásról folyó dialógus
számára. Annak, hogy biztos talajt teremtsünk hozzá, amely alkalmas egy
ésszerű vita lefolytatására, az a feltétele, hogy még ha csak sematikusan
is, meghatározzuk a fogalmi eszköztárunkat.
A kevert egyetemesség kihívása
Mit jelent ma az egyetemesség? Az a fogalom, amelyet természetesen
nyilvánosan meghurcolnak a mindenféle partikularizmusok hívei, a differencializmusok
és a "gyökerek" védelmezői. A mi értelmezésünkben az egyetemességnek semmi
köze a fogyasztásra orientált világkereskedelmi identitásban való feloldódásnak,
ami a piaci globalizáció korára jellemző ideológia megkülönböztető jegye.
És ugyanígy nem keverhető össze azzal a magatartással, amely a nyugati
identitást akarja ráerőszakolni a világ többi részére.
Valójában az egyetlen kulturális állapot, amelyre az ésszerű világméretűség
alapozható, az, amely az emberiségre mint elsődleges hovatartozásra és
a felvilágosodás értékeire -szabadság, egyenlőség és szolidaritás - épül.
Ez utóbbiakat, tudjuk, a 18. század vége óta kompromittálta a történelem.
Két oldalról támadták őket: szociokulturális oldalról azért, mert a kommunista
hagyomány nem tudta integrálni a megszüntetve megőrzés fogalmát, és a történelmi
messianizmus ürügyén eljutott a totalitárius sztálinizmusig, ami a felvilágosodás
radikális antitézise; a liberális ideológia oldaláról azért, mert a demokrácia
olyan uralmi rendszerré alakult át, amely féken tart minden, a meghaladására
irányuló akaratot, ugyanakkor alkalmatlannak bizonyult arra, hogy vonzóvá
tegye a felvilágosodás értékeit, s olyan humánus értelmet adjon nekik,
amely nem egyszerűsíthető le az árucikkekre: a szabadságot a manipuláció
váltotta fel, az egyenlőtlenség felemészti az egyenlőséget, a szolidaritás
helyébe a könyörület lépett - ez mind a demokrácia ígéreteinek nagy veresége.
E két nagy történelmi tapasztalat vasállkapcsa szétmorzsolta a felvilágosodás
humanizmusát. Ma tehát a közös hovatartozás humanizmusáról kell gondolkoznunk
a partikularista identitásbeli visszafejlődéssel, a pusztító utópiákkal
és a manipulált demokráciával szemben. Ennek a 21. századi humanizmusnak
a körvonalai általánosságban megrajzolhatók.
Először is, az európai tradíció alapvető vívmányára kellene építenünk,
tudniillik a köztársasági vonalra, amely a köztér és a magántér elválasztásához
kötődik. Enélkül lehetetlen megteremteni a funkcionális kapcsolódási pontot
az egyenlőség és a szabadság között. A köztér a közérdeket fejezi ki, és
olyan etikai háttér áll mögötte, amely az antikvitás római erényeire emlékeztet.
A magánszféra az individuális választások legitimitására utal vissza, legyenek
azok bármilyen természetűek; ezek a szabadság megnyilvánulásai a versengés
és a vetélkedés kontextusában, amely az anyagi és szellemi gazdagság forrása.
Aztán: ez a humanizmus közös értékek hordozója is, a közérdek átfogó
értelmében, hogy tudniillik a közérdek több, mint az egyéni érdekek összessége
- olyan közös értékekről van szó, amelyek egy választott közösség köré
rendeződnek (nemzet, regionalitás stb.). Hogyan épül fel ez az értékközösség?
A közös történelem révén, amely olyan, mint valami belső kényszer; és a
közös elhatározás révén, amely a Mi-közösségen nyugszik (egy másik módja
annak, hogy emlékeztessünk a népakaratról szóló rousseau-i elv időtlenségére).
Végül a humanizmus fogalmát ki kell nyitnunk a nembeliség felé, annak
az elvnek az értelmében, amely azt mondja, hogy semmi, ami emberi, nm idegen
az embertől. Ez a fajta nyitás pontosan az abszolutizált különbségek identitarizmusának
abszolút ellenpólusa. Ez a nyitás vezet el a keveredéshez mint legfőbb
értékhez, mint megvalósult humanizmushoz.
Itt is csak a véletlen műve volna, hogy minden kirekesztő identitarizmus
egyetértőleg helyezkedik szembe az emberfajták keveredésével? Úgy félnek
tőle, mintha a jellegeztes identitás halálos feloldódásáról volna szó,
miközben ez az egyetlen módja annak, hogy az emberi létfeltételek próbájának
tegyük ki ennek az identitásnak az egyetemességét. Félnek tőle, mert tulajdonképpen
a saját identitásukban nem bíznak. Páncélszerű származási identitásba zárják
be az individuumot, amely egész életre szóló börtön. Freud ez ügyben "a
kis különbségek nárcizmusáról" beszélt. Meghatározását kiegészíthetjük
a hiú megalomániával, hiszen ez van minden olyan identitásról szóló beszéd
mélyén, amely az én "tisztaságának" megőrzése ürügyén akar elválasztani
a másiktól.
A problémát nem oldjuk meg, ha előhozzuk a "sokféleség" fogalmát -
mint teszik ezt az abszolutista differencializmus hívei -, olyan hídként,
amely kifeszíthető a partikuláris és az univerzális közé. Mert ami sokféle,
az éppen az - ezt a szó maga is világosan kifejezi -, ami nem kevert, ami
nem keveredik. A fogalom bírálata megérne egy külön elemzést, amelyre itt
most nem vállalkozhatok. De elég csak két veszélyre figyelmeztetni. Egyfelől,
a "sokféleség" fogalmának, ha a kollektivitás kötelékéről van szó, csak
egyetlen pozitív értelme van: leírja az esetleges természeti körülményeket.
A kollektivitás kötelékében van fehér, fekete, sárga, van hit, vannak nyelvek,
s mindegyiknek legitim joga van a létezésre. De egy kijelentő módú helyzetből
(a nyelvészek azt mondanák: leírásból) nem vezethető le egy felszólító
módú kötelezettség: a fehér, a fekete, a sárga, a hívő, a nyelvi aktor
is ki akarhat szabadulni az esetleges létfeltételek közül, hogy átléphessen
az általános emberi létbe.
Másfelől teljes mértékig elfogadható, hogy a sokféleség az absztrakt
egyenlőség vakfoltjaira hívja fel a figyelmet. Valóban vannak strukturális
diszkriminációk, amelyeket nem lehet pusztán azáltal megszüntetni, hogy
a (kanti értelemben vett) köztársaság alapelveire hivatkozunk. Sőt, az
ilyen hivatkozás sokszor nem több, mint a diszkriminációk elfedésére szolgáló
eszköz. A bevándorló szülőktől származó fiatalok a megmondhatói ennek.
És ezek a diszkriminációk visszautalnak a köztársasági paktum ki nem mondott
tartalmaira: van-e benne hely a rassz, etnikum, hit használatának?
És itt érhetők tetten a köztársasági kötelék elfojtásai. Mindannyiszor
megjelennek, amikor a magán és köz terének átszabásáról van szó. A két
szféra elkülönülése egyre inkább elmosódik, részben annak következtében,
hogy az államok meggyengülnek a piaccal szemben, részben a társadalmi viszonyok
privatizálódása által felerősített individualizáció folytán. A globalizáció
kora nemcsak az identitások visszatértét, hanem az individualizációs folyamatok
erősödését is magával hozta, amelyek egyébként felkeltik az igényt, hogy
az ember etnikai és vallási "közösségeket" fabrikáljon magának.
A sokféleség problémája mint a társadalmi kötelék alapja tehát forrását
és legitimitását a társadalmak átalakulásának történelmi folyamatából meríti.
Ez nem változtat azon, hogy eredendő strukturális gyengeség hordozója:
nem képes választ adni a közösségi kötelék, a közös norma alapproblémájára.
De facto kizárja az egyetemesség lehetőségét, azaz a közös értékeket, amelyek
túlmutatnak a partikuláris értékeken. Egy politikai társadalom képtelen
működni ilyen közös értékek nélkül, ugyanis a sokféle "hovatartozás" háborújába
süllyed bele. Hogy lehet megcsinálni, előállítani, létrehozni a Közöst,
a közérdeket, azaz az Egyetemest a Sokféléből?
A válaszom, amelyet itt most nem tudok megindokolni, egyetlen receptből
áll: szükség van a homogenitásra is, a központi értékek kohéziójára a heterogén,
mindig partikuláris értékek fölött. Ez az önmeghaladás problémája, a nyitási
a közös emberi létfeltételek felé, s ez az igazi kihívás - mármint ha túllépünk
a különbözőséghez való jog apológiáján, amely nagyon könnyen átcsap, ezt
túlságosan is jól tudjuk, a kötelező elkülönítésbe és a jogok különbözőségébe.
A vallási totalitarizmus példája itt jelzés értékű, amely erőszakos fanatizmussal
dicsőíti a hitbéli, öltözködésbeli, étkezésbeli elkülönülés és a térbeli
választóvonalak morbid kultuszát. A vallási integrizmus ebben az értelemben
a lélek fasizmusa. Ennél pontosabban nem lehet meghatározni azt a magatartást,
amely a másik emberi közösségtől való különbözőség és elkülönülés kultuszát
kényszeríti ki, mert azt rombolónak és vallásilag tisztátalannak tartja.
A lelkükben mélyen megsértett emberi közösségek jogos identitásigényét
természetesen nem lehet azonosnak tekinteni az integrista identitarizmuséval.
Fentebb már hangsúlyoztam, hogy az önmagunkhoz való visszatérés legitim
a másokhoz fűződő viszonyunk alakításában. De figyelni kell azokra az óriási
veszélyekre, amelyek az újra előtérbe kerülő identitarizmusokkal együtt
járnak, különösen az olyan időszakokban, mint a mai is, amikor az egyik
kultúrából a másikba való átmenet miatt elvesznek a referenciák.
A 20. század bővelkedik az identitás nevében elkövetett bűnökben. Ám
egyesek gaztetteinek emléke éppoly gyorsan halványul el, amilyen gyorsan
mások bűnei megjelennek. Így aztán az emberi társadalmakban az emlékezet
egyetlen bizonyossága az, hogy nincs emlékezet. Az ember, mint Winston
Churchill világosan megmondta, sohasem tanul. A citoyen, finomíthatnánk
tovább, tanulhat, mert az individuummal szemben rendelkezik az emberi közösséghez
tartozás szolidaritásának erejével.
A modern egyetemesség a mesztic humanizmus, azaz a nyitottság a nembeli
közösségre. Az új népességcsoportok ezzel a nagy kihívással állítják szembe
a befogadó európai nemzeteket. Ez előtt a nagy kihívás előtt áll Európa,
amely magát az egyetemességet is kitalálta, és most az a feladata, hogy
konkrét tartalmat adjon neki. És ez az a kihívás, amely visszautal a kiindulópontunkra:
ha Európa etnikailag és kulturálisan kevertté válik, hogyan támogassuk
ezt a keveredést az egyenlőség és a szekularitás elvét tiszteletben tartva?
A válasz benne foglaltatik a kérdésben, ha helyesen tesszük fel: csak
az egyetemes közös értékek igenlése kínál együttélésre szolgáló jegyet
a befogadó társadalomban. Ami feltételezi, hogy ezekre a társadalmakra
nem lehet ráerőltetni olyan normákat és értékeket, amelyek ellentétesek
a sajátjaikkal. És fordítva: ha egyáltalán lehetséges a különböző és új
kulturális értékek integrációja a befogadó társadalomban, ez az integráció
meg kell hogy feleljen egy szigorú pedagógia elvnek: a türelmes nevelés
elvének, hogy segítse a kultúrák találkozását és az identitások testvériségét.
Hosszú munka, és sosem ér véget.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|