Esther Kinsky
21 Grad Blau
(egy dunai hajóútról)
XII
Évekkel az első budapesti tartózkodásom után ismét ott laktam, ezúttal
egy hatodik kerületi ház utcára néző felében, a második emeleten. Minden
emeleten négy lakás volt, ahova a belsőudvart körülölelő széles gangról
lehetett belépni. Néha megjelent egy Ildikó nevű fodrásznő, hogy a szomszédasszonyokat
ellássa egy új frizurával. Ameddig az időjárás engedte, kint ültek alsószoknyában
a kempingasztalaiknál, süteményt ettek, és végtelen csevegés közepette
daueroltatták és festették a hajukat, miközben a szívbeteg Julika néni
becsavart hajjal, ujjatlan, virágos köpenyben a korlátnak dőlve állt és
egyik cigarettát szívta a másik után. Ha a szomszédasszonyoknak valami
mondanivalójuk volt számomra, Ildikót küldték, ő tudott németül. Ildikóval
üzenték meg, hogy mikor olvassák le a villany- vagy gázórát, hogy a lépcsőház
és a gang közötti ajtót éjjel-nappal duplán kell bezárni és, hogy a gangon
lévő virágaim tetvesek. Azt is elmesélte Ildikó, hogy a szomszédasszonyokkal
való fodrásztalálkái közötti időben egy Bécs és a Dunadelta között közlekedő
gőzhajón dolgozik, és hogy németül is ott tanult meg.
Egyszer meghívott a hajójára, amikor az néhány napra kikötött
Budapesten. Nagyon meleg nap volt, sehol egy kapitány, egy matróz, egy
dauerolt utas. Ildikó megmutatta a közös helyiségeket, a fodrászszalonját
és a recepció melletti kis trafikot, amit szintén ő üzemeltetett, egyik
kedvenc kifejezésével élve vérmes üzletasszonynak nevezte magát, akinek
a fodrászat csak egy epizód volt az életében. Felvitt a fedélzetre, ahonnan
a város vakítókék nyári egével furcsamód egészen másképpen festett, mint
Pestről vagy Budáról, vagy valamelyik hídról nézve. Még soha nem voltam
olyan hajón, ami nagyobb lett volna egy kis rajnai sétahajónál és hirtelen
a Dunai Exodus című filmre kellett gondolnom, ez némi szorongást váltott
ki bennem. A végén Ildikó bemutatott a vőlegényének, aki a hajón pincérkedett
és éppen szalvétákat hajtott süveggé későbbi alkalmakra. A vőlegényét Ilijának
hívták és bolgár volt. Magas, göndör, fekete hajú férfi, arcából el nem
tűnő, széles mosollyal. Hozott nekem egy kávét és áradozott a hajópincéri
életről. Legjobban Pozsonyt szerette, legkevésbé Belgrádot. Egy Vidin nevű,
valahol a Duna partján fekvő városból származott és egészen különlegesnek
találta, hogy egyetlenegy folyó ennyi fővároson képes keresztül folyni.
Szerette a hazáját, de szívesebben beszélt Üzbegisztánról, ahol az apja
a magasabb fizetés miatt buszsofőrként dolgozott, és ahol nyáron annyira
meleg volt, hogy a busz néha beleragadt az aszfaltba. Gyere szeretettel
Bulgáriába, mondta és mintha ő lenne a kapitány kezét göndör, fekete fürtjeihez
emelve szalutált.
A Duna sokáig nem érdekelt. Beszabályozott, kavics és töltés
nélküli folyónak ismertem, egy kis vízsáv Buda és Pest között vagy Bécs
külkerületeiben, amely csak zajláskor lett valószerűtlenül szép, vagy amikor
befagyott és sétálni lehetett a csikorgó jégen. De amikor Belgrádban megpillantottam
azt a helyet, ahol egybefolyt a Szávával, egy más Dunává vált számomra.
Egy folyó, amely a földben meghatározott vonalaktól eltérő érvényességű
határokat húzott meg Délkelet-Európában, különösen, amikor többszáz kilométeren
keresztül nem volt híd.
Elszántam magam egy dunai hajóútra, ami Golubacban kezdődött,
a szerb oldalon, ahol a Duna leginkább egy tóra hasonlít. A folyó sokáig
egy hegyvidéken folyik keresztül, amely a felhők árnyékától és a magas,
tiszta, tengertől távoli tavaszkék égfoszlányok alatt komoran hatott. Az
utat keresztek szegélyezték, erre járó utasok haltak itt meg, helyenként
pirosas sárga kövek és szikladarabok hevertek az úton, a halálesetek lehetséges
magyarázataként. A folyó másik oldalán Románia volt. Ott egyenletesen hidegszürkék
voltak a sziklák, nem voltak hegek és kődarabok letöréséből keletkezett
különböző színű hasadások. Ha a szorosokban jobban odafigyelt az ember,
láthatta a fák széléig felkent betont. A sziklák szélén lévő fák és bokrok
borzas hajként meredtek ki ebből a megdermedt pépből. Néma és sötét volt
a folyó ezen a napon, sehol egy csónak, ez volt az a bizonyos elnemértékegymástsoha
a királylányról és királyfiról szóló dalban, amit a nagymamám énekelt gyerekkoromban.
A Vaskapu-szoros mögött megnyílt a völgy. A hegyek távolabb kerültek,
a folyó vize ártéri tavakat képzett, a fény forróbb és déliesebb lett.
A Negotin mögötti bolgár határon egy végtelen lápvidéken érezte magát az
ember, az út két oldalán zirregő és zümmögő nádas.
Vidin a határ mögötti első város. Az út néhány falun vezet át,
ahol ezen a késő délutánon a családok kint ültek a házak előtti padokon
és nézték a ritkán elhaladó autókat. A falvakat összekötő utakat nyírfák
szegélyezték, úgy álltak ebben a tájban, mint sokat szenvedett bevándorlók,
akik azt sem tudják, hogyan kerültek oda, mert ebben az országban semmi
dolguk nem volt. Vidin egy lapos lápvidéken terül el, ahonnan a messzi
távolban magas hegyeket látni, amelyek csúcsát még májusban is hó fedte.
A vidini hajópincért már majdnem elfelejtettem. Valamikor kaptam
egy képeslapot Ruszéból, amelyiken Ildikó azt írta, hogy egy szép, Giurgiura
néző panelházban laknak. A férje kamionosként ingázik Isztanbul és Ulm
között. "Nemsokára lesz egy házunk a Fekete tengernél", írta. Vidinről
egy szó sem esett. Mégis Üzbegisztánra gondoltam, amikor egy feketefürtös
bolgár az autómat javította, amelyben némi kárt tettek a szerb utakon heverő
szikladarabkák.
Eszembe jutott Fél-Ázsia, az a név, amit Karl Emil Franzos a
galíciai hazájának adott, ugyan kissé északabbra, de körülbelül ugyanezen
a hosszúsági fokon. Franzost a habsburgi rend hiánya, az ennyire sokféle
világ surlódása okozta állandó szétfoszlás és káosz állapota ihlette erre
a névre. Itt a második világháború előtti polgári jólét csonka relikviái
jutatták eszembe ezt a nevet, együtt a szocialista évtizedek sérült, lassan
minden funkciótól megfosztott jelképeivel, a lakótelepekkel és Sofia vagy
Bulgaria nevű szállodákkal, a szétnyűtt utakkal, a buszmegállóvázakkal
és az elhagyatott városligettel, amelyekkel szemben ott állt az Új Világ
csálé, éles, vakító rendje - csillogó autók, mintaházak, bárok. Akkora
volt ez az ellentét, hogy ebből ép helység már nem állhatott össze. Talán
a Fél-Balkán volt ez.
Ezen az estén egy könyvből ismert helyeket és nyomokat keresve
sétáltam az utcákon. Vladimir Zarev Bitieto című regényéből maradtak meg
bennem képek, amelyek alapján Vidin egy lustán melankolikus hely egy óriási,
az életet és minden reményt meghatározó folyó partján. Eltekintve egy borbélyüzlettől,
amely, úgy tűnt, egy évszázadot túlélt minden változtatás nélkül, alig
leltem valamire, ami a Weltschev család balkánosan vegyes piacok és sötét
fogadók által meghatározott, a kellemetlen és kiszámíthatatlan éghajlatnak
és a történelem kegyetlenségeinek kiszolgáltatott életére emlékeztetett
volna. Kiüresedettnek tűnt a város, a járókelők mintha csak véletlenül
érintették volna, csak az utcákon kis, békés falkákban kóborló kutyák keltették
az odavalósiak benyomását, ők otthon voltak az öreg házak, az akácfák és
a behajtott kapuk mögött meghúzódó kis udvarok között. A Dunát egy magas
fallal távol tartották a várostól, a hajókat nem lehetett látni. A folyó
menti fal mellett volt egy park, elárvult játszóterekkel. Románia felé
tekinthetett az ember. Egy kis negyedben, ahol egy régi mecset köré ragyogóan
felújított templomok gyűltek, volt egy pirosan kivilágított bár, ahol cigánypop
dallamaira tombolt az élet. A semmiből mezítlábas cigánygyerekek bukkantak
elő, akik utánam gázoltak a pocsolyákba és pénzt kéregettek. Elképzeltem,
ahogy a bárban egy asztal alatt kuksoltak, és ha arra tévedt valaki, kiküldték
őket, hogy elmondják a mondókájukat.
Megeredt az eső, úgyhogy elmentem az egyetlen étterembe, amit
útközben láttam, egy folyóparti népies díszítésű, óriási, főként kirándulók
ellátására szolgáló hely, amely úgy nézett ki, mint egy westernfilm kulisszájának
és egy karavánszerájnak a keveréke. Majdnem az összes asztal foglalt volt,
a férfiak öltönyt viseltek, a fiatalabb nők miniszoknyát és fehér magassarkú
csizmát, az idősebb, dauerolt hajú nők pedig elegáns ruhákat. Két előadóművész
váltotta egymást a mikrofonnál, slágerekkel és népdalokkal szórakoztatták
a közönséget. A nő nagyon ideges volt és állandóan igazgatta a félrecsúszó
dekoltázsát, a férfi a fellépései közötti szünetekben lázasan dohányzott,
ami miatt többször is késve lépett be; hallani lehetett, hogy csak egy
felvételhez mozgatja a száját. Volt angol nyelvű étlap is. Az ételeknél
különböző testrészekről volt szó, amelyeket mind hagyományos bolgár módon
készítettek el. Az első oldalon mottóként ez állt: A szomszédaink rémálma
vagyunk.
Másnap reggel a műhelynél kellett az autómra várnom. Csillogó,
nagy kocsikkal fiatal férfiak jöttek és dudáltak, ha volt valami fontos,
amit járó motor mellett meg akartak beszélni az autószerelővel. Eközben
kitérdesedett nadrágban egy öregember állt a műhely bejárata mellett és
fogta a biciklijét, amelynek mindkét kereke lapos volt, ez is az autószerelő
hatáskörébe tartozott. Az öregember türelmesen és mozdulatlanul várt egy
akácfa árnyékában. Én beültem a műhellyel szemben lévő büfébe. Még korán
volt és a két kövér nő még csak most töltötte fel a pultot különböző hideg
salátákkal, szószokkal, krémekkel és színes süteményekkel. Unalmas kuncsaft
voltam, mert nem hagytam magam elragadtatni a pompás kínálat által. A nők
óriási tányérokra mindenből kóstolót pakoltak, leültek a mellettem lévő
asztalhoz és nyalakodtak és kanalaztak és teli szájjal dicsérték egymást.
Vidinből komppal mentem át Calafatba. Sokáig kellett várnom. A bolgár
kamionosok morogtak, mert a következő komp a román, nem a bolgár volt.
Autók jöttek, emberek szálltak ki, sofőrök ládákat és zacskókat pakoltak
ki, amelyek tartalmát a felügyeletük alatt a nőknek akkora csomagokba kellett
kötözniük, amekkorákat cipelni bírtak vagy kis, összecsukható kocsikkal
maguk után tudtak húzni. Ezt a jelenetet Délkelet-Európa összes határáról
ismertem. Ugyanezek a nők ültek Magyarország, Horvátország, Szerbia, Románia,
Ukrajna és Szlovákia közötti határok kis vonat- vagy buszállomásain, mindig
nők, mindig férfiak felügyelete alatt, akik hozták-vitték az árut, és valószínűleg
a pénzt számolták. Ezek voltak a fáradt, mindig kimerült tekintetű mosószer-,
csokoládé- és kávébrigádok, amelyek a legkapósabb áruk közötti árkülönbségekből
éltek. Ezek az áruk a nyugatot jelentették. Németországot. Vagy Ausztriát.
Vagy akár Olaszországot, mint a Romániában népszerű, csillogó, cukros instant
tejszín. Giá zuccherato! tudatták a cirkalmas betűk. Már cukrozott!
A kompról láttam, ahogy Vidin egyre kisebb és kisebb lett. Az
erődítmény maradványai, a templomtornyok, a minaret és az emeletes házak.
Egy lapos panoráma, mintha össze lehetne csukni és zsebre tenni. Talán
előtűnne mögüle egy másik. A folyóról nézve semmit nem lehetett látni a
hófedte hegyekből messze város a mögött.
Calafatban rögtön a kikötőben állt egy nagy esküvői szálloda.
Egy ragyogó fehér épület nagy parkolóval és egy polírozott rózsaszín műkővel
burkolt sétánnyal, rajta három szökőkút. A vállalkozó valószínűleg úgy
tervezte, hogy a kikötőre és a távoli Vidinre néző palotájában minden hétvégén
egyszerre több esküvő kerül majd megrendezésre, és ezért építetett rögtön
három szökőkutat a boldog párok számára. A messzi északon élő máramarosi
lányokra gondolhatott, akik magas, hófödte hegyek árnyékában meghúzódó
kis falusi templomok és faragott faoromzatok között valószínűleg semmire
nem vágytak jobban, mint egy esküvőre egy hófehér szállodában, kilátással
a folyóra és a mögötte felsejlő Délre. Ezen a napon csak egy széltépázta
esküvői társaság mosolygott a gyéren csobogó szökőkút előtt a fényképészre,
a hangszórókból esküvői slágerzene folyt és nem túl nagy távolságból cigánygyerekek
seregei figyelték az eseményeket.
Egyébként szép város volt Calafat, kis, burkolatlan utcákkal,
szőlővel befutatott házakkal és virágos kertekkel. A hegyoldalban terült
el, a városon túl egy a Duna menti nagy lápvidékre, Szerbia, Bulgária és
Románia, e három Balkáni ország találkozási pontjára néző fennsík kezdődött.
Kis villák és kertházak matt tetői és az utolsó esőtől megviselt hársfa-
és gesztenyefakoronák között tündökölt a szálloda. Ugyan borús volt az
idő, de a szálloda felett ennek ellenére a ragyogó délkék ég egy kis foszlánya
lebegett. Maga a szálloda innen, a távolból egy süteményre hasonlított.
Nem volt annyira csalogató, mint egy baklava, de akkor is: egy fehér, ragyogó,
émelyítően édes balkánsütemény, amely a Duna felett trónolt, és integetése
talán Vidinig is ellátszott.
TANKÓ TIMEA FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|