stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bojtár Endre
Hogyan lettem baltista és miért?

 A "balti" szónak több jelentése van: földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót, baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam: Észtország, Lettország és Litvánia polgárát, nyelvi-nyelvészeti (filológiai) értelemben csak az indoeurópai nyelvet beszélő letteket és litvánokat, valamint több kihalt-asszimilálódott nyelv-nyelvjárás egykori beszélőjét (amelyek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező, s csak a 17-18. században kihalt porosz a legjelentősebb, míg a többi: a jatving, a kurs, a sel, a zemgal ún. toponomasztikai nyelv, vagyis csupán hely- és személynevekben maradt fenn).
  
1986 elején támadt az az ötletem, hogy szinte lexikon-címszószerű rövidséggel írjak valamiféle összefoglalást a filológiai értelemben vett balti nyelvekről, ami talán egyetemi jegyzetként is használható lenne. Nagy nehezen össze is ütöttem vagy száz gépelt oldalt. Írás közben azonban rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen nyelvleírást adni a nyelvet beszélők történelmének legalább felületes ismertetése nélkül, főként ez esetben, hisz itt olyan, részben kihalt nyelvekről-nyelvjárásokról van szó, amelyek egyikének-másikának még a nevét sem írta le soha senki magyarul. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálom az elejétől elmondani a baltiak történetét, négy egymásra épülő részben: az első tárgya lenne a legősibb emlék, a balti nyelvek, és a nyelvek kapcsán a történelem előtti történelem, az őstörténet; a másodiké a történelmi idők (a 11-12. századtól már gyér írásos emlékekben is megörökített) történelme; a harmadiké a nyelvnél fiatalabb tudatformák, az írásbeliség előtti szellemi kultúra (mitológia, folklór); s a negyediké a 16-17. századtól létező lett és litván irodalom összehasonlítása. Az ősködtől napjainkig - ez volt a nagyralátó vállalkozás lényege. Az első három rész úgy-ahogy el is készült (Bojtár 1997), míg a negyedikről lemondtam, mert közben szilárd meggyőződésemmé vált, hogy teljes irodalmak összehasonlítása lehetetlen, s a két balti irodalomnak sincs sokkal több köze egymáshoz, mint akármelyik szomszédos és hasonló történelmi körülmények között fejlődött irodalomnak, mondjuk a litvánnak és a fehérorosznak, vagy a lettnek és az észtnek.
Túl a minden tudományos munka hátterében meghúzódó hiú ismeretvágyon, emberi kíváncsiságon, mi mozgatta munkámat? Próbálom indítékait, indítékaimat megfogalmazni. A kezdet kezdetén tisztán a tudomány vezérelt; az 1910-20-as évek avantgárd művészetét tanulmányozva, a magyar és a szláv irodalmak néminemű ismeretében azt gondoltam, hogy a balti irodalmakban is kell valami hasonlónak lennie. (Valahogy úgy, ahogy Mengyelejev a maga periodikus rendszerében a meglévők alapján akkor még ismeretlen elemek létét következtette ki.) Levelet írtam a Lett és a Litván Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete igazgatóinak, amelyben könyveket kértem. Kaptam is, e könyvekből megtanulgattam lettül és litvánul, s elkezdtem olvasni. A kis irodalmak történésze szükségképpen válik mindenessé: én is kénytelen voltam a balti kultúra újabb és újabb területeibe és korszakaiba beleártani magam, s így, lassanként belekeveredve mindenfélébe, egyszer csak a baltisztika mezején találtam magam, azon a tudományterületen, amelynek előttem soha nem volt hazánkban művelője. A magyar baltisztika megalapítója - ez gyönyörűen hangzik, ám az ifjonti lelkesedés langyosodásával korán feltámadt a gyanú is bennem: talán nem véletlen, hogy annyi sok okos ember mind ez idáig nem érezte szükségét annak, hogy erre adja a fejét, s hogy van-e sok értelme olyasmit közvetíteni, ami csupán néhány embert érdekel.  Mindmáig tartó kételyeimet azonban egy idő után az az öröm ellensúlyozta, ami abból adódott, hogy egy egész kultúrát vélek abban a lét és nem-lét, valóságosság és kitaláltság közötti állapotban, abban a köztes-helyzetben felfedezni, ami először öntudatlanul, majd - nyilván a baltiak immár több évtizedes hatására is - később egyre tudatosabban számomra is kitüntetett helyzetté és értékké vált.
 A balti nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, ami azt jelenti, hogy a baltiak ősei valamikor - a becslések az i. e. 4000-től 2000-ig terjednek - azt az indoeurópai ősnyelvet beszélték, aminek meglétéről, idejéről, tartamáról, elterjedési helyéről az egymásnak legellentmondóbb elméletek alakultak ki, s amit nemrég valaki találóan tudományos fantomnak nevezett. Nem kevésbé ködképszerű a következő lépcsőfok: az indoeurópai ősnyelv ágakra szakadván, volt-e olyan időszak - egyesek szerint i. e. 2500, mások szerint csupán i. sz. 600 körül -, mikor a nyelvileg egymáshoz kétségtelenül legközelebb álló szláv és balti törzsek együtt éltek, s közös nyelven, balti-szlávul beszéltek? De utána is, egyáltalán: hány balti nyelvet kell számon tartanunk?
 A ma is élő letten és litvánon kívül írásos emlék csak a 18. század elején kihalt poroszon maradt fenn. A többire, a - hol a litván, hol a porosz nyelvjárásának, hol külön nyugatbalti nyelvnek tartott - jatvingra, a kursra - melyről csak V. Kiparsky vastag monográfiája (1939) bizonyította be véglegesen, hogy nem a finnugor livhez áll közel -, a zemgalra és a selre csupán idegen nyelvű krónikák elszórt említéseiből, és főként a "szabályos" lettől és litvántól eltérő földrajzi nevekből, vízinevekből következtethetünk.  
 De a biztosan külön nyelvnek tartható porosz, lett és litván ontológiai státusza is így-úgy lukacsos.
 A porosz írásos emlékek (egy kétsoros tréfás diák-rigmus, két kéziratos német-porosz szószedet és három 16. századi nyomtatott lutheránus katekizmus, kétnyelvű - német és porosz - hittankönyv) összesen kb. 2250 különálló szót tartalmaznak. A szótárak és a katekizmusok szerzői német papok voltak, akik alkalmanként többnyire írástudatlan porosz parasztok segítségét vették igénybe. További hibaforrást jelentenek a másolási, illetve nyomdahibák. A porosz nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van teljes paradigma; például a 280 fennmaradt igének 57%-a csupán egyetlen alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szószerinti fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető prusszizmusokat (prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is. 
Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó felkelés elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv - a közép- és kelet-európai történelemben ismerős módon - parasztnyelvvé süllyedt. A 16. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A 17. században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben is, majd egyre jobban visszaszorult "családi nyelvvé", s véglegesen a 18. század első évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden részéből új telepesek jöttek.
A "lett nyelv" fogalma a 19. század közepén honosodott meg, addig csupán nyelvjárásai léteztek; hogy azok miért nem enyésztek el - a poroszhoz meg a többihez hasonlóan - a Drang nach Osten, a Keletre nyomulás német és a Drang nach Westen, a Nyugatra nyomulás szláv szorításában, az rejtély. Legnagyobb nyelvjárásáról, a latgalról azonban szüntelen vita folyik: önálló nyelv vagy nyelvjárás? A különbség közöttük nem nagyobb, mint a külön nyelvnek számító cseh és a szlovák, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások között. 
 A litván nyelv is majdnem belepusztult abba, hogy léte nem volt teljes, hisz sokáig hiányzott mögüle az írásbeliség támasza. Ezért nem használhatták hivatalos államnyelvként a középkori Kelet-Európa legnagyobb soknemzetiségű birodalmában, a Litván Nagyfejedelemségben, ahol ugyan az 1 milliónyi litván uralkodott a 8 milliónyi ortodox keleti szláv felett, de ahol az udvar és a kancellárianyelve a keleti szlávnak egy olyan változata volt, amely a későbbi ukránnal, majd belorusszal azonosítható. (Avval a belorusszal, amelynek a fogalma is csupán a 19. század legvégétől létezik...) Alighogy írásbelisége a 16. század végén megszületett, a litván egy másik szláv nyelv, a lengyel tengerében látszott eltűnni, olyannyira, hogy a kultúrahordozó értelmiség legjobb képviselői között még a 20. század elején is sokan voltak olyanok, akik a maguk nyelvújító-nemzetébresztő harcát reménytelennek, kilátástalannak tartották. Elsősorban azért, mert az orosz elnyomással szemben a jelen szabadságáéit harcolni a lengyel szabadságért folytatott harccal volt egyenlő. A litvánoknak csak múltjuk volt. Jól példázza ezt, hogy amikor a 19-20. század fordulóján felmerült, hogy a valamilyen autonómiára talán szert tevő Litvániának mi legyen a fővárosa, a hat számításba vett város között Vilnius csak azért szerepelt, mert egykor az volt Litvánia székvárosa - ám a századfordulón lakosainak mindössze két százaléka volt litván. (Nem véletlen, hogy az a lebegő jelleg, amit én a balti kultúra egészének tulajdonítok, V. Toporov szemébe Vilnius őstörténetének a vizsgálatakor ötlik: "A Vilniusról szóló mítoszok és legendák valamilyen különös ideiglenes státuszra tesznek szert, ahol is a mitologizált történelem majdhogynem megkülönböztethetetlen a történelmiesített mitológiától." (1980: 9.)
 Az "ideiglenes státuszhoz" leginkább az önkifejezés korlátozottsága járult hozzá, ami az írásbeliség, illetve a szabadság hiányából fakadt: a baltiak helyett mindig mások beszéltek róluk. 
Ahogy részletesen bemutatom, pogány vallásukról, s az idegenek, a keresztények érdekei szerint kitalált-hamisított "isteneikről" is. A hagyományteremtő hamisítás több évszázados folyamatát itt most csak egyetlen példán szemléltetem. A  15- 16. század fordulóján írt krónikájában a lipcsei Erasmus Stella említi Vidvutus (későbbi litvános formájában: Vaidevutis) zászlaját. Stella a maga meséit a 6. századi Jordanes gót krónikájának a mintájára koholja. Jordanesnél (36.) szerepel a Vidivarii népnév, s ebből csinálta Stella Videvut király nevét (Mannhardt:183.). Stellától a gátlástalan Simon Grunau veszi át az "adatot", s a maga krónikájában (1529) alaposan kiszínezi-továbbfejleszti.  Grunau története úgy szól, hogy az utolsó porosz uralkodó, Widowuto és bátyja, a főtáltos Bruteni (litvánosan Prutenis) 500-ban elevenen elégették magukat. Maradt Widewuto után egy 5 könyök hosszú és 3 könyök széles fehér zászló-lepel, amelyen három porosz isten mellképe látható, alatta címerre támaszkodó két fehér paripa, az istenek körül, a zászló szélén pedig cirill betűkre hasonlító írás. Amit komoly tudósok próbáltak megfejteni, noha már a Grunaut kiadó M. Perlbach azt írta, hogy "fölösleges mondani is, hogy a zászló a felirattal együtt kizárólag Grunau képzeletében létezik." (Grunau 1529/I:78.).  A zászló felbukkan másoknál is. A 16-17. század örökét átvette a 19. század nemzeti újjászületési mozgalom, s a zászló a nemzeti romantika idején önálló életre kelt: többször megjelent nyomtatásban, de még a 20. század történetírói is komolyan vették, utoljára 1926-ban közölte újra J. Basanavičius (Lit. E./XXXII:439.). A legújabb időben annyi mással együtt a zászló meséje is az ún. neomitológusok, elsősorban V. Ivanov és V. Toporov kezén éledt újjá (vö. Tokarev 1988/I:380.), s baltikumi követőik ma már újra készpénznek veszik (például Iltnere 1993-94:2/290.), sőt nagy ívű "történeti" elemzések épülnek rá (például Beresnevičius 1989), amelyek -ahogy a sakkozók mondják - kis anyagból egy egész balti Olimposzt hoztak létre, olyan tudományos építményt, aminek elfogadásában vagy elutasításában a hit játssza a fő szerepet.
A balti történelem kezdeteiről szinte semmit sem tudunk. Amikortól ismerjük, kb. a 12. századtól, azóta viszont nem balti: a lett esetében német (dán, lengyel, svéd és orosz megszakításokkal), a litván esetében lengyel. A saját és az idegen aránya változó, s a saját néha majdnem a nullára csökken: a nemzethalál egészen a 20. század végi rendszerváltásig a balti történelem valóságos kategóriája volt. Szimbolikus érvényű, hogy a balti államok 1940-es szovjet bekebelezésével a világ egyik része halottnak, a másik része viszont csak tetszhalottnak tekintette őket. A múlt bizonytalan létállapotú maradványaival van tele a jelen. A most már majdnem színtiszta litván kisváros, Klaip?da - az 1923 és 1938 közötti időszaktól eltekintve mindig: Memel - egyetlen látnivalója a főterén álló bájos szobor, ami az itt született 17. századi német költő, Simon Dach versének hősnőjét, Ännchen von Tharaut ábrázolja.
 S az irodalom? A lett irodalom szerzői-fordítói egészen a 19. század második feléig majdnem kivétel nélkül németek, a legtöbbször papok voltak. Mint például Ernst Glück, az első teljes Biblia-fordítás szerzője, aki a svéd király kérésére költözött Rigába, tanult meg 5 év alatt lettül, hogy aztán elkészíthesse a lett irodalmi stílusra máig ható munkáját. A szépirodalom megalapítójának tartott Gothard Fridrich Stender, vagy ahogy hívják: Öreg Stenders is német pap volt, aki azonban sírjára már azt vésette: "Itt nyugszik G. F. Stenders. A lett." A német felvilágosítók kétlelkűségére jellemző, hogy fia, Ifjú Stenders, az első lett nyelvű színdarab szerzője a végcélt a teljes elnémetesítésben látta. Annak, hogy a lett írásbeliséget német papok teremtették meg, az a következménye, hogy a fordított irodalomba olyan, a lett nyelvtől idegen germanizmusok is bekerültek, amelyek mind a mai napig használatosak prédikációkban, egyházi szövegekben, s a stílusnak bizonyos emelkedettséget kölcsönöznek.
 A litván irodalom kezdetén álló csoda, Kristijonas Donelaitis műveit csak annak az eldugott kelet-poroszországi falunak a hívei ismerhették, ahol a költő majd egész életében pap volt, hisz életében egyetlen sora sem jelent meg nyomtatásban, s műve csak a 20. században kezdett hatni.
 A lett és a litván irodalom késői, a 19. század végén kezdődött formálódását, nagykorúvá érését megtörte a szovjet megszállás, s az emigrációban, munkatáborokban született, otthoni íróasztalfiókokba rejtett és nem létezőnek hitt, alig-létezőnek tartott cserepeket a rendszerváltás körül kezdték összeragasztgatni - ki tudja, milyen valóságos egésszé.
 Csak néhány példát ragadtam ki. A balti kultúra majd minden jelenségére jellemző ez a "van is, meg nincs is" - állapot, melynek megvilágítására könyvtárakat írtak-vitatkoztak össze. Miért akartam újabb kötetekkel szaporítani a köztes-létnek ezt a leltárát? Miért vonzó számomra a filológiával körülbástyázott dajkamese, a szilárd tények garmadájába bebetonozott bizonytalanság? Próbálom a választ száraz-szenvtelenül megfogalmazni, bár bizonyos lila felhangoktól nyilván nem menekedhetek: azért, mert a balti kultúra e szerkezetén mintha általában az emberi lét szerkezete derengene át. Mint olyasvalakinek, aki az egyéni túlvilágban, ennélfogva semmiféle istenben nem hisz, s akit az érte "cserébe" kapható, a kultúra hagyományában lehetséges kollektív túlvilág ígérete nem vigasztal, de aki a rövid emberi életet annyi jótéteménnyel, gyönyörűséggel, élnivalóval zsúfoltnak látja, ez a fáradhatatlan, örömteli készülődés a semmire megvilágító erejű életprogram. 



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret