Finn-Ole Heinrich
Rablókéz
(readme.cc)
Szüleim szeretik Samuelt. És ő is szereti őket. Samuel, ha idegesít,
örökbefogadottnak nevezem néha, ez, mondhatni, az érzékeny pontja. Amióta
Samuel és én egy osztályba járunk, barátok vagyunk. Ennek majdnem hét éve.
És azóta Samuel majdnem minden nap nálunk alszik. Saját ágya van már régóta
a szobámban. A szüleim ajándéka. Természetesen előtte megkérdeztek, részemről
rendben van-e, hiszen egy ilyen kérdésben soha nem döntenének nélkülem.
Nincs is ellenemre. Nem vagyok féltékeny, Samuel a legjobb barátom, és
ha a szüleim nem kérdezték volna, valószínűleg én kérdeztem volna meg őket.
Szeretik Samuelt és befogadták. Családunk része. Szeretik például azért,
mert evés után a kezével lesöpri a morzsát az asztalról. „Ilyet nem csinál
rajta kívül senki”, mondják, ha Samuelről mesélnek a barátoknak, és azt
is bírják, ahogy Samuel a cipőjét, ezt a kurvadrága Sneakerst, amit
ők ajándékoztak neki, leveri az ajtó előtt és egzakt egyenesre állítva
odahelyezi rendes, ám mégsem bántóan rendes szüleim rendezett, ám
mégsem bántóan rendezett előszobájába. Ezt szeretik. Ahogy a dolgokkal
bánik. Ezért szerethető az ember. „És mindez az ő szocializációja mellett”,
mondják, „félreértés ne essék, és egyáltalán ne hangozzék elítélően, de
mindezt mégsem lehet elvárni és magától értetődőnek venni tőle.” Amit nem
akarnak kimondani, az az, hogy Samuel mamája, Iréne aszociális. Csavargó.
Persze nem valóságosan, hiszen nem az utcán él, Samuelnek köszönhetően
még van lakása. De munkanélküli, és naphosszat az igazi csavargókra akaszkodva
tölti az időt, részegen. Leginkább a bevásárló központ előtti fa alatt.
Ott ülnek, dobozos bort isznak, és élik aszociális életüket. Iréne totálkárosnak
néz ki, erejét vesztettnek. Lakása a városszéli lakótelepen van. Nagy a
dzsuva náluk, egy picit érezhető a hajléktalanszag. Majdnem úgy, mint amikor
valaki egy homeless mellé ül a metróban. Ám Samuel szép szabályosan és
körültekintően helyezi oda cipőjét szüleim előszobájába. Ki hinné.
Samuel egyáltalán nem visszataszító vagy lepusztult, tudja, milyen
gyakran kell tussolni, napjában háromszor mos fogat, és étkezésnél az asztal
fölött tartja mindkét kezét. Számomra voltaképpen túlzottan is rendes és
körültekintő. Nem megy el a tükör előtt ruhája ellenőrzése nélkül. Minden
reggel beveti az ágyát. Vasalja a nadrágját. Vannak dolgok, amit nem értek
benne. De semmiképpen sincs benne semmi aszociális.
Pár héttel ezelőtt még: Samuel és én az Isztambulban. A hobbikertünk
lugasát nevezzük így néhány éve. Valamikor egyszer valami régi festékkel
rápingáltam egy rongyfecnire és a bejárat fölé biggyesztettem: Isztambul.
A lepel ott lógott pár hónapig, ősszel mohazöld színű lett, megszívta magát
vízzel, egyszerre csak a koszban hevert, és végül a szemétben landolt.
De a házikónkat, a kertünket még mindig Isztambulnak nevezzük. Állandóan
itt vagyunk.
Isztambul, mert Samuel töröknek tartja magát azóta, amióta azt hallotta
az anyjától, hogy az apja vélhetően török. Azóta Samuel legalábbis fél-török
lett, egyik napról a másikra. Csodálom, hogy nem tarja gyerekességnek.
Samuel egészen szépen celebrálja ezt a török-számot, én csak nevetek rajta.
Ülünk az isztambuli rozsdás hintaágyban, és a beültetésre váró ágyásokat
bámuljuk a lábunk előtt. Samuel arcából egy mozdulattal a füle mögé söpri
barna fürtjeit, grimaszol egyet, és az orrom alá dug egy cigarettát. Így
készülünk az érettségire. Már csak néhány hét van hátra. Pár kutya kaffog,
a nyugdíjasok gyomlálgatnak, valahol távolabb valaki nyírja a szánalmasan
pici füvét, itt-ott német zászlócskák nyikorognak a póznákon. Úgy húszpercenként
átdübörög egy vonat a kiskerttulajdonosok egyesületét nyugatról határoló
síneken.
Samuel azt mondja, ebben az évben szeretne végre fügét szedni Isztambulban.
Kinevetem. Már három éve próbálkozik. A kicsi, ám drága fácskák mind összetöpörödtek
és megfagytak.
„Siktir lan”, mondja Samuel, „azt olvastam, vannak olyan új tenyésztések,
amelyek a mínusz húsz fokot is kibírják.” „Jó”, mondom és rágyújtok a cigire.
Mérgesen bámul rám, ez az ő haragos pillantása. És komolyan is gondolja:
érzékeny erre a témára, a haza és az identitás nagy témáira, ebben nem
viccelődhet az ember, ezt Samuel egyáltalán nem szereti.
Évek óta bütyköli a kis lugast, időközben már úgy néz ki, mint egy
német-török találkahely, egy iszlám kultúregylet és egy kolbászsütő
bódé keveréke. Itt üldögélünk minden nap az iskola után és cigizünk. Samuel
a hátizsákjában kotorászik, közénk dobja a hét euró kilencvenkilenc centes
„Tanuljunk törökül” kurzus cuccait. A hátára fekszik, feje alá rakja a
karját, és lassú füstkarikákat fúj a levegőbe.
Úgy néz ki, mint egy mozireklám. Samuel énekel, szemei csukva: „Haberin
yok ölüyorum.” mintha értené, mit is énekel. Néhány hónapja csak, hogy
törökül tanul, de kizárólag csak török zenét hallgat, török rádiót, és
az a ciki, hogy alig ért belőle valamit. Ha dönert eszünk, törökül rendeli
meg. Úgy énekel és táncol, ahogyan gondolja, hogy egy török vagy fél-török
énekelhet és táncolhat, arca fensőbbséges, ami azt jelenti: egy vagyok
a zenével, egy vagyok az érzéseimmel, végre értem a mellemben megbújó vágyakozást.
És valóban, komolyan is gondolja ez a barna bőrű, őzike szemű, majdnem-fekete
hajú csirkefogó. Egyáltalán nem lenne szüksége erre az egész showra, a
lányok így is ragadnak erre a melankolikus fél-törökre. Samuel úgy tesz,
mintha már nem is érdekelnék a nők. Amióta török, azóta az egyetlen nagy
szerelmet keresi – mintha az tipikusan török lenne. Attól tartok, ez még
érdekesebbé teszi. Samuel rendkívüli módon ad a külsejére, csak a körmei
vannak lerágva. Valószínűleg ez az a pont, amitől szabályszerűsége a legfeltűnőbben
szétmállik: az ujjai végén lévő káosztól. A lerágott körmök, a véresre
harapott bőr, amely fecnikben lóg a szabadon maradt idegvégződések körül.
Már alig van bőr a körme oldalán. Ezek a rabló-kezek árulják el.
Ismerem a mozdulatait: kezét a szájához emeli. Ujjvégeivel titkos ritmusra
megérinti a felső ajkát. Állandóan ezt csinálja, nem tudom miért, aztán
apró, gyors mozdulatokkal beleharap a körömágynál a bőrbe. Mindig a bal
hüvelykujjával kezdi és a jobb kisujjal fejezi be.
A huszadik születésnapom. Úgy tűnik, mintha másik nyár, egy másik
idő lenne.
Mint mindig, nyár kezdetén most is utca-fesztivál volt a belvárosban.
Samuel előttem állt az ajtóban, leharapott egy darabka bőrt az ujjáról
és a lábam elé köpte. Követtem tekintetemmel, és amint észrevette, nevetett,
lerágott ujjú kezét túlzottan göndör hajába rejtette és beletúrt.
„Hoztam neked valamit”, mondta és másik kezével a nadrágzsebében kotorászott.
Egy kis bádogdobozt. Megrázta és nagy szemeket meresztett.
És ezzel kezdődött. Samuelnek néha olyan ötletei vannak, amelyek tőlem
teljesen idegenek. Ajándéka az ilyen ötletek egyike volt. Nem én vagyok
az egyedüli felelős. Normális körülmények között nem történt volna meg
mindez.
(...)
Otthon ennivalót tömünk egy régi műanyagzacskóba a hűtőből és a spájzból.
Kenyeret, konzervet, tejet, gyümölcsöt és zöldséget, innivalót. A zacskóval
a városban lévő bevásárlóközponthoz megyünk és odaadjuk Irénének. Így csináljuk
ezt majdnem minden nap. Szüleim természetesen tudnak a dologról, és nagyvonalúan
bekalkulálják a bevásárlásaikba. Nem vesztegetnek rá egy árva szót sem.
Ilyenek a szüleimen: nagyvonalúan adományozni, és szót sem vesztegetni
rá. El tudom képzelni, ahogy az első nagyszünetben ott ülnek a tanáriban,
a tanügyi főtanácsos és főtanácsos asszony, közösen tervezgetik a bevásárlólistát,
és azt gondolják, csak gondolják, nem mondják ki: Vigyük végbe saját jótetteinket,
ne várjunk rá, hogy mások tegyék meg helyettünk. A legkisebb jótett is
elnyeri jutalmát. És végbe is viszik, mentik a világot, ahogyan csak tudják,
vitaminokat és ballasztanyagot juttatnak a csavargóknak.
Ha jövünk, Irénének sugárzik az arca. Kezével tapsikol, feláll, támolyog.
Úgy, mint egy kisgyerek, csak ő be van rúgva. És mindenki vele örül, minden
csavargótárs. Mert Samuel hozza az ételt. Egyenként köszönti mindegyiket,
ők meg mind megveregetik a vállát, megpróbálnak egyenesen állni és józannak
tűnni. Iréne zacskóval a kezében szétosztja az ennivalót, és mindenki tudja,
hogy mindez Iréne jobb sorsra érdemesült fiának köszönhető. Mind szereti
Samuelt. Engem is szeretnek, gondolom. Ha jövök, jön az ennivaló. Feltételes
reflex. Így veszi rá az ember a papagáját a beszédre: ugyanazt a tevékenységet
mindig ugyanazzal a hangosan kimondott szóval kísérni. Egyszer csak a papagáj
vele mondja a szót. Az én nevemet legalább nem ismerik. Nem tudják megjegyezni.
Pedig a Janik nem is nehéz név.
Iréne büszkesége abban a pillanatban az anyáméra emlékeztet, amikor
harmadik végén a bizonyítványosztás után átszaladtam hozzá a gimnáziumba,
bekopogtam a tanáriba, és a bizonyítványomat az orra elé tartottam. Osztályelső,
hét ötös, három négyes. Utána valószínűleg neki is elég kellemetlen volt,
de az egész tanáriban végighordozta és megmutogatta a papírt. Iréne is
csavargótól csavargóig botladozik, és szétosztja az ennivalót. Ennél kifordítottabban
nem is csinálhatná az életében. Imbolyog a büszkeségtől.
(...)
Mozdulatlanul tartom a lábam, és Samuel is ezt teszi, mert a váróterem
sima, frissen viaszolt padlója sivalkodik, hangosan csikorog minden lépésnél.
Ülünk és bámuljuk a világosszürke padlót. „Legalább mintás lenne”, mondja
Samuel, a padlóra érti. Nevetek és nem tudom, mit feleljek neki. Minden
csak még csendesebb lett, miután mondott valamit. Könnyedén kinyitom a
számat, hogy ne az orromon át lélegezzek. Túlzás, de olyan halkan lélegzek,
amilyen halkan csak tudok, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.
Körülbelül harminc perc múlva indul a repülőnk Isztambulba, Isztambul
városba. Törökországba. Jó harminc perc múlva abbamarad valami, és valami
más elkezdődik. Örökösen erről beszéltünk, de nem hittem volna, hogy alig
egy héttel az érettségi után valóban itt ülünk majd. Repüljünk Isztambulba,
nyissunk kávézót, imbiszt, vagy áruljunk kukoricacsövet a Boszporusznál.
A fő, hogy el innen, ahol minden arra a néhány hamis percre emlékeztet,
el Linától is, szerencsére. Samuel nem tesz szemrehányást, hiszen alig
beszélünk. Néha valami humorral próbálkozunk. Jó, hogy repülünk, és hogy
újra kezdünk, sőt, talán szükségszerű.
Meg szeretném fogni Samuelt, csak egy egész kicsit megérinteni, mintegy
véletlenül. De nem merem. Hirtelen minden más, és semmi sem biztos. Hiányzik
belőlem a kellő bátorság. Már ahhoz is, hogy fölkeljek végre, hogy fújtatva
lélegezzek, és hogy egy nyikorgó tánccal megtörjük hallgatásunkat a zajos
váróterem fénylő műanyagpadlóján.
Elmondhatta volna Linának és a szüleimnek is, ráülhetett volna kedvenc
díványukra, sírhatott volna, és sajnáltathatta volna magát. Ez az ő igaza
lett volna, amilyen sértett volt, és talán még ma is az. De ez a rablókezű
nem szólt semmit, magától értetődően, egyetlen szót sem.
WERNITZER JULIANNA
FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|