Martin Jay
Szentpétervár égképe
(Szentpétervár/Berkeley) – „Vessetek egy utolsó pillantást” – figyelmeztet
minket sokatmondóan a barátunk Szentpétervár történelmi központjában való
„fehér éjszakás” barangolásunk során 2007 júniusában, – „a város sziluettje
rövidesen egyszer s mindenkorra meg fog változni”. Kelet felől a Néva folyó
felett fenyegetően meredve, a méltóságteljes Szmolnij-katedrális barokk
kupolái fölé emelkedik majd egy csavart ötszög formájú, hatalmas torony,
amelyet az energia-óriás Gazprom fog építtetni az RMJM brit cég tervei
alapján. Több mint 300 méter magas lesz, 77 emeleten ad helyet vállalatok
irodáinak, majdnem kétszer akkora lesz, mint a Péter-Pál-erőd, ami jelenleg
a város legmagasabb, legfeltűnőbb „landmarkja”.
Haragjukban „kukoricacsutkaként” emlegetik a formája miatt. A
tervvel szemben heves az ellenkezés építészek, várostervezők és mások részéről,
akik aggódnak, mert szeretnék megőrizni az esztétikai összhangját a városnak,
amelyet Nagy Péter alapított 1703-ban a Néva mocsaras deltájában. A város
építész egyesületének a hatóságokhoz intézett nyílt levele, amelyben felháborodottan
megtagadták a részvételt a pályázati tervek megítélésében, ezt sérelmezte:
„Az alacsony várossziluett Szentpétervár vertikálisait különösen fenségessé
teszi. A templomtornyok és kupolák utánozhatatlan körvonalának megőrzése
rendkívüli fontosságú a várostervezésnél, és spirituális jelentőséggel
is bír. Egy 33 méteres torony, amely több mint kétszer akkora, mint a Péter-Pál
katedrális, háromszor akkora, mint a Szent Izsák és a Szmolnij-katedrális,
és látható a történelmi városkép minden főbb pontjáról (még a Vasziljevszkij-szigetről
is)... helyrehozhatatlanul tönkreteszi a város törékeny körvonalát, mivel
nevetségessé válnak, eltörpülnek mellette a város függőlegesei.” Még az
is lehet, hogy az UNESCO megvonja a várostól a „Világörökség része” státuszt,
ettől is tartanak. Az Ermitázs igazgatója, Mihail Pjotrovszkij szintén
határozottan ellenzi a tervet, megjegyezve, hogy a helyi törvények szerint
engedélyezett maximális magasság az új épületek esetében csak 48 méter.
De az állami kontroll gyengülése a poszt-szovjet Oroszországban
azt jelenti, hogy több esély van arra, hogy megvalósuljon az építkezés.
Moszkvától és Kelet-Európa más, a kommunista érából való olyan városaitól
eltérően, mint Varsó és Riga, Szentpétervár megúszta, hogy egy idétlen
esküvői tortára hasonló épületet rakjanak a város közepére. Nos, amit a
kommunizmus elmulasztott megtenni, azt a kapitalizmus kész végbevinni:
egy új és agresszív vertikalitás beleerőltetését egy lényegében horizontális
városi táj szívébe.
Ennek a vitának a felidézése tanulságos, mert eszünkbe juttatja,
milyen változatos is tulajdonképpen a modern város látképe. Szentpétervár
persze a „felülről való modernizálás” egyik nagy kísérlete volt, egy olyan
város, amelyet erővel kényszerítettek a természetre, és sok emberéletbe
került, egy olyan despota akaratából, aki azt akarta, hogy Oroszország
„érje utól” a Nyugatot, amilyen gyorsan csak lehet. Dosztojevszkij embere
az egérlyukból megvetően „a világ legabsztraktabb és legkiterveltebb városának”
nevezte. Talán hihetünk Marshall Bermannak is, aki „All that is Solid Melts
into Air” (Minden, ami állandó, elpárolog) c. könyvében, amelyben méltán
dicsért módon tárja fel a város kincseit, azt állítja, hogy ez a város
számos változatot hozott létre politikai és kulturális értelemben az „alulról
való modernizálásra” is, szemben a Nagy Péter-féle kitervelt absztraktság
személytelenségével és keménységével.
***
A modernitás domináns vizuális vagy szkópikus rendszerei szempontjából,
amelyeket egy jó 20 évvel ezelőtti esszémben próbáltam meg feltárni, Szentpétervár
lenyűgöző ötvözet. A három ideáltipikus rendszer, amelyet megkülönböztettem,
a következő: „kartéziánus perspektivizmus”, „a leírás művészete” és a „barokk
észjárás”. Az első és legáthatóbb típus a perspektíva „kitalálásával” vagy
„megtalálásával” jelent meg a 15. századi festészetben. Egy elvont, kvantitatíve
elrendezett homogén teret tételezett, és olyan transzformációs szabályokat
generált, hogy a háromdimenziós teret kétdimenziós ábrázolásokba tudják
visszafordítani. A derékszögű térbeli rend, amelybe belehelyezte a tárgyakat,
külsődleges volt egy racionális, eltestetlenített és egyszemű szubjektum
számára. Descartes filozófiája, amelyet sokszor a modern gondolkodás megalapozásának
tekintenek, jól illett ehhez a vizuális gyakorlathoz, és ugyanakkor előmozdított
egy tudományos világlátást is. A karteziánus szubjektum mentális képzetei
néma tárgyak világát tükrözték, amelyek többé nem voltak átitatva jelentéssel,
ami pedig addig inherens sajátossága volt a világnak, amelyet úgy fogtak
fel, mint olvasható szöveget. Ha vágy járta át ennek a szubjektumnak a
testét, az jellegében voyeurisztikus volt, tartózkodott a közvetlen érzéki
közelségtől. Az ennek megfelelő városi tájkép V. Sixtus pápa racionálisan
megtervezett Rómája és XIV. Lajos geometrikus Richelieu-városa és versailles-i
kastélya.
A második koramodern szkópikus rendszert abban lehet megfigyelni,
amit Svetlana Alpers művészettörténész a holland „leírás-művészetnek” nevez
szemben az olasz reneszánsz perspektivistább, narratívabb művészetével.
Ez sok apró dologra hívja fel a figyelmet, nem néhány nagyra; a fény inkább
a tárgyakról verődik vissza, nem fény-árnyék effektusokkal modellezi őket,
és inkább koncentrál a tárgyak felületének színeire és textúráira, mint
egymáshoz viszonyított elhelyezésére egy geometrikus térben. Képeit nem
köti egy olyan keret, mint a karteziánus perspektivista művészetnek, ennek
nézője egy kétszemű, hús-vér testiségű szubjektum. A világnak a perspektivisták
által posztulált háromdimenziós tükre helyett ez inkább a vászon materiális
felületének sík voltát preferálja, a felfedezések korának feltérképezési
szenvedélye áll hozzá közelebb. Meginvitálja nézőit az ábrázolt jelenetekbe,
ahelyett hogy tisztes távolságban tartaná őket. Egy kevésbé látás-centrikus,
inkább érintés alapú szkópikus rendszert segített elő, mint déli riválisa.
Ha volt valamilyen filozófiai megfelelője, az inkább egy Francis Bacon
vagy Constantin Huygens induktív empirizmusa, mint Descartes deduktív racionalizmusa.
Az olyan városok, mint Amszterdam, elkerülték a racionalizált rácsszerkezet
monumentalizáló erőltetését, ennek a beállítottságnak görbe utcák, texturált
materiális felületek és atmoszférikus hatások a városi megfelelői.
Egy harmadik modern szkópikus rendszert „barokk észjárásnak”
lehetne nevezni Christine Buci-Glucksman francia filozófus nyomán. Elkápráztató,
zavarba hozó, eksztatikus vizuális élményekkel játszik, megszabadul a geometriai
szabályoktól való függéstől és a materiális felületek nyugodt szilárdságától,
szabadjára engedi azt, amit az említett filozófus „a látomás tébolyának”
nevez. Az anamorfikus hatások, trompe-l’oeil meglepetések egy olyan vizuális
mezőt hoznak létre, amely ellenáll minden értelmes elrendezésnek, egy olyan
mezőt, amely átláthatatlan mind a távoli egyszemű tekintet, mind a kétszemű,
közelről való rápillantás számára. A vágyakozó test, amelynek szeme izgatottan
pislog, ahelyett hogy nyugodtan szemlélne, letaszította trónjáról a testetlenné
vált karteziánus szubjektum hűvös, eltárgyiasító pillantását. Egy Pascal
paradox filozófiája és az ellenreformáció misztikusainak homályosságai
voltak ennek a beállítottságnak a filozófiai megfelelői, városi elrendezése
pedig a kereszteződő síkok, egyenetlen homlokzatok, rejtett beugrók, a
barokk város fragmentált tere.
***
Szentpétervárban sok szempontból megvannak a karteziánus, perspektivikus
elrendezés jellemzői – derékszögű utcák egy kialakított rácsozaton, vagy
körkörös minta, nyitott látóhatár vizuális fókuszpontokkal a végén, hatalmas
közterek nyilvános látványosságok számára, és nagy sugárutak, mint a Nyevszkij
Proszpekt, amelyek a járműforgalmat és az emberi forgalmat is hordozzák
a város közepét átszelő tengelye mentén. Röviden, a mindezt átlátó, domináns
szubjektum racionalizáló hatalmának lenyomatát adja.
Más szempontból mégis jobban emlékeztet a holland leíró-művészettel
azonosított elrendezésre, ami nem csoda, mert Nagy Péterre nagy hatással
volt egy hosszabb amszterdami tartózkodása, 1697-ben látogatott el oda,
hogy minél több mesterségbeli tudást sajátítson el tőlük a hajóépítés terén.
Ahogy csatornák keresztezik és kis hidak, épületek homlokzata tükröződik
tompítva, pasztellszínekben a vízben, Szentpétervárban sok van egy emberi
léptékű város bájából, amit legalább annyira építettek a kószálás, mint
a kereskedelmi forgalom vagy a katonai parádék számára. A barokk stílus
fontos nyomai is felismerhetők benne, különösen néhány olyan pazar épületben,
amelyet Bertolomeo Rastrelli épített a 18. század közepén, ideértve a Téli
és a Sztroganov palotákat és a Szmolnij katedrálist, amelynek a keleti
város-sziluett feletti dominanciáját fogja elhomályosítani a Gazprom-torony.
Visszatérve a toronyra, az ráébreszt minket a szkópikus rendszereknek
egy olyan aspektusára, amelyet nem vettem számításba annak idején, amikor
az esszémet írtam: amit a modernitás ég-képének lehetne nevezni. A városképeket,
akárcsak a tájképeket, széles körben figyelték és kategorizálták, de inkább
úgy fogták fel, mintha felülről szemlélték volna őket, madártávlatból,
vagy ahogy kinesztétikailag, mozgás közben, bennük sétálva lehet megtapasztalni
őket. Akár rácsok, akár labirintusok, akár a körbejárás hálózatai, nagyrészt
ezekből a nézőpontokból konceptualizálták őket. Amit ritkábban méltányoltak,
az a mód, ahogy a modernitás azzal is alakítja a városlakó tapasztalatát,
hogy mit lát, amikor felnéz az égre. Például éjszaka meg van fosztva a
csillagos égbolt látványának élményétől a környezeti tényezők interferenciája
miatt. Az orosz ortodox katedrálisok kék kupoláin – ennek ragyogó példája
Szentpéterváron a Szentháromság-katedrális, amelyet még mindig renoválnak
egy pusztító tűzvész után – sokszor csillagok is vannak, mintha így akarnának
kárpótolni a veszteségért.
Sok modern városban van egy még fontosabb akadálya annak, hogy
látni lehessen az eget: a felhőkarcolók elterjedése, ami azt a jól ismert
hatást idézi elő, mintha egy kanyon mélyén lennénk, és csak egyetlen pillantást
vethetnénk fölöttünk az égre. A modern város olyan, mint egy vertikális
erdő, hogy egy másik elkoptatott metaforát hozzunk, ismerős látvány gyakorlatilag
minden kontinensen. New Yorktól és Frankfurttól Sao Paolóig és Sanghajig
a modernitást láthatólag mindenütt a magasság élvezete jellemzi, amit nemcsak
a jobb ingatlanok drágasága befolyásol. „Felülről való modernizálásuk”
mondhatjuk, új jelentést kap, ha az óriási tornyok által tönkretett égképek
értelmében gondolunk rá, amely tornyok egyszerre hatnak fenyegetően és
felemelően nagyszabású voltukban, nyomasztóan a hübriszükkel.
Bizonyos értelemben a kartéziánus perspektivizmus derékszögű
rácsozatának/négyzethálójának* az egekig való meghosszabbítását képviselik
a természetes tér fölötti dominanciával a vizuális rend nevében. Csábító
volna úgy értelmezni az ellenállást az ilyen vertikális városok emelése
ellen, mint ellenállást szimplán valaminek, amit modernitásnak nevezünk.
Ennek az értelmezésnek az alátámasztására lehetne a New York-i ikertornyok
szeptember 11-i lerombolására hivatkozni, ami legalábbis részben szimbolikus
tiltakozás volt a modernitás nyugati modelljének az iszlám világra erőltetése
ellen. De ha a Gazprom-torony elleni pétervári tiltakozást egy ettől eltérő
példának tekintjük, a képlet ennél azért összetettebb lesz. Mert Nagy Péter
modernizációs kísérlete, bármennyi kitervelt elvontság volt is benne, mégiscsak
kimondottan horizontális, nem pedig vertikális jellegű, ahol csak hangsúlyozza
az emberi arányokat az, ahogy az ormok és kupolák megtörik a város alacsony
körvonalát.
De lehet mégiscsak kimondottan modernnek is tekinteni, ha ezt
úgy értjük, mint a legjobban a holland festészetben megfigyelhető szkópikus
rendszer kifejeződését. Mert a tájban ezeken a vásznakon nagyon kevés a
vertikális, a horizont majdnem mindig megjelenik a szemlélő előtt, aki
inkább beágyazódik a helybe, nem kívülállóként vagy fölülről néz rá. (Azt
hallottam, hogy hollandul nem kevesebb, mint négy különböző kifejezés van
a horizontra.) Sokszor az eget, amelyik tele van izgalmasan tornyosuló
fellegekkel, érdekesebb figyelni, mint a lapos földet. Az atmoszférikus
perspektívát legalább olyan gyakran alkalmazzák a távolság jelölésére,
mint a karteziánus perspektivista hagyomány merőlegesen eltűnő pontjait.
Az olyan városok, mint Szentpétervár, amelyek oly sokat köszönhetnek a
holland példának, inkább megengedik a városlakónak, hogy megtapasztalja
az ilyen ég látványát, semmint hogy száműzzék azt a premodern múltba.
A legjobban úgy érthetjük meg tehát a vitát ennek a nagyszerű
városnak az égképéről, ha nem úgy fogjuk fel, mint a múlt és a jövő, a
régi és az új közötti vitát, hanem mint ami a modernitás két versengő modellje
között zajlik, ami sosem hagyta magát egyetlen térbeli elrendezettségbe
homogenizálni, még a látszólag érintetlen égben sem a fejünk felett.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|