stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Vallasek Júlia
A világirodalom kerülő útja –
Nicolae Balotă az erdélyi magyar irodalomról

Az erdélyi magyar irodalomnak (most tekintsünk el attól, hogy létezik vagy sem ez a kategória, hogy művi úton, bizonyos célok érdekében létrehozott, megkonstruált vagy organikusan született, formálódó, változó és változatos tartalommal megtölthető formának tekintjük, csupán a kifejezés hétköznapi, mindenki számára nagyjából érthető jelentését vegyük alapul), nos, ennek az irodalomnak három olyan összefoglalója, „története” is van, amit különböző időpontokban egy-egy román irodalmár írt.
Az első Ion Chinezu 1930-ban kiadott doktori disszertációja (Aspecte din literatura maghiară ardeleană), amely összefoglalásként megelőzi a „belső körökből származó” kortárs-értelmezők (Jancsó Elemér, Ligeti Ernő) munkáit. Az aktualitása, mint az aktualitás általában, egyszerre előny és hátrány, hiszen 1929–30-ban egy irodalomtörténeti összefoglalás még nemigen lehetett más, mint egy formálódó, magát a magyar nyelven írott irodalmon belül sajátosként, különállóként meghatározó irodalom (talán helyesebb azt mondani, hogy művek) látlelete. Kénytelen volt átvenni a helyzet diktálta játékszabályokat: a nagy irodalomtörténetek bevált kategóriáit szűk tíz év esetleges, nem is mindig maradandó minőségű munkáira húzta rá. Olyan ambiciózusan hangzó fejezetcímeket találunk könyvecskéjében, mint A szabadvers, Nőirodalom, vagy A „modernista” regény.
A két másik összefoglaló nagyjából egyidőben született. Gavril Scridon Istoria literaturii maghiare din România 1918–1989 (A romániai magyar irodalom története 1918–1989) című vaskos munkája már csaknem hetven évet fog át, több korszak, nemzedék, irányzat formálódásából, változásából áll össze a kutató rendelkezésére álló anyag. Sajnos a címben jelzett 1989-es időhatár inkább a könyv ideológiai horizontjára és kérdésfeltevési módjára vonatkozik. A kötet első változata 1982-ben készült el, 1996-os megjelenéskor a kézirat aktualizálása csak a bibliográfiai adatok szintjén történt meg. Emiatt időnként elavultabbnak tűnik, mint a csupán az első évtized eseményeit rögzítő Chinezu, vagy az ugyancsak tág időintervallum (60 év) átfogására vállalkozó, de sokkal kisebb merítéssel dolgozó Nicolae Balotă munkája. És ezen a ponton térjünk rá arra a kérdésre, hogy a könyv fordítójának szemszögéből is nézve, az előbbiekhez (és az ismert magyar irodalomtörténeti összefoglalókhoz) képest miben más Balotă irodalomtörténete.
„Mennyiben elfogadható egy román író, irodalmár beavatkozása egy más nyelvi regiszterhez tartozó irodalom értékeiről folyó vitába, amikor tudjuk, hogy az irodalom egy adott nyelv sajátosságait szólaltatja meg?” – teszi fel a kérdést könyve előszavában Balotă. (Ugyanezt a kérdést talán más is felteszi magában, valahogy olyanformán, hogy „vajon miért ír egy román irodalomtudós éppen az erdélyi magyar irodalomról?”)
„Szerettem volna megismerni és ismertté tenni egy olyan irodalmat, amely nem lehet idegen a számunkra” (ti. az előszóban megszólított román nyelvű olvasóközönség számára). Balotă válaszában egyaránt benne van a könyv megjelenésének idején (1981) jobbára szlogenként használatos „verjünk hidat egymás felé!” gondolat és a (szimpatikusabb és hitelesebbnek érzett) személyes kutatói kíváncsiság. Az a kíváncsiság, amely még a legzsengébb gyermekkorban elsajátított nyelvi ismeretekbe és a fiatalkori olvasmányokba gyökerezik, hogy aztán a módszeres irodalomtörténeti ismeretekkel felvértezett kutató kezében eszközzé válhasson...
Nicolae Balotă kívülről, a világirodalom, az univerzális értékek tágas tere felől közeledett szülőföldje (román és magyar nyelven írott) irodalmi hagyománya felé, ahonnan már a természetes kíváncsiság vezette a közelmúlt és a jelen irodalma felé. Egy interjúban arról beszél, hogy noha mind klasszikus, mind kortárs magyar irodalmat sokat olvasott (első ilyen irodalmi élményeit a kisgyerekként, édesanyjától hallott Petőfi, Arany és Ady versek jelentették!), az erdélyi íróktól kifejezetten ódzkodott. „Fiatal koromban oly szenvedélyesen rajongtam mindenért, ami egyetemesnek nevezhető, olyan kétségbeesetten próbáltam kitörni provinciám szűknek érzett köréből, hogy minden, ami erdélyi, legyen az román vagy magyar, számomra vidékiesnek, kicsinek, említésre se méltónak tűnt. Francia irodalomért rajongó, a német filozófia által megigézett kamaszként ostoba megvetéssel tekintettem apám olvasmányait, az erdélyi történetírókat, régi erdélyi teológusokat, szépírókat. Így aztán időbe telt, amíg odáig értem, hogy olyan írókat olvassak, mint Agârbiceanu vagy Pavel Dan, és fiatal koromban mellőzött értékeket fedezzek fel az erdélyi magyar írók műveiben. Petőfitől Weöresig, Jókaitól Máraiig különböző írókról már számos esszét, bevezető tanulmányt, cikket írtam és közöltem, amikor rádöbbentem, hogy mellettem, Erdélyünkben rendkívül eredeti írók és művek jelentek, jelennek meg folyamatosan.”
Talán éppen a „kívülről érkezés”, a világirodalom felől történő fókuszálás a legnagyobb értéke Balotă könyvének, amely így tágabb összehasonlítási körben mozog, mint a legtöbb erdélyi irodalmat vizsgáló irodalomtörténeti munka. Az a hivatkozási alap, ahonnan az abszurd és a groteszk, illetve a román avantgárd jeles kutatója az erdélyi irodalom többé-kevésbé kanonikussá vált szerzőit/műveit olvassa, nem annyira a magyar irodalom (ahogy ezt a belső recepció esetében megszoktuk), hanem a világirodalom, elsősorban francia és német munkák (lényegesen kisebb mértékben, többnyire egy-egy utalás formájában a román irodalom). Ennek köszönhetően más, a megszokottól eltérő megvilágításba helyeződnek szerzők és művek. Ez a látásmód képes felemelni, érdekessé, szokatlanná tenni akár másod-, sőt harmadvonalbeli szerzőket is, ugyanakkor sokszor rámutat az egyetlen nyelvi hagyományba zárt értelmezési módszerek hiányosságaira.
A fordító számára az igazi kihívást nem a jellegzetes, franciásan-románosan bonyolult körmondatokkal és ritka szakkifejezésekkel teli, latin és francia eredetű, románul választékosan, magyarul mesterkélten hangzó szavakat használó esszényelv magyarra ültetése okozta (ez végső soron technikai kérdés), hanem a mögöttes tartalomé, amelyből végül össze kellene állnia egy építménynek, egy irodalomtörténetnek.
Balotă irodalomtörténete lazább szerkezetű, esszéisztikusabb nyelven íródott, mint ahogy azt az irodalomtörténetektől megszoktuk. Nem egy történetet ír, hanem a különböző szerzőkről, pályájuk különböző szakaszában készült portrékat helyez egymás mellé, így nem egy narratíva születik, hanem több, egymással kapcsolatban álló, egymást kiegészítő történet. A virtuális arcképcsarnokba bekerülő szerzők köre Kós Károlytól Vári Attiláig, a tárgyalásra kerülő műveké Kós korai (még 1919 előtt írt) munkáitól a hetvenes évek végén megjelenő novellás- és verseskötetekig terjed. A portrészerkezet velejárója az, hogy a szövegértelmezés amúgy is érzékeny esszényelve az éppen tárgyalt szerző stílusának, jellegzetes nyelvi eszköztárának hatására árnyalódik. A fordító így nem csak Nicolae Balotă irodalmi igényességű esszéjét fordítja, hanem azt is, ahogy az értelmezés tükrében megjelenik Kós Károly vagy Bodor Ádám, Dsida Jenő vagy Szilágyi Domokos jellegzetes nyelve.

A két világháború közti szerzők pályaképén dolgozva Nicolae Balotă (ha támaszkodott is korábbi olvasmányélményeire) irodalomtörténészként, kritikusként a hatvanas évek közepétől megjelent újrakiadásokat használta hivatkozási alapul. Ezek viszont többnyire cenzúrázott, itt-ott kihagyásokat tartalmazó szövegváltozatok. (Az Ábel a rengetegben híres kezdőmondatából kimaradt például a Trianonra utaló „kézhez vettek minket a románok” kifejezés, a Légy jó mindhalálig diákkönyvtári kiadásából az a jelenet, amelyben a kisdiák a térképet nézi, és Romániát hatalmasra nyitott, Magyarországot elnyeléssel fenyegető szájként látja. Sőt, a fentieknél jóval kevésbé „kényes”, áttételesebb kifejezések, jelenetek is törlődtek.)
Probléma olyankor adódhat, amikor Balotă gondolatmenete éppen egy olyan bekezdésre, felvetésre épül, amely az eredeti kiadásban nem, vagy nem pontosan úgy szerepel. Molter Károly Zene című írásának zárlatát a humanista gondolkodás példájaként idézi, arról a gyógyító hatásról beszél, amelyet a zene, a művészet tölthet be a háború rémségeitől megirtózó lélekben. Az eredeti (a Szabad Szóban 1944. december 29-én) megjelent szövegben az író a város átadására készülő magyar ezredes Lavotta-hegedűjátékát hallgatja, a letűnőfélben levő „magyar idő” siratása helyett az otthonmaradás, a jellegzetes „magyar” értékek csendes megőrzése mellett foglal állást. Molter 1968-as Szellemi belháború című kötetében, illetve a Termitele c. román nyelvre fordított válogatott kötetében (amelyekből Balotă is dolgozott) természetesen egy általánosabb érvényű, minden nemzeti utalást mellőző változat szerepel.
A Balotă által forgatott kötetek visszakeresése során időnként maga a fordítás okozott problémát. A versidézeteket ugyanis a szerző többnyire nem az eredeti kötetekből, hanem a megcélzott román olvasóközönségre való tekintettel azok román fordításaiból választotta ki, nemegyszer azokkal a sorokkal példázta mondanivalóját, amelyek a fordító-költő kolléga és nem az eredeti szerző fantáziáját dicsérik... A korabeli központilag támogatott fordításpolitikának hála ezek többnyire kiváló román költők remek fordításai.
Nicolae Balotă irodalomtörténetének értelmezését mindenképpen befolyásolja az a tény, hogy 1981-ben jelent meg. Ez bizonyos mértékben meghatározza egyes szerzők kimaradását, mások bekerülését az arcképcsarnokba. (A Budapestre költözött Tamási Áronra például csak más szerzők tárgyalása közben utal Balotă, hiszen a róla írott tanulmány egy a „magyarországi íróknak” szentelt, tervezett kötetben szerepelt volna.) A tárgyalt szerzők mintegy felének esetében csupán részleges pályaképet adhat, esetleg egy-egy fontosabb korai munkára összpontosítva az indulás éveit vázolja fel. Ha csak a legfontosabb kortárs szerzőket nézzük, hiányzik Szilágyi István és Mózes Attila, Bodor Ádám még nem jelentette meg a Sinistra körzetet, Kányádi itt még nagyjából a Fától-fáig és a Szürkület verseinél tart. Az elhunytak közül Székely János költő és prózaíró, drámáiról nem esik szó, Sütő kései darabjai még nem készültek el, így Balotă a Káin és Ábel alapján a szertartásdráma, a szimbólumok és mitikus reprezentációk irányában látja továbbfejlődni az író munkásságát.
Ha szabadabb körülmények között jelent volna meg, Nicolae Balotă írói arcképcsarnokát rövidesen átültetik magyar nyelvre, s minden bizonnyal eljátszotta volna a maga szerepét a recepciótörténetben. Fontos hivatkozási alap lehetett volna az erdélyi irodalom iránti, a nyolcvanas években a romániai politikai helyzet által is generált magyarországi irodalomtudományos érdeklődésben. Irodalmat, művészetet univerzalista szemszögből láttató viszonyulásmódjának köszönhetően szerepet kaphatott volna a kilencvenes években zajló, az (erdélyi) irodalom szerepét regionális/egyetemes paradigmák mentén tárgyaló vitákban.
Mire magyarul megjelent (2007), az az irodalom, amelyről az esszék szólnak (sőt az irodalomfelfogás), távolról sem azonos azzal, amelyről az eredeti íródott. Meglehet, a mai olvasók virtuális arcképcsarnoka és a Balotáé közt kevés az átfedés, de Balotă Szerb Antalosan művelt és szellemes, művekhez, szerzőkhöz kötődő szimpátiáját, olvasói élményeit, helyenként pedig sajnálkozását sem leplező esszéhangja szerencsére változatlan marad.



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret