Pilatova
A bosszú
[Marta]
Ismét S?o Paulóban vagyok. Ismét ügyelek minden pillantásomra. Senkinek
nem nézek a szemébe, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. Lena szokta mondani:
„Paulóban olyan, mint a farmon. Ha egy bikának vagy kutyának a szemébe
nézel, az párbajra hívás, és ez ebben a betonrengetegben is pont így működik.
A legrosszabb, amit megtapasztalhatsz, az a szemkontaktus Pauló valami
félreeső utcájában.” Ahová tudok, autóval járok, és a kolduló gyerekek
kezébe mindig cukorkát csúsztatok. Azt legalább megehetik, és nem kell
este leadniuk a terebélyes anyáknak. Bezárult a kör, vagy ez csak folytatása
egy újabb hét éves ciklusnak, amiben keresem, hogy merre vegyem az irányt?
Hrubesnének, akinek lecsuktam a szemét, szép temetése volt. A
teljes Új Szláv klub képviseltette magát. Az összes néne és vénasszony,
akik évekig panaszkodtak Hrubesnére, és viszont. Az Új Szlávban senki nem
volt túl decensen kiöltözve, senki nem volt eléggé istenfélő, odaadó vagy
helyesen gazdag. „Tudják, hogy a Vaňková, az, akibe még véletlenül sem
botlik bele egyetlen férfi sem, éjszaka teljesen meztelenül fürdött a medencében
mindjárt kettővel?... Úgy tűnik, megengedheti magának!” Az ilyen mondatok,
amik félig suttogva hagyják el a lemálló rúzzsal körbekent ajkakat, csak
apró ízelitőül szolgálnak kinyilatkoztatójuk kreativitásáról. Bármi, ami
után valaha is bárki áhitozott, burjánzó pletykák martalékává vált, hogy
aztán stimulálhassák a korosodó asszonyok agysejtjeit. Amolyan veszélyes,
mégis egészségesnek mondható perpetuum mobile volt az egész, melynek hagyománya
évtizedeken keresztül megörződött a barbár trópusokon a csehség szigetecskéinek
áramában.
A lajhár és a szakácsa két hét után kezdtek az idegeimre menni.
A konyhamester ugyanis fantáziálni kezdett arról, hogy feleségül venne.
Nem képes felfogni, hogy egy lány egyszerűen csak úgy segített neki, hogy
nem azért tette, mert férje van szüksége. Ráadásul pokolian féltékeny,
és amikor mondtam neki, hogy Prágában van barátom, azzal vágott vissza,
hogy szívesen nyitna egy pici kifőzdét, és az lenne a legjobb, ha erre
a célra anyám pénzét használnánk. A magát tévedhetetlennek hívő macho total
figyelemre méltó mintapéldánya. Az, hogy egy újszülött troll érzetét kelti
az emberben, és mindehhez nincs egy fityingje se, nem ingatja meg a bizonyosságát
arra vonatkozóan, hogy valóban boldog leszek, ha majd ő gondoskodik rólam.
Úgyhogy a lajhárt bedugtam egy nagy faládába, és Maruška elvitte Lénához
a farmra. A kuktát átirányítottam az Új Szlávokhoz a vendégszobába, törődjön
vele a változatosság kedvéért valaki más. Az anyám természetesen nem magatehetetlen,
de a többi nénike igen, úgyhogy a templom és a klub között önkéntes révészként
tevékenykedek, plusz az érettségire készülök. Az igazira, ahogy azt Luiza
szokta mondani. Anyám ezen mindig felkapja a vizet, és nem érti, mi hasznát
vehetném a dolognak. „Neked fontos az, hogy Prágában azok a kommunisták
elismerjék az iskolai bizonyítványod?” Rá se hederítettem. Már rég nem
hallgattam, miket beszél, mégis, a mérges köpesek visszhangja valahol mindig
elraktározódott bennem. Valami húzott vissza a Kékszeműhöz, ugyanakkor
mégiscsak otthon éreztem otthon magam. Ismertem a sarkon lévő bárt, a környező
nyomornegyedeket és módos környékünket egyesítő bűzfelhőt, a saját szabályrendszer
alapján működő közlekedési dugókat, a sarkon reggeliző, nehéz fekete bakancsot
és svájci sapkát viselő rendőröket, akik reggelijük végeztével talán agyonlőnek
egy dílert a mellékutcában. Az időhiányban szenvedő ebtulajdonosok kutyáit
pár centért sétáltató fiatal kölykök mindannyiszor már messziről integettek,
ami nekem egyfajta biztosíték volt arra nézve, hogy a világnak mégiscsak
van valami célja velem. Furcsa, hogy a sokkal kisebb Prágában szinte egyfolytában
pótolhatónak éreztem magam. Noha minden nap elcaplattam a lakótelepi trafikoshoz
cigiért, mégse kérdezte meg soha: „A szokásos Petra lesz?”
Aztán jött ez a mail, és én remegve járkáltam a Moemában, s majdnem
kiszúrtam a szemem egy bambuszindával.
Szia Marta,
Azért írok, mert egyszerűen hiányzol. Tudom, hogy dühös vagy rám, de
Te nagyon is tisztában vagy azzal, hogy már vagy tíz bocsánatkérő levelet
küldtem Luizán keresztül. Irigylem a saját apámat, hogy jó nője van, akivel
boldog, és akit főleg maga mellett tudhat. Te messze vagy. Nem is tudom
igazából, hogy egyáltalán járunk-e még, vagy már végleg pontot tettél a
dolog végére. Én nem. Azt is tudom Maruškától (elég gyakran írunk egymásnak),
hogy már csak az utolsó írásbelid hiányzik, és végre leteheted azt a fránya
érettségit, ami miatt majdnem szétmentünk. Én a magam részéről senkivel
nem szakítottam. Remélem, nincs új fiúd. Maruška azt írta, nincs. A szentségit,
nem tudnál te is, ahogyan ő, lekörmölni nekem néhány mondatot arról, hogy
hogyan főztök együtt knédlit, és díszititek lilásan csíkozott virágokkal,
vagy hogy hogyan figyelitek a zöld pálmákon piros bogyókat szemezgető zöld
papagályokat? Szeretném, ha visszajönnél. Szörnyen vágyom rá. Találtam
neked állást a pszichiátrián, mint segédterapeuta, szerintem neked való
munka. Meghallgatod az embereket, megnyugatod őket, egyszerűen képes vagy
beleélni magad a helyzetükbe. No persze, nem lesz könnyű, mert az érettségi
után el kellene végezned egy szakirányú képzést, meg talán egy egyetem
is jól jönne, de Neked ez biztos nem jelentene semmi problémát. Hallgathatnád
a betegeket, és közben köthetnéd a madaras sálaidat. Mit szólsz? Hazajössz?
Mikor?
Csókollak mindenütt! Vláďa
Érdekes a környezetemben lévők szeretete, valahogy ez együtt jár számukra
a jövőm megtervezésével. Tehát szakirányú képzés, aztán egyetem. Sálak
hobbi szinten. Hazatérés. De biztos a dolgában! Én is szívesen éreznék
ilyen mértékű bizonyosságot legalább néhanapján, valamivel kapcsolatban.
Aztán eszembe jutott Lena. Az, hogy a dolgonak tökéletesnek kell lenniük
szerinte. Feltettem magamnak egy nehéz kérdést. Most Paulóban vagyok. Tökéletes
itt? Nem rossz, de tökéletesnek nem mondanám. Hiányzik Vladimír annak ellenére,
hogy dühít a bizonyosság, amivel megtervezi az én boldogságomat és az én
iskoláztatásomat. Hiányzik a hó, a szürke égbolt és az elnehezülő felhők.
A templomi harangszó. A barokk pátosz. Minden túlcicomázottság a múltté.
A mérleg egyik serpenyőjében Pauló, a másikban Prága. Teljes az egyensúly.
Próbálok listát írni érvekről és ellenérvekről. Anyámtól tanultam. Mindig
készített egy ilyen listát, és az alapján döntött. Az én listámon az érvek-ellenérvek
aránya 5-5.
Maruška azt ajánlotta, menjek, és anyámat vigyem magammal. Na
ez már rég nem jutott az eszembe. Foglalkoztat a gondolat, mint már annyiszor.
Eszembe jut, ahogy anyám mindig beleszívott a cigibe és rikácsolni kezdett:
„Mármint szerinted Prágába kellene költöznöm, hogy a Moldva partján ücsörögve
sírhassak a boldogságtól, hogy ott mennyire gyönyörű minden? Felejtsd el!”
Régebben ezen nem agyaltam túl sokat, mert nem ismertem igazán Csehországot.
Most már tudom, hogy anyám talán mégiscsak jól ellenne ott. Sokkal szabadabban
adhatná ki magából a mérgét, mint Paulóban. Csehországban nagyobb megértésre
találna, mert sok hasonszőrűre lelhetne. Elképzelem, ahogy útra kelek,
és bőrönd helyett anyám dühét cipelem magammal. Ám ő egyszerre csak menni
akar. Semmi visítozás a Moldva-parti könnyhullatást illetően. Mi lenne,
ha anyám lenne az első igazi páciensem? Összeállt a kép. Mint mikor a nanotörpék
által összeeszkábált miniatűr szerkezetben a fogaskerék példásan a helyére
ugrik. Igen, lehet, hogy nem is rossz ötlet. Ütődött vénasszonként kezelni,
aki mellett profi mód türelmesnek kell lenni. Ezzel próbára teszem Vladimír
szerelmét és odaadását is. Ilyen anyóst keresve sem talál magának az ember.
Végre eszembe jutott az adekvát bosszú.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|