Danyi Zoltán
A hullámok után a sima tó tükre
(Japán teanovella)
Láttam; tisztán láttam, és nem értettem, vagy ha értettem, nem akartam
elhinni, miközben mégis úgy tűnt, ennél semmi nem lehet hihetőbb;
láttam, ahogy a hússal teletömött lepényt átveszi a bal kezébe, a felszabadult
jobb kezével kigombolja a nadrágját, lábait szétveti, és vastagon megcsillanó
sugárban vizelni kezd, pontosan szemben velem, tőlem úgy öt lépésnyire,
abban az elhagyatott alkonyatban, nem vett észre engem, szemben volt vele
a süllyedő nap, én viszont élesen láttam, ahogy hosszan és bőségesen az
árokba csorgat, közben tele szájjal rágja a ledarált, összegyúrt, szétlapított
és megsütött disznóhúst, láttam a félig megrágott húsdarabkákat az állán,
ahogy hátraszólt annak a másiknak, aki mögötte állt és szintén erősen tömködte
magába a húsos lepényt, a másik kezében pedig egy kétliteres flakont lógatott,
kevéske sörrel az alján, egy kevés, erejét vesztett, löttyedt sörrel, löttyedt,
akár egy rongyossá dohányozott tüdejű, kocsmai nő melle;
mindketten elnyűtt, koszos farmernadrágot, meg valami sötétlilás és
szilvakék, kimondhatatlanul ócska, semmilyen ízlésnek még csak emlékét
sem őrző, a bágyadt őszhöz egyébként is túl meleg tollkabátot viseltek;
ez volt tehát, amit láttam ebben a szívszorító, elhagyott, világvégi
alkonyatban, ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább, vagy nem, nem
is az utolsó, már az utolsó utáni volt, túl az elviselhetőn, és mindegy
volt, hogy vizelés után böffent-e, miközben az utolsó cseppeket kirázza,
vagy csak ereszt egy kiadós, beleket könnyítő, rotyogós szelet;
nem akartam, de el kellett hinnem, ellenkeztem, de fel kellett fognom,
hogy ez van, hogy tehát ez az, ami van;
ám mégse ez a jelenet volt, ami szíven ütött, hanem az elmúlt három
óra, egészében, és az elmúlt három órát megelőző másik három, mert az első
három és a második három olyan súlyos, olyan áthidalhatatlan és olyan mélybe
taszító ellentétben állt egymással, hogy ez így egyszerre túl sok lett
nekem, meg kellett állnom út közben, le kellett húzódnom rozoga Floridámmal
az út szélére, és ezek szerint éppen ide, éppen ebbe a húsos lepényt zabáló,
hugyos jelenetbe;
felszaggatott burkolatú, sárral telehordott úton haladtam, az úttest
szélén keréknyomok feketéllettek a sárban, mély vájatok, melyekben fáradt
olajtól foltos, iszapszínű lé szokott összegyűlni, és hiába nem akartam
látni, ami mellett elhaladtam, mégis néznem kellett a mindent átható, a
mindenre kiterjedő, a ragályként elharapózó lecsúszottságot, amely szinte
beteges magamutogatással tárta fel a fekélyeit: néztem az elkedvetlenítő
utcákat azokban a sorsukra hagyott, elfeledett és minden határon túl lévő
településekben, ahol az odvas házak előtt nem kertek illatoznak, nem fű,
nem fa, nem bokor vagy akármi tehát, hanem a nyílt szennyvízcsatorna –
akár az elmeháborodottak, gondoltam, akik a százszor elvakart, nedvező
sebeiket tolják az arra járók képébe, és közben idétlenül vigyorognak;
a falakról leszakadt vakolat ott roskadt, ahova lehullott, a ferdén
megakadt redőnyök alatt, mert nincsen, aki eltakarítsa, nincs, aki megjavítsa,
örökös félsötét honol a lecsúszott redőnyű fejekben;
szíven ütött azért is, mert nem egy metálfényű, nem egy csillogó luxuskocsiból,
nem egy Rolls-Royce puhán kipárnázott bőrüléseiről bámészkodtam kifelé
az elsötétített ablakon, unatkozó turistaként, aki egy távoli, magasról
lesajnált ország tájai felett néz el egykedvűen, nem – a félig elkorhadt
alvázú Floridámból magamat és magunkat, a saját tájainkat láttam az elmúlt
három órában, vagyis a miénket, csak éppen más szemmel, éppen ezért ütött
annyira szíven, mindennek oka pedig a korábbi három óra volt, amikor is
gyengéden, finoman és precízen, akárha virágporzók hegyén végzett műtéttel,
kitisztították a szemem: gyengéd és precíz beavatkozással, mégis könyörtelenül
eltávolították róla a hályogot, legalábbis egy időre, mert elmúlik majd
persze, és a szememre ismét köd ereszkedik, folytatódik minden úgy, ahogyan
azelőtt ment, gondoltam, de persze abban a percben ez a legkevésbé sem
vigasztalt;
már a szertartást követően, az egykori főváros mára teljesen kizsigerelt,
kifosztott és lerongyolódott utcáira kilépve bolondmalomként forgatott
meg a bizonytalanság érzete, hogy vajon van-e értelme mindannak, amit majd
látnom kell most, és hogy akarom-e mindazt látni egyáltalán, ami jön ezután;
hiszen mindez már a levegő szagától is, ahogy kiléptem a házból, erősen
kérdésessé vált;
színtelen köd és szitáló eső fogadott az utcán, és e kedvetlen fogadtatás
miatt az utca is, az errefelé megszokott ócska időjárás is, és velük együtt
az előttem álló út hazáig, már ekkor, ebben az utcára lépő legelső pillanatban
kirekesztett magából, vagy helyesebben talán én voltam az, aki ezúttal,
mindazok után, amit az elmúlt három órában átéltem, nem hagytam magam belesüllyedni
ebbe a ködszagú, nyirkos idegenségbe, az elmúlt három óra következtében
ugyanis mindaz, ami ekkor az utcára lépve fogadott, idegenné, elhibázottá,
és bizonyos tekintetben valótlanná vált – egyszerűen nem tudtam többé hinni
abban, hogy ez lehet a valóság;
valakik vagy valamik szándékosan, percről percre, újra és újra tönkreteszik
a valóságunkat, gondoltam, és így, ebben a megrontott alakjában már nem
kellett, nem volt rá semmi szükségem;
mielőtt elhagytam volna a házat, ahol a teakészítés évezredes szertartásán
részt vettem, még egyszer, utoljára, közelről megszemléltem a helyet, amelyet
a mester magának berendezett; mindössze két tatami nagyságú térrész volt
ez a terem egyik sarkában, és ehhez adódott még egy alacsony, egészen a
falig tolt asztalka, amelyen csak egy ikebana, egy szelet rizses sütemény
és egy teletöltött teáscsésze volt, ez a három azonban, a sárgásfehér,
halvány virágosváza, a kerek süteményestál, és a teletöltött teáscsésze,
külön-külön és egymáshoz viszonyítva is, úgy volt elrendezve, olyan érzékenységgel
és a mértani szabályokon túl levő olyan arányossággal, hogy ebben az elrendezésben
és ebben az arányosságban egy utánozhatatlan ritmus, egy megismételhetetlen
összhang nyilvánult meg, vagyis egy olyan egység az aktuális évszakkal,
az évszakkal járó hangulattal, és ezzel a mindenkor egyszeri, soha többé
vissza nem térő pillanattal, amely összhangnak és egységnek köszönhetően
elfogadhatóvá, sőt nemcsak elfogadhatóvá, de érthetővé és természetessé
vált e pillanat tünékenysége, egyszerisége és visszahozhatatlansága is,
és ez a természetesség kioltott minden további aggályt, kérdést vagy dilemmát
azzal a felfoghatatlan egységgel kapcsolatban, amely ebben a törékeny pillanatban
a váza, a süteményestál és a teáscsésze elrendezésében megnyilvánult számomra,
és amely egység tulajdonképpen az élettelen, az úgynevezett „anyagi” világ
iránti mélységes tiszteletet sugározta, szelíden és megadóan;
az ikebana például, a néhány szál virág, és a melléjük tűzött vékony
gallyak: az egész mintha semmi nem lenne, miközben ezeket a semmi kis virágokat
és ezeket a semmi kis gallyakat úgy állították bele ebbe a halványsárga
vázába, hogy az csupán egy érintésnyire van a tökéletestől, miközben ez
az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb
megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne
az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz;
vagy az ikebana mellett a süteményestál, a háromszög alakúra hajtogatott
hófehér szalvétával, és a puha, hófehér szalvétán a rizses sütemény karcsú
szeletei;
a csésze, amelyben a sűrű, élénk zöld, méregerős teát a szellemeknek
felajánlották, ez a csésze maga a nyugalom, a megtestesült csend – a mozdulatok
pedig, amelyekkel a teakészítő mester a csészét megtörölgette, mielőtt
a fátyolosan, könnyedén gőzölgő főzetet beletöltötte, ezek a mozdulatok
ugyanebből a megnyugvásból és elcsendesedésből születtek, és belőle eredtek;
figyeltem az összes mozdulatot, a teakészítő mester hosszú, csaknem
zavarba ejtően hosszú, vékony fapálcikát használt, ezzel emelte ki a bronzbarna
dobozból a porrá őrölt teát, egy csészébe rakta, kevés forró vizet töltött
hozzá, bambuszkefével felhabosította, a habos keveréket forró vízzel felöntötte,
és közben mindvégig ugyanazok a hibátlan, hajlékony mozdulatok, ugyanazok
a végtelen békéből születő, lekerekített mozdulatok, nemcsak a kéz, nemcsak
a kar, nemcsak a könyék: az egész törzs, az egész test kifinomult mozgása
– a szertartás alatt végig sarokülésben ült, és ebből a sarokülésből egy
pillanatra sem mozdult el, mégis úgy tűnt, hogy amit látok, nem a teapor
kiemelése a dobozból, nem a forró víz hozzáadása a porhoz, és nem a keverék
felhabosítása, nem afféle gyakorlatias mozdulatok tehát, nem, hanem tánc,
vagy még inkább: a táncnak egy egészen a lényegéig lecsupaszított, leheletkönnyű
esszenciája;
ez volt az, amitől lepergett a por a szememről, és erre a rövid, sajnos
csak átmeneti időre megláttam a szépet, a szépség végletekig lecsupaszított,
legmélyebb lényegét;
és ez a lényegéig lecsupaszított, minden feleslegestől megszabadult
szépség mindenen, a süteményes tál szalvétájától kezdve az alacsony asztal
eligazításán keresztül egész a teakészítő mester egyetlenegyszer sem mosolygó,
mégis megsemmisítően bájos segédjének a kimonójáig, ennek a gyengéd tónusú
kimonónak a szilvaágakkal, porcelánhalvány szirmokba nyíló szilvaágakkal
díszített selymességéig egyszerűen: mindenen érzékeltette, mutatta és megvalósította
önmagát;
előbb azonban, mindezek előtt még, a csészék gondos eltörlése, a teapor
pontos kimérése, a főzet fokozatos habosítása előtt, a mester néhány mondatos
magyarázattal, rövid bevezetővel szolgált a szabályokat, a teakészítés
évezredes hagyományát illetően, és először arra gondoltam, ez a rövid bevezető
szintén a ráhangolódást kívánja elősegíteni, a pillanatba és a helyzetbe
való belesimulást;
miközben azonban beszélt és beszélt, és csak mondta nyugodtan, halkan,
gyengéd, mégis megingathatatlan hanggal, egyre világosabbá vált számomra,
ha másból nem, a tolmács előbb magabiztos, majd elbizonytalanodó, végül
egyre többször elakadó szavaiból, hogy nem, korántsem holmi egyszerű bevezetésről
van szó ezúttal – és a következő percben villámütésként hasított belém
a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem éppenséggel a legfontosabb
összefüggések leheletfinom pókfonalairól van szó, vagyis hogy itt és most
nem más, mint a lényeg mondatik ki éppen, tőből metszett, egyszerű, szabatos
mondatokban;
nem csodálkoztam tehát, cseppet sem lepődtem meg, amikor a szürke zakós
tolmácsunk kezdett elakadozni a fordításban, érthető módon ezeket a lényegre
kifutó mondatokat egyre kevésbé volt képes követni, nem tudta megragadni
a leheletfinom összefüggéseket, és zavarában egyre hosszabb szüneteket
tartott, majd áthidaló megoldásokkal próbálkozott, hogy sietve folytassa
tovább, de izzadó homlokáról leolvashattam, hogy nem, nem fog menni ez
sem, és végül fel is adta a hiábavaló küszködést, csak ült szótlanul, maga
elé nézve, és ez volt a legjobb, amit tehetett, mert talán ő is megérezte,
hogy nem lehet máshogy, csakis így, nem lehet másként mondani a lényeget,
csakis egy olyan nyelven, amely szavakból áll ugyan, de nem fordítható
szavakkal, és amelyből így egyikünk sem ért egyetlen szót sem, mivel éppen
ez kell ahhoz, hogy a hanglejtést, a hangsúlyt, a mester hangjának lüktetését
mélyen, a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük át, ami pedig
mondhatatlanul több, mint akár a legpontosabb, legszakszerűbb vagy akár
a legszakavatottabb tolmácsolás;
csak ültem és csak hallgattam, és közben olyan erők mozdultak meg bennem,
amelyek létezéséről azelőtt nem is tudtam, amelyekről azonban már most,
ebben a legelső pillanatban világossá vált, hogy létfontosságúak a számomra,
és hogy nélkülük, ezek nélkül a szelíd, mégis kizökkenthetetlen erők nélkül
semmilyen kiutat, semmiféle kivezető irányt nem találhatok abból a felfordulásból,
ahonnan jövök,
és ahova sajnos, bármennyire nem akarnám, vissza kell majd térnem.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|