stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Danyi Zoltán
A hullámok után a sima tó tükre
(Japán teanovella)
 

Láttam; tisztán láttam, és nem értettem, vagy ha értettem, nem akartam elhinni, miközben mégis úgy tűnt, ennél semmi nem lehet hihetőbb;
láttam, ahogy a hússal teletömött lepényt átveszi a bal kezébe, a felszabadult jobb kezével kigombolja a nadrágját, lábait szétveti, és vastagon megcsillanó sugárban vizelni kezd, pontosan szemben velem, tőlem úgy öt lépésnyire, abban az elhagyatott alkonyatban, nem vett észre engem, szemben volt vele a süllyedő nap, én viszont élesen láttam, ahogy hosszan és bőségesen az árokba csorgat, közben tele szájjal rágja a ledarált, összegyúrt, szétlapított és megsütött disznóhúst, láttam a félig megrágott húsdarabkákat az állán, ahogy hátraszólt annak a másiknak, aki mögötte állt és szintén erősen tömködte magába a húsos lepényt, a másik kezében pedig egy kétliteres flakont lógatott, kevéske sörrel az alján, egy kevés, erejét vesztett, löttyedt sörrel, löttyedt, akár egy rongyossá dohányozott tüdejű, kocsmai nő melle;
mindketten elnyűtt, koszos farmernadrágot, meg valami sötétlilás és szilvakék, kimondhatatlanul ócska, semmilyen ízlésnek még csak emlékét sem őrző, a bágyadt őszhöz egyébként is túl meleg tollkabátot viseltek;
ez volt tehát, amit láttam ebben a szívszorító, elhagyott, világvégi alkonyatban, ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább, vagy nem, nem is az utolsó, már az utolsó utáni volt, túl az elviselhetőn, és mindegy volt, hogy vizelés után böffent-e, miközben az utolsó cseppeket kirázza, vagy csak ereszt egy kiadós, beleket könnyítő, rotyogós szelet;
nem akartam, de el kellett hinnem, ellenkeztem, de fel kellett fognom, hogy ez van, hogy tehát ez az, ami van;
ám mégse ez a jelenet volt, ami szíven ütött, hanem az elmúlt három óra, egészében, és az elmúlt három órát megelőző másik három, mert az első három és a második három olyan súlyos, olyan áthidalhatatlan és olyan mélybe taszító ellentétben állt egymással, hogy ez így egyszerre túl sok lett nekem, meg kellett állnom út közben, le kellett húzódnom rozoga Floridámmal az út szélére, és ezek szerint éppen ide, éppen ebbe a húsos lepényt zabáló, hugyos jelenetbe;
felszaggatott burkolatú, sárral telehordott úton haladtam, az úttest szélén keréknyomok feketéllettek a sárban, mély vájatok, melyekben fáradt olajtól foltos, iszapszínű lé szokott összegyűlni, és hiába nem akartam látni, ami mellett elhaladtam, mégis néznem kellett a mindent átható, a mindenre kiterjedő, a ragályként elharapózó lecsúszottságot, amely szinte beteges magamutogatással tárta fel a fekélyeit: néztem az elkedvetlenítő utcákat azokban a sorsukra hagyott, elfeledett és minden határon túl lévő településekben, ahol az odvas házak előtt nem kertek illatoznak, nem fű, nem fa, nem bokor vagy akármi tehát, hanem a nyílt szennyvízcsatorna – akár az elmeháborodottak, gondoltam, akik a százszor elvakart, nedvező sebeiket tolják az arra járók képébe, és közben idétlenül vigyorognak;
a falakról leszakadt vakolat ott roskadt, ahova lehullott, a ferdén megakadt redőnyök alatt, mert nincsen, aki eltakarítsa, nincs, aki megjavítsa, örökös félsötét honol a lecsúszott redőnyű fejekben;
szíven ütött azért is, mert nem egy metálfényű, nem egy csillogó luxuskocsiból, nem egy Rolls-Royce puhán kipárnázott bőrüléseiről bámészkodtam kifelé az elsötétített ablakon, unatkozó turistaként, aki egy távoli, magasról lesajnált ország tájai felett néz el egykedvűen, nem – a félig elkorhadt alvázú Floridámból magamat és magunkat, a saját tájainkat láttam az elmúlt három órában, vagyis a miénket, csak éppen más szemmel, éppen ezért ütött annyira szíven, mindennek oka pedig a korábbi három óra volt, amikor is gyengéden, finoman és precízen, akárha virágporzók hegyén végzett műtéttel, kitisztították a szemem: gyengéd és precíz beavatkozással, mégis könyörtelenül eltávolították róla a hályogot, legalábbis egy időre, mert elmúlik majd persze, és a szememre ismét köd ereszkedik, folytatódik minden úgy, ahogyan azelőtt ment, gondoltam, de persze abban a percben ez a legkevésbé sem vigasztalt;
már a szertartást követően, az egykori főváros mára teljesen kizsigerelt, kifosztott és lerongyolódott utcáira kilépve bolondmalomként forgatott meg a bizonytalanság érzete, hogy vajon van-e értelme mindannak, amit majd látnom kell most, és hogy akarom-e mindazt látni egyáltalán, ami jön ezután;
hiszen mindez már a levegő szagától is, ahogy kiléptem a házból, erősen kérdésessé vált;
színtelen köd és szitáló eső fogadott az utcán, és e kedvetlen fogadtatás miatt az utca is, az errefelé megszokott ócska időjárás is, és velük együtt az előttem álló út hazáig, már ekkor, ebben az utcára lépő legelső pillanatban kirekesztett magából, vagy helyesebben talán én voltam az, aki ezúttal, mindazok után, amit az elmúlt három órában átéltem, nem hagytam magam belesüllyedni ebbe a ködszagú, nyirkos idegenségbe, az elmúlt három óra következtében ugyanis mindaz, ami ekkor az utcára lépve fogadott, idegenné, elhibázottá, és bizonyos tekintetben valótlanná vált – egyszerűen nem tudtam többé hinni abban, hogy ez lehet a valóság;
valakik vagy valamik szándékosan, percről percre, újra és újra tönkreteszik a valóságunkat, gondoltam, és így, ebben a megrontott alakjában már nem kellett, nem volt rá semmi szükségem;
mielőtt elhagytam volna a házat, ahol a teakészítés évezredes szertartásán részt vettem, még egyszer, utoljára, közelről megszemléltem a helyet, amelyet a mester magának berendezett; mindössze két tatami nagyságú térrész volt ez a terem egyik sarkában, és ehhez adódott még egy alacsony, egészen a falig tolt asztalka, amelyen csak egy ikebana, egy szelet rizses sütemény és egy teletöltött teáscsésze volt, ez a három azonban, a sárgásfehér, halvány virágosváza, a kerek süteményestál, és a teletöltött teáscsésze, külön-külön és egymáshoz viszonyítva is, úgy volt elrendezve, olyan érzékenységgel és a mértani szabályokon túl levő olyan arányossággal, hogy ebben az elrendezésben és ebben az arányosságban egy utánozhatatlan ritmus, egy megismételhetetlen összhang nyilvánult meg, vagyis egy olyan egység az aktuális évszakkal, az évszakkal járó hangulattal, és ezzel a mindenkor egyszeri, soha többé vissza nem térő pillanattal, amely összhangnak és egységnek köszönhetően elfogadhatóvá, sőt nemcsak elfogadhatóvá, de érthetővé és természetessé vált e pillanat tünékenysége, egyszerisége és visszahozhatatlansága is, és ez a természetesség kioltott minden további aggályt, kérdést vagy dilemmát azzal a felfoghatatlan egységgel kapcsolatban, amely ebben a törékeny pillanatban a váza, a süteményestál és a teáscsésze elrendezésében megnyilvánult számomra, és amely egység tulajdonképpen az élettelen, az úgynevezett „anyagi” világ iránti mélységes tiszteletet sugározta, szelíden és megadóan;
az ikebana például, a néhány szál virág, és a melléjük tűzött vékony gallyak: az egész mintha semmi nem lenne, miközben ezeket a semmi kis virágokat és ezeket a semmi kis gallyakat úgy állították bele ebbe a halványsárga vázába, hogy az csupán egy érintésnyire van a tökéletestől, miközben ez az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz;
vagy az ikebana mellett a süteményestál, a háromszög alakúra hajtogatott hófehér szalvétával, és a puha, hófehér szalvétán a rizses sütemény karcsú szeletei;
a csésze, amelyben a sűrű, élénk zöld, méregerős teát a szellemeknek felajánlották, ez a csésze maga a nyugalom, a megtestesült csend – a mozdulatok pedig, amelyekkel a teakészítő mester a csészét megtörölgette, mielőtt a fátyolosan, könnyedén gőzölgő főzetet beletöltötte, ezek a mozdulatok ugyanebből a megnyugvásból és elcsendesedésből születtek, és belőle eredtek;
figyeltem az összes mozdulatot, a teakészítő mester hosszú, csaknem zavarba ejtően hosszú, vékony fapálcikát használt, ezzel emelte ki a bronzbarna dobozból a porrá őrölt teát, egy csészébe rakta, kevés forró vizet töltött hozzá, bambuszkefével felhabosította, a habos keveréket forró vízzel felöntötte, és közben mindvégig ugyanazok a hibátlan, hajlékony mozdulatok, ugyanazok a végtelen békéből születő, lekerekített mozdulatok, nemcsak a kéz, nemcsak a kar, nemcsak a könyék: az egész törzs, az egész test kifinomult mozgása – a szertartás alatt végig sarokülésben ült, és ebből a sarokülésből egy pillanatra sem mozdult el, mégis úgy tűnt, hogy amit látok, nem a teapor kiemelése a dobozból, nem a forró víz hozzáadása a porhoz, és nem a keverék felhabosítása, nem afféle gyakorlatias mozdulatok tehát, nem, hanem tánc, vagy még inkább: a táncnak egy egészen a lényegéig lecsupaszított, leheletkönnyű esszenciája;
ez volt az, amitől lepergett a por a szememről, és erre a rövid, sajnos csak átmeneti időre megláttam a szépet, a szépség végletekig lecsupaszított, legmélyebb lényegét;
és ez a lényegéig lecsupaszított, minden feleslegestől megszabadult szépség mindenen, a süteményes tál szalvétájától kezdve az alacsony asztal eligazításán keresztül egész a teakészítő mester egyetlenegyszer sem mosolygó, mégis megsemmisítően bájos segédjének a kimonójáig, ennek a gyengéd tónusú kimonónak a szilvaágakkal, porcelánhalvány szirmokba nyíló szilvaágakkal díszített selymességéig egyszerűen: mindenen érzékeltette, mutatta és megvalósította önmagát;
előbb azonban, mindezek előtt még, a csészék gondos eltörlése, a teapor pontos kimérése, a főzet fokozatos habosítása előtt, a mester néhány mondatos magyarázattal, rövid bevezetővel szolgált a szabályokat, a teakészítés évezredes hagyományát illetően, és először arra gondoltam, ez a rövid bevezető szintén a ráhangolódást kívánja elősegíteni, a pillanatba és a helyzetbe való belesimulást;
miközben azonban beszélt és beszélt, és csak mondta nyugodtan, halkan, gyengéd, mégis megingathatatlan hanggal, egyre világosabbá vált számomra, ha másból nem, a tolmács előbb magabiztos, majd elbizonytalanodó, végül egyre többször elakadó szavaiból, hogy nem, korántsem holmi egyszerű bevezetésről van szó ezúttal – és a következő percben villámütésként hasított belém a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem éppenséggel a legfontosabb összefüggések leheletfinom pókfonalairól van szó, vagyis hogy itt és most nem más, mint a lényeg mondatik ki éppen, tőből metszett, egyszerű, szabatos mondatokban;
nem csodálkoztam tehát, cseppet sem lepődtem meg, amikor a szürke zakós tolmácsunk kezdett elakadozni a fordításban, érthető módon ezeket a lényegre kifutó mondatokat egyre kevésbé volt képes követni, nem tudta megragadni a leheletfinom összefüggéseket, és zavarában egyre hosszabb szüneteket tartott, majd áthidaló megoldásokkal próbálkozott, hogy sietve folytassa tovább, de izzadó homlokáról leolvashattam, hogy nem, nem fog menni ez sem, és végül fel is adta a hiábavaló küszködést, csak ült szótlanul, maga elé nézve, és ez volt a legjobb, amit tehetett, mert talán ő is megérezte, hogy nem lehet máshogy, csakis így, nem lehet másként mondani a lényeget, csakis egy olyan nyelven, amely szavakból áll ugyan, de nem fordítható szavakkal, és amelyből így egyikünk sem ért egyetlen szót sem, mivel éppen ez kell ahhoz, hogy a hanglejtést, a hangsúlyt, a mester hangjának lüktetését mélyen, a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük át, ami pedig mondhatatlanul több, mint akár a legpontosabb, legszakszerűbb vagy akár a legszakavatottabb tolmácsolás;
csak ültem és csak hallgattam, és közben olyan erők mozdultak meg bennem, amelyek létezéséről azelőtt nem is tudtam, amelyekről azonban már most, ebben a legelső pillanatban világossá vált, hogy létfontosságúak a számomra, és hogy nélkülük, ezek nélkül a szelíd, mégis kizökkenthetetlen erők nélkül semmilyen kiutat, semmiféle kivezető irányt nem találhatok abból a felfordulásból, ahonnan jövök,
és ahova sajnos, bármennyire nem akarnám, vissza kell majd térnem.



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret