stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HÁY JÁNOS
UTAZÁS ÉJJEL
(Szindbád-trip)

Szindbád gondolta, mielőtt megszökteti Amáliát, beugrik a Ráckertbe, melyből hívogató technozene s vidám kurjongatások (bazmeg, anyádpicsája) hangjai szűrődtek ki. Mikor belépett a kerthelyiségbe, a híres budai korcsma közönsége a fiatal réveteg tekintetű művészek, s a réveteg tekintetű művészek réveteg tekintetű rajongói részben az asztalokra dőlve hevertek, részben egy a múlt ködében megkezdett mondat befejezéséért küzdöttek. Hihetetlen koncentrációval próbálták felidézni a mondat első felét, mely az istennek sem akart előjönni, ha meg valami mégis, akkor a művészi szájakban deszkává merevedett nyelv volt képtelen megküzdeni a feladattal. Így csak az artikulációval birokra kelt szájakat látta Szindbád, meg az amnéziába fulladt tekinteteket. 
- Ó ezek a lírai hősök – mondta –, mennyi fájdalmat zsebelt be a
lelkük, s mily kevés pénzt. Hálátlan nemzet az, aki így hagyja eltékozolni a tehetséget. Szindbádnak a szánalomtól megroggyantak a térdei. Egy kertiasztalra támaszkodott, de a keze alatt behorpadt az asztallap. Ezek a sajátos posztmodern anyagok egyszerre szilárdak és ruganyosak – gondolta, ám mikor odapislantott, látta, hogy valójában az asztallap és a keze között egy férfitest hever, s ez a férfitest nem más, mint Hümér, a költő, akit a fénytelen nyolcvanas évek elején a legendás Nem engedek az ötvenhatból című verse tett országos hírűvé. A forradalmi költemény refrénjét minden joghallgató kívülről fújta, hogy „innét üvöltöm a kocsmaasztaltól, / hogy én nem, nem engedek az ötvenhatból”. Hümér ma már nem ír. Ezeknek közéleti verset – mondogatta –, a komcsiknak, meg a fideszeseknek vagy a civil szervezeteknek. Nem. Még ötvenhatról sem. Hol van az a hősies kor, hol vannak azok a legendás idők – sírdogált később, aztán az estve jöttével rövidült a fájdalmas mondat, hol vannak mondta tízkor, tizenegykor, hogy hol, s éjfélkor már hallgatott, nem szólt többet senkihez, sem a körülötte ülőkhöz, sem a magyar néphez. Bikanyakát, akár egy akháj hős Trója bevétele után, rágörbítette az asztalra és aludt. Álmában ott járt megint a nyolcvanas évek füstös presszóiban, ahol szamizdatokkal tömött táskákat ölelgetve új világot épített magának a fiatal demokraták illegális szövetsége. 
  Szindbád visszanyerve egyensúlyát folytatta útját a pultig, ahol egy ifjú mérte a sört. 
- Egy velőscsontot, ifjú barátom – kiáltott oda Latinovits Zoltán hangján –, de friss tormával.
  - Mi a faszt akarsz? – kérdezett vissza az ifjú, és kinyúlt a pult mögül egészen Szindbád kifogástalan felöltőjéig, majd annak gallérját megragadva megrázta Szindbádot: – Mi a faszt gecizel te velem itt a tormával?
- Óh – mondta Szindbád –, talán elfogyott a Tabán e híres korcsmájában a friss torma. 
- Szétverem a pofád – kiáltott még egyet az ifjú, meg hogy – ne akard, hogy kimenjek a pult elé, mert bazmeg akkor a saját lábszárcsontjaidból szopogathatod ki a velőt, meg az agyadat lefetyelheted a félbe vágott koponyádból.
 -  Mennyire közvetlenek manapság az emberek – sóhajtott fel Szindbád, majd étlen indult a bejárat felé, hogy elhagyja a budai éjszaka e mesés táját, hisz feladata volt még. El kell szöktetnie Amáliát, akinek szőke fürtjei örökösen ott táncolnak a gondolataiban, attól a pillanattól fogva, hogy a Duna Pláza csillogó üvegfala előtt először megpillantotta.
  Kifelé menet egy sötét kupacba botlottak szerelemtől legyengült lábai, a murvára pillantott, s megismerte a földön heverő alakot. Alla Bárdos volt, a Kárpát-Ukrajnából áttelepült alternatív énekesnő, mozdulatlan teste fölé egy alternatív szobrász feje lógott. A szobrász gúvatag szemekkel bámult rá az énekesnőre.
- Ez az én szobrom – morogta Szindbád felé. – Ezt én csináltam. – Üres szemeivel pásztázta a kerthelyiséget. Ez itt mind az én szobrom – mondta –, én vagyok a legnagyobb, ezt nem csinálta meg senki. Megoldottam a tükrözés problémáját. A valóság a szobor. Érted. Megállok az Astoriánál, és azt mondom, hogy ez a metrófeljáró az én szobrom. Ez még nem jutott senkinek eszébe, hogy az a szobor, amit kijelölök a valóságból. És mozog, mint az élet, úgy, mindig változik. A legnagyobb vagyok.
  - Mennyi nagyság – sóhajtott Szindbád, szökkent egyet, át az alternatív énekesnő fölött, a szobrász ámulva nézte, hogy milyen gyönyörű formákat vesz föl a szobor, hogy itt nem kell talapzat, meg felfüggesztés, az ő szobra simán tud lenni a levegőben is.
  Szindbád bevágódott a Tabán sarkán álló metálezüst BMW-be. Tegnap lízingelte, direkt a szöktetés miatt. Olyan paripa ez – mesélte barátjának, melyet utolérni, mondhatni lehetetlenség. Ahogy Zrínyi, a szigeti hős futott, úgy lehet véle száguldani. Keresztül az ordas távolságon, át a világ megannyi varázsán, föl az űrbe, ahol az a sok szerelmes gondolat kering a büszke kínai asztronauták, játékos szatelitholdak társaságában.
  A BMW füstölgő kerékkel startolt, helyből tudott kilencvennel indulni, s a sebesen pörgő kerekek könnyedén lendítették a fényes autótestet a Sas-hegyre, ahol a Sion-lépcső alján várja a lobogó fürtű Amália, aki otthon élete társának csak annyit mondott, a kisboltba mennék drága ember, hogy hozzak még az esthez némi veresbort, olyan igazit, amitől a szív is kipirul, meg az orca is. Jó – mondta a férfi, de siess, mert te is kellesz, ma fúlextrára gondolok az ágyban, de méginkább a bor.
  Amália most ott áll a Sion aljában, mint valaha Mózes, a kiválasztott nép atyja állt, de ő, mármint Amália, nem mászik oda föl a kőtáblákért, hogy lehozza a tíz parancsolatot, amiben ugye szerepel az a mondat, hogy ne paráználkodj. 
 - Ne parázz – utalt Szindbád is a kocsiban a neves törvényekre, hogy az asszony tényleg ne csinálja, hisz a szerelem mindennél erősebb, még a házassági köteléknél is, még egy szumóharcosnál is, még a férjénél is, s aztán mellékesen megkérdezte, hogy Amália bedobta-e a gyémánt nyakláncot és a betétkönyvet a kígyóbőr retikülbe. 
  - Ó, igen – szólt az asszony, és elomló hangját ráeresztette Szindbád fülére, akinek e mondat oly édesen folydogált a hangcsatornáin, mint a méz. Az asszony aztán csúszott a férfi testén lefelé, a metálparipa száznyolcvannal száguldott az M egyesen, az asszony szája tovább csúszott, csak a férfi hasánál akadt el, mert a szája sarkában lévő pirszing beleakadt az inggombba. 
  - Bazmeg letépi a pofámat ez a gomb, mi a faszért nem hordasz pólót?
  - Hogy tehetném, Szindbád trikóban, óh ezt elképzelni sem tudom, hogy testem, mely a legszebb meséken edződött ezeregy éjszakán át, hogy ez a test egy trikóba legyen zárva, hogy egy trikó alatt dobogjon a szívem, hogy olyan legyen e szívet hordozó test, mint egy malteros vedret cipelő építőipari munkás...
    - Kasmár – kiáltott az asszony. 
- Mily különös szavakat használsz – figyelt föl Szindbád az asszony kiáltására. – Kasmár, mintha Perzsiában születtél volna, ahol újra és újra ezeregy éjszakán keresztül folyik a mese az életért.
-  Pedig nem – mondta Amália. Ezt a szót Borisztól tanultam. 
- Borisztól, mint egy cár, úgy hangzik ez a név – sóhajtott Szindbád –, de ki volna ő, ha elmondanád. 
- Borisz, Kijevből való, s ekként nem lehet az oroszok cárja, legfeljebb az ukránoké. 
- Oh, hát Ukránföldről érkezett. 
- Igen, onnét – mondta az asszony. 
- S mi célból? – kérdezte Szindbád. 
- Először csak a fekete arany volt területe, azt szállított szülőhazájából, a Szovjetunióból tartálykocsikkal a magyar nemzetnek, melynek kevés efféle kincse akadt, ám most már összefonódott a politikai elittel és a rendőri szervekkel is, kisebb hadsereget működtet, s remek kapcsolatai vannak nemzetközileg is. Oh, Szindbád, nem is tudod elképzelni, milyen társasági életet él ma egy valahai kágébéügynök. 
- Kitűnő alak lehet ez a Borisz – mondta Szindbád –, szívesen megismerném, ma már oly ritkák az efféle hősök. S mondd, te mimódon találkoztál vele? 
- Véletlen az Operabálon – válaszolta Amália.
- Az Operabálon – sóhajtott Szindbád, és ifjúkora operabáljai jutottak eszébe, ahol szárnyaló asszonyokkal múlatta az estét. 
-  És hamarosan – folytatta Amália – elvett feleségül.
- Borisz a férjed? – kérdezte izgatottan Szindbád.
- De nem szeretem, hisz érted lüktet a szívem.
- Bazmeg, egy ukrán fickó a férjed – üvöltötte túl a technót Szindbád.
- Igen, de nekem már nem számít, abszolút vége, érted, én csak téged szeretlek.
- És mit fog csinálni, most mit fog csinálni, ha megtudja, hogy velem vagy?
- Hát, amit máskor, azt, mert olyan heves vérű, szitára lő, vagy felrobbant, mint a múltkor a Bandit, akivel megszöktem. Tett neki a kocsijára ilyen tapadóaknát, és a Bandiból bazmeg egy sejt se maradt egészben. De hát ennyi kockázat van a szerelemben.
- Hogy kinyír, bazmeg, ezt te csak így mondod, hogy kinyír! – üvöltött elvörösödött fejjel a mesebeli hajós, üvöltött benne a félelem, ami hamar kijózanította az emberiség legkeserűbb mákonyából, a szerelemből. 
Másnap hajnalban Amália mégis visszabaktatott a Sionra, hogy meghallgassa az ura intelmeit, hogy a férfi széttörje fején a kőtáblákat, pofánvágja egy boxerrel, hogy mostmár egy életre tanulja meg, ha lemegy a boltba, tíz perc múlva legyen otthon, mert, kiabált a Borisz, nem bírják az idegei az ilyen dolgokat, elég neki a határon a feszkó, mikor viszik ki a lopott cuccokat. 
  S hogy mi lett az ezeregyéjszaka hajósával? Még azon az éjen visszalopakodott a Terézvárosba, és megbújt egy terézvárosi öreg nő szoknyája mögött, aki valaha országos hírű szépség volt, de ma már csak a vasárnapi húsleveseiről ismert, ami oly kedves a beteg gyomornak.
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret