stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Patrik Ouředník
AD ACTA

Nyár volt, a nap nevetett, a fák ájtatosan, bár hiábavalóan végezték az oxigénkiválasztást, koronáikban verebek pánikoltak, a barokk párkányokról kiszáradt galambürülék potyogott lefelé, a csatornákból bűz áradt. Viktor Dyk egy padon ült a park bejárata előtt, az élettől megviselt csontjait melengetve, s arra készült, hogy sétabotjával rácsapjon egy arra lépdelő bogárra. Carabus granulatus volt, mezei futrinka. Dyk tudatában volt, hogy kellő könnyedséggel kell eljárnia, nehogy egy alkalmatlan mozdulattól megroppanjon a háta. Baljával nagyjából a közepe táján megtámasztotta a botot, s arra készült, hogy jobbjával csapdába ejtse a bogarat, amikor egyszeriben egy nőnemű lény állt meg előtte rövid szoknyában és szélesen kivágott pólóban. Nem volt rajta melltartó, és arca kipirult a sietségtől.
– Elnézést, hogyan jutok el a Képzőművészeti Akadémiához? – Hóna alatt nagy zöld mappát tartott, melyet hat stratégiai fontosságú helyen szürke szalag fogott össze.
 Dyk felemelte a szemét, és tekintetét végigjáratta a lányon. Amikor megállapította, hogy szemrevaló teremtés, az öregkor nyájas bölcsességének kifejezését erőltette arcára, előrehajtotta a fejét, és így szólt: „Tessék?”, holott minden szót tisztán hallott.
 – Hogyan jutok el a Képzőművészeti Akadémiához? – ismételte meg a nőszemély.
 – Ugyan, kislány, mit csinálna maga a Képzőművészeti Akadémián? – kérdezte kedélyesen Dyk. – Magácska túlságosan is csinos.
 A kisasszonyka bizonytalanul elmosolyodott.
 Dyk tűnődve bámulta, s igyekezett maga elé képzelni a szőrszálakat a megboldogult Anežka lábai között. 
 A kisasszonyka egy pillanatig várt, aztán kilendítette a kezét, és így szólt: 
– Erre?
 – Á, dehogy – mondta Dyk. – Muszáj visszamennie a Roosevelt utcára, elindulnia balra, aztán ... várjon csak ... jobbról a harmadik.
 – Azt hittem, hogy valahol erre van – mondta tétovázva a kisasszony.
 Dyk kedélyeskedve kivillantotta a fogait. 
– Tudja, kislány, már ötvenöt éve, hogy itt lakom. Járni már nem nagyon tudok, de az emlékezetem, hál’istennek, még jól szolgál.
 Ujjával megkopogtatta a sétabot fogantyúját. 
– A Roosevelt utcán balra, aztán jobbról a harmadik. 
 – Hát akkor köszönöm szépen – mondta a kisasszony, és távolodni kezdett a megjelölt irányba. 
 Dyk egy kis ideig még figyelte, aztán elfordította a tekintetét, s botjával belevájt a földbe. A bogár időközben elment a dolgára. 
 Akár föl is húzhatta volna a szoknyáját, töprengett Dyk. Csak egy pillanatra, nem történt volna semmi baja. Nincs itt senki. Megmutatta volna a pinácskáját, én pedig elmondtam volna, hogyan jut el az Akadémiáig. Lehet, hogy nincs is rajta bugyi. Nem történt volna semmi baja. Jobbról a harmadik. Úgy kell neki.
 Nem mintha Dyknek bármi kifogása is lett volna a bogarak ellen. Annak idején, a múlt század mélyében még egy rovargyűjteményt is létrehozott, s vasárnaponként csipesszel, tűpárnával, különböző nagyságú gombostűkkel és egy lecsavarható tetejű tintásüveggel felszerelve járta a parkokat. A gyűjtemény javarészt futrinkákból és cincérekből állt.
 Dyk a művészeti akadémiák diáklányai iránt sem táplált különösebb ellenszenvet. Általában véve az emberek zavarták. Igazság szerint minél fiatalabbak voltak, annál jobban ingerelték, ama egyszerű szabálynak megfelelően, hogy minél közelebb vannak születésük dátumához, annál tovább fogják jelenlétükkel a világot rondítani. Az idősebbek semmivel se voltak megnyerőbbek, esetükben azonban fennállt egy enyhítő körülmény: már nem sokáig fognak ugrálni. Nem mintha Dyknek illúziói lettek volna: egynek a helyébe...
 – Oda nézzenek! Dyk úr! Finom kis idő, mi? Na és hogy mennek a dolog?
 Egy kövér, rózsaszín arcú, fején kendőt viselő – s ma már ritkaságnak számított a kendő – nyugdíjas asszonyság nehezedett Dyk mellett a padra, egy félig üres, illetőleg félig teli nejlonszatyorral a kezében. 
 – Hiszen tudja, Procházková asszony.– Dyk feltűnés nélkül odébb csusszant. 
 – Maga is hallotta? Horáknét állítólag elütötte egy autó.
 – Nahát! Komoly a dolog?
 – Komoly-e vagy sem, ő belehalt, s most halott, akár a megboldogult császár őfelsége. Állítólag még hazavánszorgott, kinyitotta az ajtót és bumm!, vége volt. Nem tudott már lélegezni szegény, a szemei pedig kimeredtek.
 Nem mintha Dyknek illúziói lettek volna: egy elhunyt helyébe az új csürhe két teljes példánya pattant világra. 
 – A holtak szemeitől fénylenek a csillagok.
 Ezt mondta.
 – Példabeszédek könyve, 125, 8.
 Ezt mondta.
 Dyknek szokásában állt különböző, saját kútfőből származó szentenciák hangoztatása, amelyeket hamis, rendszerint bibliainak mondott források megnevezésével cifrázott. Már rég megértette, hogy Csehországban az intelligencia felsőfokú megnyilvánulásának tartják annak az ismételgetését, ami valakinek a szájából valamikor már elhangzott. Valaha, azokban az időkben, amikor rovarokat gyűjtött a parkokban, bevallotta, hogy szentenciái tőle származnak („... ahogy én mindig mondom”), és szavai zavart mosolyon kívül sose váltottak ki más reakciót. Egyszer eszébe jutott, hogy hozzátegye: „Rút könyve, 4, 6” – s íme, körülötte felcsillantak a tekintetek, a nőkéi elismerően, a férfiakéi irigykedve. Attól kezdve mindig így tett. „Az éj a reggel előhírnöke. Leviticus, 2, 10,” mondta a székről felemelkedve és a vállalati estélyről távozóban. „Áss a homokban, és önmagadat fogod megtalálni. Prédikátor, 17, 5”, buzdította azt a kolléganőt a munkahelyén, akit meg akart kapni. „Az apa erős hangon kiáltja, jaj neki, de a fiú nem hallja őt. Gilgames, harmadik ének,” vigasztalta a szomszédot, aki pubertáskorú ivadékának a viselkedésére panaszkodott.
 A hatás most sem maradt el. Procházková vidáman felhorkant, és csodálatteljes pillantást vetett Dykre. 
 – Maga mindig úgy el tud mondani mindent – vélekedett.
 – Összefoglalja a dolgokat. – javította ki magát. 
 – És találóan.– pontosított.
 – Épp tegnapelőtt beszéltünk erről Járával.– fűzte hozzá.
 – A férjemmel, tudja. Dyk úr úgy el tud mondani mindent, mondtuk. És milyen sokat tud!
 – Igen?– kérdezte szórakozottan, de korántsem udvariatlanul Dyk. Miért legyen undok Procházková asszonnyal? Elég ránézni.
 – Jára azt mondta, hogy maga és Teddy jól megértenék egymást. A fiunk, tudja. Ő most vállalkozó, csónakokat bérel a Forradalom hídjánál. És mennyi érdekes dolgot tud! Főleg a múltból, mindenféle csatákról és háborúkról, meg hogy hol mit írtak alá, ilyesmiket. Ha nem vállalkozó volna, nyugodtan lehetne történelemtanár. Lehet, hogy gimnáziumban is vagy valamilyen egyetemen.
 Egy másik kisöreg csoszogott a pad felé. A fején barettsapka volt – s ma már ritkaságnak számít a barettsapka –, a kezében pedig egy félig teli nejlonszatyor. 
 – Finom kis idő! – kotyogta a barettsapkás kisöreg. – Hogy mennek a dolgok
 Dyk elkomorodott. Ha ez így folytatódik, kedvenc padja valamiféle társult nyugdíjasotthonná változik át. 
 A barettsapkás kisöreg lehuppant Procházková mellé, aki közelebb csusszant Dykhez, ő viszont feltűnés nélkül odébb csusszant.
 Kész Hollófalva, gondolta mélységes gyűlölettel.
 – Maguk már tudják? Horáknét elütötte egy autó.
 – Dyk úrral épp erről beszélgetünk. Szegény asszony. Állítólag még hazavánszorgott, a szemei pedig kimeredtek. Dyk úr azt mondta, hogy a holtak szemeitől fénylenek a csillagok.
 – Hm – mondta a barettsapkás kisöreg.
 A válasz a forrás megnevezése nélkül fabatkát sem ért. 

                                  G. Kovács László fordítása



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret