Demény Péter
Gorlica
(az élet rendje)
19.. augusztus harmincadikán délután két átlőtt fejű holttest, egy elegáns
öregúr és izgatott tömeg várt Szántai főhadnagyra a Géplakat utca 80. szám
alatt. A főhadnagy kibújt a szolgálati kocsiból, és annak rendje és módja
szerint letartóztatta Selymesi Károlyt, a 78. számú ház tulajdonosát, aki
délután öt órakor felhívta a rendőrséget, bejelentette és bevallotta a
kettős gyilkosságot.
Az eset általános megdöbbenést keltett, a szomszédok sopánkodtak és
sugdolóztak. Mindannyian tudjuk azonban, milyen keveset, pontosabban szólva
semmit nem mond ez a megdöbbenés a valódi okokról, amelyeket csak történetekben
lelhetünk föl, még akkor is, ha a történetek igazsága nem az egyedül üdvözítő
igazság.
Mégis a történetet kell elmesélnünk mindig és feltétlenül, ha közelebb
szeretnénk kerülni ahhoz az egyedüli igazsághoz, amelynek meglétében titokban
mindenki bízik. S a történet a következőképpen szól:
Selymesi Károly öt évvel a kettős gyilkosság előtt költözött a Géplakat
utcába. Hatvanhét éves volt akkor, és két éve vesztette el a feleségét,
harminchét évi boldog házasság után. Ez a boldogság nem abból a locsogó
forrásból táplálkozott, amely Selymesi úr szerint tönkretette a mai fiatalok
életét, akik mindennapos meglepetésre vágytak, mintha a házasság nem lenne
egyéb, mint valami kétgarasos cirkuszi mutatvány, amelynek a végén felzúg
a megkönnyebbült nevetés és a taps. Az ő boldogságuk inkább olyan forráshoz
hasonlított, amely csöndesen bugyog, és lassan, de biztosan jut el egy
patakba, onnan egy folyóba, aztán egy folyamba, s végül a tengerbe. Nem
azért, mert olyan nagyszerű forrás, csak azért, mert ez az élet rendje.
Az élet rendjéhez hozzátartozott az is, hogy Márta, a felesége, olyan
asszony legyen, akinek gyönyörű mosolya úgy futja be az életet, akár a
folyondár a régi udvarházak verandáját, akinek barna szeme mindig bizakodón
tekint a világba, s csak Selymesi úr tudja, micsoda sebezhetőség és mennyi
bölcsesség rejtőzik ebben a mackóbarna tekintetben. Ez a tekintet kísérte
minden lépését, minden gesztusát, minden örömét és bánatát negyvenkét éven
keresztül. Selymesi úr akkor jött rá, hogy mindennek vége, amikor a felesége
tekintete darabokra tört, mint egykor, nagyon régen, házasságuk legelején
az ő ostoba és felelőtlen botlása miatt.
Ez volt Selymesi úr első és utolsó botlása s ekkoriban értette meg,
van, amit minden kalandvágy ellenére sem lehet büntetlenül megtenni, és
hogy nincs olyan erkölcs, amely azoknak a barna szemeknek a cserepeit megbocsáthatná
neki. De azt is akkoriban értette meg, hogy nincs olyan hűség, amely kitartóbb
és masszívabb lehetne, mint az, amely elnézte neki azokat a cserepeket.
Különös, de házasságuk akkortól lett igazán boldog, akkor jött rá Márta,
hogy férjében több és más van, mint a fess vőlegény, akit minden barátnője
irigykedve néz, vagy a sportos vadász, aki szarvasokról áradozik a szenvedélyes
ölelések után, Selymesi úr pedig azt, hogy a cserepekből is lehet építkezni.
Mert Selymesi úr mindig úr volt; a közhangulat éppúgy nem változott
körülötte, mint majdnem semmi. Úrnak szólították már az osztálytársai is,
amikor megtudták, hogy ez a csendes, értelmes tekintetű, bizonyos értelemben
koravén fiú szarvasra megy, ha teheti, és nem visz magával senki mást,
csak a kutyáját, Zsinórt meg a Merkelt, ami legalább annyira hozzánőtt,
mint a kutyája. Selymesi úr egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
a puskájának lelke van. Eleinte megkérdezték, miért éppen Zsinór, de mert
soha nem válaszolt, finoman mosolygott csupán, mintha legyintene, egy idő
után felhagytak az érdeklődéssel s azt már nem is kérdezték meg, ugyan
miért egyedül és miért szarvasra, mikor ők azt sem tudták, hogyan szabaduljanak
el azokba a házakba, ahol kemény combok között a világ tárult fel a számukra.
De Selymesi urat nem érdekelték a combok s az általuk megnyíló világ.
Egyáltalán, őt semmi nem „érdekelte”, ha ezt a szót úgy értjük, mint egy
folyamat kezdetét, amelyből majd lelkileg, erkölcsileg, szellemileg vagy
bármilyen más módon meggyarapodottan kerülünk ki. Következésképpen hinni
sem hitt semmiben, abban sem, hogy bizonygatnunk kellene, nem hiszünk.
Vadászott, mert ott csönd volt és mégsem volt csönd, valami furcsa suhogás
inkább; mert mindig tudta, mikor van itt a most, és soha nem tévedett;
mert az erdő olyan volt, mint Márta: békés és gyönyörű ,s még gyönyörűbb
és rettenetesebb, ha megharagították. Amikor már megtehette, pipára gyújtott,
hogy azontúl ki ne essen a szájából a pipa. A pipázása a boldogságához
hasonlított: nem harapott rá a szopókára, mint oly sokan, hogy attól lehessen
félni, minden pillanatban szétrepedhet – csöndesen, lágyan szívta, úgy
eregetve a füstöt, mint egy békés mozdony, amely már semmin sem lepődik
meg. Egyetlen egyszer tört el a pipaszár: amikor Bánhegyessy doktor megállapította,
hogy Mártának nem lehet gyermeke. De Selymesi úr már vette is elő a másikat.
Márta halála óta vadászni sem járt. Merkelt magával hozta ugyan a Géplakat
utcába, de csak úgy, ahogy a régi fotográfiáit viszi magával az ember:
valahogy szégyelli eldobni őket. Régóta tudta, hogy van halál, s valamikor
el kell jönnie: a hegyek, a szelek és a menekülő szarvasok régen elmagyarázták
ezt neki. Mégis remélte, ő megy el hamarabb, s úgy távozik, hogy nem kell
néznie a puskát, amint a falat támasztja, s már reménykedni sem mer benne,
hogy egyszer még arra használják, amire való.
Zsinór évtizedek óta elpusztult. Annak idején sajnálta, ma már inkább
irigyelte. Márta meghalt, és ő nem tudott vadászni. Érdekes és érthetetlen:
a lába bírta volna, a keze nem remegett, a szeme, akár a sólyomé. A temetés
óta mégsem tudott kimenni többé a kis menedékházba, amelyben még az apjával
pipáztak annak idején, s amelyben Márta soha nem járt.
De lakni sem tudott már abban a Rózsafa utcai házban. Minden odakötötte,
s már nem kötötte oda semmi. Ha kint ült a verandán, nem értette, miért
ül éppen ott, és hogy’ tud ott ülni. Ha bement a szobába, arra nem talált
magyarázatot. Nem hitte volna, hogy a halál mindenre képes. De képes volt,
ő meg elköltözött. Harminchét évig lakott abban a házban, harminchét évig
szeretett egy nőt, akinek barna volt a szeme, mint a mesék mackói, és olyan
a mosolya, mint a méz. Egy nőt, akiről tudta, hogy egyszer meghal ő is,
mégsem hitte, hogy meg fog halni. S aki mégis meghalt.
Egyik ismerőse, Márta távoli rokona ajánlotta a Géplakat utcát. Csendes
kisutca, mondta, semmi köze a mai világhoz. Selymesi úr értette. A mai
világban az emberek inkább cigarettáznak, mint pipáznak, és rögtön mindent
meg szeretnének érteni. Ha meg nem értenek meg azonnal mindent, akkor meg
vannak sértődve, mintha valaki, akivel szerződést írtak alá, megszegte
volna bizonyos pontjait. Selymesi úr mindig úgy érezte, ezek a maiak folyton
fellebeznének, ha volna kihez, és haragszanak, mert nincsen.
A bérház, amelybe költözött, beváltotta az utca ígéretét. Csöndes kis
szobája volt a kapu mellett, előtte kis előszoba. Nem zavarta a szomszédokat,
azok sem őt. Nyáron egész nap ült az ajtó előtt és pipázott, télen nyitott
ablakkal tette ugyanezt, a kályhában lobogott a tűz. Ami kellett, azt megvásárolta
a házvezetőnő, aki kétnaponta jött. A szomszédok köszöntek, ő is nekik.
Úgy gondolta, ennyi mindenkit megillet.
Mosdója ablaka egy tűzfalra nézett. A falban keletkezett egyik lyukban
gerlecsalád lakott. Selymesi úr gyakran elnézte a szülőket, ahogy táplálják
a kicsinyeiket, hallgatta békés burukkolásukat. Egyszer kenyeret tört nekik,
azóta minden délután odaszálltak az ablakpárkányra. Selymesi úr behozta
a kisszékét az ajtó elől, ezentúl ott pipázott, valósággal a mosdóba költözött.
Évek óta nem járt ki a házból, most azonban rávette magát, hogy könyvtárba
menjen. A lexikonnak csak a stílusa elégítette ki, az információitól nem
lett sokkal okosabb. Megtudta, hogy a ’gerle’ szó a szlovák ’gorlicából’
származik; hogy a madár kinézete: „kis fej, nyúlánk csőr, hosszú és hegyes
szárny, többnyire rozsdaszínű tollazat”; hogy „magvakkal táplálkozik, amiért
az erdészetre nézve kártékony is lehet”. Elégedetlenül nézte a jegyzeteit.
Ezért kár volt idejönni.
Hazafelé menet az egyik utcában deszkákat vett észre: éppen lomtalanítást
tartottak. Odament a mellettük álldogáló emberhez, s délutánra már meg
is ácsolta az etetőt. A gerlék előbb óvatosan, aztán egyre bátrabban szálltak
oda. Gorlica, suttogta Selymesi úr boldogan.
Télen megkérte a házvezetőnőt, vásároljon diót, azt adta nekik. A gerlék
hálásan kopogtak az etetőn.
Négy évvel azután, hogy a Géplakat utca lakosa lett, új lakók érkeztek
a házba. A házaspár Muzsnai néni lakását vásárolta meg, akit nemrég búcsúztattak.
Sennyeiék érkezésével Selymesi úr élete pokollá változott.
A házat úgy tervezték annak idején, hogy minden lakás mosdója a tűzfalra
nézzen. Selymesi úr nem tudta elképzelni, hogy valaki úgy képes a lakás
másik végén levő konyhában ordítani, hogy az üvöltözés a mosdóig és a tűzfalig
elhallatsszon.
Pedig pontosan ez történt. Sennyeiék, akik látszatra teljesen normális
emberek voltak, ugyanúgy jöttek és mentek, ugyanúgy köszöntek, mint más,
lakásukba érve valósággal megőrültek. Az ordításnak nem voltak fokozatai:
már az elején maximális hangerővel dübörgött, ajtócsapkodás, edénycsörömpölés
kísérte. A hangzavar órákig eltartott, aztán éppolyan hirtelen szakadt
meg, ahogy elkezdődött. Másnap megint, harmadnap megint, negyednap megint,
fárasztó alapossággal.
A gerlék elköltöztek. Selymesi úr egyik nap hiába várta őket. A kenyér
olyan szárazzá változott, akár az avar kánikula idején, aztán megpenészedett.
Zöld volt már, Selymesi úr mégsem dobta el. Még reménykedett. Nézte a lyukat,
hátha csak valami tévedés történt, s nemsokára megjelenik az egyik felnőtt
kávébarna farktolla. Már káprázott a szeme, de még mindig a lyukat nézte.
Hiába. A gerlék elköltöztek.
Selymesi úr megértette. Bezárta a mosdó ablakát, a székét újra kivitte
az ajtó elé. Pipázás közben arra a szarvasra gondolt, amelyik visszanézett
rá a Tarbunyán. Vállához emelte a puskát, de a szarvas még mindig nézett.
Ő meg hosszan célzott, aztán mellé lőtt. Az volt az egyetlen eset, amikor
Merkel tévedett.
Kiverte a pipáját, aztán a kamrához sétált. Merkel reménykedve csillogott.
Selymesi úr felvette, egyszer-kétszer a vállához emelte. Abban a pillanatban
érkezett haza Sennyei, már süvítettek a lábosok. Selymesi úr kilépett az
ajtón, elindult a lépcsőn. A szomszédok visszafojtották a lélegzetüket.
Csak akkor tódultak ki a folyosóra, amikor elhangzott a két lövés, egyik
a másik után, s amikor Selymesi úr leeresztette a puskát.
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|