stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pilatova
A bosszú
[Marta]

Ismét S?o Paulóban vagyok. Ismét ügyelek minden pillantásomra. Senkinek nem nézek a szemébe, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. Lena szokta mondani: „Paulóban olyan, mint a farmon. Ha egy bikának vagy kutyának a szemébe nézel, az párbajra hívás, és ez ebben a betonrengetegben is pont így működik. A legrosszabb, amit megtapasztalhatsz, az a szemkontaktus Pauló valami félreeső utcájában.” Ahová tudok, autóval járok, és a kolduló gyerekek kezébe mindig cukorkát csúsztatok. Azt legalább megehetik, és nem kell este leadniuk a terebélyes anyáknak. Bezárult a kör, vagy ez csak folytatása egy újabb hét éves ciklusnak, amiben keresem, hogy merre vegyem az irányt?
 Hrubesnének, akinek lecsuktam a szemét, szép temetése volt. A teljes Új Szláv klub képviseltette magát. Az összes néne és vénasszony, akik évekig panaszkodtak Hrubesnére, és viszont. Az Új Szlávban senki nem volt túl decensen kiöltözve, senki nem volt eléggé istenfélő, odaadó vagy helyesen gazdag. „Tudják, hogy a Vaňková, az, akibe még véletlenül sem botlik bele egyetlen férfi sem, éjszaka teljesen meztelenül fürdött a medencében mindjárt kettővel?... Úgy tűnik, megengedheti magának!” Az ilyen mondatok, amik félig suttogva hagyják el a lemálló rúzzsal körbekent ajkakat, csak apró ízelitőül szolgálnak kinyilatkoztatójuk kreativitásáról. Bármi, ami után valaha is bárki áhitozott, burjánzó pletykák martalékává vált, hogy aztán stimulálhassák a korosodó asszonyok agysejtjeit. Amolyan veszélyes, mégis egészségesnek mondható perpetuum mobile volt az egész, melynek hagyománya évtizedeken keresztül megörződött a barbár trópusokon a csehség szigetecskéinek áramában.
 A lajhár és a szakácsa két hét után kezdtek az idegeimre menni. A konyhamester ugyanis fantáziálni kezdett arról, hogy feleségül venne. Nem képes felfogni, hogy egy lány egyszerűen csak úgy segített neki, hogy nem azért tette, mert férje van szüksége. Ráadásul pokolian féltékeny, és amikor mondtam neki, hogy Prágában van barátom, azzal vágott vissza, hogy szívesen nyitna egy pici kifőzdét, és az lenne a legjobb, ha erre a célra anyám pénzét használnánk. A magát tévedhetetlennek hívő macho total figyelemre méltó mintapéldánya. Az, hogy egy újszülött troll érzetét kelti az emberben, és mindehhez nincs egy fityingje se, nem ingatja meg a bizonyosságát arra vonatkozóan, hogy valóban boldog leszek, ha majd ő gondoskodik rólam. Úgyhogy a lajhárt bedugtam egy nagy faládába, és Maruška elvitte Lénához a farmra. A kuktát átirányítottam az Új Szlávokhoz a vendégszobába, törődjön vele a változatosság kedvéért valaki más. Az anyám természetesen nem magatehetetlen, de a többi nénike igen, úgyhogy a templom és a klub között önkéntes révészként tevékenykedek, plusz az érettségire készülök. Az igazira, ahogy azt Luiza szokta mondani. Anyám ezen mindig felkapja a vizet, és nem érti, mi hasznát vehetném a dolognak. „Neked fontos az, hogy Prágában azok a kommunisták elismerjék az iskolai bizonyítványod?” Rá se hederítettem. Már rég nem hallgattam, miket beszél, mégis, a mérges köpesek visszhangja valahol mindig elraktározódott bennem. Valami húzott vissza a Kékszeműhöz, ugyanakkor mégiscsak otthon éreztem otthon magam. Ismertem a sarkon lévő bárt, a környező nyomornegyedeket és módos környékünket egyesítő bűzfelhőt, a saját szabályrendszer alapján működő közlekedési dugókat, a sarkon reggeliző, nehéz fekete bakancsot és svájci sapkát viselő rendőröket, akik reggelijük végeztével talán agyonlőnek egy dílert a mellékutcában. Az időhiányban szenvedő ebtulajdonosok kutyáit pár centért sétáltató fiatal kölykök mindannyiszor már messziről integettek, ami nekem egyfajta biztosíték volt arra nézve, hogy a világnak mégiscsak van valami célja velem. Furcsa, hogy a sokkal kisebb Prágában szinte egyfolytában pótolhatónak éreztem magam. Noha minden nap elcaplattam a lakótelepi trafikoshoz cigiért, mégse kérdezte meg soha: „A szokásos Petra lesz?”
 Aztán jött ez a mail, és én remegve járkáltam a Moemában, s majdnem kiszúrtam a szemem egy bambuszindával.

Szia Marta,
Azért írok, mert egyszerűen hiányzol. Tudom, hogy dühös vagy rám, de Te nagyon is tisztában vagy azzal, hogy már vagy tíz bocsánatkérő levelet küldtem Luizán keresztül. Irigylem a saját apámat, hogy jó nője van, akivel boldog, és akit főleg maga mellett tudhat. Te messze vagy. Nem is tudom igazából, hogy egyáltalán járunk-e még, vagy már végleg pontot tettél a dolog végére. Én nem. Azt is tudom Maruškától (elég gyakran írunk egymásnak), hogy már csak az utolsó írásbelid hiányzik, és végre leteheted azt a fránya érettségit, ami miatt majdnem szétmentünk. Én a magam részéről senkivel nem szakítottam. Remélem, nincs új fiúd. Maruška azt írta, nincs. A szentségit, nem tudnál te is, ahogyan ő, lekörmölni nekem néhány mondatot arról, hogy hogyan főztök együtt knédlit, és díszititek lilásan csíkozott virágokkal, vagy hogy hogyan figyelitek a zöld pálmákon piros bogyókat szemezgető zöld papagályokat? Szeretném, ha visszajönnél. Szörnyen vágyom rá. Találtam neked állást a pszichiátrián, mint segédterapeuta, szerintem neked való munka. Meghallgatod az embereket, megnyugatod őket, egyszerűen képes vagy beleélni magad a helyzetükbe. No persze, nem lesz könnyű, mert az érettségi után el kellene végezned egy szakirányú képzést, meg talán egy egyetem is jól jönne, de Neked ez biztos nem jelentene semmi problémát. Hallgathatnád a betegeket, és közben köthetnéd a madaras sálaidat. Mit szólsz? Hazajössz? Mikor?
       Csókollak mindenütt! Vláďa 

Érdekes a környezetemben lévők szeretete, valahogy ez együtt jár számukra a jövőm megtervezésével. Tehát szakirányú képzés, aztán egyetem. Sálak hobbi szinten. Hazatérés. De biztos a dolgában! Én is szívesen éreznék ilyen mértékű bizonyosságot legalább néhanapján, valamivel kapcsolatban. Aztán eszembe jutott Lena. Az, hogy a dolgonak tökéletesnek kell lenniük szerinte. Feltettem magamnak egy nehéz kérdést. Most Paulóban vagyok. Tökéletes itt? Nem rossz, de tökéletesnek nem mondanám. Hiányzik Vladimír annak ellenére, hogy dühít a bizonyosság, amivel megtervezi az én boldogságomat és az én iskoláztatásomat. Hiányzik a hó, a szürke égbolt és az elnehezülő felhők. A templomi harangszó. A barokk pátosz. Minden túlcicomázottság a múltté. A mérleg egyik serpenyőjében Pauló, a másikban Prága. Teljes az egyensúly. Próbálok listát írni érvekről és ellenérvekről. Anyámtól tanultam. Mindig készített egy ilyen listát, és az alapján döntött. Az én listámon az érvek-ellenérvek aránya 5-5. 
 Maruška azt ajánlotta, menjek, és anyámat vigyem magammal. Na ez már rég nem jutott az eszembe. Foglalkoztat a gondolat, mint már annyiszor. Eszembe jut, ahogy anyám mindig beleszívott a cigibe és rikácsolni kezdett: „Mármint szerinted Prágába kellene költöznöm, hogy a Moldva partján ücsörögve sírhassak a boldogságtól, hogy ott mennyire gyönyörű minden? Felejtsd el!” Régebben ezen nem agyaltam túl sokat, mert nem ismertem igazán Csehországot. Most már tudom, hogy anyám talán mégiscsak jól ellenne ott. Sokkal szabadabban adhatná ki magából a mérgét, mint Paulóban. Csehországban nagyobb megértésre találna, mert sok hasonszőrűre lelhetne. Elképzelem, ahogy útra kelek, és bőrönd helyett anyám dühét cipelem magammal. Ám ő egyszerre csak menni akar. Semmi visítozás a Moldva-parti könnyhullatást illetően. Mi lenne, ha anyám lenne az első igazi páciensem? Összeállt a kép. Mint mikor a nanotörpék által összeeszkábált miniatűr szerkezetben a fogaskerék példásan a helyére ugrik. Igen, lehet, hogy nem is rossz ötlet. Ütődött vénasszonként kezelni, aki mellett profi mód türelmesnek kell lenni. Ezzel próbára teszem Vladimír szerelmét és odaadását is. Ilyen anyóst keresve sem talál magának az ember. Végre eszembe jutott az adekvát bosszú. 

     



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret