stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Inga ®olude
Meleg föld

Nellija mindig gyászban hagyott valakit, valahányszor elutazott, akár szólt előre, akár nem.  Most velem volt ugyanígy. Csak később értettem meg, hogy valakitől elmenni átkozott gyötrelem, de bizonyos élvezetet is jelent. Egy múzeumban ismerkedtem meg vele, volt három szabad órám, hogy egy kicsit kószáljak a városban. Mindketten tűzbe jöttünk azoktól a nagyszerű női portréktól, amikhez foghatót még soha sem láttam életemben, és ő is csak állt és nézte, egyik szemét letakarta, figyelmesen nézte, mintha valami olyasmit akarna felfedezni, amit senki más nem vett még észre, egy kis fekete bőrkötésű füzetbe jegyzetelt, kilógtak belőle a madzagok, amivel össze lehetett kötni, olaszul szólított meg, azt kérdezte, nekem hogy tetszik, jól beszéltem, gyorsan tanultam a nyelveket, mert úgy hozta az élet, akkoriban már hét nyelven tudtam beszélni, olasztudásom mégis szánalmas volt az övéhez képest. A múzeum hátralévő részeit együtt jártuk végig, aztán, ahogy kijöttünk, rágyújtottunk, a kerítéshez dőlve, közben megbámulva mindenkit, aki elment mellettünk, akárcsak két meleg kerítésléc. Meghívott egy kis kávéházba, ahol  művészek jártak össze, több száz ilyent láttam már, ez ugyanolyan volt, mint a többi, tele dohányfüsttel, mindenki iszik és idegen szavakat használ, üdvözölte néhány ismerősét, bemutatott engem mint a barátját, közben nem is tudta a nevemet, nekem kellett bemondanom. Elmesélt mindent, amit tudott azokról az emberekről, akik éppen akkor körülöttünk ültek. Idegen szavakat használt, próbáltam követni, amit mond, bár inkább azt figyeltem lopva, ami körülöttünk történik. Velem szemben a pamlagon elnyúlva egy fiatal srác dohányzik, túlságosan is fiatal ahhoz, hogy itt legyen. A hatalmas narancsszínű lámpaernyő dicsfényként lóg  a feje felett. Egyik kezét az ingébe süllyeszti  és a mellkasát simogatja vele, kilátszik hasának szőrös része, a másik kezében cigarettát tart, és valahányszor beszívja a füstöt, lehunyja a szemét. Észreveszi, hogy nézem, tovább simogatja a mellét és dohányzik. A másik asztalnál ülő lányra fordítom a tekintetem. A farokcsontjáig ér a haja, akár igazából a farka lehetne. Tudom, hogy a haja füstszagú, pontosan olyan szagú, mint a bőre, mint minden ízülete, testének minden domborulata, minden mélyedése a divatjamúlt széldzseki alatt. Arról mesél a többieknek, milyen a munka a szeszgyárban. Miért kell egy ilyen szép lánynak bármit is tudnia a szeszkészítésről?! Van itt még egy férfi iráni feleségével. Csak elképzelni tudom, mit gondolnak az iráni nők, hogyan fejezik ki érzelmeiket, hogyan öltöznek át hálóruhába. A bőrszínek szivárványa. Bőrszivárványok. Az asztalon valami illatozik. Az asztalon mandarin illatozik. Mandarinhéj. Odatol a kezemhez egy szaftos mandaringerezdet, mintha meg akarna váltani engem mindattól, ami itt folyik. Úgy érzem magam, mint egy prostituált. Ekkor felveszi a kesztyűjét, odamegy a bárpulthoz, kokettálva vált pár szót a csapossal, otthagyja a pénzt, és az ajtó felé indulva mutatóujjával int, hogy menjek vele. Mikor az ajtónál voltunk, odakiáltott, hogy mindenki, tényleg mindenki kövessen minket, és vágyakozva felnevetett. Egész csapat jött mögöttünk, mi ketten mentünk elöl. Kiderült, hogy a lakása afféle Mekka, ahol az történik, mint más hasonló helyeken. Kirának hívják. 
Azután gyakran mentem hozzá, akkor is, mikor ő nem volt otthon, adott kulcsot, mindig magányosan aludtam el, a festékszagtól. Mikor felébredtem, meztelenül rajzolta saját magát vagy engem, aztán letette a rajzokat az ággyal szemben, és odajött szeretkezni. Valamikor később véletlenül megtudtam, hogy egyáltalán nem is olasz, hogy öt évvel ezelőtt Oroszországból jött ide, hogy művészettel foglalkozzon. Nem tudom, mi a helyzet az ő művészetével, de ő maga olyan volt, mint a művészet. Mintha mindent értenék, és akkor hirtelen csinál valami olyant, amitől jobban meggyűlölöm, és jobban akarom  őt, mint bármikor. Valamiféle narkotikus kötődés. Éjszaka nem jön haza, reggel bedől mellém az ágyba és érthetetlen nyelven kezd beszélni, úgy alszik el, hogy a tenyerem a homloka alatt van,  estefelé felébred, és azt mondja, én vagyok a legjobb, ami az életben vele történt, olyan vagyok, mint a művészet, aztán elmegy, és megint nem jön haza. És én várom őt, hogy tenyeremet a homloka alá tegyem. Várom több napon át, a tenyerem majd szétpattan a dühtől, meg tudnám ölni, mikor megjön, miután lefeküdt mindenkivel, akit ismer, azzal az ártatlan fiúval, aki a mellkasát vizsgálgatja a pamlagon fekve. Semmit nem értek a művészethez. Lehet, hogy éppen ilyen a valódi élet. Mikor még elmondani sem tudod, mennyire meg akartad semmisíteni ezt az embert. 
Egyszer-egyszer hazamentem. Ott maradtam pár napra. A lakáskulcsa a nadrágzsebemben. Soha többé nem megyek oda. Nellija nincs otthon. Vagy lehet, hogy ott van. A szobája ajtaja zárva, és olyan nagy a csend. Én mégis Kirához mentem.     

        LACZHÁZI ARANKA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret