stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Reinhard Kaiser-Mühlecker
Hosszú séta, stációkkal

Csend volt a konyhában, a kályha, benne a tűz, odakint a szél, semmi más. Jó feleséged van, gondoltam, anyád is megmondta. Ránéztem a feleségemre; szeme üveges volt a fáradtságtól. Amikor meglátta a kissé merev pillantásomat, felnevetett, és ezzel megtörte a hallgatást, amely az evés végeztével kezdődött, és megtöltötte a konyhát.
– Miért nézel rám ilyen furcsán?
A szomszéd is elvigyorodott, amitől kilátszottak a fogai, aztán azt kiáltotta: – Te kutya, te! – És röviden rám mutatott az ujjával és felnevetett. Sötét, telt nevetés volt, a kövér hasából jött, abból a gömbölyű rezonanciatestből. És én kiestem a gondolataimból, visszatértem az asztalhoz, kicsit velük nevetettem, bár abban a pillanatban nem tudtam, miről is van szó; csak színleltem, hogy részt veszek a dologban. Hamar visszatért a kedélyes, otthonos hangulat, beszélgettünk erről-arról. A tűzhelyben megroppant a fa, és hallottuk, ahogy pattognak a szikrák. Vidám beszélgetés volt – ritkaság –, régebbi dolgok is szóba kerültek, és ki tudja, miért – talán a régi szokásunk emléke miatt –, egyszer csak megláttam a pálinkásüveget a tálalón, és felálltam, odamentem, és három pohárral együtt odahoztam az asztalhoz, leültem, kezemben megcsendültek az összekoccanó üvegek.
De alig hogy leültem, a feleségem már meg is akadályozta a dolgot; amikor látta, mit akarok csinálni, hitetlen-rémült pillantást vetett rám, felugrott, mintha villám sújtotta volna, elvette tőlem az üveget és a poharakat, az üvegre visszacsavarta a félig már lecsavart kupakot, és visszatette oda, ahol volt: – Mit csinálsz? Elment az eszed? Mindent elfelejtettél?
A szomszéd hallgatott, és lehajtotta a fejét, az ingét nézegette, a rajta levő mintát vagy az anyag hajlását a kövér hasa fölött, vagy becsukta a szemét, és eltűnt néhány pillanatra, alámerült. A nevetés egy csapásra elnémult, visszatért a csend és a hallgatás. Mélyet lélegzett – látni lehetett megemelkedő vállait és hallani lehetett az orrlyukain beáramló levegőt.
Pislákolt a fény – ezek az elektromos dolgok még mindig nem működtek hibátlanul –, rövid, éles árnyakat vetett a feleségem nagyon haragos arcára. Engem nézett, várta, mi lesz. Nem mondtam semmit. Ez a mostani csend más volt, mint a korábbi. A feleségem felállt, a tenyerével az asztalra csapott, és azt kiáltotta: – Hát kihez mentem én feleségül?
Kérdés volt? Szemrehányás? De mielőtt még mondhattam volna valamit, már el is ment, kirohant a konyhából, és becsapta maga után az ajtót. Egyedül maradtunk, a szomszéd és én, ő szinte a nyaka közé húzva a fejét, én tanácstalanul. Akartam mondani valamit a szomszédnak, és gondoltam is, hogy most valamit mondanom kellene – csak nem tudtam, mit. Hogy abbahagyta az ivást, hogy már évek óta nem iszik – ezt egyszerűen elfelejtettem. Pálinkát itattam volna az egykori iszákossal, aki pedig semmit nem ihatott, számára egyetlen korty is végzetes lehetett volna.

       SZIJJ FERENC FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret