stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Konrád György
A SZABADSÁGRÓL

Komor tűnődéseimet, amelyek számot vetettek azzal, hogy ez a mi legnagyobb kincsünk elpárolog közülünk, volt nincs, megszakítom egy kis fejtegetéssel a szabadság hangulatáról.

Szabadságok: a mozgás, a kifejezés, a helyváltoztatás, a szerelem, a beszéd, a humor, a magány, a teli tüdővel lélegzés, a félrehúzódás, az elhallgatás, a távozás, a közeledés, a tanítás, a játék, a kérdezés, a beszélgetés szabadsága.  És még mi minden! De feladhatjuk magunknak a z önuralom a leckéjét is. Mint szabadságunk tornáját. Feltünedezik a kapni akaró ember izgatottsága helyett az adni akaró és tudó ember derűs etikája.
 

Vessünk egy pillantást a magunktól való szabadságra, ami az önuralom, az autonómia, vagy akár a segítés velejárója. Ahogy öregszünk, egyre több a fájdalom, a fogyatkozás, a kiszorulás, a hiány, a megaláztatás, és annak észrevétele, hogy hátra maradunk. És akkor, ha összeszedjük magunkat, napirendre kerül a szabadságunk a kellemetlen és megszégyenítő élményektől.
 
De még előbb itt vannak a kellemetlenkedők, itt vannak más olyan emberek, akiknek hatalma van rajtunk, és akiket bajaink okozójának vélünk. A forradalmak korának a szabadságeszménye: a másoktól való megszabadulás, uralmi rendszerek összetörése, és a fent levetése. Hosszú, merev zsarnokságok méhében keletkezett szabadságvágy töltötte be az újkori szabadságfilozófiát. A nép leveti az urait, a proletárok a burzsoáziát, a szegények a gazdagokat az ösztönök az ellenőrző értelmet, az élvezetvágy az erkölcsi fegyelmet. És ezzel járt az értelmes és méltányos élet utópiája is, tehát valamilyen rend igénye és elgondolása.

A színpadot betöltötték a szabadság én - te viszonylatai, az ego és az alter viszonya. Szabadságunk legnagyobb akadálya a másik volt, az idegen, a szomszéd, a megszálló, az, aki fölöttünk van, vagy az, aki alattunk van, az, akitől meg akarunk szabadulni, és az, aki meg akar tőlünk szabadulni. 

Újabban, a paradoxonokra fogékony modern korban ocsúdunk rá a belső harcra, énünk harcára a belé épült elvekkel és elfogultságokkal, tulajdonképpen önmagával. Több fény irányul az én-én viszonylatra. A bennünk rejtőző, elnyomott ösztön, a nemi vágy nagyobb megértésben részesül, ezzel szemben ellenszenv ébred a kritikus okosság iránt. Gyanú a fent iránt, bizalom a lent iránt. 

A szabadságról többet tudok, ha nélkülözöm, ha a szabadsághiány állapotában vagyok? Elnyomatásban az ember tud valamit a hátsó gondolatok bonyolult szövevényéről. De mégis, mintha többet tudna róla az, aki hozzászokott, akinek természetes, hogy van. A szabadság nem állandó adottság, hanem gyarapodás vagy fogyatkozás, és közben sok munka, hogy legyen, hogy ne vesszen el.
 
Hozzátapadtam ennek a félmúltnak a történetéhez, közösségekből kizártak, mérsékelten vettem részt a forradalmi eseményekben, szerencsém volt, nem csuktak be. Voltak kisebb kellemetlenségeim, rövidebb letartóztatás, rendőrségi zaklatások. És ami illik ehhez, a régi rendben sok időt szenteltem a tizenkilencedik századi orosz irodalomnak. Félállásban szerkesztettem Gogol, Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit. Egyébként, mint hal a vízben, úgy úszkáltam a létezésben, üldögéltem könyvtárakban, esténként találkozásokra is jutott időm. 
Vasárnapi gyerek, veszélyek is kerülgettek, mindet túléltem. Kavartam a bablevest, és ha nem fordulok el, átlövik a fejemet. De milyen ihlet fordította el a fejemet a fazéktól? No persze, a nő! A velem egy idős, még nem egészen tizenkét éves tökély. Két nappal a felszabadulás előtt, majdnem kivégzett egy nyilas, de legyintett, és otthagyott.
K. a művészklubban találkozik egy volt iskolatársával, aki 1944-decemberében össze volt kötözve az apjával a Duna-parton.  A nyilasok sortüze mindkettejüket eltalálta, de az apának a mellét, a fiúnak csak a karját. A vízben megpróbáltak mind a ketten fennmaradni, de az apa elgyengült, hátradőlt, a fiúnak pedig sikerült eloldoznia magát az apjától, elengedte, és még utána nézett. A zajlás a folyó közepe felé sodorta hanyatt fekvő apját, aki úgy mosolygott rá, mint aki a vonatablakból visszanéz. 
Amikor az 1956-os felkelést leverték, amikor Budapest megtelt szovjet tankokkal, amikor oly sok fiatal között a barátaim is nekilódultak, amikor elindult a hullám kifelé, amikor a jobbat választani lett a józan evidencia, túl minden ésszerűségen maradtam, és vártam a látogatót, a letartóztatót, a bajokat és örömhíreket, szeretteimet és a magányt. 
Az elől, ami jön, nem térek ki, és nem is megyek utána. Állok a hetvenes években a metrólépcsőn, nézem az arcokat. Ez talán nem adna fel, akkor sem, ha az érdeke úgy kívánná. Az ott elárulna és kirabolna. Ez tudna titkot tartani, annak viszont jár a szája, mint a kacsa segge. Ezek itt tűrnék, hogy kiemeljenek közülük egyet-egyet, nem bujtatnának, önkéntes foglyok, itt a sunyi és a szélkakas a realista.
A puszta tény, hogy még élek, és méghozzá különösebb testi fájdalmak nélkül, hálára kötelez a sorssal szemben. Az öregnek, akivel már hetvenhét éve együtt élek, szívesen jósolnék világ körüli csavargásokat, félő azonban, hogy ez csak badar hetvenkedés lenne. Lakodalomba hívtak, a menyegző az élet csúcsa, rendkívüli bőség, testi-lelki lakoma. A lét sötét anyaga is jelen van, nemcsak a ragyogása. Ezen az ünnepen polgárjoga van a bűvöletnek és a rettenetnek. 

Mivelhogy a butaság mindig túlnyomó, a szellem önállósodása vég nélküli folyamat. Hajlandó-e a bölcs medvetáncot lejteni, miközben a lánc másik végét és a korbácsot az ostoba tartja a markában? Van, aki a párt kutyájából a maffiák kutyája lett.
Diktatúrákban a demokratikus ellenzék a földalatti sajtót használta a szervezett idiotizmus ellen, a lehurrogással meg nem félemlíthető reflexióért. A szamizdat, a titkos és tiltott földalatti nyomtatás és terjesztés kiváló iskola volt. A szolgáló értelmiség szerepével szemben, a demokratikus ellenzéket a maga útján járó, kereső értelmiség eszménye vezette. 
Tartózkodó távolság, miért is bíznánk ma abban, akiben tegnap nem bíztunk meg? Csak, mert bennünket idéz? Így még gyanúsabb. A szamizdat inkább a demokratikus idealizmusból nőtt ki, mint valamilyen ellenséges érzésből. 
Ha a gondolatközlés kormányzati cenzúrája megsérti az alapvető emberi értékeket, akkor megszületik az áthágás, a cenzúrának magát alá nem vető, illegális önkiadás, amelyet olyan emberek műveltek, akik úgy hitték, hogy egyedül is helyt tudnak állni, ha a büntetőgépezet felelősségre vonja őket. A szellemi ellenzék a földalatti sajtóban visszanyúlt az értelmiség tartós értékeihez, mint például a másik ember méltóságának a tisztelete,  a megfontoláshoz való ragaszkodás, a hazugság és az árulás megvetése. 
Mindent összevéve sikerült magukat megerősíteniük a megfélemlítés országos masinériájával szemben. A félelem viszonylagos leküzdésének praxisa, a rejtőzés és a kiállás dialektikája, a földalatti titkos munka és az érte való nyílt felelősségvállalás, a konspiráció és a nyilvánosság kombinációja tanulságos volt. 
A második évezred vége előtt, a beszéd még hozzá volt kötve a papírhoz, a fogható és komplikáltan sokszorosítható, tárgyiassága miatt elcsíphető és elkobozható anyaghoz. Az elektronika korából visszatekintve ezt megható korszaknak tekinthetjük. 
 
*
Öt gyerek van most itthon, Jutka autóval ment vásárolni, ma lesz a Széder este. Mi ezt nem tudjuk előírásosan bonyolítani, a gyerekek talán felolvasnak valamit a Hagadából, itt van anyám is, majd beleszól. Megemlítem, amit nagyapámtól hallottam, hogy ez a szabadulás ünnepe, bármiféle rabság alól, mert ez a szerződésünk az atyával, hogy bármely földön, bármely városban erre törekszünk, és ezt ünnepeljük: a mesés felszabadulást. Ez a történet a fáraóval a római birodalom és megszállás idején erre az utóbbira is vonatkozhatott. Minden szabadulásmese minden rabságra érvényes. 
Nem tudok megszabadulni a múltamtól, ezt kaptam, ez a kiindulópontom, ide van honvágyam, ez a kibocsátó halálos valóság, amelyből csak ideiglenesen emigrálhatok. Az író a többi ember között olyasféle, mint az óvónő a gyerekek között. Szellemi sugárzásával fenntart és betölt egy közösséget, akkorát, ahányan olvassák.

A szabad ember rögtönöz, és derűt áraszt; cselekvésének, gyakorlatának a játék a lényege. Varázskörében kiszínesedik a társaság, várjuk a váratlant. Szabadság: az élet győzelme a folyamatos, megszokott agónia fölött, minden reggel felfrissülő energia, nevetni tudás az akadályokon. 

1989. előtt, a közép-európai és benne a magyar demokratikus ellenzék undorodott a diktatúrák minden válfajától, kommunista és fasiszta elnyomástól egyaránt. Az összetartó cement az ízlések és erkölcsök a hasonlósága, és ezen az alapon a barátság volt, meg a szolidaritás egymással. Odafigyeltünk egymás szavára.

Nem hiányzott a bátorság, sem a testi, sem a szellemi. Szolidaritás vagy árulás, ez a dichotómia volt a legdrámaibb erkölcsi téma. Úgy hittük, a szabadság büszke és szép, a megalkuvás viszont szánalmas és csúnya. A szabadság az, ami bennünk a legjobb, amit utólag nem fogunk szégyelleni. Mi az emberi méltóság titka? A személyiség függetlensége az uralkodó tendenciától, a feljövő divathullámtól, a szubkulturális közhelyektől. 

Az egyén szabadsága akkor hiteles, ha állhatatosan megy felé, ha egybeesik életrajzának a tartós útirányával, ha életének ez a tengelye. A nem-szabad ember viszont azt hiszi, hogy ha másképp viselkedik, mint ahogy a korízlés igényeli, akkor mellőzik, megfeledkeznek róla, akkor nem érdekes. Ha nem trendy, akkor nincs.

Rejtelmes és sokoldalú fényforrás a szabadság a társadalomtól, a hozzánk tartozóktól és önmagunktól. Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség, mondta egy költő, akit diákkoromban sokra becsültem. Akinek időnként belesuttog a fülébe a szabadság démona, az abban a hitben él, hogy félelemtől mentesen rendelkezhet önmagával. Váratlan ötletek és eszmék megvalósítása foglalkoztatja, még önmagát is szereti meglepni. 

Nem nehezedik rá ólomsúllyal mindaz, ami volt, nem fél a kelleténél hevesebben semmilyen központi hatalomtól, számára nincs felségsértés, államellenes izgatás, nincs kikezdhetetlen tekintély. Ha felötlik benne egy idea, és átmegy a pontos kérdések vizsgáján, miért ne követné? Gondolt arra is, hogy mi jön utána? Hogy utána mi lesz, ahhoz gyenge a képzelete, és nem is kergeti előre.

A játékos szabadsága? Don Juan, vagy nőnemű megfelelője gyerekes, mindenhez hozzá akar nyúlni. Mire kíváncsi? Nemcsak a másikra, nemcsak a megszerzendő zsákmányra, hanem önmagára is az új helyzetben, a vágyott test mellett heverve szerelmi csaták után, vagy unva már a bank jelentéseit tőkéje növekedéséről, vagy a gyászjelentéseket vetélytársairól.

Ámde az emberben a játékosnak olykor kedve támad kínozni a másikat. Ha nem a testét, akkor a lelkét. Lehet olyasmit mondani, hogy szenvedjen tőle, és mégis keresse a barátságot velünk, hogy akarja megkapni a maga mindennapi megaláztatását. Lehet és szokás egyszerre bűvölni és kínozni, izgalomba hozni és faképnél hagyni, elétenni a poharat és elvenni előle.

Városomban megjelent az újfasiszta, aki nem akar jónak feltűnni, inkább azt akarja, hogy gonosznak és rettenetesnek lássák.  Már nem is csak a zsidót vagy a cigányt, a helyben szokásos bűnbakot akarja verni, hanem a jó lelket is, aki a bántalmazottak védelmére kel, ezt a leginkább. Én nem vagyok jó fiú, te nekem ne jöjjél jó fiú dumákkal.

Az is egy szabadság - késznek lenni a meghalásra, az öngyilkosságra, és nem rettegni még a halálos ítélettől sem. Akit megszáll ez a fajta közöny, ha akarna, ölhetne is, rajta áll, hogy öl, vagy nem öl, de ha elkövette a bűnt, ám még élni szeretne, attól fogva félni fog, hogy rájönnek, és ettől más ember lesz. Ott marad a bűn elásva a küszöbe előtt. 

Az embernek együtt kell élnie a történetével, szívesen emlékezik rá, vagy szégyelli, de megfeledkeznie róla nem lehet. A cselekedet előtt vagy mérlegel, vagy nem, talán csak vaktában beleugrik, ez a kaland esszenciája. Belevágunk, és majd meglátjuk. Akarunk ideiglenesen vakon előremenni. A politikai rendőrség álnévtárában elvakult volt a nevem.

Mondják, hogy volt egy orosz szabadulóművész, aki mint elsőrangú hipnotizőr elhitette az őrökkel, hogy ő Berija, a sztálini korszak titkosrendőrfőnöke.  Vagy gondoljunk a kötéltáncos és a cirkuszi artista szabadságára a testük súlyától, a gravitációtól. A táncosnő a test entrópiáját szívós küzdelemmel kecses formába költi át. Mindezekben feltűnő az incselkedés a halállal, megközelíteni, közel engedni. Csak azért is kibírni!

Vagy: nem válaszolni a megaláztatásokra, a hatalmasokon lelkileg felül kerekedni. Az is egy szabadság, hogy kívülről elbeszélésként tudjuk szemlélni az életünket, amelynek eleje, és minden bizonnyal vége is van. Mindenesetre van egy utolsó fejezet, és ha ezt megéljük, akkor kitűnik, hogy ez csak az utolsóelőtti volt.

És most vessünk egy pillantást a szeretteinktől való szabadságra. A tartozásaink, kötelességeink zömét mi magunk komponáltuk. Életszokások, napirendek, amelyek készen adódtak, és amelyeket mi alakítottunk ki. Rabjai vagyunk önmagunknak. Függőségek a szeretteinktől, családi életmódunktól. Megyek már, kedveseim, megyek már haza!

Szabadság és felelősség? Kiért? A ránk bízottakért. Azokért, akiknél erősebbek vagyunk. A szabadságot tőlük nem küzdhetjük ki. A szabadságharcot az ember a nála erősebbekkel vívja. Felelős vagyok a gyerekeimért, a feleségemért, idős anyámért, azokért, akikről gondoskodnom kell. Azokért, akiknek a létezését biztosítanom, támogatnom kell. Olykor egy vadidegenért, akit a sors elém hoz, vagy éppen a karomba ejt. Mindezek javára korlátoznom kell a szabadságomat, de hogy a szülő alkalomadtán akár az életét is feláldozná a gyerekéért, ez többé-kevésbé természetes, bár nem minden kultúrában van így, és nem is mindig volt így.

Mi magunk mérünk magunkra törvényeket, amelyeket attól fogva nem kérdőjelezünk meg. Ha lenne is módom most rögtön elutazni a világ végére, hogy megtekintsem, vajon ott is két szeme, két füle, egy orra és egy szája van-e az embereknek, ezzel a szabadságommal azért nem élnék, mert más hozzám közelállókra lennék tekintettel. Születésünkkel örököljük a családunkat, aztán csinálunk magunknak még egyet-kettőt, és a személyes szabadságunkat eleve hozzáigazítjuk már ehhez a legszűkebb körhöz is.
        
Mondhatjuk ugyan, hogy az én szabadságom azonos azzal a szeretettel, amely a hozzám tartozókhoz fűz, más szóval lehet a szabadságot és a felelősséget azonosítani is; ez a kérdésnek igen erkölcsös megoldása, nem mentes azonban némi képmutatástól. A gondolati világosság kedvéért különítsük el a szabadságot a moráltól. 

Szabad vagyok, ha azt teszem, amit valóban meg kívánok tenni. Ha odamegyek, ahol lenni szeretnék, vagy ha úri kedvem szerint ki sem mozdulok a kertemből. Az ember szívesen távozna messzire ettől az ágytól, talán, mert kiskorától fogva halálfélelemmel gondol arra, hogy még ma este muszáj lefeküdnie, és az ágy, akár a sírgödör, elnyeli. Ezért a szívében mindig marad egy zúg, ahol más világra, új életre, vedlésre, költözködésre, könnyű hátizsákkal világcsavargásra vágyik.

Annyi mindenfélére lehet vágyakozni, és annyi életfordulatot sugallnak a véletlenek. Sok évvel ezelőtt egy ismerősöm elkapott egy ismeretlen hölgyet, aki az autóbuszról lelépve megbotlott, és ha ő át nem karolja, akkor a könnyű léptű nő elesik. A férfi első szava ez volt: "Legyen a feleségem!" Azóta is átkarolva tartja, és a hölgy ezt nem bánja.

Egyik könnyed lépésünkből sok minden következhet, valóban súlyos lépések, amelyek eszünkbe sem jutottak volna. Mi magunk kötjük meg magunkat a vágyainkkal és egész eddigi életünkkel. A leghosszabb ölelés is csak egy pillanat a belőle származó emberi életidőkhöz képest. A kisded gyönyörrel mi mindent ró magára az ember! Örököltünk néhány csapdát, aztán magunk is szerkesztettünk néhányat magunknak.

Jó-jó! A gének, a szüleim, a kor és a környezet, igen, engem mindez meghatározott, de amit tettem, azt mégiscsak én tettem, és minden bizonnyal azért, mert így tetszett, mert így tartottam helyesnek, akkor is, ha utóbb kiderül, hogy tévedtem. Az ember maga építi-vezeti az életét, és ahogy formázza, azzal jutalmazza és bünteti önmagát. 

A szabadságnak a felelősség nem a szinonimája, de nem is az ellentéte. Mert az igazi ellentéte a szorongás, a tárgytalan és bénító félelem, amely nem enged a dolgomra figyelni. A szorongásban az a kellemetlen, hogy nem tudom, igazam van-e, vagy nincsen, hogy nem tudom, helyes-e, vagy nem. A szabadságnak inkább a nyugalmas derű az atmoszférája, olyan embereké, akik bármikor nagyjából készen vannak, megtették a magukét, jöhet, aminek jönnie kell. 

Menjünk tovább szabadság és felelősség viszonyának szemügyre vételében. Tételezzük fel, hogy a felsőbbség valamit elvár tőlünk, és ellenünk fordul, ha másképpen viselkedünk, mint ahogy ő ezt elvárja tőlünk. Az esetek jelentős részében ezek az elvárások értelmesek, megeshet azonban, hogy éppenséggel eszelősek és gonoszak. A szabad ember különbséget tesz közöttük, és megfontolja, hogy mivel jár, ha megteszi, vagy ha nem teszi meg azt, amit elvárnak tőle, ha meghunyászkodik, vagy ha szembeszegül.

Mind a szabadsághoz, mind a felelősséghez jókora intelligencia kell. Okos szív, ahogy Tolsztoj mondta Csehovról. Ez az okos szív, ha van ilyen, segít eligazodni a döntésekben. Amihez kell valami őstehetség is, amely előre láttatja a tett nyomán változó helyzetet, de nem árt ismerni a körülményeket. A szabadsághoz tehát tudás is kell, tetteim valószínű következményének a tapasztalati és intuitív ismerete, hogy fölmérhessem a felelősségemet, tudván, hogy minden döntés az egyiknek jó, a másiknak rossz, és semelyikkel sem maradhatok patyolatfehér. 

Kis és nagy ügyekben szakadatlan döntünk, változatos kompromisszumokkal rangsoroljuk az érdekeinket, amelyek között vannak feltétlen és feltételes érdekek, tehát olyanok, amelyekről nem lehet, és olyanok, amelyekről éppenséggel le is lehet mondani. Szabad vagyok, ha azt teszem, tehetem, amit a legjobbnak tartok. Szabad vagyok, ha módomban áll egyetérteni azzal, amit teszek, ha tetszik nekem a kötelességem, ha azt én magam róttam magamra, ha elfogadtam, ha szerződéssel, ígérettel, aláírással vállaltam, ha szóban és tettben nem hazudok.

Hogy mikor fogadjak szót, és mikor szegüljek szembe? Hogy mikor bólintsak, és mikor rázzam tagadólag a fejem? Hogy meddig menjek az alkalmazkodó udvariasságban? Hogy mennyire vonhatom ki magam a szokásokból és szertartásokból, ha azokat nem igényelem? Hogy mikor mit engedek, és mikor mit tiltok meg magamnak? Ez a sok félig öntudatlan döntés egy belső komputerből jön, amit régiesebben jellemnek is nevezhetnék.

Arról a valakiről van szó, aki énbennem dönteni szokott. Akire lehet számítani, aki nem csap be. Nemcsak arról, aki gondolkodik, hogy mit kéne cselekedni, hanem arról, aki meg is teszi és helytáll érte. Megesik, hogy az ember olyat tesz, amit bánni fog, és ezt jó előre tudja. Némán szidja, vagy kineveti magát, mégis továbbmegy a megkezdett útján.

Megeshet, hogy a szabad ember túlteszi magát a szabadság fogalmán. Megeshet, hogy a felelős ember túlteszi magát a felelősség fogalmán. Sőt, ez a két szó eszébe sem jut, csak úgy egyszerűen szabad és felelős. A létezésmódjával. Ezt csak azért mondom, hogy biztassam az olvasót, ne féljen a legkedvesebb szavaitól sem. Mitől féljen? Semmitől? Talán mégis egyvalamitől. Attól, hogy rá esik a nagy fény, és akkor valami kiderül. Valami élethazugság.

Ez vagy az, bizony, hiba volt. De hát megesett. A bűn többnyire baleset. Szembejött az emberrel, és az, szegény, nem tudta kikerülni. Nyeszcsasztnije, szerencsétlenek, boldogtalanok, mondták az orosz parasztok, mikor a megláncolt fegyencek menete áthaladt a falujukon, írja Dosztojevszkij.

Nem voltak művészei a kormányzásnak Scylla és Charibdis között. Miért nem hajózott Odisszeusz ügyesebben? Próbálta felfogni az istenek üzenetét, és nem volt közömbös Nausikáa kecsessége iránt. Aztán hazament, és annak rendje-módja szerint elbánt a felesége kérőivel, hogy tisztázza, ki a gazda a házában. Tette, amit a sorsa diktált. Odisszeusz meg van költve, és vele a kíváncsi európai ember is, aki az ő kalandos természetének a rendelése szerint mindenféle kalamajkába gabalyodik. Vándorútra kel, végigéli a nagy próbákat, aztán mikor érzi a fáradtság hatalmát, hazamegy, és maradék erejével rendet rak otthon.

Rovod a nap körútját reggeltől éjszakáig, az ágyadtól az ágyadig, kísérletezel még ezzel az egy, soron következő nappal, és ahogy körülnézel, megállapítod, hogy csupa Odisszeusz vesz körül. Akárcsak te, ők is jól-rosszul kísérleteznek az életükkel. Ők is egyensúlyoznak a vágyaik és a körülményeik között, igazodnak, sorakoznak, kibújnak, lelépnek, elhúzódnak, visszatérnek, és cipelik a biográfiájukat, amelyben fogy a jövő, és szaporodik a múlt.

Ha majd a túlvilágba szóló vízumért sorakozva oda kell járulnunk a szabadság angyala elé, aki rögtön azzal kezdi, hogy irgalmatlanul keresztüllát rajtunk, nyögve megpillantjuk behódolásaink dicstelen láncolatát. Még egy nyögés a felelősség angyala előtt, borzalom akárcsak végigtekinteni felelőtlenségeink, szeszélyeink, kicsapongásaink, pukkancskodásaink, kislelkűségeink során.

Mehetsz egy terembe, ahol a falat, a mennyezetet képernyők borítják, és ott van rajtuk minden elmúlott pillanatod. Nézheted magadat, beleütik magadba az orrodat, mint a kutyáét a saját piszkába. Ezeket a rád tapadt erényeket és bűnöket letennéd már, mint egy átnedvesedett gúnyát. Hát ez meg miféle hely? Mert, hogy ez nem a mennyország, az biztos. Talán a pokol maga? Ó nem, a pokol, az csak egy rémtörténet. Ez te vagy, te magad. Ajtót keresel? Ablakot keresel? Kivágyakozol innen? Kérelmedet az illetékesek majd elbírálják, és döntésükről idejében értesítenek.

Szabadság az egyén életében? Az életkor előrehaladása egyre inkább függővé teszi, másokra szorul, támogatásra van szüksége, elbátortalanodik, nagyobb testi mozgásra, helyváltoztatásra nem vállalkozik, nem biztos abban, hogy ha megtámadják, el tudja látni a támadó baját, inkább félrehúzódnék, bezárkózna. Nem vágyik új emberekre, férfiak és nők társaságára, magánykedvelő lesz, odúba húzódik, átjárja a csend gyönyöre. Elnézi hosszan a kisgyerekeket, nem akar beleavatkozni a többiek ügyeibe, nem bír odafigyelni a heves, vitatott ügyek részleteire, szereti nézni a falat és a lombon át az eget. Nem kíván rekordokat felállítani és másokat lepipálni, hosszan tud nézni egy féllábon álló gólyát. Érzékeli az idő lassú múlását, behunyja a szemét.

Ki uralkodik a másikon? Te azt akarod, hogy én egészen a tiéd legyek, te meg nem akarsz egészen az enyém lenni? Én jámbor kannibál, megeszlek, lerágom a húsodat egész a csontodig. Kezem a két combod között megfelelően elhelyezkedett, most már alhatunk. Ezzel az énnel, amely rendelkezésemre áll, szembe van helyezve egy sokarcú te. Ebben benne vagy te, a feleségem, a gyerekeim, mindenki, akit szerettem, és ma is szeretek még, az emberek körülöttem itt Budapesten, vagy szerte a világban. Halottakkal is ott folytathatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Egyedül vagyok a kávéházban, elszórakozom a lehetőségekkel, és várlak téged a gyerekekkel.

Értelmiségi az, aki kifejezi magát, neki a gondolatszabadság a legfontosabb. Ha a demokratikus közvélemény cenzúra, akkor a demokratikus közvéleménynek is ellene vagyok. Bombám nincs, mondataim vannak. Annak, amit írok, ára van, ezt megtanultam, letartóztathatnak, bolondnak nézhetnek, félreérthetnek, éhkoppon tarthatnak, és fütyülhetnek is rám azért, amit írok. Az értelmiség világtörténete: saját befejezhetetlen emancipációjának a története. 
Az egyes ember öntudata olyan kis vézna és tapogatózó lényecske, hogy érthető, ha a nemzetének a hadi vagy sportsikereivel erősíti meg magát. Folytonosan csúszkálunk a személyes énünk és a kollektív énünk között. Most éppen csak én vagyok, aztán mi vagyok a többiekkel együtt, akikkel egy érzelmes közös én-t alkotunk. Ki tudja, hogy mikor vagyok én, és hogy mikor vagyok mi? Nem járulunk hozzá, hogy a közös sérelem miatti nemes szomorúság jogát elvitassák tőlünk. A gyászunk a vagyonunk. 
Összejönnek az öreg disszidensek Kelet-Európából, unalmas, vagy kedvesen élcelődő bácsik, a feledékenység és az összekeverés zavarával megölelik egymást, nem kell sok hozzá, hogy jól beszélgessenek. Egy társaság, néha csúfolódnak is egymáson, de összetartanak, gerontokrácia, vannak pártfogoltjaik, beleírják a nevüket az aranykönyvbe, helyi bort isznak a város díszserlegéből.  
Ez a város pedig így jó, és így rossz, ahogy van. Olyanok kormányozzák, amilyeneket eltűr; az van felül, aki oda igyekszik. A hülyeségeket, ha előbb hajlik is rájuk, városunk előbb-utóbb levetkezi. Nem remélek mást tőle, mint amit ad. Próbálok nem esni a fejemre, és igyekszem megnehezíteni, hogy lecsapjanak, mint egy bárányt, vagy régiesen szólva, mint egy taxiórát. Némi koncentrációval láthatom anyámat és apámat egymásba karolva, amint a kert végéből vigyázatosan a ház felé lépkednek, hallom, mit beszélgetnek. Látomáshoz szólni bárhol szabad nekem, a régmúlt alakok előhívhatók, csak türelem kell hozzájuk. 

A haza az emberiség családiasabb darabkája. Hol túláradóan, hol meg vonakodva tekintem a magaménak. Aztán megjön egy utcasarkon az emberiségnyi család sejtelme. Testi ihlet ez, érzed a hasonlóságot és az összetartozást vadidegenekkel. Az empátia hol van, hol nincs. Apadt kedvünkben elfoglalja helyét az emberutálat. Kiállhatatlan népség, beteszed magad mögött az ajtót. Aztán nyújtózkodsz, legyintesz, elneveted magad, visszaballagsz, nekitámaszkodsz az ajtófélfának, nézed, és megint jól lehordod a bentieket.
Az állam forradalmi úton nem számolható fel, legföljebb új nevet adnak a hivataloknak, kicserélik a tisztviselőket, utána kevesebb lesz a szakértelem, és több az elhanyagolás. Az állam nem tud nem lenni. Ajánlatos óvatos kézzel nyúlni hozzá, megbosszulja a heves beavatkozásokat. Mit várhatunk el tőle? Legyen minél civilebb, korrektebb és tapintatosabb. Hasonlítson egy előzékeny, jól nevelt emberhez. Fegyelmezze rossz tulajdonságait, ne leskelődjön, ne hallgatózzon, ne fenyegetőzzön, ne gorombáskodjon. 
Mindig van egy nyugalmi páholy, ahonnan saját színházunkat nézzük, gyámhatósági íróasztal, elmegyógyintézeti pad, sírkőasztal. Az alakok valahol ülnek, és feléjük robog a történelem, mint egy gyorsvonat a moziban. Mulatságos, hogy csendes írógépeléssel milyen lármát tud kavarni az ember maga körül. Ergo bibamus, tehát igyunk, és mellőzzük a tenyeres-talpas általánosításokat. 
Ki akartam csúszni az állambúra alól, el akartam osonni a városomból, de aztán azt tapasztaltam, hogy még mindig benne araszolok, és hogy nem is vágyom innen el. Évtizedek múltak el tevékeny és fegyelmezett rezignációban. Az elfogultságaimból kibogozódás éjszakáim tornagyakorlata. Mi ez a kényszer, ez a sodrás? Hogy ne legyek befogva, hogy ne tudjanak körülkeríteni és megfélemlíteni. 
Különféle politikai rendszereken átöregedtem. A tömörödés felé baktatva, híradásaimban teret adtam az epigrammatikus nyelvnek. Maradjon ez a könyv egy darabig az éjjeli szekrényen, hogy időnként belenézhess; kísérjék ezek a szekvenciák az álomra készülő nyugalomkeresőt. A fontos mondathoz vissza kell térni, meg kell fürdetni a kétely savában.
Itt élünk három bajjal: köznapi létünk kellemetlenségeivel, halálunk biztos tudatával, és a világról való tudásunk bizonytalanságával. Én nem igényelek kárpótlást, meg tudok férni a bajokkal, nem egészen ismeretlenek, tudok nyugodtan gondolni a halálra. Mind az égi, mind a földi utópia feltételezi a világ, az itt és most nagy visszautasítását. Én azonban az olyan, amilyen ittlét helyett nem igényelek valami radikálisan mást. Jönne valami, ami nem igazán más, de azt kellene hazudni róla, hogy gyökeresen különbözik, és jobb, mint az, ami itt és most van. Az elvileg tökéletes állapotok bármiféle ígérete visszataszít, mint a hazug ember. 

Többen mondják, hogy menjünk innen. Nem megyek, bevárom a telő idő hozadékait. A vereség úgy kezdődik, hogy a tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk, de néhányunknak sarktétele, hogy a szabadság erősebb, ezért a játékot nem adjuk fel. Azt tesszük, amit meg tudunk tenni, bűnbánatot nem mutatunk, és nincs kedvünk belenyugodni a dolgok végzetességébe. Kocsink elé fogjuk az ellentétek vadállatait, és észen túli megátalkodottsággal tartjuk a gyeplőt.
A jelenlegi helyzetem legalább annyira a saját művem, mint a környezetemé. Az emberek életük minden helyzetében cselekedhetnének másképpen is, mint ahogy teszik, mint ahogy azt a körülmények előírják. Jobb a napon járni, mint egy cellában gubbasztani. Akarunk elmenni valahova, akarunk elmenni valahonnan, a szabadság természetes vágyaink gyűjtőneve. A félelemtől leláncolt ember átruházza istenre a szabadság gondolatát. Az egyén több a körülményeinél, és magában hordja a valószínűtlen cselekvés lehetőségét, a szabadságot, ami a jelenség engedetlensége a követelménnyel szemben, hogy csak ennyi legyen. 

Emberünk aránylag messze ment az egyéniség és az egyetemesség útján. Arról képzelődött, hogy kiszabadul a testi nehézkességből, és kitárulkozik a szabad légtérben. Megkérdezte magát, miért ne enne a tudás almájából, és a kéj gyümölcskosarából? 

Kotlani szeret, mint a tyúk. Minél kevesebb megzavartatást. Nem hagyta az eszközöket a fejére nőni, és nem tudták legyőzni a kondíciók, csak a kor, az most az ellenfél. Úgy ír, ahogy jön, majd kiderül, hogy a folyó hol ás medret magának, hagyja kanyarogni, az anyag megmutatja magát, és elmondja, hogy mi akar lenni, hogy mi kell neki. Csak utólag tudhatod meg - pillanatnyi felvillanásokra -, hogy mit akartál. A cikázások, a mozgékonyság, utólag meghálálják magukat, amíg bele nem ejtődünk a gödörbe. 

A demokratikus folyamatot az ország iskolájának véltem. Iskolákban vannak jó és rossz tanulók, okos és buta diákok. Nem állt készen rendelkezésünkre a demokratikus viselkedés stílusa. Érdekeltek a nagy változatossággal kialakuló rokon- vagy ellenszenves szerepek. A győzelem nem biztos, a jó mulatság azonban valószínű, mondtam.

A legjelentősebb magyar színpadi mű utolsó sora így hangzik: Ember küzdj, és bízva bízzál.  Ezt az Úr hangja mondja, Ennél okosabbat az Ember hangja sem tudna mondani.



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret