stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Adela Greceanu
A piros zoknis menyasszony 

– Te szépfiú, te öngyilkosjelölt, belőled volt a legkevesebb – mondja a menyasszony. – Pedig mennyire szerettem volna az eszed kiszívni!... Jóformán hozzá se szoktam az ízéhez, mert te egy-kettőre úgy csináltál, mintha mi se történt volna. Túl kicsi vagyok az olyan magasba csavarintott orrokhoz, mint amilyen a tiéd is. Csak olyan fajtisztákra vadásztál, amik nem repülnek alacsonyabban a műveltségednél. De én szerencsétlen, még a talpad is megcsókoltam volna, még azt a kicsi cseppet is, ami odafagyott ahhoz a magasban hordott orrod végibe, még azt is megcsókoltam volna... Te szépfiú, te okos fiú, gőzöd nincs, hogy én milyen jó lány vagyok! Mert vártam és vártam, és egy nap a padlón találtalak. És mit mondtam magamnak: na hadd legyek rossz kislány, hadd rohanjak rád és zabáljalak meg az orrodon lévő cseppel és azzal az eszeddel mindenestől. De én jó kislány vagyok: nemcsak hogy nem ugortam rád, hanem úgy csináltam, mintha nem is vettem volna észre, hogy megölted magad te, te szépfiú. Vállonveregettelek, jónapotkívántam, és bátran még egy jó nagyot is húztam a vodkából, amit felém nyújtottál. Mert egyszer te is jó voltál hozzám – ezt nem fogom elfelejteni. Miután meghalt Zizi néném, nem tudtam egy képtől szabadulni: Zizi néni minden porcikáját kukacok eszik. És sírtam és ordítottam, mert az nem lehet, hogy pont velünk történjen ilyesmi, mert meg kell mentened és magadhoz kell venned a lelkét. Istenem, valami jó biztonságos helyre. De milyen lelket? Kicsoda a lélek? ordítottam. Mert az nem lehet, Istenem, hogy csak úgy hallgass, és nézed, hogy hogyan esznek meg minket a kukacok! És akkor te mit csináltál, te szépfiú? Há’, ahogy a kukacok zabálták Zizi néni minden porcikáját, te szerelmet-szerelmet-szerelmet adtál nekem, minden porcikámra. Az agyam egy sportcipő volt, és te voltál benne a fűző, hogy még álmomban is szerelmet adhass nekem. A szavaiddal is szerelmet adtál nekem. Ahogyan a mézet adják kiskanállal. És ha tovább toporzékoltam, akkor az én szavaimba is szerelmet csempésztél, hogy szerencsésen átjussak a túloldalra. Nem mondom, értettél a halálhoz, de az élethez is. Hát, hogy felejthetném el ezt, te öngyilkos szépfiú? És látod, ezért kényszerülök arra, hogy úgy viselkedjek, mintha élnék.
– Miket beszélsz gyermekem?! – mondja Lena néni. – Fáradt lehetsz. Ennyi éjszakán át nem aludni... Nem is tudom, hogy hogyan bírod. És nem eszel rendszeresen. Levesről meg ne is beszéljünk...
– ...Mert én nem is akartam megszületni – mondja a menyasszony. – Először kibújsz az anyádból, utána meg mind bújsz ki saját magadból. Mert másvalakit már nem igazán tudsz megszülni. Szeretnék hinni a lehetetlenben. Én egyenesen azt a szülést szeretném, ami ahhoz hasonlít, amikor kibújunk az anyánkból.
– A szomszédasszonynak... – mondja Pulheria nővér – babája van. Hat hónapos. Sétáltatja... – és miközben meséli, ökölbe szorítja a kezét a levegőben, mintha fogantyút tartana – a babakocsival. A tömbház előtt. Hi, hi. Tudod, mit? Elvált! – és eltakarja a száját, miközben köcögő vihogásban tör ki.
– Gidácskám – mondja Sofica néni inkább csak magának –, elgondolkoztat az életről alkotott felfogásod. De az is, amit a halálról gondolsz.
A menyasszony folytatja:
– Az élet élmények sorozata. Besiklanak az agyadba, és gondolatok lesznek belőlük. És utána már nem szabadulsz tőlük. Az egyetlen menekülés, ha az élményeidet szavakká változtatod. Például van egy élmény, amit a következő szavakhoz kapcsoltam: autópálya, sivatag, napégette fal... és máris sokkal többet hallok és látok, mint amit valaha is ki tudnék fejezni. Ide tartozik még a félig zárt zöld ablaktábla, a hűvös fénypászmák a padlón, a csend, a fehér vászoning, a tetőtér, a meleg nyári est... – kezd hüppögni a menyasszony.
– Drágaságom – mondja Zizi néni –, nekem húsz macskám volt, és egyiket se sirattam meg, te meg egy ilyen apróság miatt pityeregsz? Vagy mi van?
– Keresd meg, és hozd vissza nekem! – sikítja a menyasszony.
– De gidácskám – mondja izgatottan Sofica néni –, nem szép dolog az esküvő előtt sírni.
– Méghogy nem az – mondja Léna keresztmama. – Minden menyasszony sír az esküvője előtt. De maga azt honnét tudná, Sofica k’sasszony, honnét tudhatná, mert hiába mérnök maga és okos a feje, ha soha nem volt normális menyasszony.
– Egyesek alkalmatlanok az ilyesmire – mondja Sofica néni, anélkül hogy Léna mamára pillantana.
– Én sírtam – mondja Pulheria nővér. – Apám... nem engedett a diszkóba. Szilveszterkor. A konyhában. Bezártam az ajtót. A padlón sírtam. Bezárkóztam. Hi! Hi!  Amikor kijöttem, apámtól kaptam egy pofont. Azt mondta, hogy nem enged férjhez menni – mondja vállat vonva Pulcheria nővér. 
– Gidácskám – mondja Sofica néni, miközben a menyasszony fonott haját simogatja – gondolj csak valami szépre!
– Ez már igen, Sofica kisasszony, most már igazán látszik, hogy maga mérnök és hozzá még okos is! – mondja Lena keresztmama.
– Ó, igen! – mondja a menyasszony, és hirtelen kacagni kezd. – Eszembe jutott: Fidel Castro három pár cipőt ajánlott. Fehéret, feketét és vöröset. Felpróbáltam a jobbos fehéret. Tökéletesen illett rám. A bal lábamra Fidel Castro a vöröset ajánlotta, de én csak nevettem és a feketét választottam – mondja továbbra is kacagva a menyasszony.
– Mire megvirrad – mondja Zizi néni –, minden dolgot le kell rendezned. Még a macskáim is megnyugodtak hajnalra. Mesélj drágaságom, mert hamarosan itt a reggel!
 

      NAGY LAJOS FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret