stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Karl-Markus Gauss
Lefelé a Dunán

Kezdetben volt az alap: a víz, s a víz fölött a szellem lebegett, a szellem pedig szóvá lőn, és úgy hívták: Duna.
Tíz éve nem láttam. A nyolcvanas években egyféle popsztár volt a szerb írók között. Ám amikor Jugoszlávia felbomlott, és felkérték, hogy álljon országa szomorúan szétmorzsolódó zsidó hitközségeinek élére, nem tért ki a feladat elől, hanem a legkomolyabban és nagy gyakorlati érzékkel szentelte magát neki. A feladat, amely rá várt, nyomasztó volt, mert amikor a nacionalisták Jugoszlávia összes nációját mozgósították, a zsidók, akik évszázadokon át a követ szerepét látták el e népek között, tisztában voltak azzal, hogy most fogják véglegesen és visszavonhatatlanul elveszíteni a hazájukat. Sok ezren közülük, akik ellenálltak a választás kényszerének, és a háborúban nem voltak hajlandók sem az egyik, sem a másik oldalra állni, fölkerekedtek a messzi idegenbe. Miután távoztak, elbúcsúzott ő is, s mielőtt nem csak Jugoszláviát, de Európát is elhagyta, Salzburgban még megállt. Ekkor ismertem meg David Albaharit, a sovány, élénk-szomorú tekintetű férfit a már-már törékeny arcvonásaival, aki Belgrádból érkezett, és akinek egy kanadai egyetemen ígértek állást. Tíz év telt azóta, és Albahari e tíz év alatt csupa komor hangvételű, egyszersmind éleslátásról tanúskodó könyvet adott közre: a "Hóesés napokon át", a "Götz és Meyer" vagy az "Anyaország" egyaránt arról az iszonyatról szól, amelytől szabadulni akart. Mert a háború utolérte, bárhová menekült, bármit írt. Most, amikor súlyos betegség gyötörte, és még szikárabbá, látszólag még sebezhetőbbé tette, poggyászában ott lapult a főmű: "A pofon".
A regény a belgrádi Duna-parton indul: egy férfi váratlanul pofon üt egy nőt, aki megszédül, és kis híján a folyóba esik. A páros eltűnik, a felcsigázott megfigyelő-elbeszélő pedig próbálja követni őket Zemun - a régi osztrák erőd, Semlin - sikátoraiba. A cselekmény innentől kezdve talányok, hamis nyomok, összetorlódó események mentén alakul tovább, egyre mélyebbre visz Belgrád titkos zsidó történetébe, és tekervényes útjain leszámol néhány illúzióval, például azzal, hogy éppen a szerb történelem mentes lett volna antiszemitizmustól. Antiszemita propagandától, az alkalmazkodás és a hazafiság minden áron való bizonygatásának kényszerétől szabadon csak egyszer éltek Zemun szerb zsidói, méghozzá éppen a török idők alatt...
Albahari szembeszáll megannyi romantikus Duna-klisével is, legyenek azok akár Habsburg, akár jugoszláv sütetűek, és figyelemre méltó, hogy miközben a Duna-régió zsidó történelméről mesél, tekintetét mégsem a Habsburgok Duna-menti - állítólag szupranacionális - monarchiájára irányítja, és nem is ennek balkáni utódaira, a jugoszláviai népek szocialista köztársaságára, hanem az oszmán birodalomra. Éppen az a szerb elbeszélő, aki félreismerhetetlenül a közép-európai zsidó irodalom hagyományából táplálkozva ír, emlékeztet bennünket egy módszeresen elfelejtett tényre: a Duna nem csak a Habsburgok monarchiáján folyt keresztül, de a török birodalmon is, amely időnként olyan vallási szabadságot engedett lakóinak, amilyenre a keresztény Európában még csak gondolni sem lehetett.
Gabriele von Baumbergre egy régi, vaskos könyvben bukkantam rá, amelyet a hagyomány bányájában fáradhatatlanul áskálódó irodalomtörténészek és buzgón kötelességtudó k.u.k.-alattvalók, Nagl, Zeidler és Castle 1914-ben adtak közre "Német-osztrák irodalomtörténet"-ük második köteteként. Amit ott olvashattam róla, még a tudósok porszáraz nyelvén is olyan megrendítően hangzott, hogy igyekeztem többet megtudni az elfeledett költőnőről. Amit sikerült kiderítenem, megírtam "A felfedezetlen Ausztriá"-nak szentelt könyvemben - nagyjából éppen akkor, amikor magyar kollégám, Márton László megküldte nekem elbeszélését, amelyben Gabriele von Baumberg magyar férje, az író és forradalmár Batsányi János életének nyomába ered.
Gabriele von Baumbergről 1800 azt híresztelték, hogy egész Bécsben ő a legszebb nő, pedig sokkal több is volt annál: tehetséges költő, akinek művészi ambícióit a Habsburg igazságszolgáltatás könyörtelenül felőrölte, önkéntelen forradalmár, aki hátat fordított az előkelő társaság szalonjainak, rendíthetetlen hitves, aki férjét először "a Dunától a Szajnáig", a forradalom fővárosába követte, majd később is hű kísérőtársa volt a politikai fogolynak, akit a Duna menti monarchia egyik börtönéből a másikba hurcoltak. Az "Ister folyó szép énekesnőjét" - a régi görögök Isternek nevezték a Dunát - már húszévesen "bécsi Szapphóként" ünnepelték, aki megigézően és kizárólagosan a szerelem mámoráról és kínjáról énekelt. Szerelme Batsányi János iránt azonban annyi kínt szerzett neki, hogy a múzsa elnémult benne.
Batsányi, aki "magyar nemzete bárdjává" akart válni, a főeretnek Martinovics Ignác barátjaként abba a gyanúba keveredett, hogy csatlakozott a Habsburg uralom megdöntését célzó polgári összeesküvéshez. Letartóztatták, megkínozták, börtönbe vetették, de sikerült Párizsba szöknie, ahol Napóleon bukása után újfent letartóztatták, Ausztriába vitték, s végül, miután megtiltották neki, hogy Magyarországra hazatérjen, haláláig Linzbe száműzték, ez a város pedig legalább a Duna partján feküdt, ugyanúgy, mint az elérhetetlen magyar haza. Martinovicsot, aki korábban egy kolostor apátja volt, a bécsi jakobinus perben halálra ítélték és 1795-ben kivégezték, míg vádlott társa, Alfred Riedel, Ferenc császár egykori nevelője, akit emez szinte odaadó bosszúvággyal üldözött, a munkácsi börtönben kötött ki. Riedel, a bécsi lázadó a messzi Ukrajna erdei közt sínylődött börtönében, barátját, Batsányit, a magyar lázadót viszont Észak-Tirolba hurcolták, ahol várfogságának magánya a "kufsteini elégiákra" ihlette. Hitvese, Gabriele von Baumberg követte Kufsteinba, amint követte Brnóba - ahol  Spielberg várában, a politikai foglyok nemzedékeinek tömlöc-sírjában vasalták a cella falához -, végül pedig Linzbe is, ahol az öregedő házaspár mindvégig szigorú megfigyelés alatt állt.
Osztrák-magyar határforgalom mindig is létezett, mégpedig két formában: a hatalom parancsaként, amely, alkalmasint láncra verve, ide-oda küldözgette alattvalóit, valamint találkozásként mindazok között, akik képesek voltak átlépni az állam, osztály és nyelv által rájuk kényszerített határokon. Az öntudatos és tehetséges Gabriele von Baumberg ugyan aligha osztotta férje politikai eszméit, ám maga is megtapasztalta a hatalom igáját, amely ellen Batsányi lázadozott, és büszkén viselte sorsát, amelyet a szerelem osztott ki neki. Az Ister folyó szép költőnője indulatosan elutasította a tanácsot, hogy egyedül térjen vissza Bécsbe és azokba az arisztokrata körökbe, amelyekben egykor annyi elismerés jutott neki.
Az előkelő társaság követét ezzel a gúnyverssel eresztette szélnek: "Kalpagod több szellemet takar e lábason, mintha te viselnéd a kobakodon."
Maradt hát Linzben hitves urával, legfeljebb már csak a "tokajiról", a magyar borról írt, amely számára hűséges "búoszlatóvá" vált, s amilyen híres volt fiatalon, olyan elfeledett lett, amikor 1839-ben meghalt. Élete végén Batsányi sem ért el semmit abból, amiért harcolt és szenvedett: művei megsemmisültek, kiáltványai nem leltek követőkre, állampolitikai tervei meghiúsultak, még mielőtt elhagyhatták volna az összeesküvő házát. A besúgók és megfigyelők hálója annyira sűrű volt, hogy az a kevés írott dokumentum, ami fennmaradt tőle, kizárólag a titkos rendőrség aktáiban olvasható, amely elfogta, jegyzékszámmal gondosan ellátta és ekképp az osztrák-magyar felkelések örök archívumába menekítette őket.
Cernavodăról, a romániai Dobrudzsa Duna menti városáról annyi maradt meg emlékezetemben, hogy egy forró napon ott mentem át a világ egyik leghosszabb hídján, és talán egy órába is beletelt, mire átértem az itt már két nagy ágra szakadó folyó felett. A város ősrégi, de rám olyan benyomást tett, mintha egy romépítész a legújabb divat szerint szabta volna át. Cernavodănál ágazik el a Ceausescu alatt épített Duna-csatorna, amely itt, ahol a Duna látványos kanyarral észak felé veszi útját, délkeleti irányban indul el, hogy a legrövidebb úton, Constantától délre érjen el a Fekete-tengerig - s ekképp közel félezer kilométernyi utat takarítson meg a hajósoknak.
A város leghíresebb fiával viszont nem Cernavodăban találkozhattam, és nem is Bukarestben, ahol az év nagy részét tölti, hanem egy svájci múzeumban. "A cernavodăi gondolkodó" egy égetett agyagszobor, amely vagy háromezer esztendővel ezelőtt készült, ám az elfogulatlan nézőt mindmáig képes megrendíteni.
Azért rendíti meg nézőjét ez a gondolkodó, mert úgy ismerünk benne magunkra, akár egy sorainkból rég eltávozott testvérben. Könyökét a térdére téve gubbaszt, arcát a két keze közé támasztja. Orra nagy, kis szája résre nyílik, mélyen ülő szeme pedig felfelé, valami névtelen messzeségbe néz, ahol végül bennünket fedez fel.
Még nem tudtam, hogy a Duna mi, de azt már tudtam, hogy dunai svábok vagyunk. Osztálytársaimtól eltérően, akik szülei vagy eleve salzburgiak voltak, vagy a Lungauból, netán egy tiroli faluból költöztek oda, az én szüleim csak 1945 után érkeztek Ausztriába. Ebben pedig volt valami egzotikum. Hosszú vándorlásuk a Bácskában indult, végigvitt a háború dúlta fél Európán, végül teljesen véletlenül végződött Salzburgban. Dunai svábok voltunk, ezt tudtam, mert apám egy menekülteknek létesített tájékoztató irodát vezetett, s az ügyfelek zömét olyan dunai svábok és erdélyi szászok tették ki, akiket egy pusztító világégés végén üldöztek el hazájukból - e világégést pedig a nemzetiszocialisták robbantották ki, akik világhódító tébolyukban egyebek közt a Balkán szerintük megváltásra váró német népcsoportjaira hivatkoztak.
No igen, a Duna forrásai, Breg és Brigach körül sokáig folyt a vita, bárki be tud számolni róla, úgyhogy én itt bízvást eltekinthetek tőle.
Már olyan sokan mesélték el a történetet, hogy kérdéses, egyáltalán megesett-e. Történt egyszer, mondják, hogy Isztambulban összefutottak az emberek, mert olyasvalamit lehetett látni a Boszporuszon, amit még soha: sodródó jégtáblákat, Bécs téli üdvözletét, amelyet a Duna elvitt a Fekete-tengerbe, onnan pedig a Boszporuszba úszott tovább. Az mindenképp helytálló, hogy a Duna nemcsak Sulináig, hanem Isztambulig folyik, s  ha a "folyást" nem kizárólag fluviálisan értjük, hanem történelmi mozgásformának tekintjük, akkor még inkább igaz, hogy a Duna éppannyira tartozik Kelethez, mint Nyugathoz. Az oszmán birodalom is nevezhette volna magát Duna menti monarchiának, mellesleg nem kevesen szegődtek a szolgálatába olyanok, akik a Habsburgok vallási vagy politikai elnyomása elől menekültek.
Az osztrák császárok egyik-másik alattvalója fényes karriert futott be a szultán udvarában, vagy éppen a török sereg tábornokaként szolgált, mint például a lengyel-magyar forradalmár, Bem apó, aki 1848-ban Bécsben és Pest-Budán a felkelők élére állt, 1849-ben Erdélyben legyőzte az orosz és osztrák csapatokat, az ellenforradalom győzelme után pedig Konstantinápolyba menekült, ahol felvette az iszlám hitet, s Amurat pasaként harcolt a szultánért. Bem Józsefet, alias Amurat pasát ezzel együtt sem kellene a szabadságmozgalmak bálványává stilizálni, amint azt makacsul teszik, mert a Habsburg-ellenes lázadó a török sereg tábornokaként könyörtelen reakciósnak bizonyult, és lemészárolta Aleppo lakóit, csak mert nem akartak adót fizetni a szultánnak.
A Bécs és Isztambul közötti, szellemi hajóút hőse számomra az 1772-ben született Ignaz von Brenner-Felsach, aki Bécsben a Keleti Akadémia növendékeként azzal töltötte szabad óráit, hogy gáláns osztrák színműveket írt török nyelven. Szolgálati évei békésen egy török meg egy Habsburg szakaszra oszlanak, hisz kezdetben Isztambulban, tekintélyes palotatolmácsként ténykedett a szultán udvarában, később pedig valódi udvari tanácsosként nyugalmazták Bécsben.
Mihelyt valamelyikünk érzéket tanúsított a zene iránt, máris kikiáltották János bácsi, a legendás előd végre megérkezett örökösévé, aki a legenda szerint mindenféle hangszeren játszott, és mindenféle hangszert gyűjtött. Hol bátyám volt az, aki nem mutatkozott teljesen közömbösnek a hegedű iránt, hol valamelyik unokahúgom kezdett el zongorázni - mihelyt kiderült valakiről, hogy nem teljesen süket, tehetségét csakis egyenesen János bácsitól örökölhette. János bácsi Onkel Hugo fivére volt, s mint az dunai sváb családokban szokás, a Pannóniában, a kisváros és a nagy család bűvkörében megmaradt rokonokat németül is a magyar "bácsi" névvel illették, ami ugyanazt jelenti, mint az Onkel, csak sokkal meghittebben cseng. János bácsi híres volt arról, hogy elegánsan öltözködik, s ez annál inkább csodálatot és megütközést váltott ki, mivelhogy agglegény maradt, és nem volt felesége, aki elvégezte volna számára, ami annak idején az asszony dolga volt, azaz kiválasztotta volna a megvásárlandó ruhadarabokat, és nap mint nap kikészítette volna közülük, amit az e téren képzetlen férjurának föl kellett vennie.
János bácsi egy magyarországi kollégiumban járt iskolába, s amikor onnan visszatért, nem igen tanult meg mást, mint muzsikálni. Már fiatalon Futok vegyes kórusának igazgatója lett, ám a dalárda próbáitól és szerepléseitől eltekintve, a társasági élettől távol maradt. Mindig egyedül lakott egy nagy lakásban, s ennek legtágasabb szobájában kapott helyet hegedűinek, brácsáinak, furulyáinak, klarinétjeinek, szárnykürtjeinek és egyéb hangszereinek egyre gyarapodó gyűjteménye, amelyeken részben maga is játszott, részben pedig csak látványuk öröméért szerezte meg őket. Annyira emberkerülő volt, hogy még magántanítványainak a fellépéseiről is következetesen távol maradt. Az agglegényeket a régi erkölcs nem tartotta túl nagy becsben, János bácsi esetében pedig már-már a világ ősi rendje elleni lázadással érhetett fel, hogy nem csak agglegény volt, de ráadásul még szemrevaló, feltűnően jól öltözött dandy is, aki öregfiúnak túl elegáns, szépfiúnak meg túl félénk volt.
Amikor a dunai svábok 1944 őszén, röviddel azelőtt, hogy a partizánok elfoglalták a várost, felkerekedtek Futokból, és dereglyékkel átkeltek a Duna túlpartjára, János bácsi a városban maradt. Mindig visszavonultan élt, és azt gondolta, hogy ez a zárkózottsága most az egyszer nem sanda pillantásokkal fogja sújtani, hanem hasznára válhat; és mégis elhurcolták a jareki lágerbe. Volt tanítványa, aki nő létére ugyanott kötött ki, később arról számolt be, hogy János bácsinak néhány hónap alatt kihullott a foga és a haja, és már csak rozzant árnyéka volt annak az egykori dandynek, aki annyira adott a külsejére. 1945 karácsonyának első napján meghalt, és haladéktalanul elföldelték.
Huszonöt évesen írt szonettkoszorújában, "A folyam"-ban a Duna nagy, széles "út a messzi tengerek felé", amelyen végig kell menni, "mert a láthatáron fénybe torkollik". Ahol a világ megdermedni látszik, a Duna emlékeztet rá, hogy van elmozdulás, van közösség: "A folyam fölemel, átemel bennünket magunkon..." Kain, ez a mesterkéletlen elbeszélő, aki sokat elmélkedett a prózaírás mesterségéről, s a témáról több okos tanulmányt írt, prózájában kevésbé elvontan jeleníti meg a Dunát, nem az utópia közegeként, hanem konkrét folyóként, s e konkrét folyó partjainál játszódnak azok a történetek, amelyek mindig különösek, összetéveszthetetlenek, helyhez és időhöz kötődnek, s amelyek összetevői mégis "mindig ugyanazok: emberi magatartás, helytállás és bukás." "A Duna folyik tovább" című, lebilincselő elbeszélésében, amely egy 1950-es linzi gyilkosságból indul ki, Kain csakugyan minden történést a Dunával kapcsol össze: a parti utakkal, a kikötővel, a Duna-híddal, a folyó menti, lezüllött kocsmákkal, a hajósokkal és matrózokkal, a szerelmes párokkal, akik éjjelenként a folyó menti ligetekben keresnek menedéket, végül pedig a gyilkossal is, aki áldozatát a Dunába dobja, azt remélve, hogy a folyam a tetemmel együtt a bűntett emlékét is tovasodorja.
Hiába utaztam sokat és messzire, a sulinai világítótoronyig soha nem jutottam el. Valami furcsa félsz mindannyiszor visszafordított, eltérített, megállított, mielőtt a Duna-deltát és számtalan oldalágát elértem volna. Ott, ahol egyre lassabban folyik, és átláthatatlanná szélesedik, a Fekete-erdőtől kezdve 2888 folyókilométeren át gyűjtött víztömegét már csak lomhán görgeti tovább, s oda-vissza hömpölygő áttűnése a tengerbe szinte észrevehetetlen,  éppen ott tehát, ahol a folyó tengerré válik, éppen ott jelzi a világítótorony a Duna méréstechnikai nullapontját. Mindig vonakodtam attól, hogy ennek az átmenetnek és határvesztésnek kitegyem magam, mintha ez a kiáradás, tengerbe veszés maga a halál volna, amellyel tudvalévőleg minden utazás végződik, s amelyet egyelőre még semmi kedvem ezoterikusan a nagy, utolsó és igazi utazássá átlényegíteni.
Alighanem ez is egyedülállóvá teszi a Dunát a folyók között, hogy kilométer-számlálása ott kezdődik, ahol a folyó véget ér, és a tengerbe vész. Vég és kezdet itt ugyanúgy egybeesik, amint fordítva a Fekete-erdőben is, ahol egyesül a két picinyke patak, a Breg és a Brigach, s a Duna megkezdi útját a 2888-as kilométer-számot viselő parti jelzésnél - mintha csak a folyónak itt, ahol ered, volna a vége, ott pedig, ahol véget ér, a sulinai világítótoronynál lenne a kezdete.
Ez a folyásiránnyal ellentétes számlálás szokatlan, belső igazságáról azonban sokan megbizonyosodhattak, még mielőtt Charles Augustus Hartley angol mérnök a 19. században, a deltában végzett mérési és szabályozási munkálatok során bevezette. Hölderlin, aki elviselhetetlenül szűkösnek és komornak megélt-megszenvedett korából a napfényes és szabad Hellászba álmodta vissza magát, olyan "dallamos folyóként" magasztalta a Dunát, amely a forráshoz vezet, a német kisállamok béklyójából ki- és visszavisz a szabadságba. A Duna, amely azóta mitikus folyó, hogy az argonauták merészen elindultak az Ister titkának végére járni, eredetről és álomról regél, meg arról, hogy útján nem csak embereket, városokat és országokat köt össze, de két világot is: Germániát és Hellászt, Európát és Ázsiát, Nyugatot és Keletet, újkort és antikvitást. A folyó Hölderlin számára a sötétségből ered, hogy kiáradjon a világosságba; az ő szemében a Duna csak torkolatánál éri el a szabadságot, csak akkor, amikor túljutott a német fejedelemségeken, az osztrák monarchián, a Balkánon, csak Sulinánál pillantja meg célját, amelyről azonban előre törve már egész útján tud: ez a cél Hellász, a büszke emberek büszke mértéke.
Inge Morath 1958-ban indult első nagy dunai utazására, s fotográfusként abból a munkahipotézisből indult ki, "hogy a folyók nem csupán vizek", hanem "emberek nemzedékeinek a történetét írták partjaikon". Miközben követte a Duna folyását, feltűnt neki "a folyó sokoldalúsága", és elhatározta, hogy fotográfiai projektjével éppen ezt, "a folyóvíz által elválasztott és összekötött civilizációk egymásra rakódó rétegeinek sokféleségét" térképezi fel. Inge Morath a következő harmincöt év során újra meg újra visszatért a Dunához, hogy egy-egy hosszabb vagy rövidebb szakaszon elkísérje.
Inge Morath Duna-könyve 1995-ben jelent meg, s engem kért fel, hogy írjak hozzá bevezető esszét. Amikor először láttam a kötet képeit, engem is a civilizációs rétegek egymásra rakódása nyűgözött le, az a vonás tehát, amelyben Inge Morath már korábban a Duna varázsának titkát látta meg. Képein egy olyan folyó jelenik meg, melynek országait az ellentétek egyidejűsége jellemzi, s az ilyen egyidejűség lehet termékeny, de lehet nyomasztó is. Manapság igen gyakran csak a nyomasztóval szembesülünk, az itteni luxus és az ottani nyomor ellentétével: emitt azok a régiók, ahová munkát és jólétet keresve özönlenek az emberek, amott meg azok, amelyek elnéptelenednek, kiürülnek, s határaik közt a rége srég fölszámolt nehéz- és nagyipar romjai málladoznak, emitt a hagyományok és jólét által szavatolt polgárság, amott egy olyan gazdaság, amely a parasztokból és munkásokból működőképes munkaerőt csinál, s innen oda küldözgeti őket...
Sokszor azért van valami felszabadító is az egyidejűségben. Éppen a sokféleség, a szűk területen burjánzó ellentétek - a Duna, ez a nem érintetlen természet, ez a nem egységesen kikovácsolódott kultúra számtalan szinkronitást kínál: nemzetiségekét, vallásokét, nyelvekét, gazdasági fejlődésfokokét, föl nem adott hagyományokét és merész újrakezdésekét, népcsoportok dacosan őrzött sajátosságaiét és a világgal való, magától értetődően keresett összefonódásokét. Valahányszor a történelemben meg akarták szüntetni ezt az egyidejűséget - akár a hatalom stratégái, akik uniformitásba akarták kényszeríteni kis és nagy birodalmaikat; akár a haladás prófétái, akiknek a folyó maga is gyanús, csak mert olyan haszontalanul, kanyarokkal és hurkokkal gazdagon folyik, ahelyett hogy zsinóregyenesen ömlene a következő erőműbe; akár az ideológusok, akik azért törik magukat, hogy az emberek egy szép napon mind egy ütemre gondolkodhassanak -, valahányszor a Duna-térségben föl akarták számolni a zavarba ejtő egyidejűséget, fél Európa közel járt ahhoz, hogy kibillenjen az egyensúlyából. A Duna nem tűr meg hegemóniát. Történelmi sorsa és bölcsessége az egyidejűség.
Inge Morath tudta, hogy "egy fénykép egyetlen pillanatban keletkezik, a hirtelen felfedezés azonban hosszú ismeretség eredménye lehet". Így gondolkodott a Dunáról, és általában a fotográfiáról. Kérdésemre, hogy hogyan tanult meg fényképezni, egyszer gondolkodás nélkül vágta rá: "Néztem, és figyeltem."
Méghozzá olyan nagy fotográfusokat figyelt hosszú időn át, mint Ernst Haas vagy Henri Cartier-Bresson, s mikor aztán maga is kézbe vette a kamerát, szinte már első kísérleteivel jelentős fotográfusnak bizonyult. Számára a fényképezés a látás legpontosabb fajtája volt. Soha nem kaptam rajta, hogy sorozatképeket készített volna, a legtöbb motívumról csak egyetlen egy felvételt csinált. Sokáig várt, és tüzetesen megfigyelt, mielőtt lenyomta a kioldót,  s a portrék esetében sem a sorozatok szerencsés véletlenében bízott. Nemcsak a kíváncsiság tartozott az erényei közé, de a türelem is, és képein meglátszik mind a kettő: a kíváncsi érdeklődés az emberek iránt - és a türelmes kitartás, amellyel nézni és várni tudott, amíg egy ismeretlen aspektusát, egy addig nem ismert oldalát tárta fel neki a valóság.
Igazában Ferdinandnak hívták, de mert kiskorától fogva jobban húzott magyar pajtásaihoz, mint dunai sváb, román vagy szerb kortársaihoz, így aztán, amikor végre maga dönthetett róla, Nándornak nevezte, és hivatalosan is ezen a keresztnéven regisztráltatta magát. A névváltás félig-meddig nemzetváltás is volt, s Pannóniában, amelyet ősidők óta a nációk sokasága népesített be, ebben nem volt semmi rendkívüli. Sőt: többen változtattak nemzetiséget, mint nevet, így sokszor már csak az utóbbi emlékeztetett arra, hogy az illetőnek kik voltak a nagyszülei. Akadtak dunai svábok, akik sokat adtak német identitásukra, családi nevük mégis Tóth vagy Németh volt - utóbbiban legalább a németség emléke megőrződött -, büszke magyarok meg Großként vagy Kleinként élték le az életüket, hacsak nem magyarosítottak Nagyra vagy Kisre.
Apám családjában politikai és közéleti ügyekről magyarul folyt a szó - elvégre az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés óta a birodalom magyar feléhez tartozott a régió, azonkívül meg művelt embereknek számítottunk, akik úgymond képesek a felsőbbség nyelvén kommunikálni; a német viszont a mindennapok nyelve volt számukra, és irodalmat is szívesebben olvastak németül. Hogy az egyik fivér a magyar Nándor nevet használta, a másikat pedig barátai olykor Bélának szólították, noha ő hivatalosan az Adalbertnél maradt, mindez nem számított sokat. A német Adalbertet, aki az apám lett, 1944-ben éppúgy kitelepítették, mint a magyar Nándort, aki 1956-ban Bécsben halt meg tüdőbajban, amit egy menekülttáborban szedett össze. A fényképek magyar világfiként örökítik meg, fekete bajusszal és kivétel nélkül mindig fehér nadrágban; s miután meghalt, egy könyv, a "Pannóniai novella" hősévé vált, amelyben a már többször felfedezett, újabban ismét feledésbe merült Johannes Weidenheim örökítette meg meredek életútját.
Ottensheimet már a rómaiak is ismerték, csak máshogy hívták. A római földrajztudós, Ptolemaiosz térképén mindenesetre be van jelölve - ama kevés település egyikeként a Duna bal oldalán, amelyet annak idején benépesítettek, feltehetőleg azért, hogy - éppen itt -szőlőtermesztéssel kísérletezzenek. Azóta többé-kevésbé mindenki megfordult Ottensheimben, a Nibelungok éppúgy, akik ott, ahol ma vaskos drótkötélen csüngő komp visz át Wilheringből Ottensheimbe, vonakodtak átkelni a vad folyón; a királykisasszony, aki a Dunán lefelé utazva fiút szült, a fiút Ottónak keresztelték, s a legenda szerint császár lett belőle, ezért is hívják a helyet ma Ottensheimnek, a piactér 16-os számú házát pedig, amelyben világra jött, mindmáig "Kindlhaus"-nak, azaz küsded-háznak; Joseph Kyselak, aki monarchia-szerte híres volt arról, hogy sziklákra, homlokzatokra és falakra tiltott módon, hatalmas betűkkel fölfestette a nevét, s így mindenütt hátrahagyta ittlétének jelét; Adalbert Stifter, aki "szívből imádott hitvesének" mindannyiszor, ha Ottensheim mellett elhajózott, hírül adta, hogy milyen benyomást tesz rá a hely, s hogy már megint gyötrő éhséget és nagy vágyat érez iránta, a szakácsné és hitvestárs iránt; Anton Bruckner, aki nemcsak hogy meglátogatta a községet, de egy alig hihető mende-monda szerint még egy leánygyermeket is nemzett itt...
Húsz éve pedig amúgy is mindenfelől sereglenek ide, írók és költők Morvaországból és Szlovéniából, Albániából, Erdélyből, sőt a Boszporusz mellől, hogy találkozzanak ott, ahová a fametsző és szóbúvár, a szerelemtől és honvágytól sóvárgó középkori dalnok nevét viselő könyvkreátor hívja őket: amikor Thanhäuser gyermek volt, a Duna tanította meg elvágyódni, hogy partjai mentén fölkerekedjen a nagyvilágba, s amit ott szavakból és képekből a magáénak érez, hazavigye. Így lett Ottensheim dunai metropolisz.
Kezdetben vala a Duna, aztán teremtette a halakat, a kicsiket és nagyokat, a sárgákat, zöldeket, ezüstöseket, a foltosakat meg a csíkosakat. A parányi szivárványos öklét és a karcsú réti csíkot, a márnát és a dévérkeszeget, nem feledkezett meg a pénzes pérről, a domolykóról és a menyhalról sem, és az sem kerülte el figyelmét, hogy még a Tinca Tinca és az Acipenser ruthenus, a compó és a kecsege is hiányzik a lajtromból. Legalsó mélyeit a selymes durbincsnak utalta ki, oldalágainak fenékiszapjában viszont a harcsa lakik, amely közel három méteresre is megnőhet, és nem tudja, hogy bajszával rendkívül rút benyomást tesz az emberre, a dunai mondák pedig azt regélik róla, hogy elkapott és magával rántott nem egy gyermeket, akire nem vigyázott eléggé az anyja.
Már az ókori történetírók és földrajztudósok dicsérték a halbőséget, amellyel a Duna a partján élőket táplálta. Már Plinius megemlékezik a vizáról, amely a Fekete-tengerről úszott fel ívni a Dunán, e tokhalfélét, amely akár a kilenc métert és másfél mázsát is elérhette, és hosszú dunai vándorútján még kétezer évvel később is Bécsig, sőt annál is tovább jutott, s osztrák és bajor Duna menti városokban fogták ki, árulták és fogyasztották. Miután Szörényvár mellett, 1959-től kezdődően hatalmas, több lépcsős vízi erőmű épült víztározókkal és duzzasztógátakkal, a viza már nem tud eljutni korábbi ívóhelyeire, a felső folyásra. A Dunát azóta számos további erőművel tagolták, így drasztikusan lerövidültek a halrajok vándorútjai, amelyek immár csak erőműtől erőműig úszhatnak, a folyószabályozások ráadásul elmosták a nyugodt part menti övezeteket is, amelyek nélkülözhetetlenek a halivadékok életben maradásához.
Száz éve még több mint ötven dunai halfajta szerepelt a bécsi halpiac napi kínálatában, a piac már rég nem létezik, a vízi lényekre szakosodott vendéglők pedig olyan halakat kínálnak, amelyek az Atlanti-óceánból vagy Afrika tavaiból jutnak el a konyhákig; ám Európa összes Michelin-csillagos vendéglőjében sincs ötven olyan különböző fajta, amit a globalizált kereskedelem még képes volna felhajtani.
Az irodalmi Duna-hajózás kapitányi címe az osztrák szerzők közül vitathatatlanul Erwin Riesst illeti meg. A tolószékes kalandvágyó újra meg újra nekivágott a messzeségnek, csak hogy nézze a Dunát, amint tovahömpölyög, és lássa, hogy milyen hatást tesz az emberre, ha egyszer nem a bécsi partjainál nézi merengve. Legendás hírű szakemberként ismeri valamennyit, a román oktatóhajókat, a bolgár teherhajókat, a magyar uszályokat, a németek csúcstechnikás vízi járműveit, az osztrák gőzhajózási társaság, a szép nevű "Donaudampfschifffahrtsgesellschaft" masináit, a kiránduló, műsoros és menetrend szerinti járatokat, nem szólva a kompokról, amelyek mindmáig léteznek, mert hát a Duna, mindent összevéve, mégiscsak folyó maradt, amely fölött hosszú szakaszokon csak kevés híd visz át.
Riess "Grillparzer úr megembereli magát, és egy dunai gőzösön elutazik a Fekete-tengerhez" című színdarabjában mindenestül földi műveltségélményhez juttatja az osztrák klasszikust, mégpedig egy plebejus tudásszomjú és talpraesett magyar stewardess jóvoltából. Grillparzer naplója, amely 1843-as, Bécstől Konstantinápolyig, majd Görögországig vivő utazását dokumentálja, a szünet nélküli csalódások jegyzőkönyve, mind az utazó érzéseit illetőleg, aki soha nem jutott el abba a más állapotba, amelynek átéléséért fölkerekedett, mind a megálmodott cél tekintetében, ahol már képtelen volt föllelni a nemes Hellászt, az ókor hajdanvolt ragyogását. Riess mélyenszántó iróniával újra meg újra céloz erre a naplóra, a hiábavalóságok krónikájára, ám napjaink irodalmi Duna-kapitánya mégsem csak nyomasztó tapasztalatokkal szembesíti az egykori idők morgolódó utasát. Nem annyira a régi rend mizantróp védelmezőjének, inkább ellenfelének állítja be Grillparzert, aki hol ingerülten, hol csüggedten számol be arról, ami történik vele a Habsburgok birodalmában.
A szerb Rajkov család háromrészes történetét sok nyelvre lefordították, megfilmesítették, és többször kiadták; mégsem számít a közép-európai irodalom kanonizált művei közé, és Ausztriában legalábbis, ahol íródott, rendszeresen alábecsülik. Szerzőjét, Milo Dort egyesek olyan tradicionális elbeszélőnek tartják, aki ravasz módon kicselezte a naivnak és meghaladottnak kikiáltott történetszövéssel szemben felállított tiltó táblák sokaságát; ez a bécsi patrióta, egy multikulturális Bécs patriótája mások szemében pedig megmaradt jövevénynek, aki méltatlanul cselezte be magát a német nemzet osztrák irodalmába. Tény, hogy Milutin Doroslovac, ahogy az 1923-ban Budapesten született és Belgrádban felnőtt írót polgári nevén hívták, a II. világháború alatt kényszermunkásként került Ausztriába, és éppen abban a városban telepedett meg, ahová elhurcolták.
A Rajkov saga három nemzedéken át követi nyomon egy szerb nagypolgári család történetét, amelyben egyúttal Pannónia fordulatos és tragikus történelme is tükröződik, egy olyan térségé, amelyet számos nép lakott, s ahol a nacionalizmus 19. századi, nyugatról importált eszméje csakis csak pusztítóan hathatott. Dor a trilógia középső részét adta közre elsőként. A "Holtak szabadságon" azt az utat rajzolja meg, amelyet Mladen Rajkov belgrádi gimnazistának kell bejárnia: az ábrándos ifjú, aki szerelmes verseket ír, csatlakozik a német megszállók elleni kommunista ellenálláshoz, a Gestapo karmai közé kerül, megkínozzák, saját elvtársai cserben hagyják, és Bécsbe deportálják. Az önéletrajzi regény jegyzőkönyvszerűen sorolja a borzalom és iszonyat jeleneteit, a fájdalom határáig lehetetlenítve az olvasást, s és éppen azt kínálja, ami az irodalmi üzem legendái szerint az ötvenes években nem is létezett: politikailag könyörtelen szembenézést a náci diktatúra éveivel, a felejtésre és elfojtásra alapuló újjáépítés szándékos megzavarását.
A saga következő részeiben, amelyek "Csak emlék, semmi más" és "A fehér város" címen jelentek meg, Dor a "Holtak szabadságon" elő- és utótörténetét írja meg, a Rajkovok családtörténetében a 19. és 20. század fordulójáig megy vissza, majd elbeszéli, hogy mi lett Mladenből a II. Osztrák Köztársaságban. Életrajzának íve Bécs és a "fehér város", Belgrád között feszül, előbbi életének színtere, utóbbitól meg képtelen szabadulni, s a trilógia így egy hontalan ember példa értékű életrajza, aki otthontalanságából nem csinál divatos attitűdöt, hanem itt is, ott is, mind a kudarcot vallottak, az emigránsok elvágyódás uralta, mind a gyökeret vertek idegenségérzéssel terhelt közösségében újra meg újra megkísérel hazát teremteni.
 

    ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
 



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret