stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jana Juraňová
Címváltozás
(metamorfózisaink)
 

Ülök a napernyő alatt, amely egyre inkább esernyővé alakul át. Nyáreleji forróság, alkonyodik. Az ég beborult, de a levegő a késői időpont ellenére sem hűlt le. Esett ugyan néhány csepp, de ez minden. Az esernyőből így egy rövid időre megint napernyő lesz. Lassan megérkeznek a többiek is, letelepszünk, elindul a beszélgetés. Több nyelven folyik a társalgás, nem mindegyiket értem. Fokozatosan veszítem el a fonalat, és azon kapom magam, hogy a szemem távolabbi dolgokra fókuszálom. A tekintetből viszont hiányzik a lendület, mivel egyrészt itt ez a napernyő, a szemközti oldalon pedig ott a házfal, amelyben elakad. A fal öreg és lepusztult. Hasonlóan az épület homlokzatához, amelyhez tartozik. A környékbeli házak viszont mind fel vannak újítva, és világos színekben ragyognak. Hogy odabent mi van, nehéz elképzelni, de kívülről csodálatosak, és a számomra ismeretlen nyelveken beszélgetők is már egyre inkább ezekben gyönyörködnek. Erről az egyről itt viszont valahogy megfeledkeztek. Pedig itt áll, tekintetek keresztüzében, s mint a múltunk, zavarja a kilátást. És feliratok vannak rajta, a régi időkből. Csak úgy ráfirkálva, teljesen olvashatatlanul. 
   A beszélgetés most érthető nyelven folytatódik: tekintetem az öreg falról, mint a teniszlabda, rögtön visszapattan. Felfogom a szavak jelentését, értem a gesztusokat, a mimikát, együtt nevetek a többiekkel – és menekülök újra. Nem hiányoznak, és én sem hiányzom nekik. Hagyják, hogy menjek. Vissza a falhoz. 
   A figyelmes pincérek összecsukták a napernyőt, így a horizont némileg kiszélesedett, és a világból egy picivel többet pillanthattam meg. Azon a bizonyos falon most egy fekete-fehér film pereg, sőt, mégcsak nem is fekete-fehér, inkább szürke. Olykor a vetítőtér előtt valaki megmozdul, teljesen színesen – mintha az alakok a múlt kulisszái előtt jelennének meg. És mennyire megváltoztak ezek az emberek. Megöregedtek. Még az a fal is jobban tartja magát, mint néhányan közülük. Elkapok egy ismerős vonást, egy mozdulatot, a hátnak egy jellegzetes görbületét. Nem győzök csodálkozni, egészen addig, amíg egy kérdés, amelyre minden bizonnyal válaszolnom illenék, ki nem zökkent. De nem hagyom magam megzavarni. Eltűnök, láthatatlanná válok. 
   Figyelem az alakokat, ismerősöket és ismeretleneket egyaránt, előbb az egyiket, aztán a másikat: régi ismerősné régi ismerőssel, a régi időkből – nem vesznek észre. A feliratozott öreg fal mellett állnak meg. Tehát valakinek mégis feltűnt valami a nem is oly távoli múltból. Ki tudja, mit keresnek ott. Jobban megnézem, rájövök, tévedtem. A régi ismerős stimmel, de nem a régi ismerősné társaságában. Az ismerősné új, egészen fiatal, és feltűnően hasonlít a régi ismerősnére. Elképzelem, hogy a régi ismerős hogyan látja az új ismerősnét a saját és a régi ismerősné örökre elveszett fiatalságának prizmáján keresztül. Elképzelem, hogy a régi ismerős mennyire vonzónak tűnhet az új ismeretlen-ismerősné számára, mivel az nem ismeri a múltját, nem ült vele együtt az iskolapadban, és nem láthatta azt sem, ahogy lassan megváltozik. Nem volt tanúja egyetlen megalázó metamorfózisának sem, neki ő egy kész, érett, felnőtt férfit jelent. Ha kibírja mellette, láthatja majd, ahogy öregszik, de nem láthatja éretlennek. Hacsak... hacsak. A régi ismerős mindig örömét lelte a régi feliratokban. Nagy kedvvel oldotta meg a megoldhatatlannak tűnő rejtélyeket, de máig nem érti senki, mire volt ez jó, mire is jó ez. A megtalált összefüggéseket aztán drága aranyköpésekbe zsúfolta bele, mellyekkel elismerő nevetések formájában el is nyerte méltó jutalmát. A régi ismerős most nyájasan a fiatal és új ismerősné fölé hajol. Ugyanaz a gesztus, s mivel az új ismerősné a régi ismerősnéhez hasonlóan partnerétől jóval alacsonyabb, ugyanaz a védelmező mozdulat. 
   Távoznak. Régi ismerős pár, de míg az egyikük őszülőfélben, s mintha kicsit meggörnyedve, addig a másik még mindig frissen, és ugyanúgy elámulva az egyikük intellektusán, és ugyanúgy aggodalmaskodva az egészségi állapota felett, mint azelőtt. És mondja még valaki, hogy a klónozás nem az emberiség érdekeit szolgálja! A fal üres, rászegezem a tekintetem és pihenek. Az asztal melletti diskurzus közben újra megélénkült, időnként rutinosan hozzá is szólok. A szemem sarkából azonban továbbra is a szürke falat figyelem, azzal a jelentéktelen felirattal. 
   Falak mindenhol, előttem, mögöttem: a hátam mögött például felújított vendéglő, decens vendégekkel. A vendéglő neve, a berendezése, és a címe is megváltozott. Az utcák nevei is megváltoztak, sőt, néhányuk át is lett számozva. A történelem vastag választóvonalat hagyott maga után. Az értelmetlen jelmondatokkal és sunyi feljelentgetésekkel töltött szürke zóna már a múlté. Mindebből csak ez a fal maradt itt előttem, amelyről a régi ismerős az új ismerősné számára akart valamit kideríteni. S közben úgy tett, mintha ez a fal azokból az időkből semmire sem emlékezne. Mintha a történelemnek ez a szürke, sivár, tönkrevert időszaka soha nem lett volna része az életének. Mert annyira érdektelen volt, hogy a fiatal szeretőnek sem igen lehet mit mondani róla. Lepusztult fal, benyomott ablakokkal, rajtuk néhány ostoba felirat, néhány kiragasztott papírfecni, meghívók ilyen-olyan akciókra, talán koncertek, vagy éppen tüntetések... Olyan rég volt ez, és annyi minden volt, amin változtatni akartunk, hogy azt elképzelni sem lehet. 
   Besötétedett, a lámpák megvilágítják az utcán zajló eseményeket, az utcát, amely a nevét is megváltoztatta. A régi ismerős az új ismerőssel elindulnak visszafelé. Lassan haladnak, de a fal mellett már nem állnak meg.
   Ha falak beszélni tudnának... Hisz a fiatal szeretők mindent tátott szájjal, nyitott fülekkel és tágra nyílt szemekkel hallgatnak – türelmetlenül, hogy mikor lesz már vége, hogy mikor hagyja már végre abba... 

       GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA
        



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret